2017.12.03.
Türelmes adventi várakozás

Lekció: Jakab 5,7-11.

Textus: 1Korinthus 13,4.
Svábhegy

A Szentlélek melyik gyümölcsére, ajándékára lenne a legnagyobb szükségünk most? Minek érezzük leg­in­kább az é­gető hiányát az életünkben? Ezzel a kérdéssel zárult kedves testvérek néhány héttel ezelőtt az igehirdetés, s u­tána fel is ír­tuk egy-egy cédulára ezeket a vágyainkat, a cédulákat pedig fel is ragasztottuk ilyen nagy méretű sző­lő­für­tökre. Nemrégi­ben összeszámoltam, hogy mely kifejezések szerepeltek rajta a leggyakrabban. Az első helyen a tü­re­lem végzett, de sokan írták a hűséget, a békességet és a szeretetet is. Éppen ezért, ha Isten segít, az idei adventi va­sár­napokon ezek a szavak, a Lé­lek gyümölcsének ezek a szemei kerülnek majd elénk az is­tentiszteleteken.

1./ A türelem hiánya. – Az első tehát a türelem, ponto­sabban ennek a hiánya. Hiszen én magam is ezt írtam a cé­du­lámra, méghozzá abban a formában, ahogyan Jakab levelében az apostol is használja: hosszútűrés. Ez nyilván szak­mai árta­lom, hogy egyből a bibliai szakkifejezés jutott az eszembe akkor, de akik engem közelebbről ismernek, azok bizonyára egyetértenek velem, hogy miért is volna nagy szükségem ne­kem is erre az adományra. Azért mert hi­ány­zik belőlem az a jézusi, agapé szeretet, amelynek a Pál apostol által leírt szere­tet-himnuszban az első meg­hatá­ro­zá­sa épp ez: türelmes. Az eredeti görög szöveg szerint: „makrothümei”, azaz: hosszútű­rő. Testvérek, annyira távol áll ez nemcsak tőlem, hanem az emberi gondolkodástól, hogy amikor begépeltem a számító­gépbe, a szövegszerkesztő hul­lámos, piros vonallal aláhúzta, ami azt jelenti, hogy szerinte ilyen szó nincs a magyarban. A hosszútűrés Isten sze­re­tetének tulajdonsága, lévén Ő - Örök­kévaló. Én, a véges ember, ellenben nem türelmes, hanem tü­relmetlen vagyok, mi­vel nincs időm, s azt szeretném, hogy a világ jobb legyen, lehetőleg azonnal. Én türelmetlenül aka­rom megváltoz­tat­ni a rossz helyzetet, vagy a másik embert. Magammal szemben persze sokkal türelmesebb vagyok. A szándékom a­zon­ban hiába jó, az eredmény, a hatás gyakran katasztrofális. Hiába próbáltam már sok jónak tűnő módszert al­kal­maz­ni, hogy türelmesebb legyek, előbb-utóbb mindig csődöt mondtam. A szakkönyvek azt ajánlották, hogy szorít­sam össze a fogaimat, számoljak tízig, harapjam össze az aj­kaimat, vegyek egy nagy levegőt és aztán nyeljek egy nagyot, s ak­kor sikerülni fog! Nem fogok visszaszólni, nem fogok cifrákat mondani, nem fogok rosszra gondolni, és ha nehezen is, de el fogom tudni viselni még az ellenségeimet is! Néha tényleg bejött. Ilyenkor nagyon elégedett voltam magam­mal. De előbb-utóbb, ez az igazság, mindig belebuktam, s azt gon­doltam: nem nekem való ez mégsem! Isten ugyan így szeret, de én csak halandó ember vagyok.

Aztán megértettem, hogy Pál apostol nem a közönyt, a nyomorúságokkal nem törődő cinikus türelmet rek­lá­moz­za. Inkább arról van szó, hogy ha én hívő vagyok, akkor elhihe­tem, hogy valóban örök életem van már most, a je­len­ben, s ennek értelmében egyszerre kell benne élnem a világ idejé­ben, amely véges és igenis sürget engem, meg Is­ten idejében, a megígért örök élet közegében ahol az isteni nagyvonalúság­gal Ő megengedheti magának a türelem lu­xu­sát, mert van i­deje. Mert Ő az idő és a történelem Ura, akinek ezer esztendő annyi mint egy nap, és egy nap annyi, mint ezer esztendő. Én magamtól – Isten mértékéhez képest – legfeljebb: „mikrothü­mei”, azaz „röviden tűrő” tudok len­ni, de Isten hosszútűrő. Ez a türelmetlenség egyik, egzisztenciális oldala.

A másik lélektani. Amikor a munkám sikertelen, erőfe­szítéseim eredménytelenek, esetleg akadályokba ütkö­zöm, vagy némelyek hátráltatnak, akkor végül elveszítem a türel­mem, és felhagyok a próbálkozással. Az ilyen döntést - noha ezzel a legritkábban szoktam szembe nézni - valójában az ön­szeretetem és az önsajnálatom motiválja: többé nem az erede­ti cél, nem a dolog a fontos, nem a másik személye, hanem én, akinek a fáradozását nem értékelték, akit meg­sértettek, semmibe vettek. Nos, a jézusi szeretet nem ilyen, mondja Pál. - A türelmetlen szeretet valamilyen for­má­ban, nyíltan vagy burkoltan, mindig az én szempontját erőlteti - önszeretet, még ha sokszor nem is látszik annak. Pál azt mondja ezzel, hogy az a szeretet, amiről itt szó van, nem azonos az önszeretet semmilyen, mégoly rafinált vál­fa­jával sem, hanem az a másik szeretése. A szeretet első elemi feltétele a radikális áthelyező­dés Isten közegébe: egy­részt az Ő idejébe, másrészt az Ő to­tális másik-központúságába.

Tűrni és várni, bevallom nektek, számomra is talán a legnehezebb dolgok egyike. Hiszen minden ideg­szá­lam­ban érzem: az élet rövid, sietni kell! Nem, én nem tudok türelme­sen várni a közlekedési dugóban, amikor időre meg kell ér­keznem valahová. Én ideges leszek, ha hosszú sorban kell áll­dogálnom a boltban, engem könnyű kihozni a sod­rom­ból, ha órákig kell üldögélnem az orvosi rendelőben, vagy a hivatali váróteremben, és dühösen lecsapom a te­le­font, ha azt hallom, hogy „ügyintézőnkre várni kell, köszönjük türelmét!”

Testvérek, ha fel kellene írni, hogy életünk során hány helyzetben és hány alkalommal mondtunk valami ha­son­lót, bizonyára több lapot is be tudnánk tölteni. Elég volt, mond­juk, amikor a gyerekek, unokák valami olyat csi­nál­nak, amit nem volna szabad, és amelynek következményeit nekünk kell elhordoznunk. Elfogy a türelmünk, amikor olya­nokkal kell e­gyütt dolgoznunk, akikkel amúgy szóba sem állnánk. Elegem van, hangzik a felkiáltás, amikor egy há­zasságban az egyik fél számára betelik a pohár, s nem tudja mihez kezdjen a tár­sával, nem tudja, hogy lehetne ismét jó­ra fordítani kapcsola­tukat, mert megelégelte a vélt vagy valós sérelmeket. De ne­héz türelmesnek lenni akkor is, ha egy-egy betegség hosszú időre ránk nehezedik, és már unjuk a sok gyógyszert, vagy a kórral járó küzdelmeket, fáj­dal­ma­kat, és nem látjuk a javu­lást, nem tapasztaljuk az erősödést.

Elég volt, fakadunk ki, amikor hosszú imádságok után se érkezik meg a rég várt válasz, vagy áldás, és már szin­te ha­ragszunk Istenre, és szomorú, fájdalmas kérdéssel tekintünk felfelé, miért nem teljesülhet régi vágyunk? De két­ségbe e­sünk, mikor anyagilag válik bizonytalanná a helyzetünk, vagy épp egy haláleset következtében emberi vesz­teségeket kell el­szenvednünk. Hol vagyunk mi attól, hogy késedelmesek le­gyünk a haragra és nagy kegyelműek,

a­hogy azt Istenről ol­vassuk a 103. zsoltárban? Elfogy a türelem, határához ér az e­rő, és nem tudjuk, mi tévők legyünk e­zekben a helyzetekben. Pedig még a zenében is mekkora szerepe van a türelemnek. Türelmes gyakorlás nélkül nem le­het megtanulni egyetlen hangszeren sem játszani. Ha türelmetlenek a zenészek és nem várják ki a karmester intését, szétesik a darab. Mert a szünet­nek, a várakozásnak is óriási jelentősége van a zenében, s persze az életben is.

Felolvasott alapigénkben azonban nem általánosság­ban, hanem speciálisan adventi vonatkozásban, Jézus Krisz­tus második eljövetelével kapcsolatban olvasunk olyan embe­rekről, akik hasonlóan nehéz embert próbáló hely­ze­teket él­tek át. A folytatásban vizsgáljuk meg az ő hozzáállásukat, hogy miért tudtak türelmesek lenni, és nézzük meg, mit üzen számunkra az ő életük, példájuk.

2./ A türelem bibliai példái. – Először is Jakab levelé­nek címzettjeiről kell néhány szót ejtenünk, akiknek bá­torítá­sul írja a szerző ezeket a sorokat. A magyarázók egyetértenek abban, hogy Jakab olyan gyülekezeteknek szán­ta levelét, akik szórványhelyzetben, a kialakulófélben lévő, nagy keresztyén központoktól távolabb éltek, akik idegen kö­zegben próbálták megélni hitüket, amiért kigúnyolást, megpróbáltatásokat is el kellett viselniük. Nem kizárt, hogy ki­jutott nekik az első szá­zad második felében erősödő keresztyénüldözésből is. Sok­szor ők maguk is meg­fo­gal­maz­hat­ták idegen földön, hitbeli kisebbségben élve, hogy elegük van a nyomorúságokból, el­fogyott a türelmük.

Ezért hívja fel a figyelmüket Jakab a próféták életére, akiket példaként említ: „vegyetek példát, testvéreim, a szen­vedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tud­tak a szenvedésekben.” (10.) Így juthat eszünkbe rögtön Illés, aki­nek igen sokat kellett tűrnie az Úrhoz való hű­sé­gé­ért. Hiszen a királyi pár üldözte, halálra kerestette, mégis engedelmeske­dett végig Isten szavának. Nem küzdelmek, nem kétségek és mélypontok nélkül, hiszen ő is kimondta egyszer: „Elég most már, Uram, vedd el az életemet!”. De e­rőt kapott az Úrtól a hosszútűrésre. Vagy ott van Jeremiás, aki már eleve úgy indul a szolgálatba, hogy kételkedett al­kal­masságában: „Ó, Uram, Istenem! Íme, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú va­gyok!” Isten azonban mégis el­kül­di, és azzal bátorítja, hogy végig vele lesz. Azonban ezzel együtt is nagyon nehéz utat kellett bejárnia. Szembe kel­lett mennie az ország vezetőivel, a királyokkal, a papokkal, s negyven éven keresztül azt kellett hirdetnie, hogy a ba­bi­loni hadsereg be fog törni az országba. Szavainak az lett a következménye, hogy többször letartóztat­ták és be­bör­tö­nöz­ték, és számos alkalommal az életére törtek. Ő is mondta olykor, hogy elég volt már Uram, de nem fordult meg út­ján, teljesítette az Isten által neki rendelt küldetést.

A próféták mellett Jób helyzetét is megemlíti Jakab, a hosszútűrés példájaként. Róla írja a Biblia, hogy szinte min­denét elvesztette, mégis meg tudta fogalmazni: „az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve.” Pedig még mond­ja is neki a felesége, hogy tagadja meg az Istent, de még a leg­nehezebb órákban sem fordult el Urától. Pedig ő az­tán nyu­godtan mondhatta volna, hogy elég volt. Elvesztette gyerme­keit, odalettek jószágai, vagyonának nagy része, és súlyos be­tegségek nyomorították életét. De nem tagadta meg Istent. És ez a közös vonás a felsorolt példákban, hogy az említett sze­mélyek, bár kerültek nehéz helyzetekbe, mégsem fordítottak hátat Istennek. Tudták, hogy Ő kéz­ben tartja életüket, gon­doskodik róluk, velük van, ezért nincs más lehetőségük, csak türelmesen várni a szabadulásra.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ők sohasem panaszkod­tak. Hányszor kiáltott fel Jeremiás próféta Istenhez, hogy mi­ért kell ezt prófétálnia, miért kell ilyen és olyan nyomorúsá­gokat átélnie? Vagy hányszor perel Jób a Min­den­ség Urával, amikor súlyos nyomorúságok érik? Előfordult, hogy lázadtak, de nem fordítottak hátat Istennek. És ez a lé­nyege a hosszútű­résnek. Az eredeti görög kifejezést úgy írhatnánk körül, hogy a türelem nem más, mint hosszan el­ke­seredés nélkül hordozni a nehézségeket, tudomásul venni az emberi gyengeségeket, és várni ezeknek a végét.

Vajon mennyire jellemez bennünket ez a hozzáállás? Tudunk-e tűrni, vagy hogyan tudunk tűrni? Képesek va­gyunk-e túllátni a bennünket fenyegető nyomorúságoknál? Tudunk-e előre nézni, a visszatérő Jézusra tekinteni, a­ki­nek az eljöve­tele, s Vele együtt a próbák vége „közel van” az Ige szerint?

Erre a másféle látásra mutat a próféták és Jób után az a harmadik példa, amelyet Jakab említ igénkben a me­ző­gazda­ság területéről. „Íme a földművelő várja a föld drága gyümöl­csét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap." A palesztinai éghajlaton októbertől májusig tartott az esős idő­szak, májustól októberig pedig a száraz. A ko­rai eső október­ben esett, és nélkülözhetetlen volt a téli vetés fejlődéséhez, a késői eső pedig májusban volt várható, s szin­tén nagyon fon­tos volt. Májustól októberig pedig jóformán nem is volt csa­padék. Ebben a kiszolgáltatottságban, eb­ben az Isten gondos­kodására való hagyatkozásban éltek a földművelők. Nem le­hetett türelmetlenkedni, hogy miért nincs eső, nem volt lehe­tőség öntözésre, egyszerűen türelmesen várták a meghatározó esőket, hogy azok által Isten gon­doskodjon róluk. Ami rajtuk múlt azt megtették, elvégezték, a többit Isten kezébe tették. Tűrték a nélkülözést, tu­do­másul vették a száraz időszak vi­szontagságait, és reménységgel várták Isten gondviselő áldá­sát. Rábízták az ügyet ar­ra, aki a növekedést és a gyümölcsöt adja.

Ilyen az a béketűrés is, amiről Jakab beszél. A nagy is­teni magvetés megtörtént: Jézus Krisztus földre jö­ve­te­lé­vel és halálával! Isten egy eljövendő új világ, az új égnek és új föld­nek a magvát vetette el ebben a mi világunkban, az örök élet csíráját ültette el a földbe: feltámadásával kikelt a mennyei vetés, azóta érik az aratásra. Jézus halála és fel­támadása gyü­mölcseinek a teljes beérése és diadalának végső kibontakozá­sa még hátra van, és most a világban tör­té­nő minden ese­mény, mint a korai és a kései eső, az aratásra érleli a világot.

3./ A türelem forrásai. – Kedves testvérek, már csak az a kérdés, hogy hogyan lehet ez a türelem a miénk? Mi­lyen rajtunk kívüli forrásból táplálkozhat? Hiszen a mi lelkiállapo­tunkból, idegrendszerünkből, természetünkből er­-

re nem futja, mert a mi türelmünk arra van beállva, hogy egyszer majd mé­gis úgy fordul a sorsom kereke, ahogyan el­kép­zeltem. Egy­szer mégis valóra válik az, amire úgy vágytam, egyszer majd mégis megnyílik az az ajtó, ami előtt már olyan régen topo­gok. A mi türelmünk nem más, mint a türelmetlenségünknek a saját vágyaink, reménységeink el­képzelt valóra válásából kierőszakolt megnyugtatása, lecsendesítése, a belső nyugta­lanságunknak a legtöbbször ha­mis reménységgel való áltatá­sa. Egészen más azonban az a béketűrés, amiről Jakab beszél. Ez a hosszútűrés nem a ne­héz helyzetemnek az elképzelt ja­vulására épül, hanem az élő Istenre! Mégpedig nem is Isten­nek egy olyan remélt cse­le­kedetére, amivel végre majd meg­nyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, a szuve­rénül cselekvő, tehát akár az elképzeléseim ellenére is cselek­vő Istenre! Mert a mi türelmünk forrása az Ő irántunk való hosszútűrése.

Például egy beteg számára nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyó­gyu­lás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselek­vő Isten kezében tudja magát és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy vele Isten most így cselekszik! Ennek a türelem­nek a forrása azért nem apad el, mert a leg­e­le­set­tebb, legnyo­morultabb helyzetben is tudja, hogy van számára egy segít­ség, amely az életének nem egy bizonyos baj­bajutott részlet problémáját oldja meg talán, hanem többet jelent: az egész é­letét átfogó, egész lényét megragadó és meg­mentő segítség: a megváltás! És tudja, hogy az az ajtó mindig nyitva van a szá­mára. Sőt azt is tudja, hogy talán ép­pen azért van sok más aj­tó zárva, hogy kénytelen legyen ezen a nyitott ajtón át belépni végre, vagy belépni újra és új­ra! És ez a béketűrés azt is tud­ja, hogy az élet minden sötétségének az értelmetlensége mö­gött minden értelmet fö­lül­haladó isteni értelem van, maga a kegyelmesen cselekvő Isten van! Ez a türelem is vár, de Is­tenre vár. Ez a türelem is ott áll az élet sokféle bezárt ajtaja e­lőtt, ami nem akar megnyílni a mi kívánságunkra és feszege­tésünkre, de azt is tud­ja, miért nem nyílt még meg az az ajtó. Azért, mert Isten nem nyitotta meg. De Ő megnyithatja, ha a­karja. Tehát vé­gül is nem az ajtó megnyílására vár, hanem Is­tenre vár!

A hívő ember tehát azért tud türelmes lenni, mert a cse­lekvő Istenre vár. A hívő ember azért lehet béketűrő, mert ar­ra a Krisztusra vár, aki már eljött és aki újra eljön, s aki Lelke által most is jelen van velünk minden nap a világ vé­gezetéig. A hit legfőbb támasza az, hogy az Úr eljövetele közel van! Ez a hit a forrása a keresztyén türelemnek! Ad­ven­ti várakozá­sunkban tekintsünk hát előre arra a napra, amikor Jézus má­sodik eljövetelével véget fog érni sokféle szen­vedésünk, s ad­junk hálát azért, hogy Isten türelmes hozzánk. Legyen példa számunkra az Ő mérhetetlen türelme, és törekedjünk arra, hogy mi is növekedjünk a türelemben, egymás iránt, és saját próbáink vonatkozásában. Ő adjon eh­hez nekünk erőt és bé­kességet. Ámen.