2017.12.17.
Békesség
Lekció: Ez 13,1-12a
Textus: Lk 1,76-79
Svábhegy

Az elmúlt vasárnapokon a Lélek azon gyümölcseiről szóltak az igehirdetések, melyekre vágyunk, melyekből hiány van az életünkben, melyeket kértünk Istentől, amikor egy-egy szőlőszemre felírtuk néhány héttel ezelőtt. Ma, advent 3. vasárnapján folytatjuk tovább ezt a sort a békességgel. A békeséggel, amire a háborúsággal megtelt emberi lélek évezredek óta vágyik. Sokféleképpen próbáljuk megfogalmazni, kiábrázolni és megteremteni, de ahogy az imént idézett versben a festő, úgy mi is gyakran elakadunk. Már a megfogalmazás is nehéz. Mi a békesség, a háború hiánya? Két ember közti direkt bántások nélküli együttélés vagy egymás mellett élés? Esetleg két fél rendezett viszonya? Egzisztenciális jólét, kiegyensúlyozottság? Nehéz egyértelmű, mindent magába foglaló definíciót adni.

Amit azonban talán mindannyian elmondhatunk a békességről az az, hogy valami, amire nagy szükségünk van. Nekünk, egyen-egyenként és a világ egészének is. Gyakran próbálunk is tenni a békességért, hogy elérjük, megtaláljuk vagy megőrizzük azt. Globális szinten békemozgalmak, nemzetközi szervezetek, diplomáciai tárgyalások és egyeztetések útján próbálja az emberiség elérni a békességet, sokszor olyan eszközöket is bevetve, amely épp ellenkezik magának a békességnek a fogalmával.

Az ember, az egyén, saját élete szintjén is küzd a békességért, vagy legalábbis annak a békesség érzetéért, látszatáért. Ma a szekularizált világban is divattá vált a lelki békesség keresése, a belső béke útjának megtalálása. Nektek milyen eszközeitek vannak erre? Egyáltalán mikor van szükségünk arra, hogy tudatosan tegyünk a békességért? Általában akkor, amikor megszenvedjük a hiányát. Amikor a békétlenség felüti a fejét a lelkünkben, mert meghasonlunk, teszünk, átélünk valami olyat, amivel nem tudunk megbékélni. Vagy amikor ez a békétlenség kiterjed a környezetünkre. Amikor békétlenség van a családunkban, a munkahelyünkön a baráti körben. Mert valamilyen érdekek feszülnek egymásnak, és nem sikerül mindenkit kielégítő megegyezésre jutni. Mert valaki nem felel meg a köz elvárásainak, kizökkent másokat a megszokott, békésnek hitt kerékvágásból, és ez által feszültséget teremt. Mert történik valami váratlan, megmagyarázhatatlan dolog az életünkben, amiért nem tudunk kit felelőssé tenni, ezért elkezdünk mindenkit azzá tenni, magát az Istent is.

A békétlenség könnyen felüti a fejét bárhol, egy keresztyén ember, keresztyén család, közösség, gyülekezet életében is. Vajon mit próbálunk tenni ilyenkor a békességért, illetve inkább a békétlenség ellen? Van, aki menekülőre fogja. A békétlenség elől a munkába, egy vidámabb társaságba, tagadásba, önbecsapásba, bódulatba menekül, hogy ne kelljen éreznie a békétlenség szüntelenül nyomasztó érzését. Más elhatározza, hogy a világot kell békésebb hellyé tennie ahhoz, hogy megtalálja a saját békéjét, ezért mozgalmat indít, vagy mozgalomba áll. Szélsőséges esetben és hatalmi helyzetben van, aki arra a következtetésre jut, hogy a békesség úgy teremthető meg, ha erőszakkal kiírtjuk a békétlenség vélt vagy valós forrását.

Ezeken az utakon arra a békességre lehet ideig-óráig eljutni, amit a Biblia a világ békességének hív. Ami nagyon illékony, mert tulajdonképpen csak egy gát, ami mögött folyamatosan gyűlik tovább a feszültség. Mint egy szekrény, ahova behalmozunk mindent, hogy a szoba rendetlenségét elrejtsük, és ha csukva van az ajtó, akkor látszólag rend is van. De egy idő után már csak erővel lehet becsukni az ajtót, és az ember elkezdi azt figyelni, mikor pattan fel a zár, és ömlik ki mindaz, amit megpróbáltunk eltüntetni. Épp ezért a világ békessége nagyon bizonytalan, mert csak rövid ideig lehet a miénk. És ha meg is szerezzük rövid idő múlva nyugtalanságot és félelmet szül, mert érezzük, hogy bármikor újra elveszíthetjük. Az a képzeletbeli gát bármikor átszakadhat újra, az a szekrényajtó bármikor kinyílhat, és akkor még nagyobb békétlenség zúdul ránk, mint amivel korábban küzdöttünk. Sok élet ilyenkor törik ketté, amikor a gát átszakad, és azt hiszem, mindannyian tudnánk a saját vagy mások életéből példát mondani arra, milyen következményekkel jár ez a kettétöretés.

Mit lehet akkor tenni? Fogadjuk el, hogy a békesség ilyen illékony, és élvezzük akkor, amikor, és addig, ameddig lehet? Nekünk, keresztyén embereknek van egy másik lehetőségünk, amit Isten kínál nekünk. Zakariás énekének abban a részletében, amit Lukács evangéliumából olvastam fel először a fiáról, Jánosról beszél, akit az Isten arra rendelt, hogy útkészítő legyen Jézus előtt. Jézus előtt, akiről Zakariás azt mondja, hogy Isten könyörülő irgalma jön el vele a földre, hogy „világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa”.

Talán mondanom sem kell, hogy itt egy másfajta békességről van szó, nem arról, amit a világ tud adni nekünk. Hogy mitől más ez, ahhoz tudnunk kell, tudatosítanunk kell magunkban, hogy minden békétlenség gyökere az Istentől való elszakadásunk, az, hogy vele nem vagyunk békességben. Ő maga a békesség, és az igazi békesség az Ő adománya, és csak a vele való kapcsolatban valósulhat meg. Épp ezért ha másképp, a saját utunkon, Istent kihagyva a képből törekszünk a békességre, akkor csak a világ illékony békességére jutunk, amiről az előbb beszéltem. Amiről Ezékiel könyvéből is hallottunk, az a hamis békesség, amit a hamis próféták hirdetnek, ami valójában nem is létezik. Csak habarcs a kőfalon, ami könnyen kipereg.

Ha olyan békességet szeretnénk, ami nem múlik el, ami nem csak egy gát, akkor először az Istennel kell békét kötnünk. És Isten ennek a lehetőségét kínálta fel Jézusban. Zakariás azt mondja, Jézus a lábunkat a békesség útjára igazítja, és ez azt jelenti, hogy legelőször megbékéltet minket Istennel. Ez a békesség elválaszthatatlanul és szorosan összekapcsolódik az isteni szeretettel és kegyelemmel, ami átformálja az életet, átformálja a lelket, és éppen ezért különbözik a világ békességétől. Mert nem kívülről befelé hat, hanem belülről kifelé. Nem azért lesz békesség bennünk, mert körülöttünk békesség van, hanem azért lesz békesség körülöttünk, mert bennünk békesség van.

A háborúság ebben a világban olyan, mint egy hömpölygő folyó, amiben mindannyiunk kis bűnpatakja beleömlik. Azoktól a bűnöktől duzzad, ami a mi bensőnkből árad ki. Ha békességre törekszünk, azt sem érhetjük el másként, csak úgy, hogy a szívünkben uralkodó békesség kiárad, összeadódik és megsokszorozódik. Mert Isten a békességet a szívünkben teremti meg legelőször. Ott, ahol az a szekrény van, és abban elrejtve sokminden. Ő kinyitja az ajtót, kiborít mindent, ami először fájdalmas, de aztán kitakarít, rendet tesz, így teremti meg a belső békét. És ez az, ami hatni tud kifelé.

Ez a fajta békesség az, ami hiánycikk. Aminek a hiányát olykor a hitetlen világ is a szemünkre veti, nem teljesen ok nélkül. Mert olykor mi is választjuk inkább a világ békességének útját. Pedig karácsonykor Jézus elhozta magával az Isten békességét, amiben nincs többé bizonytalanság, és nincs többé félelem. De ahhoz, hogy erre eljussunk, tartanunk kell a sorrendet, amit karácsony éjjelén egy énekben tanulhattunk meg. Dicsőség Istennek, békesség embernek. Első az Isten dicsőítése, az Isten megtalálása, magasztalása, az iránta való hála. Csak ebből fakadhat, csak ezt követheti az igazi békesség.

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült ...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat ...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
"Uram, te megmutattad békességedet!"
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

Ámen.