A 19. század második felében felgyorsult a fővárosi református gyülekezetek szerveződése. A svábhegyi reformátusok gyülekezet szervező tevékenysége szinte ezzel egy időben megkezdődött. Az első svábhegyi adatunk 1888-ból való. Máthé Domokos villájában nagypénteken úrvacsorás ünnepi istentiszteletet tartottak. Ezután hagyománnyá vált, hogy évente egyszer ünnepi istentisztelet legyen a Svábhegyen. Máthé Domokos 1889-ben bekövetkezett halála után hosszú évekig Szente Lajos gyógyszerész svábhegyi lakása volt az istentiszteletek helyszíne.
1899 komoly fordulatot hozott a svábhegyi hívek életében. Azon a nyáron dr. Andrew Moody, a skót misszió budapesti igazgató-lelkésze tartott istentiszteleti alkalmakat a hegyen, s 1889 első adventi vasárnapjától kezdve az istentiszteletek rendszeressé váltak.
A vasárnapi igehirdetés rendszeres szolgálatát Kádár Lajos vallástanár lelkipásztor vállalta, amelyet a Diana úti régi iskola tornatermében tartottak.
1890-ben Haypál Benő budai lelkipásztor arról számolt be, hogy a svábhegyi istentiszteleteken 5-6 hívő él az úrvacsora lehetőségével. Ez a szám elgondolkodtató, hiszen a Svábhegy akkori beépítettségét össze sem lehet hasonlítani a mai állapotokkal.
1901-ben „szép mozgalom indult meg, a melynek czélja templomépítés a Svábhegyen. … megalakult később a templomépítési bizottság. …megindíttatott a gyüjtés… összesen 13.163 korona 24 fillér valóban szép összeg áll e czélra rendelkezésünkre, hirdetve egyfelől a buzgóságot, másfelől e templomépítés szükségének komolyságát.”
A múló évek megszilárdították a szerveződő gyülekezet szokásrendjét, alkalmait. Nyáron dr. Andrew Moody tartott istentiszteletet, a tanévben Kádár Lajos végezte ezt a szolgálatot.
1903-ban Kádár Lajost Nagykanizsa szerveződő gyülekezete hívta meg missziós lelkésznek, de a Svábhegyen nem akadt meg a kezdeti lendület. A mindenkori Diana úti vallástanárok sora azonosult a gyülekezet akaratával, és vállalták a vasárnapi szolgálatot.
1904-ben a svábhegyi presbiterek templomépítésre alkalmas telekért folyamodtak a budai anyagyülekezet templomépítő bizottságához: „Állandó lelkipásztor és istenháza nélkül szűkölködünk… kapnánk pedig telket a Máthé villa Diana út és a katolikus templomtérre szögellő telekrészében, s e cél érdekében a svábhegyi közösség anyagi áldozatra is kész”.
Mindezek ellenére a svábhegyi gyülekezetnek nem lett saját tulajdonú istentiszteleti helye. Nem tudjuk miért hiúsult meg a terv, mi lett a sorsa a svábhegyi templom-alapnak, azt viszont tudjuk, hogy az istentiszteletek nem akadtak el. A gyülekezet közadakozásból készíttette el a ma is meglévő úrasztali kelyhet és keresztelő tálat, és a közösség még sokáig a budai, majd 1933-tól a Buda-hegyvidéki anyagyülekezet filiája maradt.
A második világháború után az istentiszteletek helyszíne nem maradhatott a Diana úti iskolában. A még köztünk lévő régi svábhegyiek és családtagjaik, illetve családi fotók tanúsága szerint a Diana út 12. szám alatti, jelenleg is álló ún. Balogh-villában talált otthonra a gyülekezet. A hatvanas évek közepéig van tudomásunk svábhegyi istentiszteletekről és gyülekezeti életről, ezután az 1995-ös újraindulásig hosszú csend következett.
Három évtized… Ennyi telt el a hatvanas évek közepe óta a Svábhegyen lakó reformátusok számára gyülekezeti élet, istentiszteleti közösség, saját egyházi alkalmak nélkül.
De hogyan is történhetett meg ez egy olyan gyülekezettel, amelyik fél évszázaddal ezelőtt még önállóságról, templomról, saját lelkészről álmodott, s ehhez minden szükségessel – elegendő létszám, építési telek, anyagi erőforrás – rendelkezett? Ezt a tragikus változást nem lehet csupán a
. századi magyar történelem viharos évtizedeivel indokolni.
Ismert és szomorú tény, hogy országszerte csak azok a gyülekezetek maradtak életképesek, amelyek 1945 előtt eljutottak az önállósodásra. Hiszen a háború, majd az ötvenes évek anyagi, szellemi, erkölcsi pusztítása megakadályozta a korábban szerveződött, de saját tulajdon nélküli gyülekezetek továbbfejlődését. Hiába járt a gyülekezeti naplók szerint a Svábhegyen még a 40-es évek végén is átlagosan 100-120 fő vasárnaponként istentiszteletre, és 20-30 gyermek vasárnapi iskolába, a gyülekezet saját templom vagy legalább imaház nélkül kisszolgáltatott állapotba került.
Ezen még az országos ébredési hullám sem segített. Így történt meg az, hogy a svábhegyi reformátusok 1950 januárjától kezdve egyik napról a másikra az utcán találták magukat. A Diana utcai iskola (ma Jókai Mór Általános Iskola) tornaterméből ugyanis ekkor kellett távoznia a híveknek. Nyilván az is csoda, hogy 1945 után még két-három évig egyáltalán ott maradhattak. Ezzel elkezdődtek a lassú sorvadás évei. Jóllehet hamarosan a Diana út 17. szám alatti villaépületben ideiglenes otthonra talált gyülekezetünk. Mirtse Árpád nagytiszteletű úr hűséges és áldozatos szolgálata tartotta az egyre kisebbé zsugorodó közösségben a lelket, amíg lehetett. Hiszen a hatvanas évek tudatos egyházromboló munkájában a szórványszintre süllyesztett svábhegyi leány-egyházkösség is részesült.
Három évtized… Ennyi idő alatt nagyszülőkké válnak az ifjú házasok. Ennyi idő alatt felnő egy új, családalapító nemzedék. Ennyi idő alatt gyökeres fordulatot vehet egy ország, egy egyház, vagy egy gyülekezet élete. Ennyi idő után kinek jut eszébe egy elfelejtett, és leírt gyülekezet újjáélesztése? Hiszen a keresztelési és úrvacsorai edényeken, néhány idős ember megsárgult emlékein, s az egyházi levéltárok poros iratain kívül mi emlékeztetett volna bárkit is a Svábhegyi Református Gyülekezet létére? A kilencvenes évek közepén, az ismert politikai visszarendeződés idején kit foglalkoztatott a svábhegyi reformátusok sorsa?
Lovas Miklós presbiter testvérünket. Ő nem törődött bele, hogy a hegyen lakó hívek hóban, fagyban is a Buda-hegyvidéki, a Pasaréti, a Kálvin téri, vagy más gyülekezetekbe mennek, vagy egyáltalán nem mennek templomba! Ő nem hitte el, hogy érdemes kedvezőbb egyházi és politikai „széljárásra” várni. Ezért kezdte el Berta Zsolt akkori Buda-hegyvidéki beosztott lelkészt meggyőzni a svábhegyi istentiszteletek szükségességéről.
Minden kezdet nehéz – tartja a közmondás, de igaz ez az újrakezdésre is. Hirtelen egy sor kérdést kellett megválaszolni: hol, mikor, milyen rendszerességgel, ki legyen a „gazdája”, hogyan szervezzük meg? Persze a kishitűség számtalan kérdését kellett magunkban legyőzni: hányan fognak járni, hogyan fogunk továbblépni, érdemes-e egyáltalán belefogni?
Néhány hónapnyi puhatolózás, előkészítő tárgyalás után kiderült ugyanis, hogy a régi iskolába nem mehetünk be, a kiszemelt Fogas Vendéglő tűzeset után épen maradt részét is lebontják, megfelelő önkormányzati helyiség pedig nincs a láthatáron.
Ekkor sietett segítségünkre a svábhegyi terület önkormányzati képviselő asszonya dr. Berczik Árpádné. Az Istenhegyi Szent László Plébánia lelkipásztorához, Jánosa Domokos atyához fordult problémánkkal, aki készséggel bocsátotta rendelkezésünkre vasárnaponként saját hittan termüket. Így került sor 1995. november 19-én, délután 3 órakor a rég áhított pillanatra, az első istentisztelet megtartására. Ezt az alkalmat dr. Nagy Tibor, akkori Buda-hegyvidéki lelkész tartotta, de a gyülekezeti élet újjászervezése Berta Zsoltra hárult.
A közösségbe eljáró tagok száma nőtt, egyre több gyermek is ellátogatott az istentiszteletekre. Szükségessé vált gyermek istentiszteletek tartása.
Hamarosan szűknek bizonyult katolikus testvéreink hittanterme. Ekkor a Német Kisebbségi Önkormányzat felajánlotta szépen felújított még használaton kívüli Közösségi Házát. Itt már részt vehettek a kisgyermekes családok is, hiszen meg tudtuk oldani a gyermekek felügyeletét, illetve beindítottuk a gyermek-istentiszteleteket.
Sajnos egy év múlva újra költözködni kellett, mert a Kisebbségi Önkormányzat használatba vette a házat. Akkor ismét visszakérezkedtünk katolikus testvéreink hittantermébe, Megint megcsappant a hívők száma, ugyanis a hittanterem nagyon kicsi.
1999-ben aláírásgyűjtést kezdeményeztünk a hegyen lakók körében felekezetre való tekintet nélkül. Kb. 500 aláírás gyűlt össze abból a célból, hogy a XII. kerületi Önkormányzat bocsásson a reformátusok részére olyan telket, amelyen templomot lehet építeni.
Éppen 100 év múlva teljesülhetett a svábhegyi reformátusok álma, templom épülhet a Sváb hegyen. A Képviselőtestület 1999. VII. 24.-ei ülésén meghozta döntését, miszerint a Felhő utca 10 szám alatti ingatlant 50 évre ingyenes használatra templomépítés céljára felajánlja.
A 2003-as évben el tudtuk kezdeni az építkezést. A gyülekezet külső megerősödésével azonban együtt kell járnia a belső megerősödésnek is. Önálló, saját tulajdonú egyházi helyiség hiányában azonban arra kényszerültünk, hogy gyülekezetünk belső, lelki épülésének új kereteket és tartalmat keressünk.
Létrehoztunk egy alapítványt, az Istenhegy Alapítványt, amelynek az a célja, hogy
- a templomépítés munkálataihoz segítséget nyújtson
- a református vallású lakosok részére önálló közösséget alakítson
- a fiatalok vallási-erkölcsi nevelését segítse
- kulturális, szociális, anyagi segítséget nyújtson gyermekek és hátrányos helyzetű felnőttek részére.
Alapítványunk civil kezdeményezésre jött létre, az 1997. évi CLVI törvény 26. §-a szerint közhasznú tevékenységet folytat.