2017.10.08.

Hívő ember a viharban

T: Jónás 1,4-16.; Lk. 8,22-25.; Ap.Csel. 27,9-26.

Szerettem volna - kedves testvérek, kedves gyülekezet - rövidebb szakaszokat, sőt inkább csak néhány verset fel­ol­vas­ni a Bibliából a mai témánkhoz, de nem lehetett. Jónás prófé­ta, valamint Pál apostol és kísérői története a legjobb ki­in­du­lópontja ugyanis annak a kérdésnek, hogy mi tévő legyen a hívő ember, ha viharba kerül az élete? Milyen le­he­tő­sé­ge­ink vannak, mikor összecsapnak a fejünk felett a hullámok? Van­nak-e egyáltalán lehetőségeink amikor ellepi az éle­tünk csó­nakját a víz, amikor szakadoznak a vitorláink, amikor csap­kodnak körülöttünk a villámok? Vagy teljesen ki va­gyunk szolgáltatva a halál erőinek? Ma ezekre a kérdésekre keres­sünk választ.

A Biblia legtöbb története abban a Mediterráneumban, a Földközi-tenger vidékén játszódik, amelybe szinte na­pon­ta, hetente borulnak bele a szerencsétlenül járt migránsok lélek­vesztő csónakjai manapság is. Így, bár a felolvasott tör­ténetek konkrét fizikai valósága nem érint bennünket testközelből, a médián keresztül mi is megsejthetünk valamit a ten­geri viha­rok, és a vízbe fulladás félelmetes fenyegetéséből. S persze e­zekhez hasonló élet-halál helyzetebe azok is ke­rül­hettek már közülünk, akik csak hobbi, vagy versenyszerűen a Balatonon, esetleg valamelyik közelebbi tengeren vitor­láz­ni szoktak. Én egy strandon éltem át ezt gyerekkoromban, amikor a Római-fürdő nagy medencéje mellett lökdösődő ka­maszok, engem, az akkor még csak 5-6 éves, úszni nem tudó kisfiút belöktek a mély vízbe. A mai napig tisztán em­lék­szem arra, hogy mi­lyen az, amikor kezd elsötétülni a világ, amikor hiába kapáló­zol, mert nem a levegő, csak a víz megy a tüdődbe, de arra is, ahogy édesapám karja megragad és kihúz.

De az életünk átvitt értelmű viharai azoknak is ismerő­sek lehetnek, akik soha nem kerültek még bajba semmilyen ta­von vagy tengeren. Hiszen ismerjük azt az érzést, amikor egyszer csak megszólal a telefon, s elcsukló hangon közli ve­lünk az ismerősünk, hogy az egyik szerettünk meghalt. És fel tudjuk idézni magunkban azt a gyomorszorító pillanatot is, a­mikor az orvos leültetett a szobájában, és rezzenéstelen arccal elmondta, hogy ott van a testünkben a gyógyíthatatlan kór. Vagy amikor a főnökünk bejelentette, hogy nem tart tovább i­gényt a munkánkra. Mint ahogy sajnos a legtöbbünk fe­jé­ben elevenen élnek családi viharaink képei és hangjai is, elég eh­hez becsukni a szemünket és visszagondolni a történ­tek­re.

Közöttünk is vannak, akiknek ilyen viharok tombolnak most az életében. Van aki évek óta küzd súlyos beteg­sé­gé­nek a hullámaival, van akit úgy tűnik, lassan elnyelnek a habok. Van aki céltalanul hánykolódik a vízen, nem tudja mer­re in­duljon tovább, mert hosszú ideje nem találja a helyét a mun­kaerőpiacon, s lassan a megélhetése kerül veszélybe. Van aki­nek a házassága futott zátonyra az elmúlt években, s ő még mindig a roncsokba kapaszkodva evickél a tengeren. Van aki ugyan még biztonságban érzi magát, de mellette sűrűn cikáz­nak a villámok, csupa rossz hír, csupa félelmetes erő ve­szi őt körül a mindennapokban. „Navigare necesse est, vivere non est necesse”, vagyis: hajózni muszáj, élni nem. Pom­pe­ius ró­mai hadvezér mondta ezt állítólag azoknak a hajósoknak, a­kik a viharos időben nem akartak kihajózni Szicíliából ga­bo­nával megrakott hajóikon Róma felé. Hajózni tényleg muszáj, hiszen az egész emberi élet leírható egy jelképes ha­jó­út­ként, - eközben pedig elkerülhetetlenek a viharok - a kérdés csak az, hogy ki hogyan érkezik meg a túlsó partra?

Testvérek, azt a két kérdést kell ezzel kapcsolatban fel­tenni és megválaszolni most őszintén magunknak: miért ke­rült viharba az életem? Mit tehetek a vihar közben?

1./ Nézzük meg először ezzel kapcsolatban Jónást! Miért kerülhet viharba az élete, és hogyan akart változtatni e­zen? – Az a hajó, amelyen utazott, azért került viharba, mert Jónás engedetlen volt az Úr szava iránt. Isten azt paran­csol­ta neki, hogy menjen Ninivébe és hirdesse nekik, hogy 40 nap múlva elpusztul az asszír főváros, de ő ehelyett hajóra szállt és az ellenkező irányba indult. Persze Isten hagyhatta volna Jónást elmenekülni a küldetése elől, mással is elvé­gez­tet­hette volna a feladatot, de neki nemcsak a város megmenekülése volt fontos, hanem engedetlen prófétája megtérése is. E­zért tört ki a vihar tengeren. Nem egy váratlan időjárási front o­kozta a bajt, hanem Isten, aki azt akarja, hogy a Jónások meg­változzanak. „Az Úr azonban nagy szelet bocsátott a tenger­re. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy ha­jótörést szenvednek.” Ha Jónás megteszi, amit Isten kért, ez a vihar nem tör ki. Van tehát olyan, kedves testvérek, a­mi­kor életünk viharaiért nem másokat, nem a körülményeket, nem Istent okolhatjuk, hanem kizárólag magunkat. Az Ige így fo­galmazza meg ezt a vastörvényt: „amit vet az ember, azt arat­ja is.” Ezt elvileg mindenki tudja, csak amikor ez a tör­vény­szerűség érvényesül, akkor sokan csodálkoznak. Pedig azt mindenki magától értetődőnek tartja, hogy ha búzát ve­tett, akkor nem kukoricát fog szüretelni az ősszel. Ott az kel ki és az terem, amit elvetett. Végső soron minden, amit mon­dunk, teszünk vagy mulasztunk: magvetés, ami előbb-utóbb kikel, és terem. És amit vetettünk, az kel ki és az terem. Ne cso­dál­kozzon az, aki elveti a családjában a békétlenség szelét szere­tetlen, bántó szavakkal, kritikus, kíméletlen megjegy­zé­sekkel, ha vihart fog aratni. Nincs abban semmi meglepő, ha valaki folyton áskálódik mások ellen a munkahelyén, ha egy napon őt mártják be a kollégái a főnök előtt. Aki arra neveli a gyere­két, hogy teljesítmény nélkül, munka nélkül, ki­tar­tás nélkül is elérhet mindent, mert ő, a szülő mindent megad neki, az nem várhat mást később a felnőtt gyermekétől sem, minthogy rajta élősködjön idős korában is. Ha valaki tönkreteszi az egészsé­gét droggal, itallal, cigarettával, akkor nem Istent kell hibáz­tatnia, amikor összeomlik a szervezete. Amit vetünk, azt arat­juk. Biztosra veheti az ember, hogy ha go­nosz dolgokat követ el, azoknak gonosz gyümölcsei lesznek, és azokat valószínű­leg neki kell learatnia. Vagy ha má­sok­nak, utódainak, az még rosszabb, még jobban fáj.

Rebeka Isten akaratát figyelmen kívül hagyva szerezte meg kedvenc fiának, Jákóbnak az atyai örökséget. Min­dent kitalált, végiggondolt, elintézett: levágatja fiával a kecskét, megsüti a férjének a húsát, beöltözteti Jákóbót az állat sző­ré­be, fia szájába adja a szavakat, és kimond egy döbbenetes mondatot, amikor Jákób félve megkérdezi tőle, hogy mi lesz, ha az apja felismeri, hogy ő nem Ézsau, hanem Jákób, és csak átkot szerez magának áldás helyett. Így fogalmaz Re­be­ka: „Engem sújtson az az átok, fiam! Te csak hallgass a szavam­ra, és hozd, amit mondtam!” Íme egy anya, aki mindent meg­tesz a gyermekéért! Vagy inkább egy anya, aki szelet vet és vihart arat. Mert Ézsau halálos bosszút esküszik, amikor

rá­jön, hogy becsapták, s Jákóbnak ezért el kell menekülnie ott­honról. Ezután Ézsau is elköltözik szüleitől, és a két, egy­mást már régen nem szerető öregember ottmarad egymásnak. Re­beka viszont soha többé nem látja az imádott fiát, mert e­lőbb meghal, mielőtt Jákób hazatérne. „Engem sújtson az az átok” - de sújtja az az egész családot. – Miért került viharba Re­beka és családja élete? Mert ugyanúgy engedetlen volt Isten akara­ta iránt, mint Jónás.

Testvérek vizsgáljuk meg Isten Igéjének a világosságá­ban, magunkat előtte megalázva, hogy mi a mi fe­le­lős­sé­günk azokban a viharokban, amelyek akár most is tépázzák a ha­jónkat! Ne a szüleinkre, ne a testvéreinkre, ne a há­zas­tár­sunk­ra, ne a rosszakaróinkra mutogassunk, hanem lássuk meg a magunk részét abban, amitől annyira szenvedünk. Alapos és becsületes önvizsgálat nélkül mindig csak mások szemében fogjuk meglátni a szálkát, a magunkéban meg sose fe­dez­zük fel a gerendát, és nem jutunk ki a viharból.

Meddig jutott el Jónás ebben a folyamatban, és mit tett a vihar közben? Az első, amit olvastunk róla, hogy le­megy a hajó aljára és mély álomba merül. Ahelyett, hogy segítene ott fenn, a fedélzeten, simán elalszik a vihar közben! Két­ségbeej­tő ez kép, egy elvileg hívő emberről. Miatta kerültek bajba, de ez nem izgatja őt. Majd csak túlélik valahogy! A­lud­juk át a vihart, az idő majd megoldja a problémát! Meneküljünk el a szoba, a konyha, a garázs mélyére a vihar elől! Te­gyünk úgy, mintha minden rendben lenne, aludjunk rá egyet! El lehet vo­nulni egy szoba mélyére, magunkra zárva az aj­tót, bedugva a fülünket a családi szélviharok és hangorkánok elől, melyek nyomán csapódnak az ajtók, törnek a tányé­rok, és a röpülnek a szavak. Be lehet zárkózni egy iroda mélyére is, s látszólag csak a munkának élni, miközben a fedél­ze­ten mások életének vihara dühöng, mondván mi közöm van hozzá. És el lehet vo­nulni a világ elől, a társadalmi prob­lé­mák elől, a közéleti fe­lelősségvállalás elől is, csak el ne felejtsük, hogy egy hajóban evezünk! Ha fent, a hajó fedélzetén baj van, mi sem menekü­lünk meg a hajó alján! – Rettenetes, ha a hívő ember miatt van a vihar, főleg akkor, ha erről nem a­kar tudomást venni, ha közben lelkileg alszik. Nem érzékel a bajból semmit, amit ő váltott ki. Hadd legyek az alvó Jó­ná­sok számára ma én a ha­jóskapitány: „Hogy tudsz ilyen nyugodtan aludni!? Kelj föl, és kiálts az Istenedhez...” (Jónás 1,6.) A­mikor azonban hiába kiáltanak a maguk bálványisteneihez a matrózok, mert a vihar csak erősödik, és Jónás még mindig nem kiált az Úrhoz, hi­szen dacol Vele, lázad ellene, akkor második lépésben lega­lább kimondja, hogy ki a felelős a tör­tén­tekért: „tudom, hogy énmiattam zúdult ez a nagy vihar rátok.” Tudta ő ezt már ak­kor, amikor kitört a vihar, de ma­gá­val is elhitette, hogy nem lesz semmi baj. Most viszont már nincs hová bújni. Ott áll a fedélzeten, körülötte tombol a ten­ger, záporoznak rá a hajó­sok kérdései: hogy tehetted ezt, hogy az elől az Isten elől me­nekülsz, aki a tengert és a szá­raz­föl­det teremtette, - s végül kinyögi: „énmiattam.” – Ó, de nehezen szoktuk mi ezt ki­mondani még a kis családi viharok ide­jén is: miattam vesze­kednek a szüleim, miattam nincs béke a családban, miattam ugrottak egymás torkának a kollégák a munkahelyen, miat­tam lett idegbeteg a gyerekem, miattam zúdult ez a baj rátok! De amikor ez őszintén elhangzik, az rend­szerint a forduló­pontot jelenti. Akkor csendesedni kezd a szél, és elcsitulnak a hullámok. Sőt, talán még az is el­hang­zik: ne haragudj, én is felelős vagyok, én is tehetek róla. Jónás története azonban vi­lágosan megmutatja, hogy bár hibáink be­ismerése az együtt­élés érdekében emberi kapcsolatainkban nélkülözhetetlen, de ez még nem elég! Hiszen hiába vallja be a hajósok előtt a bű­nét, attól még nem oldódik meg a helyzet, nem enyhül a vihar, mert ő elsősorban Isten ellen vét­ke­zett! Mit kezdjenek a po­gány matrózok az ő beismerésével? Tehetetlenek a bűnnel szemben, mint minden ember. Mert azt, hogy „énmiattam” Is­ten előtt is ki kellene mondania Jónásnak. De erre ő nem haj­landó. Inkább a halált választaná: „Fog­jatok meg, és dobjatok a tengerbe!” Ez a harmadik reakciója a viharra. Alvás, lelep­leződés, öngyilkossági szándék. To­tális csőd egy hívő ember részéről. Hogy juthat ilyen mélyre? Tengerpart, hajó gyomra, tenger, cet gyomra. Úgy, hogy a­mit vet, azt aratja. Aki nyíltan szembeszáll az Úr szavával, ne csodálkozzon, ha Isten kemé­nyebb eszközökkel nyúl bele az életébe. De ezt nem azért te­szi mert nem szeret, hanem épp azért, mert szeret. Azért nem hagy elveszni a hajó alján sem, meg a tenger mélyén sem, még a cet gyomrában sem, mert Ő még a Jónásokért is meg­halt. Odaállt az Atya ítélete elé, s azt mondta helyettünk: „én­miattam.” Belevette magát értünk a bűn tengerébe, engedte, hogy elnyelje a halál nagy cet­hala is, hogy nekünk ne kelljen a bűneink minden következményét learatnunk. – Van azonban olyan is, amikor mások hi­bái, mások bű­nei miatt kerül halálos veszedelembe a hajónk.

2./ Erre példa Pál apostol és kísérőinek esete. Testvé­rek tudnunk kell, hogy a Pált és fogolytársait a palesztinai Cé­záreából Rómába szállító hajó már Kréta szigetéig is csak nagy nehézségek árán jutott el. Itt egy kis kikötőt találtak, a­hol egy súlyos döntést kellett meghozni a hajót irányítóknak. Közeledett a tél, az hajózás egyre veszélyesebbé vált, kér­dés, hogy mit tegyenek? Nekivágjanak az útnak, vagy ott helyben leeresztik a horgonyt és áttelelnek? Három erő bir­kó­zott meg e kérdés kapcsán egymással, és rendkívül tanulságos az, ami végül is történt. A hajó kormányosa képviselte a tu­dományt, a szakértelmet. A hajó tulajdonosa a pénzt, a tőkét, a tulajdont. A római százados pedig a politikai hatalmat. S mi történt? „De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdo­nosnak, mint annak, amit Pál mondott.” – Test­vé­rek, mennyi­szer alakul így a történelem menete! Megszólalnak a szaktu­dósok, de megszólal az érdek, a haszon is, és vé­gül dönt a po­litikai hatalom. Néha megszólalhat az egyház is, de - amint ez a példa is mutatja - a legtöbbször nem veszik fi­gyelembe a hí­vő emberek figyelmeztető szavát. Hiába mondta itt Pál, hogy ne induljunk útnak, a profitéhes tulajdonos és a római politi­kus döntése nyomán nekivágtak és bajba sodortak mindent és mindenkit. Az ókori hajósok egyébként szep­tember közepétől már nem nagyon hajóztak. November közepétől március kö­ze­péig pedig egyáltalán nem szálltak ten­gerre. A százados, a kapit­ány, a legénység azonban nem hallgattak sem a fogoly Pál ta­nácsára, sem a józan meg­fon­to­lás hangjára. A baj pedig ha­mar utolérte őket, ugyanis nemsokára hatalmas szélvihar csa­pott le a tengerre, amely épp a nyílt tengerre sodorta őket. Ők csak a part mellett szerettek volna hajózni, átmenni a ki­kö­tő­be. A nyílt tengeren semmi e­sély sem volt arra, hogy a kor­mányos bármely irányba is mozdíthassa a hajót. Ettől fog­va a természet törvényére voltak tel­jesen utalva. Ahogy azonban teltek az órák, a napok, a helyzetük egyre csak súlyos­bo­dott, s a nyílt tengeren esélyük se

volt arra, hogy életben marad­janak, ha a hajó elpusztul. Ezért olyan megrendítő az a le­írás, amit Lukács így fogalmaz, hogy „végül elveszett megmene­külésünk minden reménye”. Nemcsak a legénység, a ha­jó ve­zetői, akik nem voltak ke­resz­tyének, de a hajón lévő Lukács, Pál hívő kísérője is így érezte. Milyen magatartást tanúsít e­köz­ben Pál?

Először is megtanulhatjuk az apostoltól, hogy szólni, figyelmeztetni akkor is kell a nálunknál nagyobb hatal­ma­kat, ha rossz felé kormányozzák egy-egy közösség: család, egy­ház, nemzet hajóját, s ha ez a tanács vélhetőleg falra hányt borsó sorsára jut.

Talán mi ismerünk olyanokat, akik nem nevezhetők is­tenfélőnek, és akiket, - látva az életük felett tornyosuló vi­har­felhőket - mi is próbáltunk valamilyen formában tanácsolni, csak nem hallgattak ránk, s ennek nagy baj lett a kö­vet­kez­mé­nye. Ez akkor a legfájdalmasabb, ha valamelyik hitetlen sze­rettünkkel fordul elő, akit többször is figyelmeztettünk és mégsem hallgatott ránk, s ezért reménytelen helyzetbe jutott ő is és vele együtt mi is! Mit tegyünk ekkor? Az egyik leg­is­mertebb falfirka, graffiti ilyen javaslattal áll elő: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni belőle!” Kiszálljunk, me­ne­küljünk, ha mások miatt nehéz az életünk? Pál nem mondta, nem mondhatta, hogy „akkor én most kiszállok!” El­fo­gad­ta, hogy ő fogoly ezen a hajón.

Testvérek ezt is megtanulhatjuk Páltól. Azt, hogy ha sokszor olyan helyzet foglyai is vagyunk, amelybe szándé­kunk, akaratunk ellenére kerültünk, akkor se akarjunk kiszáll­ni. Egy hajóban evezünk kénytelen-kelletlen az élet legtöbb szi­tuációjában másokkal. A családunkat, szüleinket, testvére­inket nem mi választottuk magunknak. A munkahelyen a kol­lé­gáinkat szintén nem mi válogattuk össze. A gyülekezeti ta­gokat sem mi, hanem a Szentlélek Isten hívta el, s adta mel­lénk. A népünket, honfitársainkat sem cserélhetjük le, egy ne­künk szimpatikusabb nemzet tagjaira. Tetszik, nem tetszik ve­lük egy hajóban kell megélnünk a viharokat, veszedelme­ket. Csak nem mindegy, hogy hogyan! Hiszen a hívő ember is ki­mondja néha: „végül elveszett megmenekülésünk minden reménye”. Mi is tudunk tájékozódási pontok nélkül sodródni. Hi­ába keressük a kiutat, nem látjuk, mert mások hibájából rossz irányba haladunk.

Testvérek, bárki is legyen közülünk most mások miatt ilyen viharban, hadd hirdessem, hogy amíg Isten szólhat hoz­zánk, addig sosincs reménytelen eset! Addig nincs kilátásta­lan helyzet! Addig nincs elveszett ügy! Istennél ott van szá­munkra készen a remény, sőt a megmenekülés is! Itt a törté­netben az apostol munkatársai biztosan reménytelenek vol­tak, ezt Lukács kifejezésre juttatja. Talán maga Pál is lemondott a megmenekülés lehetőségéről, hisz az angyal őt magát is buz­dítja: „Ne félj, Pál!” Először őt is bátorítani, nyugtatni kellett. Lehet, hogy Pál is kétségbeesett a veszedelemben és el­vesz­tette a reményét. Az viszont bizonyos, hogy Isten Pált magát is erősíteni akarta. Szükséges volt, mert az ő élete is baj­ba ke­rült. Isten mégis általa buzdította a többieket is.

A reményt vesztett hitetlent reménységre bátorítja a hí­vő, és így lesz eszköze Istennek. Isten végez mindent, de Pál eszköz ebben. De nemcsak bátorít, hanem le is leplezi a baj okát. Tisztázni kellett mindenki számára, hogy a baj nem a­zért van, mert Pál ott van a hajón. Ez a történet nem azonos Jónás történetével. Ott Jónás miatt kerültek bajba. Itt viszont for­dítva volt, az élő Istent ismerő által lesz övék a szabadulás, meg az áldás. De le kell leplezni a bűnt, a hibát, s ezt az a­pos­tol határozottan képviseli. Azért mutat rá a hibáikra, hogy je­lezze azt, hogy Isten még ebből is tud szabadulást adni. Az Úr nem elfordul, büntet, hanem megoldást ad Pálon keresztül. És a bátorításon, a leleplezésen túl, Isten konkrét cse­lek­vésére is rámutat Pál. Nemcsak általában biztat, hogy nyugi, nem lesz semmi baj, hanem egészen egyértelműen el­mond­ja azt, amit Istentől hallott, hogy mi fog történni: „egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” S aztán még ki­e­gé­szíti azzal, hogy neki a császár elé kell állnia, s ezért Isten mintegy neki aján­dékozta mindazokat, akik a hajón vannak. Mit jelent ez szá­munkra?

Azt, hogy a hívő ember Istentől kaphat olyan lelki lá­tást, bölcsességet, amellyel a legélesebb helyzetekben is utat mu­tathat, tanácsot adhat. Ha nem vonulunk el a hajónk aljá­ba, ha készek vagyunk felelősséget vállalni a környezetünkért még ha nem is mi idéztük elő a vihart, akkor a Szentlélek a szánkba adja a szavakat, amiket mondanunk kell. Ezt Jézus egy­értelműen megígérte. Pállal is ez történt. Különben elég kockázatos lett volna ilyet állítani, hogy senki sem vész el, csak a hajó. Aki a viharban is kapcsolatban marad az Úrral, az Tőle kaphat olyan Igét, amellyel bátoríthat, hogy senki ne es­sen pánikba, amellyel feltárhatja a valóságot, hogy a felelő­söknek legyen módjuk önkritikát gyakorolni, amellyel konk­rét segítséget adhat, hogy mi a teendő. Ehhez azonban az kell, hogy a hívő ember megszólítható legyen még élete krí­zi­sei­ben is. Téged megtalálhat ilyenkor az Ige? Olvasod? Hallga­tod? Kérdezed, hogy mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? A viharban, a krízisben ugyanis mindig az jön elő belőlünk, ami mélyen bennünk van. Nem a felszín, nem a látszat, ha­nem az, ami a szavaink, tetteink igazi mozgatórugója. – Mit váltott ki a vihar Jónásból? Közönyt, bűntudatot, halál­vá­gyat. S mit ho­zott elő Pál apostolból? Felelősségtudatot, együttérzést, isteni bölcsességet. Amikor pedig egyszer a ta­nít­vá­nyok kerültek olyan viharba, amelyet sem nem az ő bűnük, de nem is mások bűnei idéztek elő, hanem amelyet azért en­gedett megtörténni velük Jézus, hogy hatalmát megmutassa nekik, akkor belőlük a szemrehányás, a kétségbeesés, a kis­hitűség tört elő, mert el­felejtették az Igét, amely szerint nekik még a hajuk szálai is számon vannak tartva: „Mester, nem törődsz azzal, hogy el­veszünk?”

Melyik jellemző ránk leginkább ebből a háromból? Ez azon múlik, hogy mi lesz bennünk az Igével? Útfélre hul­lik nálunk a mag, mert ellenállunk neki mint Jónás? Sziklák közé esik, vagy tövises földre hull, és megfeledkezünk róla mint a tanítványok? Vagy jó földre talál nálunk, befogadjuk és sok­szoros termést hoz mint Pál apostolnál? A betegség, a ma­gány, a szenvedés, a gyász viharait nem kerülhetjük el, akár a magunk bűnei miatt kerülünk beléjük, akár mások hi­bá­já­ból, akár csak jézusi próbatételből. De a hívő ember tudja, hogy a viharok csak addig tartanak, amíg a Mester rá nem pa­rancsol a szélre és a hullámokra, s hogy Jézussal együtt egyszer meg fog érkezni a túlsó partra. Ez adjon nekünk test­vé­rek erőt ah­hoz, hogy viharainkban Pálhoz, és ne Jónáshoz, vagy a tanít­ványokhoz hasonlóan viselkedjünk. Ámen.