2017.10.31.

Reformáció mint rehabilitáció – 500 éves évforduló

Textus: Márk. 2,1-12.

Budahegyvidéki Evangélikus Templom

Kedves testvérek, kedves ünneplő gyülekezet, itt a temp­lomban, szerte az országban, határainkon be­lül és kívül a tv képernyők előtt! 2017. október 31., a reformáció kezdetének 500. évfordulója, a világ protestáns egyházaiban élő több mint 800 millió ember számára a közös ünneplés alkalma. Szavakkal alig ki­fejezhető érzések keríthetnek ezért most ha­talmukba bennünket! Repeső öröm, hogy Isten kegyelméből meg­élhettük ezt az ünnepi napot! Kimondhatatlan hála, hogy félévezreddel ezelőtt Urunk győzelemre vit­te egyháza megú­jításának ügyét! Boldog meghatódottság a reformáció jeles európai és magyar vezéralak­ja­ira és névtelen hőseire gondol­va! Szorongató felelősségérzet, hogy ötszáz évvel később mi, mai utódok meg tudunk-e felelni Luther Márton és Zwingli Ulrik, Melanchton Fülöp és Kálvin János, Dévai Bíró Má­tyás és Sztáray Mihály, Szegedi Kis István és Méliusz Juhász Pé­ter és a többiek szellemi-lelki öröksé­gé­nek?

Így, – jóllehet a Reformáció Emlékévében számtalan megemlékezés, koncert, ünnepség, kiállítás, kon­ferencia, elő­adás és istentisztelet hangzott el és valósult meg már eddig is a Kárpát-medencében és a nagy világban, – ma este nekünk is tisztelettel kell adóznunk azok emléke előtt, akik a Szentírás­ból fel­is­mert igazságért életük kockáztatásával is kiálltak, a­kik a hitüket minden fenyegetés és üldöztetés ellenére is vál­lalták, – akkor is, ha máglyára, akkor is, ha gályára kellett ér­te menniük, – s akik olyan lelki-szelle­mi kincsekkel ajándé­kozták meg az utókort, amelyek hazánk megerősödésének és Európa megmenekü­lé­sé­nek a zálogai ma is. De ma este még­sem az a feladatunk, hogy a reformátorokat magasztaljuk. Mi sem áll távolabb tőlük, mint az utókor dicsérete. Luther ezek­kel a szavakkal ajkán halt meg: „koldusok va­gyunk, ez az i­gazság.” Kálvin tudatosan jeltelen sírba temettette magát. A 16. századi magyar reformá­to­rok­ról alig maradt fenn képi áb­rázolás, rajz, festmény vagy rézkarc. Ezért nem faragunk be­lőlük szentet, nem hódolunk nekik, nem dicsőítjük őket Isten helyett. De megköszönjük Neki, hogy adta őket, s hogy raj­tuk keresztül annyi áldást közvetített egyházának. Természetesen nem dolgunk ma este a reformáció eu­rópai és magyarországi politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági hatásának vizs­gálata sem, mi­köz­ben nem felejtjük el, hogy micsoda változá­sokat indított el az a bizonyos 95 tétel történelemben! De nem kez­dünk bele a kiváló protestáns tudósok, művészek, ál­lamférfiak nevének és jelentőségének fel­so­ro­lá­sá­ba sem, mert akkor még órák múlva is itt ülnénk.

Viszont, ha meg tudnánk kérdezni a reformátorokat, hogy szerintük mit kellene tennünk az 500. év­forduló emlék­napján, meg vagyok győződve róla, hogy ezt mondanák: hir­dessétek az Igét, halljátok meg annak személyes üzenetét, te­gyétek azt, amire általa Isten hív benneteket! Mert a megúju­lás, a re­for­má­ció mindig Isten Igéjének a hirdetéséhez, meg­értéshez, befogadásához és megcselekvéséhez kap­cso­ló­dott a bibliai időkben és az egyház története során! Így újította meg az Ige Jósiás király korában Júda né­pét, amikor megtalálták a Mózes könyveit a jeruzsálemi templomban. Így adott lelki ébredést Isten Ne­hé­mi­ás idején, amikor a törvény olvasása és magyarázása közben bűnbánatukban és örömükben sírva fa­kad­tak az emberek. Így szólította meg az Úr a római levél ol­vasása közben Szent Ágostont és Luthert is, és ugyancsak az Ige hatalma ragadta meg az előreformátorokat, Wycliffet és Huszt is. Testvérek, ha „az Ige kő­szálként megáll”, akkor áll­junk rá erre a lelki kősziklára, Jézus Krisztusra mi is, hogy méltók legyünk a re­formáció, a reformátorok örökségére!

Mit üzen hát a felolvasott Igén keresztül Isten ma este nekünk? Mi köze van a béna meggyó­gyí­tá­sa történetének a reformációhoz? – Talán elsőre is feltűnt nekünk, hogy két fó­kusza, gyújtópontja is van en­nek a szakasznak. Az egyik an­nak a négy embernek a hitéhez kapcsolódik, akik mindenre képesek vol­tak a barátjukért. A másik pedig a bűnbocsánat, vagy gyógyulás vitabeszédét állítja elénk. Három fő gon­do­la­tot szeretnék megosztani most veletek, amit a Szentlélek se­gítségével megértettem. Először is, hogy:

1./ A reformáció lényege a Jézushoz fordulás. – Arról hallottunk tehát, hogy Kapernaumban, ab­ban a városban, ahol Jézus a nyilvános szolgálata idején a legtöbb időt töltötte, élt egy béna ember, akit a barátai Jézus elé akartak vinni, hogy gyógyítsa meg őt. Mivel azonban akkora tömeg gyűlt össze a házban és a ház körül, hogy „még az ajtó előtt sem volt hely”, felmentek vele a ház tetejére, és azt megbontva eresz­tették le az Úr lába elé beteg társukat. Ők nemcsak azért törekedtek minden áron Jézushoz, hogy a ba­rátjuk se maradjon ki abból a ritka és szép élményből, hogy élőben, közvetlen közelről hallgathatja a nagy hírű tanítót, hanem hogy gyógyítsa meg őt. A farizeusok és írástudók ugyanis bejutottak Jézus há­zá­ba, hiszen hallották amikor bűnbocsánatot hirdetett a betegnek. Azaz, ők elég közel kerültek a tűzhöz, s nyil­ván árgus sze­mekkel figyelték Jézust, istenkáromlást szimatolva lesték minden szavát. Ők, és még so­-

kan mások hallgatni akarták ak­kor és ott a Mestert, de ez a négy ember nem! Ők nem vallá­sos élményben sze­rették volna részesíteni a barátjukat, hanem azt akarták, hogy meggyógyuljon! Az igyekezetükből lát­szik, hogy feltétlen bizalommal hittek Jézus gyógyító, csodatévő, isteni hatalmában. Abban, hogy csak Ő tud segíteni, de Ő biz­tosan tud segíteni! Jézus pedig az ilyen hitet dicséri meg, Őt az ilyen hit indítja cso­dá­ra, mert ez a hit maga a feltétel nél­küli bizalom! Egyedül az az igaz hit, amely egyedül Jézusnál keresi a segítséget! Íme itt a reformáció két fontos jelmonda­ta: Sola fide, Solus Christus!

Mert amikor nagy a baj, amikor élet-halál a tét, amikor az üdvösség a kérdés, akkor nem az a fon­tos, hogy meg tud­juk-e magyarázni a predestináció titkát, a Szentháromság sze­mélyeinek egymáshoz való vi­szonyát, az angyalok bukásának okát, vagy a lutheri és kálvini úrvacsoratan közti különbséget, hanem, hogy így hiszünk-e Jézusban? Úgy, mint akihez min­dig mehetünk, mint aki semmiképpen ki nem vet, mint akit bármilyen ügyes-bajos dolgunkkal felkereshetünk! A hit leg­döntőbb eleme ez a gyermeki, „szív­bé­li bizalom”! Meg van-e vajon bennünk, sok mindenből kiábrándult, csalódott, szkep­tikus felnőttekben ez a filozofikus okoskodások, cinikus elő­feltevések, rosszhiszemű gyanakvások nélküli tiszta, gyerme­ki hit? Amelyik közvetlenül oda mer fordulni Jézushoz, aki sosincs távolabb tőlünk egyetlen őszinte imád­ság­nál! Bármi­kor zörgethetünk az összekulcsolt kezeinkkel az ajtaján, min­dig otthon találjuk. A re­for­má­tus Kányádi Sándor Folytonos­ság című versében oly szépen írja: „áldozóhely volt szentély - pogány temp­lom később keresztény - mutatja még egy-két mohos darab - a hajdani falat - most csak hely fű fa és bokor - tenyészget csöndjében élni akar - lábod ősi ösvényre ismer - akármikor jössz itthon van az Is­ten.” Mert Jézusnál nincs munkaszüneti nap, ügyfélfogadási idő, bezárt hivatali ajtó, megtelt tábla. Nála nem kell sorszámot tépni, és nála sosincs sztrájk. Őt bármikor felkeresheted! Közvetlenül hozzá me­hetsz. Nincs biztonsági őr, nincs váróterem, nincs előszo­ba, nincs titkárnő. Nem kell bejelentkezni, időpontot egyez­tetni, kérvényeket írni.„ Akármikor jössz itthon van az Isten.”

Ezt a közvetlenséget, a Megváltó Jézushoz való köz­vetlen odajárulási lehetőséget írta le 200 éve szü­letett másik református költőnk, Arany János is a Szondi két apródjában, amikor így üzen Szondi György Mártonon, az oroszi papon keresztül a török Alinak: „Kegyelmet uradtól nem kér soha Szondi, Jé­zusa kezében kész a kegyelem egyenest oda fog fo­lyamodni!” Testvérek, talán fel se tudjuk fogni, hogy mi­csoda hatalmas lehetőség ez! Egyenest oda lehet folyamodni a ke­gyelem királyi székéhez! Minden gon­doddal és örömöddel, minden félelmeddel és kéréseddel bizalommal jöhetsz hozzá, hisz Ő maga hív: „jöj­jetek énhozzám mindnyájan, akik meg­fáradtatok és meg vagytok terhelve” Ez a reformáció lényege. Hogy nincs szükség az egyházi tanítóhivatalra, nincs szükség a szentek közbenjárására, nincs szükség a pa­pok közvetítő szerepére Isten kegyelmének elnyeréséhez, mert oda lehet já­rulni lélekben, imádságban sze­mélyesen Jézus Krisztushoz, a kegyelem és az üdvösség forrásához!

Csakhogy ez az odafordulás számtalan akadályba ütkö­zött a 16. században is, s itt a bibliai tör­té­net­ben is. Hiszen a négy barát - bármilyen jó szándékkal is akarták Jézushoz vin­ni a társukat - nem várt ne­hézségekkel találta magát szembe. Ott voltak az emberi akadályok, a házban a fő helyeket elfog­laló írás­tudók, a ház előtt pedig a kíváncsiskodó, bámészkodó tömeg. Hogy fogják így elérni a céljukat? De ott volt előttük az objektív akadály is, az épület, s annak tetőzete, amelyik el­zárta előlük a gyógyító Krisz­tus­hoz vezető utat. Mi tévők le­gyenek ebben a helyzetben? „De mivel a sokaság miatt nem vihették őt hoz­zá, megbontották a tetőt ott, ahol ő volt, és a résen át leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt.” (4. v.) Nem adják fel a küzdelmet, és nem mondják a bénának, hogy „figyelj öreg, idáig elcipeltünk, látod tény­leg mindent meg­próbáltunk, de lásd be, hogy ez lehetetlen. Legfeljebb majd elhozunk máskor, ami­kor kevesebben lesznek. Ha eddig nem volt sürgős, ráérsz még egy kicsit.” Nem. Előttük nincs aka­dály. Sze­rintük nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség! Ha nem férnek be az ajtón, majd mennek az ablakhoz. Ha az ab­lakot is elállják előlük, majd felmásznak a lapos, terasz szerű, vízszintes háztetőre, és meg­bont­ják azt!

Tudni kell, hogy azért lehetett nyílást vágni a paleszti­nai házak tetején, mert náddal, szénával és á­gakkal voltak bo­rítva, melyet a gerendák közé fontak és agyagos mázzal von­tak be. De bármilyen is volt a tetőzet, a beteghordozókat nem akadályozta meg abban, hogy küldetésüket beteljesítsék. Ők addig nem nyu­godtak, amíg a beteg barátjukat oda nem en­gedték Jézus lába elé. A feltétel nélküli bizalmukhoz, az ön­zetlen hitükhöz így társult találékonyság is. Ennek hátterében pedig akkora szeretet van, amely Jézust is csodára készteti.

Ezek a névtelen bibliai barátok tehát nem adták fel a küzdelmet, nem nyugodtak bele a helyzetbe,

minden akadályt legyőztek a cél érdekében. – Ma is az egyik legnagyobb aka­dály a Jézushoz való ju­tás­ban az, hogy közte és a segítségére szoruló, bajba jutott ember között kíváncsiskodó, okoskodó, vagy szen­zációéhes vallásos emberek, olykor tömegek van­nak, akik elállják az igazi keresők útját. Akiknek az üres, ke­gyes szólamokra zsugorodott hite, a hívő frázisokkal körül­bástyázott elvei és a valóság, a gya­kor­lat között tátongó szakadék rengeteg érdeklődő embert akadályoz meg abban, hogy Jézushoz találjon! Akik ahelyett, hogy mutatnák a Jézushoz vezető utat, útonálló keresztyénekké válnak.

A reformáció századában ugyanez jellemezte a keresz­tyénséget. Tele volt akadályokkal a Jézushoz ve­zető út. Vallá­sos előírások, betartandó szabályok, pápai bullák, penitenciák és búcsúcédulák sze­gé­lyez­ték ezt az utat. A reformáció ezért szükségszerűen tetőbontással, akadálymentesítéssel jár együtt. Álljon bár­mi Krisztus és az ember közé, azt félre kell tenni. Nem öncélú rombolást jelent persze ez, hiszen ez a négy ba­rát sem veri szét az egész házat, de az „ecclesia semper refor­manda est” - azaz „az egyház mindig meg­újításra szorul” el­vét feltétlenül. Klaus Douglass német lelkipásztor írja néhány

éve megjelent „Új reformáció” című könyvében a következő­ket: „El kell döntenünk, hogy mit tartunk fon­tosabbnak: az egyház külső formáinak megőrzését, vagy a tartalmi megúju­lást. Aki azt akarja, hogy az egy­ház maradjon meg olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon. Az o­lyan struk­tú­rák, amelyek nem segítik a gyülekezetépítést, hát­ráltatják azt. A komplikált struktúrák megbénítják a gyü­le­ke­zeteket. A jövő jelszava ezért az egyszerűsítés. Ami nem mű­ködik egyszerűen, az egyszerűen nem mű­ködik.”

Hol kéne rést vágni ma, a mi egyházaink, gyülekezete­ink, vagy akár a személyes életünk ház­te­te­jén ahhoz, hogy Jé­zus elé jussanak azok, akiknek lelki-testi gyógyulásra volna szükségük a környe­ze­tünk­ben? Milyen szubjektív és objektív akadályokat kellene félretennünk ehhez? Csökkenteni kellene az ad­mi­nisztrációt, egyszerűsíteni kellene a liturgiát, le kelle­ne számolni a kenetteljes, papos beszéddel? Ho­gyan kellene nyitnunk a 21. század magatehetetlen bénái felé, akik nem képesek egy lépést sem tenni a jé­zu­si rehabilitáció felé? Kik­re gondolok? Például a digitális világ által megbénított embe­rek sokaságára, a ké­pernyők elől mozdulni nem tudó fiatalok tömegeire, a tehetetlen szenvedélybetegekre. De említhetem a fo­gyasztói társadalom anyagi bálványimádásának a rabjait, a státusz szimbólumok őrületében vergődőket, vagy a jólét és kényelem oltárán mindent: egészséget, családot, becsületet is feláldozókat. A munka­tár­sa­dat, a szomszédaidat, a barátaidat, vagy talán a szeretteidet is. Ők hogyan fognak eljutni a segít­séghez, ha mi nem visszük őket imádságban vagy konkrétan oda, ahol ma Jézus van, és ha nem nyitjuk meg előttük egy­házi, gyülekezeti és személyes életünk tetejét? A reformáció, jegyezzük meg testvérek, mindig aka­dály­mentesítést jelent!

2./ A második párhuzam a bibliai, a 16. századi és mai történetünk között az elengedés. A re­for­má­ció ugyanis min­dig együtt jár a szabadsággal. Hiszen nemcsak az igyekeze­te megható ennek a négy ba­rátnak, hanem a szerénysége is. Márk evangélista leírja, hogy négyen voltak, Lukács még ezt sem. A ne­vüket sem tudjuk. Teljesen a háttérben maradnak. Eszük ágában sincs magukat előretolni, magukkal di­cse­kedni, pedig Jézus, az ő hitüket látva fordult oda béna társukhoz. Ők nem tartották a markukat a szol­gá­lat után, hogy is tettek vol­na ilyet, amikor szeretetből fakadt az áldozatuk! – De ami en­nél az aláza­tos­ság­nál talán még fontosabb: el tudták, el mer­ték engedni a barátjukat, amikor kellett. Leengedték a hordá­gyát Jézus lábai elé. Egészen rá merték bízni Jézus bűnbocsá­tó, gyógyító hatalmára. Onnantól semmi be­le­szólásuk nem volt az eseményekbe.

Az igazi szeretet ugyanis szabadságot biztosít a másik­nak, és nem akarja halálra szorítani. Nem a­kar senkit összeroppantani a szeretetével. – „El kell, hogy engedj, el kell, hogy engedj, hozzád túl közel va­gyok” - énekelte egykor egy magyar popsztár, s ebben bizony sok igazság van. Így szok­tuk féltékeny sze­retettel tönkretenni a szerelmet, így szokták szülők önző, majomszeretettel magukhoz láncolni gyer­me­ke­iket, így szokták idős emberek boldogtalanná tenni utolsó é­veiket, amikor haláluk után sem képesek el­engedni a társukat. Ennek a négy embernek nem ilyen hite volt. Őket nem ez az éretlen, önző, Jézus kö­rül is a maga boldogságát kereső szem­lélet jellemezte, hanem a nagykorú, érett, Jézusnak szabad kezet biz­tosító hit. Amelyik nem akar recepteket, használati utasításokat, jó tanácsokat adni neki, hanem egé­szen bízik Ő­benne.

Nemrég arról panaszkodott nekem egy háziorvos, hogy a legtöbb betege annyit utánaolvas az in­ter­neten a vélt bajá­nak, hogy azt hiszi, hogy szinte meg is tudná gyógyítani ma­gát, mint egykor Mr. Bean a fogorvosnál. Ne mondjuk hát meg Jézusnak sem, hogy hogyan segítsen például az emberi kapcsolataink

ren­dezésében, viszont amit mond, azt tegyük meg engedelmesen! Aki dolgozott már fogyatékkal élők, sé­rül­tek, betegek között, vagy netán van ilyen családtagja, az tudja, hogy milyen gyakran kényszerülnek az egészségesek arra, hogy rábízzák a betegüket az áldott Orvosra, Krisztusra. Nagyon nehéz, fájdalmas ez, de lehet ezt azzal a bizalommal tenni, ahogy ez a négy barát tette itt a történetben.

A reformáció szükségszerű velejárója testvérek, az el­engedni tudás, a szabadság biztosítása. A 16. szá­zadtól kezd­ve így szabadította meg a reformáció a tudományt, a kultúrát, és a művészetet a dog­ma­ti­kus megközelítésektől és értelme­zésektől. Félreértés ne essék, nem Istentől, nem Krisztustól, nem a ke­resz­tyén hittől, hanem a vallásos béklyóktól. Szaba­don kutathatóvá vált a világ, szabadon gyakorolhatóvá lett az ismeret, szabadon fejezhették ki magukat a különböző művé­szeti ágak képviselői, miközben - ak­kor még - nem szakadtak el a tehetség, a tudás, a szépség forrástól, Krisztustól. Ez csak a felvilágosodás után következett be. De a legnagyobb 16-17. századi természettudósok szinte mind protestánsok voltak itt Ma­gyarországon és Európában is. A reformáció nem dobta a gyeplőt a lovak közé ezzel, hanem meg­ú­jí­tot­ta az oktatást, a művelődést, a tudományt. Itt a három részre szakadt ország­ban épp azáltal váltak a re­for­máció egyházai nemzetmegtartó erővé, hogy szabadságot biztosítottak Jézusnak ezeken a terü­leteken. Így születtek meg a híres protestáns kollégiumok is. A reformáció vívmánya nem a mindentől – hazától, nyelv­től, kultúrától, gyökereitől – szabad, független egyén, hanem az életét, javait, képességeit, tudását, va­gyonát Isten dicsőségére és embertársai javára használó felelős polgár, aki egyszerre van otthon az Úr­tól kapott földi és mennyei hazájában! Az ilyen ember nem fél ma is Jézusra bízni ennek a sok sebből vér­ző világnak, ennek a béna és tehetetlen Európának, vagy saját gyengélkedő egyházának a sorsát!

Az az Isten segíthet ebben az elengedésen nekünk is testvérek, aki maga is el tudta engedni egy­szü­lött Fiának a kezét ott a Golgotán, s odaadta Őt a bűn, a kárhozat, a halál erőinek: miattunk, helyettünk és értünk, hogy a mi kezünket soha ne kelljen elengednie!

3./ S végül azt látjuk az Igéből, hogy a reformáció cél­ja ma is a teljes rehabilitáció! – Ez a négy ba­rát, s az ott lé­vő sokaság is bizonyára mást várt, mint ami először történt. Gyógyítást, és nem bűn­bo­csá­nat hirdetést. Jézusnak viszont mind a kettő fontos. Mert Jézusnak az egész ember fontos. – De vajon nem így vagyunk-e ezzel mi is, kedves testvérek? Hiszen mennyi mindent várunk Jézustól, sokkal inkább, mint bűnbocsánatot. Várjuk a sorsunk jobbra fordulását, a házas­társunk megváltozását, az egészségünk meg­újulását, az anya­gi helyzetünk javulását, csak épp azt nem várjuk, hogy a bűn terhétől meg­sza­ba­dul­junk. Miért? Némelyek azért, mert nem is nyomasztja őket elkövetett vétkeik, vagy mulasztásaik sú­lya. Má­sok meg azért, mert egészen hozzászoktak már a bű­neik cipeléséhez. Nem is hiszik el, hogy a szü­le­té­sünk­kor ka­pott súlyos batyut, amibe egyfolytában pakoljuk a vétkeket, le is lehet tenni. Szinte hozzájuk nőtt már, eggyé váltak vele. Pedig az Ige szerint Jézus nem tehetetlen, hanem tud is, akar is segíteni raj­tunk! Csakhogy nem úgy segít, ahogy mi elkép­zeljük, hanem úgy, hogy a gyökereknél kezdi a bajok ke­ze­lé­sét. Gyökeres, radikális gyógyulást ad a nyomorúságainkra és nem felületi kezelést. A bűneinket veszi el az útból, mert azok választanak el minket Istentől, az igazi, teljes emberi élettől.

Testvérek, ha ennek a betegnek csak a bénaságát gyó­gyította volna meg, az is óriási csoda lett vol­na, de attól még ép testtel, ép külsővel maradhatott volna az Isten nélküli álla­potban, amit a Biblia halál­nak nevez, és így juthatott volna kárhozatra. Ezért volt az első, a legfontosabb a bűnbocsánat. Mert olyan is van, hogy nem ad gyógyulást, de ad erőt a be­tegség elhordozásához. Valaki, aki úgy élte át a bűneiből és a békétlenségéből való szabadulást, hogy beteg maradt tovább­ra is, azt mondta: azóta, hogy Jézust is­me­rem, boldog beteg vagyok. Múlt héten hunyt el egy 59 éves gyülekezeti tagom, akit itt a szomszédban ke­zeltek. Világ életében egészségesen élt, mégis beteg lett. Felnőttként ismerte meg Krisztus szere­tetét, és azt vallotta: nem azért betegedtem meg, mert megtér­tem, hanem azért válhattam hívővé, hogy így visel­jem el a szenvedést. Amikor a végső stádiumban meglátogattam, nem azt mondta: mivel nem gyógyított meg, nincs Isten, mert nem szeret engem. Hanem, hogy vannak, akik hamarabb hazaér­nek. Testi gyó­gyu­lást nem mindig kapunk, de bűnbocsánatot mindenkinek ad Jézus, aki azt kéri tőle.

A reformáció 500 éve, és azóta is az egész embert vette célba. Heidelbergi Káténk alapján, mi re­for­mátusok valljuk, hogy testestől-lelkestől Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk. Ő az egész ember re­ha­bi­li­tá­cióját akarja. De a sorrend ez: előbb a bűnből, s utána a betegségből való szabadulás. Mert sokszor ma­ga a bűnbocsánat hozza magával a testi bajok enyhülését, az emberi kapcsolatok megújulását, az anyagi hely­zet javulá­sát. A kérdés csak az: vajon el tudjuk-e fogadni, hogy szá­munkra is a bűnbocsánat az első a­mi­re szükségünk van, s eb­ből fakadhat minden életgyógyulás? Hogy minden egyéb má­sodrendű ezzel

szem­ben? Mert kegyelem nélkül hiába a jó e­gészség, a szép család, a kényelmes lakás, a fizetésemelés, a ren­dezett körülmények, ha nincs békesség a szívünkben, ha félünk a haláltól, ha nincs rendben a kap­cso­la­tunk Istennel. A bűnbocsánat épp az Úrral való viszonyunkat rendezi, s ha ez rendben van, akkor már sem­mi nem olyan nehéz. Mert egye­dül a kegyelem, az amire igazán szükségünk van. Sola gratia!

„Megbocsáttattak a te bűneid.” Ezt mondta Jézus a bé­nának, ezt hirdették a reformátorok Eu­ró­pá­nak, erről tettek bizonyságot hitvalló őseink e hazában, s ez egyéni, egyházi és nemzeti megújulásunk kul­csa ma is! Ha ezt mi is hisszük, hirdetjük és éljük, akkor a pokol kapui sem vesznek diadalt Isten né­pén, akár a nyugati, akár a keleti keresztyénségben vannak, akár a katolikus, akár a protestáns felekezet­hez tartoznak, akár öt, akár ötven, akár ötszáz éve van még az Egyháznak Krisztus második eljöveteléig! S akkor – a­hogy a történet végén a Jézus házán kívül álló emberek – úgy a ma még az Egyházon kívül lé­vők is di­cső­íteni fogják Istent az o­dabent történtek miatt. Egyedül Istent! Soli Deo Gloria! Isten adja, hogy mi is így, bűnbocsánatot nyerve, bénaságunkból meggyógyulva, Krisztus által megszabadulva, az Ige által re­formálódva keljünk fel a TV készülékek elől, vagy e templom padjaiból! Ámen.