Élt egyszer egy kis, hangulatos faluban egy Péter nevű kisfiú. Péter szerette az esti meséket, de minden este nagy dilemmával szembesült: nem tudta kiválasztani, melyik mesekönyvet olvassa el lefekvés előtt. Egy este, amikor a nap a láthatár alá süllyedt, és színes kárpittá festette az eget, Péter szeme elnehezült a határozatlanságtól. Mivel nem tudott egyetlen könyvet sem kiválasztani, könyveire borulva álomba merült.
Péter álmaiban a bűbáj és a kalandok világában találta magát. Kinyitotta a szemét, és felfedezte, hogy már nem a hangulatos kis szobájában van, hanem egy szélfútta tengerparton. Körülnézett, és meglátott egy öreg halászt, aki szomorúan bámult ki egy kis házikó ablakán, vállán egy papagájjal. Az öreg halásznak, akit Gusztáv kapitánynak hívtak, megszakadt a szíve, mert szeretett hajója elsüllyedt egy alattomos viharban. Azt hitte, régi barátja, a Nagy Idődaráló fordult ellene, és ő okozta a vihart. A bogarat az erdők és tengerek gonosz manója, Sistergő Sutymorgó ültette a fülébe. „Ki más indíthatta volna a vihart, mint a Nagy Idődaráló, akinek egy karlegyintése nyomán szelek kelnek életre, amelyek körbejárják a földet?”
Mindeközben a Nagy Idődaráló, a bölcs öreg, hosszú, ezüstösen csillogó szakállán nyugtatva kezét, magasan a világok felett ült szobájában. Lenézett a szomorú Gusztáv kapitányra és nagyot sóhajtott. Sóhajtásából egy gyönyörű pillangó kelt életre. A pillangó átrepült a végtelenen, és Gusztáv kapitány ablakpárkányára szállt. A papagáj izgatottan rikoltozott, és a halász figyelmét a pillangóra irányította. Megdöbbenésére egy kincses térképet vett észre, amely a pillangó finom szárnyára volt vésve.
Gusztáv kapitány új reménnyel a szívében azt hitte, hogy a térkép egy új hajóhoz vezetheti, ezért útnak indult hű papagájával. Ők sem tudták, milyen veszélyes kalandba kezdtek, amely egy ősi erdő mélyére vitte őket. Az erdő szívében egy Elara nevű fiatal lánnyal találkoztak. Elara észre sem vette őket, mert pislogás nélkül figyelt egy apró krokodilt, mintha transzban lenne. A gonosz manó, Sistergő Sutymorgó bűbájt bocsátott a lányra. Elara a bűbáj miatt azt hitte, hogy családja biztonságban marad, amíg a kis hüllőre szegezi a tekintetét, és így nem tudott arról, hogy amíg ő kis krokodilt figyeli, egy nagy krokodil egyre közelebb és közelebb lopakodik a szeretteihez. Sistergő Sutymorgó tudta, hogy a lánynak mágikus a tekintete, amellyel a nagy krokodilt is össze tudná zsugorítani, és így megmenthetne mindenki, ezért hitette el a lánnyal ezt a hazugságot.
Gusztáv kapitány és papagája megpróbálta figyelmeztetni Elarát, de ő nem figyelt kiáltásukra, nem merte elfordítani a tekintetét, a kis, veszélytelen krokodilról. Amíg a barátok próbálkoztak, a hatalmas krokodil egyre közelebb került az ártatlan családhoz, és katasztrófával fenyegetett. A papagáj elkezdett a krokodil feje körül repdesni, és hevesen csapkodott a szárnyaival. A krokodil hatalmasra tátotta száját, és már majdnem bekapta a kis papagájt, amikor Gusztáv kapitány bátran a fenyegető lény elé ugrott, feláldozta magát Elara és a barátja megmentéséért. Ahogy a krokodil megharapta, a varázslat megtört, és Elara végül ránézett a nagy krokodilra, amitől az olyan kicsire zsugorodott, hogy elfért a lány tenyerében. A kapitány csak ekkor vette észre, hogy a krokodil a falábába harapott bele, így ő is sértetlenül megúszta a támadást.
Elara, aki immár megszabadult a varázslattól, megköszönte Gusztáv kapitány bátor tettét, és hálája jeléül egy gyönyörű gyöngykarkötőt adott neki. Azt mondta, ezzel a karkötővel Gusztáv kapitány madárrá változhat, és távoli helyekre repülhet. Ez a képesség nagy áldás volt számára, mivel a kincses térkép egy távoli szigetre vezette őket a tenger közepén. A kincs megtalálásának reményével a két barát tovább indult. Péter álmodozott, élvezte a varázslatos mesét, amelynek részese lett, és izgatottan várta varázslatos utazásuk következő oldalát.
Ahogy Gusztáv és papagája mélyebbre merészkedett a misztikus erdőben, hamarosan egy kis patak partján találták magukat. A nyugodt vizeken megcsillant a fák levelén átszűrődő napfény. A halász először nem tudta felfogni, miért szállt fel hirtelen papagája a válláról, de hamar rájött az izgalom okára – egy nagy, csábító tálra, amely tele volt élénkpiros gyümölcsökkel.
Gusztáv szíve összeszorult, amikor megérezte a közelgő veszélyt. Megpróbálta figyelmeztetni papagáját, aki azonban ekkor már boldogan csipogott és a gyümölcsöt csipegette a tálból. A gyümölcsöket Sistergő Sutymorgó megbűvölte, és alig egy perccel később a papagáj tollazata változni kezdett, tollai csillogó ezüst pikkelyek lettek, ő maga pedig egy szempillantás alatt kis hallá változott, és a patakba esett. A víz folyása pedig messzire sodorta, egészen a Ezüsthold-tóig, amelybe a patak vize ömlött.
A halász kétségbeesetten futott barátja után a part mentén, de nem tudta utolérni. Fájt a szíve, ahogy nézte, hogy a papagájhal eltűnik a távolban. Valóban tragikus veszteség volt. Ült a tó partján, és azon töprengett, hogyan segíthetne kedves barátján. Aztán eszébe jutott a gyöngykarkötő, amelyet Elara adott neki. A lány elmondta, hogy csak egyszer tud átváltozni vele. Azt hitte ez segít majd megtalálni a kincset, de most dilemmával szembesült. Ha a karkötő segítségével madárrá változik és megmenti a papagájt, hogyan jut majd el a céljához?
Végül a halász úgy döntött, hogy keresni kezdi barátját, bármi áron. Felcsatolta a karkötőt, alakja csillámlott és változott, mígnem fenséges sirály nem lett belőle. Újonnan kapott szárnyaival a tó fölé emelkedett, és a vizet pásztázta, keresve a hallá változott papagáj jeleit. A lenti halraj közepette az egyik felkeltette a figyelmét. Különös, csillag alakú jel díszítette a homlokát, és a halász abban a pillanatban rájött, hogy ez az ő szeretett papagája, aki az átalakulás után is megőrizte ezt a megkülönböztető jegyet.
A papagájhal azonban eliszkolt előle, nem sejtve, hogy a fent szárnyaló sirály nem más, mint maga a halász. A sirály többször is lecsapott, és megpróbálta elkapni a csúszós halat, de mindegyik kísérlet kudarccal végződött. Amikor Gusztáv már a kétségbeesés határán volt, a Nagy Idődaráló fát vetet az óriási égi kandallóba, a Nap ragyogni kezdett, vakító fényt vetett a vízre, és megzavarta a papagájhalat. Egy pillanatra elvesztette a nyomát a közeledő sirálynak, amely megragadta az alkalmat, hogy utoljára lecsapjon. A sirály precízen és határozottan kikanalazta a vízből a papagájhalat, és együtt épségben a parton landoltak.
Ahogy megérintették a földet, a sirály visszaváltozott halásszá, és a papagájhal is visszanyerte eredeti alakját. Hálásak voltak, hogy újra együtt lehetnek. Tovább nyomultak a sűrű erdő mélyére, ahol a fák egyre magasabban és sűrűbben álltak körülöttük. Az időkön túlról a Nagy Idődaráló lenézett rájuk, ősi szeme tele volt bölcsességgel és kíváncsisággal. Ekkor hirtelen fénysugár fúródott át a vastag lombkoronán, megvilágítva egy szokatlan tárgyat a fák között – egy titokzatos ajtót.
Az ajtó bonyolult rejtvényt hordozott, csak azt engedte át, aki őszintén felfedte legmélyebb félelmét és titkát. A zavarodott, de elszánt halász hangosan kimondta, ami először az eszébe jutott. Meséket osztott meg az ajtóval a tengerről, viharokról és hajótörésekről, valamint az álmait kísértő gonosz manóról. Úgy tűnt azonban, hogy e válaszok egyike sem elégítette ki a rejtélyes ajtót, és az szilárdan zárva maradt.
A kétségbeesés egyre nőtt, ahogy a halász egyik választ a másik után próbálta, de minden hiábavaló volt. Ebben a pillanatban a papagáj, a megértés csillogásával a szemében, a halász zsebébe nyúlt, elővette a zsebóráját, amit még réges-rég a Nagy Idődarálótól kapott, és a halász lába elé, a földre ejtette. Gusztáv először értetlenül állt, de aztán egy pillanat alatt megértette, mit akart üzenni hűséges barátja. Mély levegőt vett, hangja megtelt érzelmekkel és sebezhetőséggel.
– Hiányzik kedves barátom, a Nagy Idődaráló – ismerte el, és hangja elcsuklott az őszinteségtől. „Attól tartok, csalódott bennem, és soha többé nem találkozhatunk.”
Ahogy ezek a szívből jövő szavak elhagyták az ajkát, az ajtó kitárult, díszes mintája egy misztikus virág szirmaiként bontakozott ki. A halász vallomása után azonban nem ez volt az egyetlen változás. A varázslat örvényében a papagáj figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül. Szárnyai kecses kézzé formálódtak, tollai szivárványos színekben pompázó ruhává oldódtak. A papagáj vízitündérre változott, a mélység gyönyörű és éteri lényévé.
A halász áhítattal bámulta a tündért, szíve megtelt csodálattal és örömmel. Kalandjuk nemcsak közelebb vitte őket céljukhoz, hanem rejtett igazságokra fedett fel, és megmutatta a barátság minden határon túlmutató varázsát. Az öreg halász elragadtatott figyelemmel hallgatta, ahogy a tündér, aki egykor hűséges papagája volt, mesélni kezdte történetét. Hangja évek súlyát és a titok terhét hordozta.
– A nevem Aquilus, vízitündér vagyok, vagyis csak voltam, és az én feladatom a tengerben a családom vezetésével a halászok segítése volt – kezdte a vízitündér. „Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy egyedül végezzem el ezt a feladatot, a gonosz manó, Sistergő Sutymorgó azt mondta nekem, ha mindent úgy csinálok, ahogy a többiek, senki sem fog tisztelni engem. Azt mondta, hagyjam el a járt utat a járatlanért, és csináljak valami olyat, ami mindenkinek felkelti majd a figyelmét – korbácsoljam fel a hullámokat, ami a halakat a halász hálójába tereli majd. Vágytam a családom elismerésére, és nem tudtam, hogy a manó tervei gonoszabbak, mint valaha is képzeltem. Ahogy engedelmeskedtem a parancsának, a hullámok viharrá nőttek, és a kitörő vihar miatt a halász hajója, akinek segítenem kellett volna, elsüllyedt. Te voltál az a halász.”
A halász szeme elkerekedett, ahogy feltárult előtte az igazság. Nem a Nagy Idődaráló, régi barátja volt a felelős a végzetes viharért, hanem Sistergő Sutymorgó, az erdők és tengerek gonosz manója.
A vízitündér sajnálkozással telt hangon folytatta: – Tettemért megbüntettek, papagájjá változtam, és az volt a feladatom, hogy más formában segítsek neked, amíg meg nem találom a módját, hogy jóvá tegyem a hibámat. A halász egyik ámulatból a másikba esett, amikor rájött, hogy hűséges papagájának átalakulása nem átok volt, hanem a tündér saját cselekedeteinek következménye.
– Elvégezted a feladatodat – mondta a halász együttérzéssel –, segítettél nekem, és most megérdemled, hogy visszatérj a családodhoz és szabad légy.
Ezekre a szavakra sugárzó fény burkolta be a vízitündért. Hálától sugárzott egész lénye, szeme tükrözte az érzelmek hosszú útját, amelyet papagájként, a halász oldalán járt végig. Amikor a tündér indulni készült, kezét nyújtotta a halásznak, és így szólt: „Köszönöm, hogy ilyen megértő és kedves voltál velem. Végre visszatérhetek a családomhoz, és büntetésem terhétől megszabadulva segíthetem az embereket a tengeren.”
A szívből jövő búcsúval Aquilus eltűnt, így Gusztáv ott állt a titokzatos ajtó előtt, ismét egyedül, de békével a szívében. Tudta, hogy előtte is immár szabad az út, elhatározta, hogy helyrehozza a dolgokat, és harmóniát hoz vissza a világba, ott, ahol Sistergő Sutymorgó elhintette a békétlenség magját. Tett egy lépést előre, és belépett a titokzatos ajtón. Az ajtó lassan becsukódott mögötte, de az utolsó pillanatban, Péter, aki az ágyában fészkelődni és mocorogni kezdett, álmában még megpillantott egy hosszú, ezüstösen csillogó szakállt az ajtó mögött, és hallotta két régi barát nevetését. A nevetés meleg volt és csupa öröm, mintha éveken át tartó közös emlékeket hordozott volna.
Péter ekkor hirtelen felébredt álmából, szíve megtelt csodálkozással és kíváncsisággal. Pislogott, miközben saját kis meleg szobájában találta magát, kedvenc mesekönyveivel körülvéve. Ahogy felült, észrevett egy kis papagájtollat, amely keze mellett pihen az ágyon, apró, de kézzelfogható emlékeztetőként az álmában átélt varázslatos utazásra.
Péter nem tudott nem mosolyogni. Érezte, hogy álmai világa és a valóság közelebb van, mint azt valaha is elképzelte. Úgy döntött, hogy a papagájtollat drága emlékként őrzi meg. Ez majd mindig emlékezteti arra, hogy az élet hétköznapi pillanataiban is rendkívüli kalandok várnak felfedezésre.
