2017.12.26.
Lekció: Mt 2,1-12
Textus: Mt 2,10-11
Svábhegy

Két történet

Egy kórházi folyosó lépcsőfordulójában guggolok egy pad előtt. Fejem lehajtva, aki lát, azt gondolhatja, elveszítettem valamit, és azt keresem éppen. Gyanút csak akkor foghat, ha észreveszi, csukva van a szemem, és mozog a szám. Ha egy orvos járna erre, talán rám szólna, ahogy egykor Éli a templomban némán imádkozó Annára, meddig motyogsz még itt? De senki sem szólít meg.

A padon, ami előtt guggolok, idős asszony ül, papucsban, köntösben, ez nem az a helyzet, amikor az ember ünneplőbe öltözik, legalábbis akkor nem, ha már napok óta egy zsúfolt kórházi szoba lakója. Az előbb még én is mellette ültem, de a helyem mostanra már úrasztala, rajta az úrvacsorai jegyekkel. Nem tudtunk máshol megteríteni, felújítják a kórházat, kevés a hely, azt használjuk, ami van. Valamelyik emeleten alattunk felcsendül egy karácsonyi ének, kis idő múlva egy második, egy harmadik. Vajon kik énekelnek itt ilyenkor?

Egy pillanatra arra gondolok, olyan ez, mintha csak az angyalok énekét vezetné el hozzánk a visszhangos lépcsőház. Különös istentisztelet. Semmi sem olyan emelkedett, pompázatos vagy szakrális körülöttünk, mint ahogy egy istentisztelettől elvárnánk. Valahogy mégis percről percre minden egyre inkább megszenteltté válik. Kántort sem kértünk, mégis énekszó vesz körül bennünket, dicsőség mennyben az Istennek. A rögtönzött úrasztala igencsak egyszerű, puritán őseink büszkék lennének rá. A már kopottas lakkozott fán üveg kehelyben a bor, fonott, csillagot formázó kosárban a kenyér, látszólag nagyon profán, valahogy mégis nagyon meghitt.

A szemem azért van csukva, a szám azért mozog, mert imádkozunk. Éppen hálát adunk azért, hogy élhettünk az úrvacsorával, még így is, még itt is, éppen azért, hogy még így és még itt is. Hallom, ahogy valaki elsétál mellettünk, megáll, biztosan figyeli, mi ez a különös jelenet itt a liftajtók előtt. Aztán csendben mellénk lép. Ki lehet az, és vajon miért nem megy tovább, ahogy már olyan sokan mások tették eddig? Néhányan kíváncsian megbámultak, volt, aki köszönt is, de még senki sem állt meg. Ez a valaki itt mellettünk, most miért? Miért fontos neki, hogy itt legyen velünk? A hálaadó imádság után a Mi Atyánkat kezdem el. Meglep, hogy hárman mondjuk, kettőnk női hangja mellé jól hallhatóan betársul egy harmadik, egy férfié. És ez a hang remeg. Az izgatottságtól, a meghatottságtól, az idegességtől, ki tudja. Kíváncsi vagyok, de szeretnék az imádság szavaira figyelni.

„… mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.” Kinyitom a szemem, felállok. Az idős asszonnyal együtt a hozzánk csatlakozó férfira nézünk. Kicsit kérdőn. Ő az „úrasztalát” nézi. Szeme párás. A szent jegyek? – kérdi. A hangja továbbra is remeg. Igen, úrvacsoráztunk, mondom. Kicsit tétovázok, végül megkérdezem, szeretne esetleg csatlakozni? Az arca felderül. Igen, ha lehet, nagyon örülnék neki. Rövid fohászt mondok, megtöröm a kenyeret, adom a kelyhet, a szereztetési igét idézem közben. Miután ittunk, rövid csend lesz. Imádkozni szeretnék, de gyülekezetünk újdonsült tagja megelőz: Hálát adok, Krisztusom, hogy értem is eljöttél erre a világra. Hogy megváltottál és új életet kaptam tőled… Olyan természetesen és őszintén szólnak ezek a szavak ebben a rideg kórházi szegletben, hogy az megrendít és meghat. Érzem, tudom, hogy Jézus jelen van. Jelen van, hiszen megígérte.

Egy kis városban, Betlehemben, nagyjából 2000 évvel ezelőtt egy házaspár ül a város egyik átlagos házikójában. A feleség újszülött gyermekét dajkálja. Elmerül gondolataiban. Arra gondol, milyen különös körülmények között született meg az ő kisfia. Hogy egy jászolba kellett fektetnie, mert máshol nem volt számára hely. Hogy nem sokkal a szülés után egy csapat pásztor jelent meg ideiglenes otthonukban, és furcsa dolgokat mondtak erről a csöppségről, hogy ő a Megváltó, és angyaloktól hallották ezt a hírt. Mária megőrizte szavaikat. Szívében forgatja most is.

Az ő kicsi, gyámoltalan fia a Megváltó? Megmondta ezt már az angyal neki is, mégis annyira hihetetlen. Hiszen ugyanúgy jött a világra, mint bármelyik másik gyermek, ugyanúgy szüksége van arra, hogy édesanyja dajkálja, etesse, közelségével megnyugtassa. Ha nem pólyálná be, megfázna, nem lenne képes magáról gondoskodni. Tényleg ő lenne a Messiás, a kicsi Jézus, aki most is a karjában van? Már nem az istállóban laknak, a ház mégis egyszerű, ők is egyszerű emberek. Nincs semmi emelkedett, semmi pompázatos, semmi szakrális benne. Senki sem választaná egy istentisztelet helyszínéül.

Ahogy Mária gondolataiban elmerülve ül, egyszer csak kinyílik a ház az ajtaja, és idegen férfiak lépnek be rajta. Furcsa a ruházatuk, nem olyan, mint amit ezen a vidéken viselnek az emberek. Máriának ugyanolyan ismeretlen, mint egy 21. századi papucs, köntös vagy tréning. Kik ezek a férfiak, és mit akarnak? Miért jöttek? Már napok óta ebben a házban laknak, sokan elmentek a ház előtt, néhányan kíváncsi tekintettel fürkészték a messziről érkezett családot újszülött csecsemőjükkel, páran köszöntek is, de egy idegen se tért még be hozzájuk, senki sem állt meg. Ezek a férfiak most miért?

Ezeknek a különös embereknek, ahogy meglátják Mária karján a gyermeket, furcsa ragyogás ül ki az arcukra. Szinte remegnek, az izgatottságtól, a meghatottságtól, az idegességtől, ki tudja. Hát ő az, a megjövendölt gyermek? Magyarázat nélkül a földre borulnak, le a porba, Mária lábai elé, és úgy hódolnak az ő kicsi fia előtt, mintha király lenne. Mária meg sem tud szólalni. Honnan tudnak ezek az emberek egyáltalán róluk, és miért volt fontos nekik, hogy ide jöjjenek? Ő nem látta a csillagot, ami a férfiakat ide vezette, nem is ért a csillagok olvasásához. Amikor felállnak, Mária mondana valamit, de az idegenek megelőzik, kinyitják a ládáikat, az asszony eddig észre sem vette, hogy ládákat is hoztak magukkal. A ládákban ajándék a gyermeknek, arany, tömjén és mirha. Alig van hely, ahova letegyék.

Különös istentisztelet. Semmi sem felel meg az elvárásoknak. Nincs templom, nincs oltár, nincsenek díszek. Mégis minden olyan megszentelt. Az idegen férfiak imádata olyan természetesen hat ebben az egyszerű szobában, hogy Mária megrendül és meghatódik. Érzi, tudja, a Megváltó jelen van, ebben a csöpp gyermekben, az ő gyermekében, Jézusban testesült meg. Hiszen Isten megígérte, hogy így lesz.

Egy 21. századi modern, újépítésű templomban istentisztelet van, karácsony másnapján. A tér hangulata nem olyan emelkedett, mint egy román vagy gótikus stílusú templomban, valahogy mégis nagyon meghitt. A szószéken a lelkész igét hirdet, de nem a megszokott módon. Két történetet mesél el. Az egyik nem olyan rég esett meg vele. A másik nagyjából 2000 évvel ezelőtt egy zsidó családdal.

Vajon mi köze ennek a két történetnek egymáshoz? Talán az, hogy egyik sem volt előre eltervezve. Legalábbis emberileg nem. A szereplők csak élték az életüket, végezték a dolgukat, amikor a tér körülöttük megtelt az isteni jelenléttel. Hétköznapi emberek egyszer csak egy istentisztelet részeseivé váltak, nem azért, mert a körülmények arra alkalmasak voltak, hanem azért, mert jelen volt az Isten.

De az is összekötheti a két történetet, hogy mindkettőben ott a jel, amire valaki felfigyel, ami odavonzza azt, aki a Megváltót keresi, aki vele akar találkozni. Az elsőben az úrvacsorai jegyek, a másodikban egy csillag. Egy jel, ami sokaknak nem jelent semmit. A kórházban sem gyűlt össze nagy tömeg, Betlehembe is csak a bölcsek követték a csillagot. De számukra, akiket Isten Lelke indított, akik keresték Isten útmutatását, a jel egyértelmű volt. Ott a helyem, oda kell mennem.

De közös lehet a hódolat, az áhítat is a két történetben, amivel körülvették a Megváltót, aki szemmel nem látható. Nem látható a kórházi folyosón, ahol lélekben van jelen. Nem látható egy egyszerű izraeli házban, ahol gyámoltalan gyermekben van jelen. Ez csak hittel meglátható valóság, ami előtt le kell borulni, ami előtt hitvallást kell tenni, ami őszinte imádatra indít, ami megrendít és meghat.

Közös a két történetben az is, hogy csak rövid ideig tart. A kórházi gyülekezet szétszéled, van, aki marad a kórházban, van, aki hazamegy. A betlehemi ház kiürül, a bölcsek kerülő úton indulnak haza, és nemsokára a családnak is menekülnie kell. Az életben nem minden pillanat ilyen különleges, ilyen megszentelt, mégis, ha átélünk valami hasonlót, azt örökre a szívünkbe zárjuk, ott forgatjuk tovább, és általa az életünk szürke hétköznapjai is megszenteltebbek lesznek. Ha akár csak egyszer is megtapasztaljuk a Megváltó közelségét, az kitörölhetetlen nyomot hagy a lelkünkben. És az élet már nem megy ugyanúgy tovább, illetve mi magunk az életben már nem tudunk ugyanúgy tovább menni.

Ez a két történet talán hihetetlen, talán egy kicsit giccses, mégis mindkettő igaz. És mindkettő ugyanarról szól. Jézus, a Megváltó jelen van, ahogy azt Isten megígérte, ahogyan azt Jézus megígérte. És az ő jelenléte szenteli meg maga körül a teret. Az, aki szemmel nem látható, csak hittel felfogható, akiben Isten szeretete jött el erre a világra. A remegés, a megrendültség attól van, hogy ez a szeretet érezhető, átélhető, megtapasztalható valóság.

A 21. századi templomban, a karácsony másnapi istentiszteleten a lelkész nem tesz pontot a két történet végére, mert ezek a történetek folytatódnak tovább, mert Isten üdvtörténete is folyik tovább. A hangsúlyt leviszi, nem kell többet mondani, mert érzi, tudja, hogy Jézus nemcsak megszületett, de mint Megváltó most is jelen van, hiszen megígérte, hogy így lesz. Ámen.