2017.12.25.

Karácsonyi híradás: evidencia?

Lekció: Lukács 2,1-20.

Textus: Lukács 1,1-4.

Svábhegy

Evidencia. Latin eredetű főnév, jelentése: nyilvánvaló­ság, bizonyosság, egyértelműség. Evidens, a főnév mellékné­vi for­má­ja, jelentése: magától értetődő, nyilvánvaló, világos. Ami bizonyítás nélkül logikailag egyértelmű, magától adódó. Tartalmi szem­pontból evidens az, ami például egy megkerül­hetetlen tény. Ilyen az, hogy aki megszületik, az meg is fog halni, mert evi­den­cia, hogy a test nem élhet örökké. Továbbá evidens az, ami nyilvánvaló dolog. Teljesen egyértelmű és érthető helyzet vagy állapot, a­mikor nem lehetséges más ma­gyarázat vagy értelmezés. Ilyen matematikai evidencia, hogy 2x2=4.

Kedves testvérek, kedves ünneplő gyülekezet! Mielőtt azt hinnétek, hogy meghibbantam, amiért egy ilyen bevezető­vel kez­dem az igehirdetést, hadd kérjelek meg benneteket, hogy gondoljátok végig, mi az, mi minden az, ami számotok­ra evidens a ka­rá­csonyban? Régen, talán az idősebbek emlé­keznek rá, volt egy, a kádári fogyasztói társadalomnak meg­felelő színvonalú reklám: „Nincs karácsony Corvin nélkül.” – Te mit helyettesítenél be a „Corvin” szó helyére? Hadd adjak egy kis segítséget! Nézzük elő­ször a menüt: halászlé, töltött káposzta és bejgli nélkül, ugye nem karácsony a karácsony. Lakás: mosott ablakok, hogy ha lehet há­rom házzal távolabb­ról is lássanak át rajta. A parketta és a szőnyeg olyan tiszta le­gyen, hogy a légy is elcsússzon rajta. A bútorokon egy szem por sem lehet, - ez evidens - mert mit fognak gondolni rólunk a vendégek. A díszletek? Mint az amerikai filmekben. Ne­künk kell győzni a „kinek van több és giccsesebb karácsonyi égő a házán és kerti fáján” című össznépi versenyben, - ez is magától ér­tetődő. Plafonig érő, túldíszített karácsonyfa, hatal­mas dobozokba rejtett, exkluzív, merített papírba csomagolta­tott ajándékok, mű­havas, rénszarvasos, télapós lakberendezé­si tárgyak a katalógusból, - mi kell még? Ja, persze, a kará­csonyi hangulat. Gingle Bells és Let it snow a CD lejátszó­ból, és persze az elmaradhatatlan „Reszkessetek betörők”, a szekrény nagyságú LED Tv-ből. Mert Kevin nélkül, ugye nincs karácsony! Evidens, nem? – S ha már ennyire hollywoodira vettük a felütést, tegyük még hozzá, hogy vallásos családokban a karácsony délelőtti temp­lomlátogatás is evidens. Ha máskor nem is, ilyenkor el­jövünk a nagymama ked­véért. S ha már itt vagyunk, tegyük is hozzá gyor­san, - evidens, hogy a lelkész vagy napkeleti böl­csekről szóló történetet ol­vas­sa fel, vagy a pásztoros sztorit. Magától értetődő, hogy ismerjük már ezek minden részletét, s azt is tudjuk, hogy mit fog belőle ki­hoz­ni a pap. Érhet-e még minket meglepetés ka­rá­csony­kor?

Nem lepődnék hát meg rajta, kedves testvérek, ha sem­mi meglepőt nem találtatok volna a felolvasott karácsonyi i­gében. S nem csodálkoznék rajta, kedves gyülekezet, ha sem­min sem csodálkoznátok hallgatva a karácsonyi prédikációt. Még akkor sem, ha a betlehemi pásztorok történetében szó szerint ezt olvassuk: „mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak ne­kik.” Mert az első kará­csony még tele volt csodával és meglepetéssel, de ma már a­lig talál bármi váratlant, vagy ámulatra méltót ben­ne a mo­dern ember. Minden evidens. Hiszen mi újat lehet elmondani egy kétezer év óta ismert történetről, ami már réges-rég egy­ben az emberi történelem része is? Talán van olyan részlete, létezik olyan apró, kis mozzanata a karácsonyi események­nek, amit ne ismernénk?

De ne örüljetek előre, ez nem azt jelenti, hogy mára be is fejeztem, és mehettek haza… Szeretném ugyanis azt a lelki él­mé­nyemet veletek megosztani, amelyben készülésem során, az elmúlt napokban részem volt. Megpróbáltam a felolvasott evan­gé­l­i­u­mi részletet úgy olvasni, mintha soha nem hallottam volna. Mintha vadonatúj lenne számomra. De megvallom, ne­kem sem sike­rült. Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztat­ni az ismereteimtől. Aztán megpróbáltam egy nagyobb össze­függésbe helyezni Lu­kács feljegyzését, s azon gondolkodtam, hogy vajon miért írta meg ezt a történetet? Miért volt fontos Lukácsnak a betlehemi pász­to­rokról ilyen részletesen írnia? A többi evangélista nem számol be a betlehemi eseményekről. Máté a napkeleti bölcsek lá­to­ga­tá­sá­ról ír, Márk egyből a fel­nőtt Jézus megkeresztelkedéséről beszél, János pedig egy teo­lógiai bevezetéssel kezdi evangéliumát, és nem Jézus születé­sével. Lukács viszont azzal indítja írását, hogy - mivel ő nem volt tanítvány, nem volt szemtanú - mindennek pon­tosan utá­najárt, és a még élő szemtanúk, valamint a már akkor létező feljegyzések alapján egy történeti hitelességű művet ad köz­re. Ám ha jobban belegondolunk testvérek, a későbbiekben sem­mi jelentős szerepe nincs ezeknek a derék pásztoroknak.

Nekünk evidens, hogy nincs betlehemes játék pászto­rok nélkül, olyannyira, hogy ők a főszereplők, de az evangéli­umban tel­jesen nyomtalanul eltűnnek ezután. Miért számol be Lukács a pásztorokhoz érkező angyalokról és a pásztorok látogatásról a kis­ded­nél? Nyugodtan elhagyhatta volna ezt az egész históriát, és kezdhette volna ő is a lényeggel az evangé­liumot, Jézus tanításaival és csodáival! Miért ad hírt Lukács a karácsonyi eseményekről? S miért adnak hírt az angyalok a pásztoroknak? Hiszen nemcsak az evan­gélista teszi közzé írá­sában a történteket, hanem az angyal is „nagy örömhírt” hir­detett a pásztoroknak! Sőt, a pásztorok is „hí­ra­dóssá” válnak, mert amikor meglátták „Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket” „elmondták mindazt, amit erről a kis­gyer­mek­ről az angyalok hirdettek”. – Tegyük fel hát a kérdést: mi az oka, mi a célja és mi a hatása a karácsonyi híradásoknak?

1./ A karácsonyi híradás oka. – Induljunk ki, kedves testvérek abból, hogy Lukács, aki a Szentlélek teológusa, - a­ki már itt az evangélium első két részében, az ún. gyermekség történetekben is Isten Lelkét állítja az előtérbe, - nem magától jegyzi fel azt a­mit leír, hanem a Szentlélek ihletésére! Ezért tudja, hogy nemcsak a karácsony, hanem az egész üdvtörténet lényege az, ami több, mint kétezer éve Betlehemben valósá­gosan bekövetkezett: Isten szeretete testet öltött a názáreti Jé­zusban! Az egész Ószövetség, ben­ne az örökkévaló Isten minden ígéretével erre az eseményre mutat előre, s az egész Újszövetség erre a történelmi tényre épül, s u­tal vissza! Ho­gyan is lehetne kihagyni ezt, ha épp ez az egész Biblia lénye­ge? Számára az az evidens, hogy erről nem lehet hall­gat­ni! Az evangélium, az örömhír ugyanis az, hogy ennyire szeret minket az Isten! Annyira, hogy ebben az újszülött kisgyer­mek­ben a láthatatlan Isten láthatóvá lesz. Az, aki felette van térnek és időnek, hiszen mindkettőt Ő teremtette, belép a tér­be és időbe ott és akkor. Az a legnagyobb jó hír, hogy aki Lé­lek, és akit Lélekben és igazságban kell imádni, megjelenik testben, ráadásul egy is­tál­ló mélyének a szegénységben, kita­szítottságában. Isten Szentlelke, aki a sugalmazást adja Lu­kácsnak, fontosnak tartotta az első ka­rácsony este részletei­nek a megörökítését. Enélkül nem tudnánk, hogy az örömhír nem a vallási, politikai, gazdasági po­ten­tá­tok­hoz, a hatalma­sokhoz érkezik el, hanem ezekhez a jól ismert pásztorokhoz.

Egy erdélyi költő Kiss Jenő Pásztorok zavara című ver­sében így ír erről: „Mennek a tág, visszhangos éjben, ők a földön, sze­mük az égen, mennek s nem értik: mint lehet, hogy őket szólította, éppen őket, az édes izenet – Teremtőnk!vajon mit jelent? Mit higgye­nek? – bús, senki népek, kik ak­los legelőkön élnek s ruhájuk bolhákkal tele – Szájukon nem volt más, csak ének s szívükben gyap­jak melege – ily kegyet érdemelnek-e? Ég! mért nem üzentél azoknak, kik szentírá­sok közt borongnak? Azok megértik han­go­dat. Mért nem a díszes gazdagoknak: vihetnek ajándékokat – A pásztor mit ért meg s mit ad? Így mennek, némán, tépelődve – s most már lenéznek, le a földre, hol görcsös árnyuk hánytorog – Így mennek ők, így mindörökre, zavartan, hogy ez mi dolog – a szent, a bundás pásztorok.”

Tudnunk kell, hogy ezek a pásztorok nem a nyájak tu­lajdonosai, hanem egyszerű juhászok volták. Az életük, nap­palaik és éj­szakáik egybefonódott az őrzésükre bízott állatál­lományéval. Az ókori társadalomban nem volt ennél alacso­nyabb társadalmi ré­teg. Egy korabeli rabbi így beszélt róluk: „Nincs megvetésre méltóbb foglalkozás a világon, mint a pásztoroké.” Mivel félnomád legeltetést folytattak - tavasztól őszig a szabadban tartották a juhokat és kecskéket, ősztől ta­vaszig pedig karámokban őrizték őket - e­zért a mózesi törvé­nyeknek semmilyen szinten nem tudtak megfelelni. Sem a tisztásági, rituális előírásokat, sem a szombatnap meg­szente­lését nem tudták megtartani. Másfelől nem riadtak vissza a kisebb-nagyobb lopásoktól, rablásoktól sem, s ez szintén nem a jó hírüket öregbítette. S látjátok, mégis ők, a föld népe, az egyszerű, írástudatlan pásztorok azok, akik elsőként értesül­nek a mennyei örömhírről! Személyükben azok a korabeli, és későbbi földművelők, kétkezi munkás emberek teszik tiszte­letüket a já­szol­nál, akik élethelyzetüknél fogva mindig is job­ban tudtak örülni az evangélium jó hírének, mint a minden földi jóban dúskáló gaz­da­gok és hatalmasok. Hiszen a perifé­riára, a társadalom szélére sodródott ember sokkal inkább át­érzi, hogy Isten segítségére, hogy meg­váltására, hogy bűnbo­csánatra szorul, mint az olyan tekintélyes és erkölcsös ember, aki megtartotta a parancsolatokat if­jú­sá­gá­tól fogva, aki nem tud lemondani a vagyonáról, inkább elmegy Jézustól szomo­rúan, mint a gazdag ifjú.

Ezért hozzájuk küldetnek az angyalok. Mert az angya­lok sohasem önkényesen jelennek meg a földön, hanem min­dig kül­de­tésben járnak. A nevük is ezt jelenti: küldött. Isten küldi őket a betlehemi mezők fölé azon az éjen. Hiszen itt az Úr mozgat min­det szálat. Ő irányítja a történelmet. Ezért lesz a földi világ ura, Augustus császár egyszerű eszköz a maga adóösszeírásával Isten ke­zében. Ő irányítja Józsefet is, hogy induljon el Názáretből Betlehembe, a szülőfalujába, hiszen így teljesedik be Mikeás próféta több száz éves jövendölése. S Ő irányítja az angyalokat is, akik mindezt hírül adják ezek­nek az egyszerű pásztoroknak.

S hogy miért válnak „híradóssá” maguk a pásztorok is? Ezek után nem nehéz kikövetkeztetni. Egyszerűen tele van a lel­kük, a szívük a csodával. Az éjszaka közepén hirtelen meg­jelenő angyalok látványával, az általuk elmondott felfoghatat­lan hír iz­gal­mával, megtalálva a kisgyermeket és családját pedig a megbizonyosodás örömével. Ezért olvassuk róluk: „A pásztorok pedig vissza­tértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy ahogyan Ő megüzente nekik.” Igen, ők már itt tud­ják, hogy Isten szólt hozzájuk az angyalokon keresztül, hogy itt mindent az Úr irányít!

Miért beszélek testvérek én most hozzátok erről a szó­székről? Mert nincs jobb dolgom? Mert ezért kapom a fizeté­sem? Mert ez a kötelességem? Mert ha nem tenném, megbot­ránkoznátok, és elveszteném az állásomat? Miért lettem én - ma is, meg úgy ál­talában is - „híradóssá”? Azért, mert egy­szer én is úgy értettem meg mai angyalok, küldöttek szavát, mint amin keresztül Isten ma­ga szólt hozzám. Azért, mert bár éppolyan alkalmatlannak tartottam magam a szó, az örömhír továbbadására mint a pásztorok, Is­ten mégis ezzel bízott meg. Azért, mert az azóta eltelt évtizedekben magam is arról győ­ződöm meg újra meg újra amiről a bet­le­he­mi pásztorok, hogy minden úgy van, ahogyan Ő megüzente nekem. Számomra magától értetődővé, evidenssé vált azóta, hogy a vi­lág legna­gyobb örömhíréről nem hallgathatok!

Ha eljutott már a füledig az angyali hír a szabadító, üd­vözítő Úr Krisztusról, ha vetted már magadnak a fáradságot, hogy sze­mélyesen meggyőződj ennek a hírnek a valóságáról, ha fizikailag ma eljöttél ide, ahol Jézus megtalálható, ahol hétről-hétre az Ő ne­vében gyűlünk össze, az övéihez, s ha lel­kileg is eljutottál, az Igéhez, a Szentíráshoz, amely által eléri ma az emberi szíveket, ak­kor te is meggyőződhettél az öröm­hír evidenciájáról. – Lesz-e vajon belőled is hírvivő?

2./ A karácsonyi híradás célja. – Mi a célja az evan­gélium ihletésének, kihirdetésének és továbbadásának? A Lé­lek ihleti Lu­kácsot, az Atya küldi az angyalokat, a Fiú felis­merése a hír továbbadására ösztönzi a pásztorokat. Miért? Ez is teljesen világos test­vérek az Igéből. Lukács leírta mecéná­sának, Teofilosznak, hogy „meggyőződhessen annak a meg­bízhatóságáról amire tanítot­ták.” Hadd mondjam így, azért ír­ja meg Lukács az evangéliumot, hogy Teofilosz számára e­gészen evidens, kétségbevonhatatlan le­gyen Jézus története. Nem tudjuk mikor, hol, kitől hallotta először az örömhírt Lu­kács támogatója, de most első kézből értesülhet an­nak a való­ságáról. Neki erre van szüksége, hogy a már ismert örömhírt megerősíthesse a Szentlélek a szívében az Ige által. És mi­ért küldi az Atya az angyalokat a betlehemi éjszakában a pászto­rokhoz? Azért, hogy halljanak ugyanerről az örömhírről. „Ne fél­je­tek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek...” Őnekik meg kell ismerniük az evangéliumot, hiszen még nem hallot­ták. Leg­fel­jebb ha gyerekkorukban a zsinagógában hallhattak arról, hogy egyszer majd eljön a Messiás, de hogy ez nem élt elevenen a szí­vük­ben, az biztos. Számukra az újdonság és a meglepetés erejével hatott, amiről az angyal beszámolt nekik. És miért kellett Má­ri­á­nak és Józsefnek hallania a pásztorok bizonyságtételét? Azért, mert minden bizonnyal, különös mó­don épp a gyermek születésének a körülményei bizonytalanít­hatták el őket addigi hitükben. Mária azt hallotta 9 hónappal ezelőtt az angyali kijelentésben, hogy „nagy lesz ő, és a Ma­gasságos Fiának nevezik majd...” (Lk. 1,32-33.) Ehhez képest nem volt számukra hely, csak egy istállóban, nem jutott az új­szülöttnek pólya és ágy, csak egy jászol. Számkivetettség, el­utasítás, kétségek. Csakugyan Isten Fia lenne az, akit ő kí­nok közt, állatok közt, éjnek idején világra hoz az otthonától tá­vol? Ezért kellett Máriának „megjegyeznie és a szívében for­gat­nia” a pásztorok szavait!

Miért kell ma még mindig, kétezer év óta beszélni a ka­rácsonyi evangéliumról? Azért testvérek, mert ma is van, aki­nek a hite meg­erősítésére van szüksége, - mint Teofilosznak. Aki kapott már tanítást az evangéliumról, meg is született a szívében valamiféle el­méleti hit, de még nem állt össze szá­mára egészen a kép. Lukács ugyanis történészi alapossággal, szorgos kutató munkát kö­ve­tő­en, minden fontos részletre ki­terjedő módon írja meg evangéliumát, amelyben azt adja ol­vasója elő, hogy Jézus az egész em­be­ri­ség, s nemcsak a zsi­dóság egyetemes Megváltója. Így a pogány Teofilosz, akinek a neve azt jelenti, „Istent szerető” megismerheti az őt is vég­telenül szerető Istent, aki Jézusban érte is emberré lett, meg­halt és feltámadott, s így a hite személyes, élő, teljes hit le­het. Több, mint ismeret, több, mint elmélet, több, mint tanítás. Ha van most köztünk olyan, akinek ilyen iskolás, tradicionális, is­me­ret és nem élmény alapú hite van, akkor hallja ki az én emberi szavaim mögül az őt személyesen is ismerő, kereső, vele közvetlen kap­csolatra vágyó Isten hangját! Azét az Úrét, akivel ma is lehet találkozni, akinek a lénye ma is megtapasz­talható, akinek az ál­dá­sa­it ma is át lehet venni! – Azért is kell azonban hirdetni még mindig az evangéliumot, mert ma is vannak, sőt arányaiban egyre töb­ben, akik nem is hallottak még róla, mint korábban a pásztorok. Akiknek nem evidencia a keresztyén üzenet, Krisztus földre jöt­te, az egyház léte. A­kik legfeljebb annyit hallottak erről, hogy igen még ma is vannak, akik ilyen elavult, pókhálós mesékben hisz­nek, de a­kiknek a szívéhez még soha nem juthatott el Isten szereteté­nek a híre. Ha van most véletlenül köztünk olyan ember, aki so­ha nem járt még templomban, soha nem hallott még igehir­detést, soha nem tapasztalt meg még semmilyen vallásos él­ményt, hadd hirdessem neki, nem baj! Isten nem vár el tőlünk semmilyen előzetes teljesítményt, ahhoz hogy Őt megismer­jük, Benne higgyünk! Az első karácsonykor sem a vallási vezetőkhöz érkeztek az angyalok, hanem ezekhez a kitaszított pásztorokhoz, akiknek még az adóösszeírás idején sem kellett menniük sehová, annyira nem vették őket emberszámba. Ne­kik üzenem, hogy Isten sze­re­te­te ki akarja mozdítani őket ed­digi életmódjukból, s arra sarkallja most őket, hogy akarjanak meggyőződni az evangélium, az Ige, a Bib­lia igazságáról! Ne aludjanak vissza az istentelenség sötétjébe, hanem vegyék a bátorságot és az erőt, hogy megbi­zo­nyo­sod­ja­nak arról, hogy amit én mondok, az igaz! – De azért is kell hirdetni amíg vi­lág a világ a karácsonyi örömhírt, mert mindig lesznek Má­ri­ák és Józsefek, akik életük körülményei miatt elbizonytala­nodnak, meginognak hitükben. Akiknek támogatásra, testvéri kö­zös­ségre van szükségük. Látjátok, milyen különös! Ott a betlehemi jászol körül születik meg az első keresztyén gyüle­kezet! A gyer­mek köré sereglő pásztorokból, valamint Máriá­ból és Józsefből áll. Nem a hívők élcsapata ez, de az első kö­zösség, ahol az e­van­gélium továbbadása, a hitélmények meg­osztása révén egymás hite által épülhetnek. Ha van most o­lyan közöttünk, akinek a szí­vé­ben kételyek, félelmek, csaló­dottság van, hadd bátorítsam: nem baj, csak el ne mozduljon Jézus mellől! Előbb-utóbb jön, csat­la­ko­zik majd hozzájuk né­hány másik, hasonló cipőben járó ember, akikkel mégis egy­más hitét építhetik. Nem az az evidens, hogy a hí­vő embert nem éri fájdalom, gyász, frusztráció, hanem az, hogy a többi hívővel való testvéri közösségben sosincs egyedül. Mert ak­kor közöttük ott van az, aki nemcsak megszületett, hanem aki maga is nélkülözött, szenvedett, akit a legjobb barátai is cser­ben hagy­tak, akit ártatlanul elítéltek és meg is öltek, de aki feltámadt a halálból, és legyőzte azt, - Jézus! S akkor ez a di­adalmas Jézus újít­hatja meg az ő kétkedő, ingatag hitüket. Ez az evangélium továbbadásának célja, s ebben lehet eszközzé maga is az, akiben meg­születhet, megerősödhet és megújul­hat a hit. – Vajon mi ezek közé tartozunk-e már?

3./ A karácsonyi híradás hatása. – S végül arra a kér­désre keressük testvérek a választ, hogy volt-e, s ha igen, ak­kor mi volt az örömhír továbbadásának a hatása? Ami Lukács evangéliumát, annak a hatástörténetét illeti nincs könnyű dol­gunk, hiszen nem tudjuk milyen érzelmi, lelki hatásokat, sőt későbbi döntéseket válthatott ki Teofiloszban az, amit olva­sott. Bár, ami azt illeti ne­hezen tudom elképzelni, hogy akár maga a karácsonyi történet, vagy a további jellegzetesen lu­kácsi részek ne hatották volna meg őt. Vagy ha ti először hal­lanátok mondjuk a csodálatos halfogásról, nem rendülnétek meg Jézus szavaitól: „Ne félj, ezentúl em­ber­ha­lász leszel.” És ha először olvasnánk a bűnös nő rehabilitációjának történetét, mi vajon nem ejtenénk pár csepp könnyet azon, hogy Jézus mennyire szereti őt? Vagy a tékozló fiú példázatába belekép­zelve magunkat nem lenne libabőrös a kezünk, azt olvasva, hogy az atya hogyan várja haza elveszett fiát? S akkor ott van még Zákeus megtérése, Jeruzsálem megsiratása, vagy az em­mausi ta­nítványok története, mind-mind Lukács tollából! Én bizony meghatódom, megrendülök és meg is könnyezem ezt az evan­gé­li­u­mot, amely a legplasztikusabban tárja elénk Isten végtelen szeretetét az ember iránt, irántam és irántad. Egyet azonban tudunk test­vé­rek. Nevezetesen, hogy az evangéliu­mot pár év múlva követi az Apostolok Cselekedetei, szintén Lukács írásaként, amelyet ismét Te­ofilosznak ajánl a szerző. Azaz, van folytatása az evangéliumnak. Tehát nem lett pusz­tába kiáltott szó. Visszhangra talált a me­cé­nás szívében. Meg­érintette, átjárta a lelkét, és kíváncsivá tette a folytatásra. Bár­csak ott lenne ez a nyitottság, ez a keresés azok szí­vé­ben, a­kik ma úgy jöttek ide, hogy számukra már minden evidens a karácsonyi istentiszteletből. Vagy akik eddig csak elméleti sí­kon, elvileg voltak keresztyének, mert kaptak egyszer valami tanítást a Bibliáról, mondjuk a konfirmációi előkészítőn, de egészen ed­dig semmilyen személyes lelki élményük nem volt Jézussal kapcsolatban. Hadd biztassam őket: ne elégedjetek meg ennyivel! Le­gyen példa számotokra Teofilosz! Akarjatok többet megtudni, megismerni Krisztusból!

Ami az angyali híradást illeti, azt látjuk, hogy a pászto­rok az angyali jelenés után, mintegy magukat erősítve mond­ták egy­más­nak: „Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr a tudtunkra adott.” Ha Isten szólt, és ha maga is azt mondta, hogy jelet ad arról, hogy megszüle­tett az Üdvözítő, akkor, nosza, rajta, mire várunk!? S a pász­torok nem állnak meg Bet­lehemig, mert ámulatba ejtette őket a hír: Krisztus megszületett, Isten ember lett. A mennyei Atya fellebbentette szemük elől a fáty­lat, és ők éltek is az alkalom­mal: bepillantottak a függöny mögé! Elmentek, megnézték, hódoltak előtte, találkoztak Vele, és ez a találkozás átformálta őket. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy úgy térnek vissza nyá­jaikhoz, hogy dicsőítik és magasztalják az Is­tent! Nem a kö­rülményeik változtak meg, hanem ők! Hadd bátorítsam ezért kételkedő, hitbeli szempontból még ingatag test­vé­re­i­met, ne féljetek próbára tenni Istent! Nem ugyanaz sokadszorra halla­ni a karácsonyi történetet, ismerni minden szereplőjét, vagy egy­szer végre lélekben eljutni az élő Jézushoz és leborulva imádni Őt! – Hogyan lehet ma találkoznunk a titokkal? Pon­tosan úgy, a­hogy a pásztorok tették! Úgy, ha nekünk sem csak a fülünkig, hanem hozzájuk hasonlóan egyszer a szívün­kig ér a hír: szeret az Is­ten, értünk küldte szent Fiát, hogy éle­tünk legyen és bővölködjünk! Úgy, ha e hír hatására engedjük végigfutni magunkon az érzést: nem vagyok egyedül, velem van az Úr, minden bűnömre van bocsánat, feloldozás, újra kezdhetem az életem, akár még ma! Mert ma meghallani az örömhírt, ma megbizonyosodni róla, ma átalakítani ennek nyomán az értékrendünket, az életcéljainkat, a hét­köz­na­po­kat, ez a nagy lehetősége annak, hogy itt vagyunk! A Betle­hembe vezető utat azáltal, hogy eljöttünk ide, megtettük. E­zért az a dön­tő kérdés, hogy felismerjük-e a az egyszerű a­nyagi jelekbe, - kenyérbe és borba, a szolgai formába, a gyen­ge, gyarló emberi sza­vakba pólyált mindenható Istent?

A pásztorok híradása nyomán pedig azt olvastuk, hogy „Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte...” (Lk. 2,19.) Sű­rű hónapjai voltak ezek Máriának. Szólt már hozzá az Úr Gábriel angyalon keresztül, a rokonán, Erzsébeten ke­resztül, fog még szól­ni az öreg Simeonon keresztül, most pe­dig ezeken a szegény pásztorokon keresztül üzen neki. Tudjá­tok testvérek, hogy mi az, a­mit mi Máriától tanulhatunk? Az, hogy mindig reagál az Igére. Van, amikor nem érti és kérdez: hogyan lesz nekem fiam, ha még fér­jem sincsen? Van, amikor ujjongó énekben tör ki, és elmondja a Magnificatot. Lesz a­mikor csodálkozni fog, hogy Jézus által az ő anyai szívét is é­les tőr járja majd át? Most pedig megőrzi, azaz nem felejti el, és szívében forgatja, azaz gondolkozik rajta. De egy biz­tos, mindig reagál az Igére. – Igaz-e ez vajon ránk is, testvérek? Nem maradunk-e hűvös kívülállók az evangéliummal szem­ben? Hi­szen minden annyira evidens, annyira magától értető­dő! Ma a testet öltött Igére emlékezve, az olvasott Ige nyo­mán, a hirdetett Ige által azt kérdezi tőlünk Isten Lelke: neked mi az, ami, aki nélkül nincs karácsonyod? Ami, vagy aki nem maradhat ki, mert evid­ens módon része az ünnepednek? Ha a jó hír elérhetett nemcsak a füledig, hanem a szívedig is, akkor ez mostantól Jézus lesz. S akkor a Lélek téged is „híradóssá” tesz, hogy Lukácshoz, az angyalokhoz és a pásztorokhoz ha­sonlóan te is továbbadd az egyál­ta­lán nem evidens karácsonyi örömhírt: Istennek földre hajló, megtestesült szeretetét! Így legyen! Ámen.