2017.12.10.

Hűséges adventi várakozás

Lekció: Máté 24,42-51.
Textus: 1Korinthus 4,1-2.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Advent első va­sárnapján a Léleknek arról a gyümölcséről volt szó, amelyet a leg­többen hiányoltak önmagukban, amikor néhány héttel ez­előtt felragasztottuk céduláinkat erre a szőlőfürtre. Ez volt a tü­re­lem. Láttuk legutóbb, hogy a türelmetlenségünk mélyén önmagunk túlzott szeretete áll, és azt is felismertük, hogy az igazi tü­relem, a hosszútűrés Isten vonása, amelyet a hívő em­ber a vele való közösségben kaphat meg tőle.

Ma, - amikor a januártól hivatalba lépő új presbitereink a presbiteri esküt leteszik az istentiszteleten, beszéljünk fel­ol­vasott igéink alapján a második legtöbbször felírt szőlőszem­ről, a hűségről. Hiszen Jézusnak a Máté evangéliuma 24. és 25. fejezetében elmondott, illetve feljegyzett példázati mind ún. adventi példázatok, amelyek az Ő második eljöveteléhez kap­csolódnak. Ezek közül az elsőt olvastam fel, amelyben Jé­zus válaszol a saját maga által feltett kérdésre, hogy „ki tehát a hű és okos szolga?” Az „akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy idejében eledelt adjon nekik”. Az ilyen szolgát nevezi az­tán boldognak Jézus, akit éppen „ebben a munkában talál az ura, amikor megjön.” Testvérek, ezen a ponton akár áment is mon­dhatnék, - biztos sokan örülnének neki - annyival kie­gészítve, hogy ez a presbiteri szolgálat summája: hűségesen vé­gez­ni az Úr Jézustól kapott munkát. Igen ám, de ha nem e­légszünk meg a felszínes igemagyarázattal, rögtön egy csomó kérdés fo­galmazódhat meg bennünk ennek kapcsán. Kire vo­natkozik ez? Csak a presbiterekre, gondnokra, lelkészre, azaz az egy­há­zi tisztviselőkre? Vagy érvényes ez minden keresz­tyén emberre életkortól, teológiai tudástól, egyházi pozíciótól függetlenül is? S vajon mindenki Jézus szolgája a gyülekezet­ben, az egyházban? Az a presbiter is, akit esetleg hosszú hete­kig, hónapokig nem látunk még a templomban sem? Hogyan lehet valaki úgy Jézus szolgája, megbízottja, hogy nem jut e­szébe az, hogy egy­szer lesz számadás? De az is felmerülhet bennünk, hogy mire gondolt Jézus, amikor eledelről beszélt a példázatban? Mit kell kiosztani a többi szolgának? S mi köze mindennek adventhez? Nem ünneprontás ezen a szép, benső­séges, szívet me­len­ge­tő vasárnapon sírásról, fogcsikorgatás­ról és a gonosz szolgák kettévágásáról prédikálni?

Látjátok testvérek, mennyi kérdés izzik, mint parázs a hamu alatt, ebben a példázatban! Próbáljunk meg Isten Lelkét se­gítségül hívva három egyszerű kérdés mentén válaszolni e­zekre, miközben ne veszítsük el lelki szemünk elől az ige ü­ze­ne­té­nek lényegét: váljunk az eljövendő Úr hűségesen vára­kozó adventi szolgáivá! Hiszen nem ijesztgetni, nem fenye­getni és el­rémiszteni akarja Jézus a hűtlen és gonosz szolga sorsával a tanítványait, köztük minket, hanem felrázni, fi­gyelmeztetni és hű­séges sáfárságra hívni.

1./ Mit tudunk meg a példázatbeli úrról? - legyen ez az első kérdésünk. Hogy kicsoda ő, azt nyilván nem kell sem ma­gyaráznom, sem bizonygatnom senkinek, - annyira egyér­telmű, hogy itt Jézus önmagára utal. Ki más lenne az, aki az ad­ven­ti példázatok szerint elutazik, aki szétosztja vagyonát, aki úgy tűnik, hogy késik, de mégis visszajön számadást tar­tani, - mint Jézus maga? - Mi derül ki róla ebből az igéből? – Mindenekelőtt az, hogy ő az Úr. Ő a tulajdonos. Övé a teljes vagyon, ö­vé az összes szolga, övé az egész gazdaság. Ő az Úr. Ez pedig azt jelenti, hogy van ura, gazdája, tulajdonosa ennek a vi­lág­nak, benne az egyháznak, benne ennek a gyüle­kezetnek, benne a te életednek, Jézus Krisztus. Nem a titkos politikai, gaz­da­sá­gi, katonai és információs háttérhatalomé a világ, és nem is a jól látható és hallható előretolt helyőrségéé, hanem az Atya jobb­ján ülő, dicsőséges Megváltóé, az Isten Bárányáé! Nem a római pápáé, nem a bíborosoké és püspö­köké az egyház, a Krisz­tus menyasszonya, hanem a Vőlegény Jézusé. Nem az esperesé, nem az enyém, nem a presbitériumé ez a gyülekezet, ha­nem azé, aki igéje és Szentlelke által életre hívta, aki táplálja és megőrzi, a szerető és gondviselő Jézusé. És hisszük vagy sem, nem a sajátunk az életünk sem, hanem testestől-lelkestől hűséges Megváltónk tulajdona vagyunk. Az övéi vagyunk a te­rem­tés jogán, hiszen Ő formált már anyánk méhében minket, és az övéi vagyunk a megváltás jogán is, hi­szen Ő fizetett a bűn, a kárhozat és az ördög hatalma alól való szabadulásunkért golgotai halálával. – Ó, de jó, hogy nem Jé­zus mondta azt, amit Vörösmarty „Vén cigány”-ában így ol­vasunk: „E vak csillag, ez a nyomorú föld, hadd forogjon ke­serű levében”! E nyo­mo­rú földért, e vak csillagért, benne a mi életünkért adta oda magát a mi Urunk, „hogy aki hisz ő­benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” – Vajon hisszük-e azt igazán, hogy Jézusé minden hata­lom mennyen és földön? S jelent-e ez számunkra bé­kességet, mi­kor bántó, sértő szavak nyilai záporoznak felettünk? Nyújt-e ez a tudat számunkra reményt, amikor két­ség­be­e­sünk a vi­lág, Eu­rópa, az egyház, vagy a saját szívünk állapota láttán? Merítünk-e bátorságot ebből, amikor bizonyságot kel­le­ne ten­nünk Jé­zusról az emberek előtt?

Azt is megtudjuk erről a példázatbeli úrról, hogy fela­datot ad a szolgáinak. Küldetést bíz rájuk. Nem kárhoztatja az ö­véit tétlenségre, nem kell céltalanul, értelmetlenül eltölteni­ük a visszatértéig hátralévő időt, hasznos embernek érezhetik ma­gukat. Nem véletlenül csöppentek a világba, hanem Ő he­lyezte őket ide. Testvérek, az egész Biblia azt visszhangozza ne­künk, hogy mi annyira fontosak vagyunk ennek az Úrnak, hogy név szerint ismer, hogy még a fejünk hajszálait is szá­mon tart­ja, hogy még ajkunkon sincs a szó, már azt is tudja. „Nem éltem még e föld színén, te értem megszülettél, még rólad mit sem tudtam én, tulajdonná tettél.” - énekeljük egy szép karácsonyi énekünkben. Mindezt pedig azért tette, hogy minket mun­ka­társaivá fogadva, küldetést készítsen nekünk. Ezért ad szolgáinak feladatot a távozó úr. Gondoskodniuk kell a többi szolga el­látásáról. Ezért bízza rájuk az „eledel”, az evangélium, a krisztusi élet továbbadását, szétosztá­sát, szavakkal és tet­tek­kel.

Bódás János református pap-költő így vall erről a kül­detésről: „Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy te­ríts asz­talt. Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy ol­tal­mat leljen karod között. Azért roskadnak mások vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakaszt­ják, s mély­ség felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd: mennyi szeretet van ben­ned. Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol ed­dig minden tiszta volt? Ki vagy? Vigasznak, ír­nak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van je­lölve a helyed, ne nyu­godj, míg meg nem leled. Csak ott le­szel az, aminek rendeltettél. – Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit sohse kap meg a be­teg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan, cserép, amiben nincsen virág, s nem ve­szi hasznod sem az ég, sem a világ.” - Jézus hasznos életet szánt nekünk. Olyat amely mások hasznára, javára, üdvössé­gére szolgál. S ha ebben az át­lag­nál kiemeltebb szerepet is ad nekünk, például azzal, hogy presbiterré tesz egy gyülekezet­ben, akkor az ehhez szükséges több­le­tet is megadja. Lukács evangéliumában, a párhuzamos igehelyen Jézus azt mondja erről, hogy „akinek sokat adtak, attól so­kat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” (Lk. 12,48.)

2./ Mit tudunk meg a szolgákról? - erre a kérdésre keressük a választ másodszor. Hadd kezdjem azzal, hogy itt Jé­zus olyan szolgákról beszél, akik nem akarat nélküli rab­szolgák, nem önálló jogkör nélküli alattvalók, nem felelősség nél­kü­li beszélő szerszámok, hanem sáfárok. Hiszen szabadsá­gában állt a hű és okos szolgának a maga idejében kiadni az eledelt, és szabadságában állt a hűtlen és gonosz szolgának a többi szolgát verni és részegeskedni. Sáfárok voltak ők, olyan vagyon­ke­zelők, akikre a gazda sokszor egészen nagy értéke­ket is rábízott, s nekik azokkal az értékekkel kellett gazdál­kodni. A sáfár o­lyan tisztségviselő volt, aki teljes jogkörrel rendelkezett egy gazdaság fölött. Talán mai példával olyan, mint egy ügyvezető i­gaz­gató, aki mindenben dönthet, ő a közvetlen irányító, ugyanakkor mindenestől elszámolással tartozik a vállalat tu­laj­do­no­sá­nak! Így bízta rá mindenét egy akkori gazdag úr a sáfárjára, akit persze bármikor el is szá­moltathatott. József is ilyen sáfár volt az egyiptomi Potifár házában. Minden rá volt bízva: ő hozott döntéseket, ő gazdál­kodott ura vagyonával, neki kellett gon­doskodni a többi szol­gáról is. Ugyanakkor épp József példája nagyon jól kifejezi az urának való alávetettségét is. Elég volt egy hazug rágalom Potifár felesége részéről, s a teljhatalmú megbízott rögtön rab lett, börtönbe került.

Jézus szavai szerint mi mindannyian sáfárok vagyunk, Urunk megbízottjai. S ha kétség merülne fel bennünk ezzel kap­csolatban, akkor gondoljuk csak végig, hogy mennyi min­den van ránk bízva magánemberként, vagy munkahelyünkön, vagy éppen a gyülekezetben! Akár anyagi javak, amelyekkel gazdálkodunk, a nyugdíjunk, a fizetésünk, amit okosan be kell osz­tanunk; akár nem megfogható értékeink, mint pl. a te­hetségünk, amit Istentől kaptunk, az időnk, az életünk, ami ugyan­csak Istentől származik; vagy talán emberek, munkatár­sak, s még annyi minden, ami a mi döntésünkre van bízva!E­zért mon­dom, hogy nem marionett-bábuk vagyunk, akiket zsinóron mozgatnak különféle láthatatlan erők, hanem olyan sáfárok, meg­bí­zottak, akik döntési felelősséggel vannak fel­ruházva! Sokszorosan megajándékozott emberek vagyunk! Persze nem kor­lát­lan a mi szabadságunk sem: Krisztus szol­gáiként mi az Ő normáinak vagyunk alárendelve. Amit kap­tunk, azzal el kell tud­nunk számolni. A hívő ember abban a gazdagságban él, hogy nekem szinte semmim nincs, de adott nekem sok értéket az én Uram, hogy azokkal mások javára szolgáljak.

S ebben az is benne van, hogy a hívőket az Úr Jézus a másoknak való szolgálatra hívta el. Valami módon mások ja­vá­ra kell kamatoztatnunk azokat az értékeket, amiket kap­tunk. A hívő ember alapállása, attitűdje az: én vagyok máso­kért, és nem mások énértem. A magaméból vajmi keveset tudok adni, de én a leggazdagabb Atyának a gyermeke lettem, és Ő rám bí­zott sok mindent, ezért azt keresem, hogy hogyan gazdagíthatom ezzel mások életét. És ha sikerült gazdagítani, akkor ne le­gyek beképzelt és semmi dicsőséget ne tulajdonít­sak magamnak, mert nem a magamét adtam oda valakinek, hanem, amit rám bíztak, azt adtam tovább annak, akinek cí­mezte az én Atyám. Az az én nagy örömöm, hogy olyan levél leszek, amelyik el­talál a címzetthez.

De ebben a rövid példázatban Jézus nyilvánvalóvá teszi, hogy másféle szolgálat és másféle sáfár is létezik. Nagy kü­lönb­ség van kettőjük között több vonatkozásban is. Először is abban, hogy kinek tartják az Urat? Vagy más szavakkal: ho­gyan gondolkoznak Istenről? A hű és bölcs sáfárt az jel­lemzi, hogy komolyan veszi az Urát, és komolyan veszi azt, amit mon­dott. Erre utalnak a jelzők is. Hű - azt jelenti, hogy megbízható; okos: ez a kifejezés azt jelenti, hogy tekintettel van a má­sikra, figyel rá, komolyan veszi, amit mondott, ezt is jelenti végső soron: engedelmes. Megbízható és engedelmes szolga. Ő komolyan veszi, hogy az Úr: Úr. Komolyan veszi, féli Őt. Az istenfélelemről nekünk sok torz elképzelésünk van. Az isten­fé­lő ember nem retteg Istentől, hanem szereti és tiszteli Őt, és ezért komolyan veszi minden szavát. Ezt jelenti Istent félni. Őt Is­tenként tisztelem: tudom, hogy Ő az úr, én meg szolga vagyok. Világos a kettőnk viszonya. Tudom, hogy minden parancsa mö­gött az irántam való szeretete van: akkor miért csinálnék mást, ha jót akarok magamnak, meg a többieknek? Milyen jó, hogy Ő megmondta, mit csináljak, milyen jó, hogy a kezemre bízott mindent. Tulajdonképpen roppant kényelmes feladata van ennek a gondnoknak. Csak arra kell figyelni, hogy mikor kinek mit kell odaadni, hogy menjen az élet, és mindenki bol­dog legyen, senki se lásson szükséget.

S mit csinál a gonosz szolga? Nem veszi komolyan azt, amit az Ura mondott. „Késik az én Uram.” Honnan veszi ezt? Mi az alapja ennek? Ezt szeretné! Kivetíti a maga vágyait. A projekció mindig megtéveszti az embert. Kivetíti magából a maga gonosz vágyait, azt hiszi, hogy ez a valóság és annak megfelelően rendezi be az életét. Ezért fizet rá! Aki Isten sza­vát nem veszi komolyan, az mindig becsapja magát, mindig megtéveszti saját magát is. Ezért elkezd hatalmaskodni. Mi­nél keve­seb­bet dolgozik ő, annál jobban hajszolja a többieket. Erőszakoskodik, verni kezdi őket. A hitványakkal barátkozik, eszik és iszik a részegesekkel. Ezt olvastuk itt a példázatban. Aki Isten igéjét nem veszi komolyan, az erkölcsileg is mindig a lej­tőre ke­rül. Ennek a gonosz szolgának az esete er­re figyelmeztet bennünket, és ezt számtalan változatban lát­hatjuk magunk körül. Aki nem várja tudatosan Jézus Krisz­tust, és nem ez határozza meg az életét, annak az élete tele lesz üresjárattal. Rengeteg el­té­kozolt idő, pénz, erő, meddő gondolat, elmulasztott alkalmak. Utána az önvád, a lelkiisme­ret-furdalás. Majd próbálkozások en­nek az elhallgattatására, és eltelik az élet úgy, hogy rajta lesz az Isten pecsétje: hiába. Hiábavaló. Ettől akar megőrizni min­ket a mi Urunk!

A másik amiben különbség van köztük, hogy hogyan nézik a másik embert? A hű sáfár úgy tekint a másik emberre, mint Isten drága tulajdonára, akit azért helyezett oda mellé, hogy szolgáljon neki. Ő, a nagyobb szolgál a kisebbnek. Ez az Is­ten országának a meglepő törvénye. A gondnok szolgál a többi szolgának. Őt bízta meg a Gazda, hogy adja ki a többi­eknek az eledelt a maga idejében. Ő van a többiekért. Nem a többi őérte. Ez az alapállás Isten gyermekei között. Én va­gyok a töb­bi­ekért, én vagyok adósa a többinek. Nekem kell odaadnom nekik azt, ami úgysem az enyém. Amit én is úgy kaptam. Rám bíz­ta a Gazda, hogy adjam oda a háza népének. És mit csinál a gonosz? A gonosz azt mondja, hogy ő nem függ a Gazdától, és nem veszi tudomásul azt, hogy ő lenne másokért, inkább másokat tekint eszköznek a maga céljai ér­dekében. Ezért kezd el ha­talmaskodni, mulatozni és vereked­ni. Ő issza meg azt, amit a másiknak kellene fejadagként ki­adnia. Ő habzsolja fel azt, ami a másiknak a napi munkájához lenne szükséges.

Hogyan nézünk mi egymásra? Vajon úgy, hogy én va­gyok őértük, és nem megfordítva? És a nagyobb szolgál a ki­sebb­nek? Ha te okosabbnak, tekintélyesebbnek, idősebbnek, előkelőbbnek tartod magad, akkor te hajolsz le? Te köszönsz e­lő­re? Pál apostol a Római levélben azt hangsúlyozza, hogy: mi, akik a Krisztuséi vagyunk, tartozunk a többieknek. Füg­get­le­nül minden egyéb szemponttól. Miért? Mert úgy eladósí­tott minket a mi Urunk. Megkaptuk tőle bűneink bocsánatát, az örök é­letet, az Ő visszajövetelének a reménységét, az üd­vösség bizonyosságát, s neki ezt nem tudjuk meghálálni, sem törleszteni. Eb­ből valamit tovább tudunk adni másoknak. O­lyan gazdagokká tett, hogy ezzel elkötelezett arra, hogy egy életen át adjunk, szol­gáljunk, tartozzunk a többieknek. Nem a magunkéból kell adni, hanem abból, amit mi is úgy kaptunk a Gazdától.

Olyan szép ez a mondat, testvérek, hogy „a maga idejé­ben eledelt adjon nekik.” Ha a házunk népe jut eszünkbe: meg­kapják ők tőlünk a maga idejében azt, amire szükségük van? Megkapja a gyermekünk, amire szüksége van egy kis­gye­rek­nek, vagy egy kamasznak? Gondoskodást, odafigye­lést, szabadságot, jó tanácsot? Megkapja-e a párod azt, amire szük­sé­ge van egy férjnek, egy feleségnek? Megkapja azt a tö­rődést, érdeklődést, gyengédséget, azt a mosolyt, jókedvet? És az i­dő­se­ink? Megkapják a nekik járó tiszteletet, megbe­csülést, türelmet? Vagy, ha a gyülekezetünk háza népére gon­dolunk: meg­kap­ja a mellettem ülő, hogy észrevegyem, szól­jak hozzá néhány jó szót, elé tegyem az énekeskönyvet, netán megkérdezzem, hogy mit tudnék segíteni neki? És megkapja a gyülekezetem az anyagi támogatásomat, hogy legyen miből világítani, fűteni, épü­letet és lelkészeket fizetni? Én szolgálok másoknak azzal, amit magam is kapok az én Uramtól, vagy még én várom el, hogy mások szolgáljanak nekem? Ez is kü­lönbség a két sáfár között. - Melyik jellemző inkább miránk? Az adventi embert az jel­lemzi, hogy jó és hű szolga, aki megadja háza népének mindazt, amire szükségük van. Nem a magáéból, hanem a gazdag Gaz­dáéból. Aki annyira megbízik bennünk, hogy ránk bízza az ő gazdagságát azért, hogy adjuk to­vább másoknak.

3./ És végül azt a kérdést tegyük fel testvérek, hogy mit tudunk meg a számonkérésről? Először is azt, hogy lesz szá­monkérés. Bármit is gondolt, vagy remélt magában a hűtlen szolga, egyszer visszatér az ő ura. Ahogy Ákos énekli ezt egyik dalában: „Ha álom csak az élet, egyszer mindenki felébred, várja borzalom, vagy irgalom.” Mert egyszer várat­lanul meg­jelenik a Gazda. Akkor már nem lehet kapkodni, és nem lehet pótolni az elmulasztottakat: „megjön annak a szol­gának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja.” A mennyei gazda tudni akarja, hogy mi lett azzal, amit rájuk bízott. Arra használták-e az erőt, az időt, az anyagi javakat, a képességeket, amire Ő adta? Hűsé­ge­sek voltak-e hozzá, vagy nem? Kitartottak-e a szolgálatban, vagy belesüppedtek a hétköznapok mocsarába? Ez az alapvetően azon múlik majd, hogy várják-e vissza az urukat! Az okos sáfár azért végzi hűséggel, becsületesen és felelősségteljesen a szol­gálatát, mert tudja, hogy neki egyszer felelnie kell valaki előtt. Míg a gonosz szolga azért dorbézol és erőszakoskodik, mert nem vár senkit sem, aki előtt számot kellene adnia. „Késik az én uram.” - mondja magában. Mint a rossz gyerek, aki azt hi­szi, sose jönnek haza a szülei, azt csi­nál amit akar, nyugodtan zsarnokoskodhat kisebb testvérei fe­lett. Vagy mint a diákok, a­kik azt mondják: „késik a tanár” - s feje tetejére állítják az osztályt, s elkezdenek ordítozni, őrjön­geni. Vajon nem lesz fé­lel­me­tes a számonkérés az ő esetük­ben is? Szörnyűnek tűnnek Jézus szavai is: kettévágatás, sí­rás, fogcsikorgatás! Micsoda bar­bár­ság ez a ház urától! Hogy mondhat ilyet Jézus? Bizony súlyos szavak ezek az ítéletről, és hatalmas figyelmeztetés ez mind­annyiunknak. Hogy ismét Ákost idézzem: „Itt mindenki vendég, és a házigazda fizet. Te idd csak a borát és prédikáld a vi­zet. De tanuld meg szépen Hogy gyű­lölni tilos. Akkor is ha van, Aki minden szennyből kimos. Mert beleremeg a föld, a­mi­kor megszólal, nem fog tetszeni az utolsó hangos dal.” Isten óvjon meg ettől minket!

De nemcsak azt tudjuk meg erről a számonkérésről, hogy váratlan lesz, hanem azt is, hogy lesz jutalomosztás a hű­sé­ges sá­fárok részére. Az idézett dal is így folytatódik: „Ha minden pe­csét felszakad, elsötétül majd a Nap. De lesz aki sem­mi­től se fél, lesz aki örvend, ünnepel, hogy a Megszabadító így jön el, és a remény újra él.” Jézus így szólt erről: „boldog az a szol­ga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön.” Boldog. Nem csupán akkor, amikor megérkezik végre, akit annyira várt, hanem már addig is. Mert boldogság számára azt szol­gálni, aki életével szolgált neki. De mennyivel nagyobb öröm lesz majd, amikor egész vagyona fölé rendeli majd őt az Úr! Amikor ezt mondja majd neki: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be a te urad ünnepi örömlakomájára.” (Mt. 25,21.)

Testvérek, ez a hűséges sáfárság mindannyiunk külde­tése, de különösen is azoké, akik új presbitereink lesznek. Ők a­zok, akik sokat kapnak, és akiktől többet is kérnek majd szá­mon. Róluk írja ezt a néhai presbiter-költő Füle Lajos: „Ki­nek a lel­ke vágyik a fényre, kinek kenyere az Úr Igéje, és ke­nyeréből másnak is szel, az presbiter. Kinek van szeme a más bajára, ki­nek van füle a más jajára, a tennivalóit így méri fel, az presbiter. Ki másnak vermét sohasem ássa, aki keresztjét nem teszi más­ra, a mások terhét így veszi fel, az presbiter. Kinek a templom kegyelem háza, otthon van benne maga, családja, bár min­de­nütt az Úrra figyel, az presbiter.” A bizta­tás viszont, amivel zárni szeretném nemcsak nekik szól, ha­nem mindenkinek, aki ma itt van.

Úgy érzed késik az Úr? Ez örömhír. Mert akkor ma még hív téged. Ma még nem jött vissza a gazda. Ma még tart a ke­gyelmi idő, ma még meg lehet térni. Ma még a kishitű­ség, a kétségeskedés völgye a hit dombja lehet, ma még a gőg, az ön­igazultság hegycsúcsa az alázat, a bűnbánat mélyé­be szállhat bennünk. De nem úgy, hogy elkezdünk erőlködni, hogy a sa­ját erőnkből megjavuljunk. Mert a cselekvő hűség és az előrelátó bölcsesség nem a mi képességünk, hanem Is­ten tulaj­don­sá­ga és tulajdona. Ez a Lélek gyümölcse lehet bennünk. Isten teremheti meg rajtunk az Ő dicsőségére és mások javára. Ben­nünk akkor foganhat meg, ha megnyitjuk előtte a szívünket, s személyesen is kérjük tőle: „Ó, Jézusom, szegényed kér, vár epedve hív...” (312,4.) Így legyen! Ámen.