2017.11.19.

Áldozatvállaló presbiter

Lekció: János 12,1-11.

Textus: Zsoltárok 50,14-15.

Svábhegy

Amint tudják a kedves testvérek, az idei év nemcsak a reformáció 500. évfordulója miatt rendkívüli szá­munk­ra, ha­nem a presbiterválasztás miatt is. Hiszen egyházi törvényeink szerint 6 évente kell presbiteri tisztújítást tartani a gyü­lekeze­tekben, ami azt jelenti, hogy a 2012. január elsején hivatalba lépett testület mandátuma ez év végén lejár, az új presbitéri­um pedig megkezdi szolgálatát. Ennek a folyamatnak a mai napon érkezünk az egyik legfontosabb ál­lo­má­sához, a presbi­terválasztáshoz. Annak érdekében, hogy a presbiteri tisztújí­tás ne csak egy adminisztratív esemény, és a presbiterré válás ne csak egy formális megbízatás legyen, az őszi hónapok egy -egy istentiszteletén a presbiteri tiszt lelki tartalmával foglal­kozunk. Szeptemberben arról beszéltünk, hogy ebben a leg­fontosabb az Úrtól való elhívás, ok­tó­berben pedig arról a fel­tételről volt szó, hogy a presbiter „tanításra alkalmas” ember legyen, aki maga is kész alá­za­tosan tanulni, s aztán Isten Lel­ke által alkalmassá válik mások tanítására. Persze minden al­kalommal elmondtuk, s ez a mai témánkra is igaz, hogy ezek a kritériumok és megbízatások nem csupán az egyház hivata­los tisztségviselőire vo­natkoznak, hanem mindannyiunkra, ha úgy tetszik a laikusokra is. Bárkire, akit Isten Igéjével elhív, akire feladatot bíz, akit áldozatvállalásra sarkall, akitől hűsé­get vár el - végzettségtől, életkortól, anyagi helyzettől függet­lenül. Ma, az egyházközségi közgyűlés előtti istentiszteleten, az áldozatvállalás izgalmas kérdése kerül tehát elénk, decem­berben pe­dig a hűségről lesz majd szó.

Hiszen az Ige szerint megbízatás, elvárás és lehetőség is egyszerre, hogy a hívő emberek, - s különösen is a tiszt­ség­viselők, lelkészek, presbiterek, gondnok - Jézus Krisztus sze­mélyéért, Isten ügyéért áldozatra kész tagjai le­gye­nek a gyü­lekezetnek. A Református Presbiteri Szövetség által a presbi­terválasztásra kiadott tematikus füzet többek kö­zött így ír er­ről: „Olyan presbiterekre van szükség, akik a tisztüket nem hobbiként vállalják, hanem életük meg­vál­tá­sáért érzett hálá­juk alapján áldoznak idejükből, pénzükből, világi és egyházi tapasztalataikból, sőt, ha az élet úgy hoz­za, presztízsükből is gyülekezetük javára.” - Felolvasott Igéink alapján arra összpontosítsuk most a figyelmünket test­vérek, hogy mi legyen a mozgatórugója, a mértéke, s mi a célja bármely gyülekezeti áldozatvállalásunk­nak?

Mária, Márta és Lázár története talán mindnyájunknak jól ismerős. Tudjuk, hogy Jézus milyen szívesen idő­zött en­nek a három, - minden bizonnyal szülők nélkül maradt - test­vérnek a házában, a Jeruzsálemhez közeli Betániá­ban. Talán arról is hallottunk már, hogy az idősebb nővér Márta, és húga Mária mennyire különböző személyiségek le­het­tek. Márta in­kább a gyakorlati, kézzelfogható, talpraesett családfő szere­pében jelenik meg a Bibliában, míg Má­ria inkább az elmélke­dő, töprengő, mélyebb gondolkodású hívő ember benyomását kelti bennünk. Öccsük Lázár az elő­ző, 12. fejezetben tűnik fel, úgy mint akit bár szeretett, mégis hagyott meghalni Jézus, azért, hogy feltámaszthassa, s így tanítványainak a halál felet­ti erejét megmutassa. Ahhoz, hogy Márta szolgálatának, Má­ria áldozatának és Lázár csen­des jelenlétének a hallatlan je­lentőségét értsük, szükséges ennyit felidéznünk a család tör­ténetéből és Jézussal va­ló kapcsolatából.

1./ Mi a motivációja hármójuk áldozatvállalásának? A válasz teljesen kézenfekvő, mégsem lehet elégszer han­goz­tatni: a hála. Márta, Mária és Lázár szíve örömmel és hálával van tele, szolgálni akarnak Jézusnak, ezért ven­dég­ségbe hív­ják, vacsorát készítenek neki. Gyökössy Endre e rész magyarázatánál találóan jegyzi meg: „A tanít­vány­ságunk egyik lényeges mozzanata a szolgálat. Szolgálat nélkül nincs tanít­ványság! Egyháztagság lehetséges, val­lá­sos ember is lehet valaki szolgálat nélkül, még egy közösség tagjai is, de Jézus tanítványa csak szolgáló ember le­het.”

János evangélista először Mártát említi, akit mindig i­lyen szorgalmas munkálkodásban látunk az evan­gé­li­u­m­ban, s aki ismét az asztalok körül szolgál. Érdekes, hogy itt nem há­rítja el ezt a szolgálatot magától Jézus. Mert most már nem a megfelelési kényszer hajtja Mártát, mint korábban - jaj, itt van Jézus és a 12 tanítvány, muszáj mindennel i­dő­ben elké­szülnöm, - hanem a testvére feltámasztása miatti hála. Márta tehát megint szolgál, mert akkor van igazán e­le­mében, ha szolgálhat. Amikor Mártáról van szó, mindig tele van a két keze munkával, szolgálattal. De most még buz­góbban szol­gálhat, mint bármikor eddig, mert most annak a Valakinek szolgál, aki az ő halott fivérét feltá­masz­tot­ta a halálból. Most tele van a szíve örömmel.

Testvérek, ez az igazi szolgálat, amikor valaki nem a­zért végez valami szolgálatot, mert muszáj, mert köteles­sé­ge, mert a kedvébe akar járni az Úrnak, hogy valamit elérhessen nála, hanem amikor azért szolgál, mert olyan sokat ka­pott az Tőle, annyira tele van a szíve hálával, hogy muszáj valamivel kifejeznie köszönetét és háláját. Ez az igazi há­latelt szolgálat nemcsak nagy tettekben nyilvánulhat meg, mint pl. egy temp­lom építése vagy egy nagy összegű ado­mány, hanem olyan hétköznapi dolgokban is, mint egy vacsorán való felszolgálás, mint egy gyülekezeti teremnek a kitakarítása, mint egy szere­tetvendégség előkészítése. Van ilyen kegyelmi ajándék. Nem mindenki kapta az Ige hir­de­tésének, a lelkigondozásnak vagy a gyermekek közötti szolgálatnak az ajándékát. Minden gyü­lekezetben vannak Már­ták, akik szívesen szolgálnak, s ahol nincsenek, ott bizony nagyon hiányoznak. Ezek a Márták a­zok, akik vasár­nap már fél órával az istentisztelet kezdete e­lőtt ott vannak, hogy fogadják az érkezőket, hogy egy jó szót szóljanak min­denkihez, akik kitakarítják a templomot, rend­ben tartják a templomkertet, süteményt készítenek a gyere­keknek, és az­tán el is mosogatnak, akik nélkül a gyülekezeti élet elképzelhetetlen lenne.

A mindenkori Márták motivációja tehát csakis a hála lehet. Annak az öröme, hogy Jézus mit tett értem. Annak a tu­data, hogy mekkora csodát hajtott végre értem, amikor odaál­dozta a maga bűntelen életét a kereszten. Ezt a hálás örö­met ezért csak azok ismerik, akik már megtértek. Nekik sohasem szabad elfelejteniük, hogy Jézus golgotai ál­do­za­ta nélkül épp­úgy, mint Lázár a sírban, halottak lennének a bűneikben. Ez a hálás öröm, ez a viszonzott hálaáldozat pe­dig mindig csak a kereszt tövében, a kereszt mellett fakad fel. - Vizsgáljuk meg ezért mi is a magunk gyülekezeti szol­gá­latait testvérek! Miért teszem? Miért vállaltam a presbiterjelöltséget? Kényszerből, jutalomra vágyva, elismerésért? Vagy pedig hálából, ahogy úrvacsorai liturgiánkban el is mondjuk.

2./ Mi legyen az áldozatvállalás mértéke? Ez a máso­dik kérdésünk ma. Hiszen szükség van nemcsak a Már­ták o­daadására, de a Máriák áldozatára is az egyházban. Mária tet­tében van valami egyszeri, valami meg­is­mé­tel­he­tet­len, amit csak egy szent és különleges pillanat sugallhat valakinek. Va­lami olyan, hogyha ezt nem tenném, bele­sza­kad­na a szívem. Mária egy alabástrom szelencényi tiszta nárdus olajt önt Jé­zus lábaira, aminek értéke egy akkor élő nap­számos egész évi keresetének felelt meg. Ráadásul ezek után még Mária valami olyat tesz, amit zsidó nő nem igen szo­kott, kibontja a haját és azzal törli meg Jézus lábát. Az akkori társadalmi szokás tiltot­ta a zsidó nők számára, hogy ki­bontott hajjal járjanak. Ezért olyan meghökkentő, és titokzatos, ugyanakkor kényszerű és szinte már a szent eszte­len­séggel határos mindaz, amit Mária tesz. De ilyen az, amikor valakinek a szíve csordultig megte­lik az Isten iránti há­lával és örömmel, nem teheti, hogy ne szolgáljon, hogy ne a legnagyobbat és legtöbbet adja, amit csak adni tud. Így osz­totta szét Assisi Ferenc az apjától örö­költ vagyont, így indult el Albert Schweitzer Afrikába, vagy a magyar Molnár Má­ria a pápuák közé, hogy az evangéliumot hirdesse, s így adták oda özvegyasszonyok mint Házmán Im­réné, Bözsi né­ni és Jászvári Jánosné szinte mindenüket, hogy ez a templom felépülhessen.

Valóban értelmetlen tékozlás volt az, amit Mária mű­velt. A keleti vendégszeretethez hozzátartozott, hogy ha na­gyon tisztelték a vendéget, akkor az olajbogyóból készült és illatosított olajból egy cseppet a fejére, a hajára tettek, és an­nak az illata is kellemessé tette azt a helyiséget, ahol tartóz­kodtak. De itt nem erről van szó. A nárdus-olaj igen drá­ga im­portcikk volt. Egy Indiában növő növénynek a gyökeréből készült, és ha valaki hozzájutott ehhez, akkor félt­ve őrizte, és többnyire eltette a saját temetésére, mint ahogy ma is sok kedves, idős testvérünk valamennyi pénzecskét el­tesz, hogy ha majd meghal, ne a rokonokat terhelje egészen a nagy kia­dás. Így történt ez akkor is. És ha már valaki hoz­zájutott ilyen kincshez, s ebből egy cseppet a kedves vendég fejére öntött, az is nagy megtiszteltetés. De hogy az egé­szet, és hogy a lá­bára... S hogy ezek után nem restelli Mária kibontani a haját, és azt törölközőnek használni, - nos ez nemcsak szokatlan és meglepő, hanem egyenesen botrányos és felháborító volt. Normális ember ilyet nem csi­nált.

És testvérek, épp itt van a lényege ennek a történetnek. Mert Mária ebben a lelki állapotban nem a megszokott em­be­ri normákhoz igazodott. Olyan végtelenül nagyra becsülte Jé­zust, olyan mérhetetlen hála volt a szívében iránta a­zért, hogy visszaadta a testvérüket, hogy ezt a háláját, hódolatát csak így tudta kifejezni, hogy a legtöbbet, a leg­ér­té­ke­sebbet, a vagyo­nát, mindenét odaadta az Isten Fiának, Jézusnak, nem számít­va, hogy ki mit szól hozzá, kinek mi a vé­leménye erről. Ezzel ő sokkal többet tett, mint amit a vendéglátás megkövetelt. S eszébe sem jutott ilyen ostobaság, mint Júdásnak, hogy el­kezdje számítgatni, hogy ez mibe kerül neki. A szeretet nem számol, nem számít, a szeretet ad. Fő­leg akkor, ha előtte már kapott. És hogy ha ilyen sokat kapott, mint Mária, akkor sem­mi sem drága neki. Ő olyan so­kat kapott, hogy tudja: ezt nem fogja tudni meghálálni, de a háláját mégis ki akarja fejezni, és ezt csak úgy lehet, ha az egész lényét, mindenét odaadja an­nak, aki a legnagyobb a szemében: Jézusnak, az Isten Fiának.

Ugyanakkor Mária áldozatának mértéke bármennyire is meglepő, mégis nagyon mélyen megható. Mert Má­ria, a­nélkül, hogy tudná, eszköz Isten kezében. Hiszen néhány nappal Jézus halála előtt megkeni az Ő testét, vagyis el­vég­zi azt, amire Jézus halála után már nem volt lehetőségük azok­nak az asszonyoknak, akik húsvét hajnalán ilyen illa­tos kene­tekkel vonultak a sírhoz, de Jézus már nem volt a sírban, mert dicsőségesen feltámadott.

Nem tudom, ismerjük-e testvérek a Jézus iránti hálá­nak, hódolatnak, szeretetnek ezt a túláradó formáját? Mert aki kapta Jézustól a bűnei bocsánatát, aki átélte azt, hogy milyen érdemtelenek vagyunk mi, hitvány emberek az Ő sze­retetére, aki megértette az Ő halálának a jelentőségét és azt, hogy az személy szerint a benne hívőknek mit jelent, an­nak az ember­nek a szíve megtelik olyan hálával és szeretettel, ami soha nem fogy el. Az ilyen ember nem unja meg na­ponta megkö­szönni ezt a Megváltónak, s ez a hála indítja őt sok olyan cse­lekedetre, amit mások lehet, hogy pa­zar­lás­nak minősítenek, de aminek kapcsán aztán ő is eszközzé válik Isten kezében.

Ó, mennyire hiányzik a mi emberi kapcsolatainkból ez a többlet, ami itt megjelent Mária cselekedetében! Az a­mikor nemcsak azt vizsgálgatja valaki, hogy mi az a minimum, ami­vel feltétlenül tartozunk egymásnak, és egy gram­mal sem a­kar többet adni, még azt is sokallja. Amikor nemcsak az a szempont, hogy mi illik, hogy meg ne szól­ja­nak, vagy mi az amit muszáj egymásnak adnunk, hanem amikor arra nyílik fel a szeme valakinek: mire van szük­sé­ge a másiknak. És ha én azt tudom adni, adom. És ha nekem az áldozatba kerül, akkor áldozatok árán is adom. S eszem­be se jut számítgatni, viszon­zást várni, vagy azon gondolkozni, hogy a múltkor hasonló helyzetben ő nem se­gí­tett nekem, akkor én minek segítsek?

A Júdások mindig számolnak. Pénzt, időt, erőt. Számí­tó, elégedetlen, keserű emberek. A Máriák nem szá­mít­gat­ják, hogy ki-kinek mennyit adott eddig, hanem mindig készek to­vábbadni abból, amit ők is úgy kaptak. Aki ön­ma­gát adja oda annak a Jézusnak, aki mindent megelőzően önmagát adta oda értünk a kereszten, az gazdag ember lesz. An­nak telik. Az tud a maga szegénységéből is szívesen, örömmel adni másoknak.

Nem akarunk mi ilyen gazdag emberek lenni, mint a­milyen Mária is volt? Az ilyenek először önmagukat ad­ják az Úrnak - írja Pál apostol a korinthusi keresztyénekről. És ezek után van szemük észrevenni a más szükségét, meg­indul a szí­vük, hogy tegyék meg, amit tehetnek, és mozdul a kezük is, hogy ezt el is végezzék. Az ilyenek között meg­jelenik az, a­mit itt csak egy rövid befejező mondatban ír az Ige: „betelt a ház a kenet illatával.” - De jó lenne, ha

ott­hon ilyen jó illat ára­dozna! Az egymásért érzett kölcsönös, önzetlen szeretetnek a jó illata, ahol nem „csinálják” ezt em­berek, hanem ahol meg­terem, belülről fakad a szeretetnek, szolgálatnak, a segítő­készségnek sok-sok jó gyümölcse. S ebben a világban, ahol az önzésnek és a képmutatásnak a bűze terjeng, megjelenne a Krisztusban újjászületettek jó il­lata, és átjárná ez az illat azt a közösséget, amiben élünk.

3./ S végül azt a kérdést tegyük fel, hogy mi legyen az áldozatvállalásunk célja? S itt térnék rá testvérek, Lá­zár, a feltámasztott fivér különös szolgálatára. A harmadik, akit a hálás szívű szolgálók közül említ az evangélista az Lázár. Ő ugyan a történet szerint meg sem mozdul, kis sem nyitja a száját, csak annyit tudunk róla, hogy jelen volt ezen a vacso­rán: „Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt.” Mégis szolgál Lázár, mégpedig azzal, hogy hagyja, hogy Jézus szol­gáljon neki. Hiszen maga Jézus mondta: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szol­gáljak nekik.” Mindig vannak és lesznek, akiknek az a szolgálatuk, hogy el­fogadják Jézus szolgálatát. Mert rá­szo­rul­nak, mert nem tehet­nek mást, gondoljunk szegényeinkre, elfekvő betegeinkre, fo­gyatékos gyermekotthonainkban élők­re. Lázár puszta élete és jelenléte is tanúbizonyság volt Jézus mellett, érte hittek Ben­ne sokan. Nem véletlen, hogy a főpapok éppen ezért határoz­zák el, hogy Lázárt is megölik, mert Lázár puszta léte is szol­gálat és bizonyságtétel Jé­zus mellett. - S éppen ez minden Jé­zusért hozott áldozatunk célja. Az, hogy másokat is hozzá ve­zessünk. A hívő em­ber nem azért szolgál, hogy a lelkiismere­tét megnyugtassa, hogy a környezete elismerését kivívja, nem azért, hogy az ősei emléke előtt ezzel adózzon, hogy a rejtett vágyainak eleget tegyen, hanem egyedül azért, hogy Jézus fe­lé utat mu­tas­son. Leendő presbitereink is kérem, hogy ezt te­kintsék szolgálatuk céljának. Ne nekem akarjanak megfelelni, ne a gyü­lekezet elvárásainak, ne titkos, belső kényszereknek, hanem Jézusnak. Ő pedig azt akarja, hogy minden ember üd­vö­züljön és eljusson az igazság megismerésére. Így lehet az áldozatos presbiteri szolgálat áldott eszköz az Ő kezében.

Azzal fejezem be testvérek, hogy Jézus soha többé nem járt ebben a házban. Ez az útja már a keresztre ve­ze­tett. Mária a Lélek vezetése nyomán felismerte, hogy most kell bemu­tatnia ezt a szokatlan hálaáldozatot, mert ennek most van itt az ideje. - Engedjük, hogy Isten Lelke indítson és vezessen minket, hogy ne szaporítsuk a mu­lasz­tá­sa­in­kat. Vannak dol­gok, amiket csak egy bizonyos időpontban lehet elvégezni. Egy buksi gyermekfejet csak egy rövid ide­ig lehet megsimo­gatni, mert később máshoz fog odabújni, vagy ha soha senki nem simogatta meg, ő se fog tudni si­mo­gatni felnőttként. Azt a kopaszodó öreg fejet is csak egy rövid ideig lehet még meg­puszilni, mert nagyon rövidek az alkalmak és rövid az éle­tünk is, s van, amit csak egy meghatározott pillanatban lehet megtenni. De ha akkor meg­tesszük, akkor áldás van rajta. Akkor az Istennek kedves illatáldozat és hálaáldozat.

Talán még ma ki kellene mondani valakinek, hogy kö­szönöm szépen. Vagy azt, ami olyan nehezen jön ki a szán­kon: bocsánatot kérek. Vagy: szívből megbocsátottam. Akkor is, ha ő nem kér bocsánatot. Ez ugyanolyan meg­hök­kentő és szokatlan lenne, mint Máriának a cselekedete. Isten elkészíti az ilyen alkalmakat, és boldog ember az, aki fel­ismeri, s vál­lalva az áldozatot, halogatás nélkül meg is cselekszi azokat. Erre biztatott minket a zsoltár is: „Há­la­a­dá­sodat áldozd az Is­tennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság ide­jén! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Így legyen ez velünk is! Ámen.