2017.12.24.
Az ajándék
Textus: 1Jn 4,7-12
Igehirdető: Korpos Orsolya

Kedves Testvérek, az elmúlt héten a városban közlekedve sok mindenből kiderült, hogy közeledik karácsony ünnepe. Tapasztalni lehetett a közlekedési dugókban ülve, amit az okozott, hogy sokan indultak el vásárolni, elintézni az ünnep előtt, amit még kell. De látni lehetett abból is, hogy az utcán rengeteg ember hatalmas táskákat cipelve, sokszor gondterhelten igyekezett hazajutni, vagy egy következő boltba, egy következő vásárfiáért. A karácsonyi vásárok közönsége megnőtt. A rádióban és a tévében elemzéseket és mini interjúkat hallhattunk a ma emberének ajándékvásárlási szokásairól, és sokféle módon buzdítottak bennünket arra, hogy ne hagyjunk mindent az utolsó pillanatra.

Mindez azért, mert karácsony közeledtével mindannyian igyekszünk beszerezni azokat az ajándékokat, melyeket szeretetből vagy illemből adunk családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek vagy munkatársainknak. Sokan kárhoztatják ezt a szokást, mondván, az ajándékozással próbáljuk pótolni azt, ami az ünnepből és esetleg az egész évből hiányzik, az egymásra figyelést, a türelmet, a szeretetet. Én nem a sopánkodók táborát szeretném ma erősíteni, inkább egy olyan ajándékról szeretnék beszélni, ami nagyobb és értékesebb bármilyen ajándéknál, ami ezen a földön fellelhető és megvásárolható.

Ez az ajándék az, amit Isten ad nekünk. De nézzük meg egy kicsit először azt, hogy Isten egyáltalán miért akar nekünk ajándékot adni, mert erről olvastunk János levelében. Ő nagyon röviden és tömören így fogalmazza ezt meg: azért, mert Isten maga a szeretet. Ráadásul különleges szeretet. Nem olyan, amilyet mi emberek magunktól vagyunk képesek érezni egymás iránt. Nem olyan, ami feltételeket szab a szeretett fél számára. A mi szeretetünk a legtöbbször feltételekhez kötött, szeretlek, ha ezt és ezt csinálod, ha ilyen és ilyen leszel, szeretlek, mert ilyen és ilyen vagy.

Elsőre talán tiltakozunk ez ellen az állítás ellen, a köztünk ülő szülők, nagyszülők, talán most azt gondolják magunkban, ez nem így van, mert az ember a gyerekét, az unokáját feltétel nélkül szereti. Vagy gyerekek, ti is mondhatjátok, szeretitek a szüleiteket, mert ők a szüleitek. Pont. Pedig gyakran észrevétlenül is megfogalmazzuk, hogy mi a szeretetünk feltétele. Egy fiatal lány mesélte el egy beszélgetés során, hogy az édesanyja szeretetét mindig csak akkor érezte, amikor tökéletesen megfelelt az elvárásainak, amikor úgy takarított, ahogy az édesanyja elvárta, amikor minden úgy állt a polcon, ahogy ő elképzelte. Csak olyankor hangzott el a bűvös mondat, na, most vagy te ügyes lány, most nagyon szeretlek.

De sok szülő, nagyszülő is sírta el már magát, amikor a dédelgetett gyermek vagy unoka egy-egy helyzetben a fejükhöz vágta, nem szeretlek, vagy utállak. Mert esetleg nem a kedvenc étel volt a vacsora, mert nem kapta meg az áhított játékot, mert nem maradhatott fent késő estig a tv vagy a számítógép előtt. Hosszan lehetne még sorolni azokat a példákat, melyekből kiderül, hogy ha mi emberek szeretünk, úgy, ahogy arra magunktól képesek vagyunk, akkor azt szinte mindig valamilyen feltételhez kötjük. És ha a feltétel nem teljesül, akkor megvonjuk a szeretetet vagy annak kifejezési formáit. Esetleg még a karácsonyi ajándék is kisebb lesz, mint akkor, amikor elégedett vagyunk másikkal.

Isten szeretete azonban egész más. Ő maga a szeretet, és nem tud nem szeretni. Ez a szeretet hívta életre ezt a világot, ennek köszönhetjük az életünket. Persze ez a szeretet egyben az is, amit ma nagyon sokan megkérdőjeleznek. Aki átélte már a szeretetlenséget mondjuk a szülei válása során, a családi veszekedésekben, amikor a házastársa hűtlen volt hozzá, amikor egy barát hátat fordított neki, amikor egy kolléga befeketítette a munkahelyen, amikor a világban lévő háborút, erőszakot megtapasztalta, abban felvetődhet a kérdés, valóban létezik ez az isteni szeretet, akkor miért működik így körülöttünk minden. És ez nehéz, nyomasztó kérdés, mert a teremtettségünkből fakadóan vágyunk az Isten szeretetére, még akkor is, ha nem tudjuk megfogalmazni, mi is az, amire vágyunk. És könnyű Isten számlájára írni minden rosszat és gonoszságot, amiért valójában mi emberek, a mi szeretetlenségünk a felelős.

Pedig Isten szeretete sokszor megnyilvánult már ebben a világban. Aki hitben él, naponta tapasztalhatja azt. És egyszer ez a szeretet, testet is öltött közöttünk. János azt írja, legfőképpen abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy elküldte egyszülött Fiát, hogy éljünk őáltala. Nem azért küldte, mert megfeleltünk a feltételeknek, nem azért adta, mert kiérdemeltük a szeretetét, hanem azért, mert az isteni szeretet ad, mert ez a természete. Mert az isteni szeretet megnyilvánul, nem csak szavakban és érzelmes hevületben, hanem tettekben.

Isten szüntelenül, öröktől fogva szeret bennünket, és ez a szeretet a legjobbat akarja adni nekünk. Azt, amire teremtett is bennünket, a teremtővel való szeretetteljes kapcsolatra. A legjobbat akarja adni nekünk, saját magát, mert nekünk vele és benne a legjobb. Amikor Jézus megszületett, a cselekvő, dinamikus, szűnni nem akaró szeretet testesült meg ezen a földön. És ez Isten ajándéka a számunkra. A legnagyobb ajándék, amit csak kaphatunk. Képzeljétek el, hogy annyira szerettek valakit, hogy a számotokra legdrágábbat, legértékesebbet is képesek vagytok odaajándékozni érte. Nem azért mert megérdemli, hanem azért mert szeretitek. Isten ezt tette velünk.

János azt mondja, Isten előbb szeretett minket, és ez nem csak azt jelenti, hogy időben ő előbb szeretett, mint mi őt. Ezt is, de legfőképpen azt jelenti, hogy ő előbb szeret, és minden csak utána következik. Szeret, mert szeret. Előbb szeret annál, hogy érdemesek lennénk rá. Ez a szeretet látja a valónkat, látja a legsötétebb oldalunkat, mégis szeret. Sőt, közben képes meglátni azt is, amilyenekké válhatunk általa. És ez a szeretet, ha megérezzük, ha átéljük, akkor el is kezd átformálni. Nem azt mondja, szeretlek, ha megváltozol. Azt mondja, szeretlek, mert vagy, és ha ezt valaki meghallja, ha eljut a szívébe, akkor nem tud nem változni.

Tudom, ez itt a templomban jól hangzik, és elfogadott nézet, de sokkal nehezebb ezt élni, megélni abban a világban, amiből jövünk. Mert mit is jelent ez a gyakorlatban. Talán könnyebb megfogni a bennünk élő vágy, hiány oldaláról ezt. Mert mindannyian vágyunk erre a szeretetre, mindannyiunkban megfogalmazódott már legalább egyszer a vágy, hogy valaki előbb szeressen bennünket, előbb mindennél, olykor egyoldalúan, akkor is, amikor elviselhetetlenek, hisztisek, elesettek és tehetetlenek vagyunk.

Gyülekezeti újságunkban van egy beszámoló az legutóbbi ifjúsági napunkról, amikor a Válaszút Misszió drogkonzultációs irodájában jártunk. A misszió vezető lelkésze, aki maga is szerhasználó volt, és gyerekkorától kezdve megjárta az élet mélységeit, mondott egy mondatot, ami azt hiszem, sokunkban megragadt, nem csak a beszámoló írójában. „Mindent, amit a szerekben, a bűnözésben és még ki tudja, mi mindenben kerestem, azt Istenben találtam meg, az Isten szeretete volt.”

Ez a szeretet a miénk, ezt Isten adja nekünk, odaadta egyszülött Fiában, és Jézusban ismerhetjük meg igazán, a belé vetett hitben. És ha megismerjük, ha átéljük, megtapasztaljuk, mit is jelent ez, akkor mi is képesek leszünk így szeretni, képesek leszünk ebből tovább adni valamit. Ezért mondja János, hogy ha szeretjük egymást, akkor Isten lakik bennünk, mert csak akkor tudjuk ilyen igazi szeretettel szeretni egymást, ha Isten lakik bennünk, ha az ő szeretete lett teljessé bennünk. Másképp ez lehetetlen. Advent első vasárnapján, az esti, zenés istentiszteleten készült ez a csillag, azért hogy emlékeztessen bennünket a világosságra, amit Jézus az életünkben hoz. De emlékeztessen bennünket arra is, hogy egykor az a bizonyos csillag, nem egy kisbabához, nem egy kisherceghez, hanem Isten megtestesült szeretetéhez vezette el a napkeleti bölcseket. Ahhoz a szeretethez, ami megváltja a világot. Arról szól a következő énekünk (Gyere el a jászolhoz), hogy mi is így menjünk a jászolhoz, találkozni azzal, akit Isten szeretetből adott oda értünk, a Megváltóval. Ámen.