2017.10.22.

Tanításra alkalmas presbiter

Lekció: Apostolok Cselekedetei 2,1-13.

Textus: János 14,26. + 1Timóteus 3,1-2.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet, Isten Lelke segít­ségével az őszi hónapokban egy-egy vasárnap a presbiteri szol­gálat legfontosabb ismérveit tesszük a Szentírás nagyítója alá, hiszen ez a 2017-es esztendő nemcsak a Reformáció 500. év­fordulója kapcsán kiemelkedő számunkra, hanem a presbi­teri tisztújítás okán is, melynek lassan a célegyenesébe érünk. A pres­bitérium a nyár elején megválasztotta a Jelölő-és Vá­lasztási Bizottság tagjait, akik Isten és a gyülekezet előtt es­küt tettek, és az egyházi törvények előírásainak megfelelően összeállították a jelöltek listáját. Sok imádság, együtt gondol­kodás, meg­be­szé­lés és a jelöltekkel való négyszemközti elbe­szélgetés előzte meg ennek a jelöltlistának az elkészítését, a­melyet a pres­bi­té­ri­um múlt szerdai ülésén elfogadott. A jelöl­tek a november 12-i istentiszteleten fognak bemutatkozni, és egy héttel később, no­vember 19-én, az istentisztelettel egybe­kötött egyházközségi közgyűlésen fogunk azokról szavazni a­kiket - Isten Szent­lel­két segítségül hívva ehhez - 2018. január 1-től 6 évre megválasztunk erre a tisztségre. Tisztán kell ezért látnunk azt, hogy mi­lyen felhatalmazása, milyen feladatkörei és kritériumai vannak a Biblia szerint a gyülekezet elöl­járóinak, presbitereinek. An­nál is inkább mivel mi sem va­gyunk ugyanazok, mint 2011-ben, amikor a jelenlegi presbi­tériumot megválasztottuk. – De va­jon kik alkalmasak arra, hogy a gyülekezet lelki és anyagi javainak hűséges sáfárai le­gyenek? Vagy kikről tudjuk azt elkép­zel­ni, hogy Isten Lelke alkalmassá tudja tenni őket a gyülekezet vezetésére? Igen ko­moly kérdések ezek, ezért is indítottuk el ezt a sorozatot egy hónapja, amikor a presbiteri tisztre való elhívásról volt szó. Ma pedig legyen szó a presbiteri tisztség má­sik kritériumáról, arról, amit Pál így fogalmazott meg Timóteusnak: „tanításra alkalmas.”

Talán nem mondok semmi eget rengetőt, ha azt állítom, hogy mások tanítására csak az alkalmas, aki maga is tanul, és folyamatosan tanítható. Az olyan eredményes tanügyi, peda­gógiai reform, mint amelyet például Klebelsberg Kunó meg­va­ló­sított a Trianon utáni Magyarországon, azért volt sikeres, mert a gyerekeket tanítók képzésének a megújításával kezdő­dött. Hi­szen nemcsak a jó papnak kell holtig tanulnia, hanem lassan minden szakma képviselőjének, legalábbis, ha felszí­nen akar ma­radni. Nekünk lelkészeknek is előírt az Egyház­kerület pár éve kötelező továbbképzéseket, amelyekért kredit pontokat kel­lett gyűjtenünk. Nos, a presbitereknek nem kell pontokat gyűjteni sehol, de az elmúlt hat évben is rendszere­sen szerveztek a mi egyházmegyénkben is presbiteri tovább­képzéseket, azért, hogy a presbiternek „tanításra alkalmasak” legyenek.

Csiha Kálmán egykori erdélyi püspök így ír erről: „Felelős módon csak akkor képes a presbiter eleget tenni Is­ten a­ka­rata szerinti megbízatásának, ha azt alaposan ismeri és Krisztusnak átadott élettel eleget is tesz annak gyülekezete kö­zös­sé­gé­ben. Ez a folyamat csak folyamatos és állandó ta­nulás során mehet végbe. Aki nem akarja vagy nem képes ta­nulni na­pon­ként Isten akaratát, képtelen Krisztus szerint be­tölteni küldetését. Ez a fajta tanulás lelki-szellemi értelemben vett oktatást-ne­velést jelent. Hogy jól betölthessem tisztemet, az Egyház Urától, Jézus Krisztustól tanulok. Tanulom a Szentírásból Isten aka­ratát. Az ő akarata pedig az, hogy min­den ember üdvözüljön. Megértett üdvakaratát kell nyilvánva­lóvá tenni minden ked­ves testvéremnek. Amennyiben a pres­biter Jézus Krisztus tanítványának vallja magát, reá is ugyan­úgy érvényes Krisztus hí­vá­sa, parancsa, kedves kérése - „Jöjj és kövess engem!” - mint minden Istennek átadott életű em­berre. Ezt pedig valamennyi­en csak az Igének való naponkén­ti engedelmesség, gyakorló keresztyén élet folyamán tudjuk megvalósítani. Teljes érvényű é­letközösség-vállalás ez Ővele, aki életét adta mindenkiért…”

János evangéliumának előbb olvasott versében azt ígérte Jézus a tanítványainak, hogy amikor eljön a Szentlélek, akkor meg­tanítja majd őket mindenre, ami az apostoli szolgálatuk betöltéséhez kell. Mert kedves testvérek, ma is a Lélek a leg­na­gyobb és legjobb tanítómestere azoknak a hívő emberek­nek akik taníthatók, akik nem hiszik magukat tökéletesnek, a­kik az­u­tán tovább is tudják adni a rájuk bízottaknak azt, amit tanultak. – Azt vizsgáljuk meg ezért, hogy hogyan is valósult meg pün­kösd­kor az, amit Jézus ígért a Szentlélekről az apostolok­nak? Három kérdés segítségével járjuk körül most ezt: Ho­gyan ta­ní­totta őket a Szentlélek? Mit tanított meg nekik? És végül, hogy milyen célból tanította az apostolokat a Lélek?

1./ Hogyan tanított a Szentlélek pünkösdkor? – Na­gyon egyszerű a válasz erre a kérdésre, csak figyelmesen kell ol­vasni Lukács beszámolóját. A Szentlélek ugyanis kiváló él­mény-pedagógus! Hiszen a pünkösdi események nem az a­pos­to­lok intellektusában, fogalmazzunk így, fejében zajlottak le. Nem pusztán megértettek valamit, nem csupán új informá­cióhoz ju­tottak. Nem is az történt, hogy felismertek maguk­ban egy olyan lehetőséget, amelyet korábban nem vettek ész­re. Nem is va­lamiféle csendes belső lelki folyamatról, egyfaj­ta fokozatos megvilágosodásról olvasunk. Egyáltalán nem volt csendes, és egy­általán nem volt rejtett, ahogyan kitölte­tett a Szentlélek. Sőt!

Két igencsak látványos, erőteljes fizikai jelenséggel kezdődött Jézus ígéretének a beteljesedése. „Hirtelen hatal­mas szél­rohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely be­töltötte az egész házat, ahol ültek.” Ezt mindnyájan hallották, akik je­len voltak. „Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.” Ezt pedig mind­annyian látták, és feltehetően érezték. – Fi­gyeljük meg, hogy nem a szél fújt, és nem tűznyelvek száll­tak le rájuk, hanem szél­rohamhoz hasonló zúgást hallottak, és tűznyelvekhez hasonló valami jelent meg és szállt le rájuk. Ha lett volna sem kel­lett volna kihívni a korabeli tűzoltóságot szélvihar és tűzvész miatt. Azaz a jelenség megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan volt a mindennapi ismeretek alapján. Ugyanakkor félelmetes, valóságos, és teljességgel átélt. Nem hiszem, hogy amikor szél­vi­harhoz hasonló zúgás tölt be egy helyet, valamint valami lángnyelvek szállnak le, és „mind­nyájan megtelnek Szent­lé­lek­kel”, akkor azt bárki közömbö­sen, hűvös objektivitással, esetleg Isten iránt aggodalommal veszi tudomásul.

Isten Szentlelke tehát élmény-pedagógus, azaz először megragad, először magával sodor, először az érzelmeinkre, az ér­zék­szerveinkre hat, s csak utána az intellektusunkra, az ér­telmünkre. Amikor Isten Lelke tanít, akkor először is rádöb­bent a bű­neink sötétjére, Jézus nélküli elveszett, reménytelen helyzetünkre, a hiábavaló életünkre, s ezt nem lehet hideg kí­vül­ál­lás­sal, vagy hűvös józansággal szemlélni. Azt nem lehet belső megrendülés és fájdalom nélkül átélni, hogy az én tisz­tátalan szán­dékaimba, az én szennyes gondolataimba, az én bántó szavaimba, az én elhibázott tetteimbe bele kellett halnia az Isten Fi­ának! Péter is pontosan ezt mondta el később a pünkösdi prédikációjában: a názáreti Jézust, „ti a pogányok keze által fel­sze­geztétek és megöltétek.” Ha ez igaz, akkor ebbe bele kell remegni, s akkor ez az ember legmélyebb, bel­ső, lelki valójára

hat! Péter beszéde után is ez történt. „Ami­kor ezt hallották...” (Ap. Csel. 2,37.)

A Szentlélek tehát úgy tanít, hogy először élményt ad, először megragad. Ennél a pontnál elmondhatnám, hogy ho­gyan és miért lett a Szentlélek jelképe már az Ószövetségben a szél és a tűz. Elemezhetnénk bibliai szakaszokat, hogy job­ban meg­értsük, mit is jelentenek ezek a szimbólumok. De ha csak az elemzésig jutnák, súlyosan tévednénk. Ezért most a ta­pasz­ta­latra, az átélésre teszem a hangsúlyt.

Hiszen amikor Isten kapcsolatba akar lépni az ember­rel, nem magyaráz, nem oktat, nem elemez, hanem hatalmas erő­vel megmutatja magát. Így történt ez Saul-Pállal is a da­maszkuszi úton, vagy gondoljunk arra, amikor Izrael népével a Is­ten szövetséget kötött a Sínai-hegyen. Amikor Isten le­szállt a Sínai-hegyre, eljövetelét akkor is félelmetes természe­ti je­len­sé­gek kísérték: többek között kürtzengés, mennydör­gés, villámlás és tűz. Mindezek, nyilvánvalóan nem pusztán jelképek. A Sí­nai mellett Izrael számára egészen valóságos ta­lálkozás történt Isten szentségével. Isten meg is tiltotta nekik, hogy a hegyet kö­rülvevő határon túllépjenek. Isten azért je­lent meg ilyen módon a hegyen, hogy a nép átélje, érezze an­nak az Úrnak a ha­tal­mát, dicsőségét, aki szövetségre lép ve­lük. Amikor Isten Szentlelke pünkösdkor kiárad, leszáll, ak­kor hasonló történik. A Szent­lélekkel való betöltekezés az a­postolok számára nem pusztán hit kérdése, mondván: vártuk, kértük, hisszük, hogy meg is kaptuk. A Lélekkel való betelje­sedés, ami nem egyszeri és mindenkori, hanem többször is­métlődő esemény, mindig átélt ta­pasztalat Isten népében. Él­mény, amely megragad. Pál apostol is így összegzi Krisztus­sal való találkozásának életformáló ere­jét a Filippi levélben: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ra­gad­jam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.” (Fil. 3,12.)

A Lélekkel való ilyen valóságos találkozás és betöltekezés nélkül soha nem indult volna el az egyház a misszió út­ján. Az Úrral való kapcsolat nem pusztán ismeret a fejben, hanem élmény, tapasztalat, érzés a szívben. Természe­tesen ez nem lé­tezhet egyenletes és folyamatos intenzitással, de hiába tudja valaki elmondani, hogy Isten hatalmas, Isten szerető, Isten ke­gyel­mes, Isten szent, ha ennek a valósága, a tapasztalása még nem járta át megingathatatlan bizonyosság­gal a szívét, akkor ne legyen presbiter! Különbség van akö­zött, hogy valakinek az a véleménye, hogy az Úr szent és ke­gyelmes, s aközött, hogy sze­mélyesen átélte, megtapasztalta már az Úr fenségét és jóságát. Nem ugyanaz, ha valaki tudja, hogy a méz édes, mint ha va­laki ismeri, mert kóstolta már a méz édességét. A Szentlélek az, aki Krisztus minden i­gazságát kijelenti a szívünkbe, és ez nem pusztán intellektuá­lis ismeret, hanem olyan találkozás, olyan élmény, amely egé­szen mélyen megragad, s az Úr­hoz kö­t.

A szélviharhoz hasonlítható zúgás, a kettős tüzes láng­nyelvek leszállása, és ezzel együtt a Szentlélek kitöltetése o­lyan tapasztalat, átélt valóság az apostolok életében, amely mindörökre szívükbe írja az Úr hatalmát és szentségét, jelen­lé­té­nek valóságát. Vágyjuk hát testvérek mi is a Lélek minket mélyen megragadó, erővel felhatalmazó munkáját! Lássuk, higgyük és tapasztaljuk, hogy a keresztyénség szívében ott áll a mindenható Isten érzékelhető megtapasztalása!

De a tanítás hogyan-járól az is elmondható, hogy a Lé­lek emlékezteti is a hívő embert. Mit juttatott a Szentlélek az a­postolok, különösen is Péter eszébe? – Nem olvastam fel ezt a szakaszt, mert túl hosszú lett volna, de ismerjük a folytatást. Mi történik az apostolokkal a pünkösdi átélés nyomán? Péter és a tizenegy az Ige hirdetésébe kezd. A Lélek erőteljes jelen­lé­te az Ige erőteljes hirdetéséhez kapcsolódik. A Lélek kitöl­tetése nem marad puszta élmény és érzés, hanem megjelenik, to­vább adatik a szóban, az Igében. Péter voltaképpen nem is prédikál, legalábbis nem fejteget semmit hosszasan. Mond néhány szót a fanyalgó cinikusoknak, akik mindig voltak és lesznek, hogy itt a Lélek áradt ki, s nem részegek ezek, aztán rátér arra, hogy ami most történik, az éppen az, amit Isten Jó­el próféta által megígért. Tehát eszébe juttatja a Lélek az Isten Igéjét! Pe­dig Péter biztosan nem írta meg előre a másnapi be­szédét, mint ahogy én szoktam! Hiszen tán még írni sem tu­dott! És biz­to­san nem töprengett előre, hogy a másnapi Lélek áradást melyik ószövetségi próféta is jövendölte meg előre, hiszen nem tudta mi fog másnap történni. De a Szentlélek e­szébe juttatta Isten szavát! Azt amit talán gyerekkorában ta­nult, vagy amiről évek­kel ezelőtt hallott utoljára a kapernau­mi zsinagógában!

Ha Jézus engedelmes tanúi kívánunk lenni, ha tényleg az a vágyunk, hogy az Ige növekedjen, akkor szükségünk van a Lélekkel való beteljesedésre, aki által világosságot és bátor­ságot kapunk. Ha Krisztust a mai magyar valóságban hűsége­sen kö­vetjük és képviseljük, akkor mi is hamar összeütközhe­tünk akár a munkahelyünkön, akár az iskolában, akár a közé­letben ha­zugsággal, káromkodással, csalással, erőszakkal, szabadossággal. Isten Lelke kész adni ilyenkor bölcsességet és bátorságot ne­künk, hogy eszünkbe jusson az Ige! Persze, ehhez legalább alapszinten ismerni is kell azt. Ehhez nem e­lég nagy ün­ne­pe­ken meghallgatni egy prédikációt. Ehhez bi­zony kézbe kell venni, és fel kell nyitni a Szentírást. S ehhez segítségül kell hív­nunk akármilyen gyarló, dadogó szavakkal is a Szentlelket. Mert nélküle a Biblia is csak holt betűk tár­háza, de általa Is­ten­nek élő és ható beszéde! És nélküle az egyházban minden csupán látszat és önámítás. De vele min­den emberi erőfeszítésnek ér­telme, célja van! Annak is, hogy elvállaljuk a presbiteri szolgálatot.

2./ Mit tanított meg a Szentlélek az apostoloknak? – Erre a kérdésre sem nehéz válaszolni, hiszen a pünkösdi tör­té­net önmagáért beszél. Azt olvastuk ugyanis, hogy az apos­tolok nemcsak a hallásban és látványban tapasztalták a Lélek ki­töl­tetését, hanem abban is, hogy „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szól­janak.” Ez nem kis megdöbbenést, álmélkodást és zavart kel­tett mindazok között, akik a zúgást hallva összefutottak, és a saját nyel­vü­kön hallották az apostolokat beszélni.

Pünkösd ünnepére, amely a három főünnep egyike volt Izraelben, Jeruzsálembe zarándokoltak a szétszórtságban élő zsi­dók valamint a pogányból zsidó vallásra tért ún. prozeliták is. Ez a magyarázata annak, hogy pünkösd napján a népek je­len voltak Jeruzsálemben, a korabeli világ minden részéről, Mezopotámiától Egyiptomig, Rómától Élámig. Három föld­rész, Á­zsia, Afrika és Európa képviselői vannak jelen, és cso­dálkoznak, valamint összezavarodnak az érthetetlen jelenség felett: „hall­juk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten fel­séges dolgairól.”

Azt is meg kell jegyezni, hogy a korabeli Római Biro­dalomban sokak által ismert és beszélt görög nyelv, valamint a zsi­dók által használt arám használatával szükségtelen lett volna az, hogy az apostolok más nyelveken szólva kommuni­kál­ja­-

nak ezen emberekkel. Akik ott voltak értették volna a görög, vagy az arám nyelvet. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy a Lélekkel va­ló beteljesedéssel együtt járó nyelvi, kommuniká­ciós csoda itt elsősorban a jel szerepét tölti be. Jézus, aki el­küldte a Szent­lel­ket, valami nagyon fontosat fejez ki ezzel, a­minek jelen kell lennie már az egyház születésénél, amely nélkül lehetetlen len­ne az Ige növekedése. Ez pedig nem más, mint hogy az egyház tagjai saját koruk embereinek nyelvén, közérthetően mond­ják el, adják tovább az evangéliumot.

Testvérek, a „mindannyian értjük amit mondanak” cso­dálatos tapasztalata a bábeli zűrzavar ellentéte. Bábelben az em­beriség Isten kizárva akart magának egységet és hatalmat, dicsőséget, de az Úr - éppen az ember érdekében - ezt nem en­ged­te meg, s ezért a nyelvek összezavarásával lehetetlenné tette a tervet. Pünkösdkor azonban, amikor a Szentlélek kiá­rad, hogy az apostolok Jézus Krisztus erővel felhatalmazott tanúi legyenek, azonnal egyértelmű lesz, hogy ez a tanúságté­tel, a Jé­zus­ról szóló evangélium minden népekhez szól, vala­mint hogy Jézus Krisztus evangéliuma egységet, megértést, és meg­bé­ké­lést hoz a más-más nyelvet beszélőknek.

A nyelvek és a megértés csodája arra is rámutat, hogy Isten nagyságos dolgait, azaz az evangéliumot, minden nyel­ven lehet és kell hirdetni. A keresztyénségben nincs egy szent nyelv, és ezzel együtt egy szent kultúra, amely az igazi és fel­sőbb­rendű, amint pl. az iszlámban ennek éppen az ellenke­ző­je igaz, hiszen a Koránnak csak az eredeti, arab változata a hi­te­les szentírás. Éppen ezért egy nyelv, egy ország, egy kul­túra soha sem lehet abszolút, másokat kizáró és lenéző, hi­szen Isten az összes nyelvet, az összes népet, az összes kultú­rát megszenteli azzal, hogy üzenetét megszólaltatja.

Meggyőződésem, hogy ma újra arra van a legnagyobb szükség a világban, és azon belül Magyarországon is, hogy Jé­zus követői, tanítványai, s igen, a református presbiterek is érthetően, azaz a mai, XXI. századi, posztmodern utáni, min­den ide­ológiából kiábrándult és minden titokzatos, félhomá­lyos ezoterikus tanításra fogékony ember szintjén, hozzá al­kal­maz­kod­va, személyes tapasztalatok alapján szóljanak ne­kik az „Isten fenséges dolgairól”! Ehhez persze ki kell moz­dulni a temp­lo­mok elzártságából, le kell jönni a szellemi és intellektuális „felső szobákból” a hétköznapi emberek közé, ki kell lépni a lel­ki komfort zónánkból. Lehet mondani erre, hogy én nem vagyok alkalmas erre, én nem tudok másoknak beszélni a hi­tem­ről, de amikor a Lélek indít, akkor Ő meg is tanít erre. Akkor nem kell előre gondolkodni, hogy hogyan is fogj bele, mit is da­dogj! Jézus ugyanis ezt ígérte: „ne aggód­jatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok...” (Mt. 10, 19-20.)

Félreértés ne essék testvérek, mindez nem azt jelenti, hogy ha bemagoljuk a szleng-szótárt, ha átvesszük az aluljáró stí­lust, ha elkezdünk keresztyén mezbe bújtatva jópofáskodni, akkor elértük azt, amit az apostolok az első pünkösdkor! Mert az nem modernkedés volt részükről, hanem közérthetőség. Az nem egy előre betanult póz volt részükről, hanem alkalmaz­ko­dás. Vigyázzunk persze, hogy a másik végletbe se essünk! Ne higgyük, hogy nem lehet magunkat továbbképezni a jobb kom­mu­nikáció érdekében, mert elég ha majd a Szentlélek ü­zen. A Lélek megtanít arra, ha mi taníthatók vagyunk, hogy mit mond­junk, de abban nekünk is szabad és kell fejlődnünk, hogy hogyan hirdessük az Isten szeretetéről és hatalmáról szóló öröm­hírt! „Hitetek mellé ragasszatok tudományt!” - ol­vassuk Péter apostol második levelében.

Jézus mai apostolainak, nevezzük őket akár lelkészek­nek, akár presbitereknek, akár egyszerű gyülekezeti tagok­nak, ma is meg kell, s meg is lehet telniük Lélekkel, hogy ne a magukét mondják, mert az nem jut el a másikig. Az evangé­liumot kell hirdetniük, s ez ma is csak a Szentlélek által lehet­séges.

3./ S végül hadd szóljak még arról, hogy milyen cél­ból tanította az apostolokat a Lélek? – Az Igéből teljesen egy­értelmű erre a válasz: azért, hogy Jézus tanúiként, tanít­vánnyá tegyenek minden népeket. Azért, hogy betölthessék a missziói parancsot, és maguk is tanítóvá váljanak. Hadd idéz­zem ezzel kapcsolatban gyülekezeti küldetésnyilatkozatunk szö­ve­gét, amely így fogalmaz: „Képzés alatt a tanítást, a hit­ben és engedelmességben való elmélyülést, a nagykorú ke­resz­tyén­ség­re nevelést értjük. - Az Ószövetségben a tanítás nem csupán ismeretek és készségek közvetítése volt, hanem Isten akaratá­nak, törvényének továbbadása. A legfőbb tanító így maga Isten. - Az Újszövetségben arról olvasunk, hogy a tanítványok el­ső­rendű feladata, hogy másokat is tanítvánnyá tegyenek, „tanítva őket”. Ezért a képzés lényege, hogy segí­tünk az em­be­rek­nek abban, hogy gondolkodásukban, érzel­meikben és cselekedeteikben mind inkább Krisztusra hason­lítsanak. Ez a fogalom te­hát a keresztyén tudománnyal: a bib­liai, egyháztörténeti, hitvallási, vallástörténeti, valamint a szociológiai és lélektani is­me­retek világával köt össze ben­nünket. - „Tegyetek tanítványokká minden népeket.” – Test­vérek, ezt a nyilatkozatot elvileg mind­annyian elfogadtuk, a­kik aláírtuk a gyülekezeti belépéshez szükséges adatlapot. Te­hát ez nemcsak a presbiterekre, ha­nem minden gyülekezeti tagra érvényes, hiszen Jézus Krisztus sem a tizenkét apostol privilégiumának tekintette a ta­nít­vánnyá válást, hanem min­denkinek, aki az Ő követője akar lenni. De mennyivel inkább igaz ez akkor azokra, akik a gyü­le­ke­zet lelki javainak is a sá­fárai! Vagy, ahogy Csiha Kálmán írja: „Tehát a presbiterek rendszeres és folyamatos tanulási-ne­ve­lési fo­lyamat részesei­ként formálódnak Isten iskolájában, s mindazt, amit eközben ajándékként kapnak, megosztják a rájuk bí­zott gyü­lekezet tagjaival. Lelki-ajándékaikat a Krisztus-test építésére kapják.” Jézus ezt mondja erről a célról tanít­vá­nya­i­nak: „Nem ti vá­lasztottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én ren­deltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyü­möl­csöt te­rem­je­tek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” (Jn. 15,16.)

Kedves jelenlegi és leendő presbiter testvérek! Kedves gyülekezeti munkások! Kedves egyszerű gyülekezeti tagok! U­gye kihalljátok ebből a biztatást, a bátorítást, az ígéretet! Az a Jézus akar megerősíteni most mindnyájunkat keresztyén kül­de­tésünkben, aki megváltott, aki elhívott, aki tanít minket, akiről ezt írja az efézusi levél: „Ő adott némelyeket apostolo­kul, má­sokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szol­gálat vég­zésére, a Krisztus testének építésére.” (Ef. 4,12.) Ő áldja meg tanulásunkat és tanításunkat! Ámen.