2017.09.03.
Ki kicsoda?
Lekció: Jn 1,19-34
Textus: Jn 1,6-8
Svábhegy

János evangélista a többi evangéliumszerzőtől eltérően kezdi el a Jézus életéről szóló beszámolót. Nem az életrajzi adatokkal, Jézus származásával vagy születésének pontos körülményeivel. A prológusban előre megfogalmazza, ki is az, akiről hírt akar adni. Jézusról, az Igéről, ami itt sokkal többet jelenti, mint szót, cselekvést vagy akaratot. Az Ige Isten teremtő gondolata, Isten lényegi önmaga. János elsősorban azt szeretné tudatni olvasóival, hogy az Ige Jézusban lett testté, hogy általa Isten emberi formát magára öltve eljött ebbe a sötétséggel teli világba, hogy elhozza a világosságot. Így János bevezetője tulajdonképpen egy hitvallás is, egy bizonyságtétel. Megtudhatjuk belőle, ő kinek tartotta Jézust, kinek hitte őt.

És amikor elkezdődik az evangélium narratív része, az legelső eseményben újra egy bizonyságtétel áll előttünk, mégpedig Keresztelő Jánosé. És ezt a bizonyságtételt, mint talán az egész evangéliumot, két kérdés feszít. Ki vagy te, és kinek tartod Jézust? Az, hogy ezekre a kérdésekre milyen választ adunk, megadják hitünk természetének sarokköveit. Próbálkozzunk meg ma ezzel mi is.

Az első kérdés tehát, amelyet fel is tesznek Jánosnak ez: ki vagy, ki is vagy te tulajdonképpen? Először röviden nézzük meg, ki teszi fel ezt a kérdést és miért. Azt olvastuk, a zsidók küldtek papokat, lévitákat és farizeusokat Jánoshoz. Ez feltételezhetően azt jelenti, hogy a zsidók főtanácsa, a Szanhedrin menesztette ezt a kis küldöttséget Jánoshoz. A papok és léviták részéről azt is mondhatnánk, ez egy szakmai vizit. Kanonika vizitáció. Hiszen János egy pap, Zakariás fia, vagyis Áron nemzetségéből való, és miután ebben az időben a papság származás kérdése volt, tulajdonképpen János is papnak számított.

És a korabeli egyház, ahogy minden idők egyháza felfigyelt arra, hogy egy pap nem azt csinálja, mint a többi. Hogy kilóg a sorból, furcsa dolgokat tesz és hirdet. Ki kell deríteni, mi van a viselkedése hátterében. Hogy ártalmas lehet-e AZ egyházra, hogy el kell-e hallgattatni, még mielőtt túl nagy bonyodalmat okozna. Mert János nem illett a képbe, a csoportosulások, ma azt mondanánk, kegyességi irányzatok közül nem lehetett besorolni sehova, és ez zavarta a vezetőket.

Különösen a farizeusokat, akik mondhatni az egész életüket arra tették fel, hogy mindenki ugyanúgy, ugyanazon szabályok és elvek szerint éljen, és nem voltak túl nyitottak a másra, a tőlük különbözőre, mert fenyegetést éreztek benne, úgy érezték, ha valaki más, az egyszersmind őket vonja kétségbe, és ezt nem engedhették meg. Később Jézus is ezen gondolat mentén lesz választott ellenségükké. És hadd mondjam, minden korban tragikus az, ha AZ egyház eljut erre a pontra, hogy fél attól, ha valaki valamit másként gondol vagy tesz, ha dogmákból épít falat maga köré, hogy védje magát, és kizárja a nem tetsző elemeket.

Megtörtént ez a múltban, és életre hívta a reformációt, amelyről ebben az évben emlékezünk, de sok kisebb reformációt is, melyekről kevesebbet beszélünk. De megtörténik ez a jelenben is, felekezettől függetlenül, mert a bűn következtében az emberi természetünk része a félelem, és a vélt vagy valós támadások elleni erőszakos védekezés vagy megelőzés. És mert sokszor elfelejtjük, hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk, hogy nem magunkban, hanem benne kell bíznunk, mint egyén és mint egyház.

És nem engedhetjük, hogy tetteinket és gondolatainkat a félelem határozza meg, mert az mindig az emberek egyháztól és Istentől való elfordulását eredményezi hosszú távon. Mondom ezt most azért is, mert ma is sokan félnek attól, mi lesz Európával és mi lesz a keresztyénséggel. Aggódom én is, de nem félek. Nem szabad engednünk a félelemnek, mert ha hisszük, hogy Isten, akiben hiszünk, mindennél hatalmasabb, és képes mindent a javunkra fordítani, akkor nincs mitől és nincs kitől félnünk. Tudom, nehéz ezt a hétköznapokban megvalósítani, de mégis próbáljunk nem megfeledkezni erről, és tenni azt, amit Isten éppen ránk bíz, mert nekünk azzal kell törődnünk, ha tudjuk, hogy mit bízott ránk.

János tudta. A kérdezők hiába érkeztek bármilyen szándékkal, nem félemlítették meg, nem bizonytalanították el. Mert tudta, hogy Isten milyen feladatra küldte el. A papok, léviták és farizeusok három dolgot kérdeznek tőle. Három olyan kérdést tesznek fel neki, amivel kapcsolatban ambivalensek az érzéseik, mert hosszú ideje várják is, hogy valaki igennel válaszoljon ezekre a kérdésekre, ugyanakkor nem is tudják elfogadni, ha valaki igennel válaszol, mert az talán épp azt a változást hozná az életükbe, amitől annyira félnek.

Az első, amit megkérdeznek, hogy János-e a messiás. Tudjuk, hogy aktív messiásvárakozásban éltek, és igencsak sok, egymástól eltérő elképzelése volt a különböző csoportosulásoknak arról, milyennek is kell lennie az eljövendő messiásnak. Még érkezése előtt skatulyába zárták, és tudni akarták, János illik-e valamelyik skatulyába. János válasza egyértelmű. Nem én vagyok a Krisztus, de már közöttetek van.

A második kérdés, hogy János a visszatért Illés-e. a zsidó hit szerint Illésnek vissza kell térnie a messiás érkezése előtt rendezni a vitás helyzeteket. Megmondani, mi a jó és mi a rossz. Egy példa arra, hogy ez mit is jelentett: ha találtak egy házat, aminek kérdéses volt a tulajdonjoga, akkor nem tettek vele semmit, mert azt mondták, majd jön Illés, aki igazságot tesz. Úgy gondolták neki kell felkennie a messiást. Megint egy skatulya. János ezt is visszautasítja. Később Jézus maga utal úgy Jánosra, mint a visszatért Illésre, csak épp nem abban a szerepkörben, amiben az emberek számítottak rá. Milyen nehéz is elfogadni, ha az Isten valamit megad, de nem úgy, ahogy számítottunk rá.

A harmadik kérdés, hogy János-e az ígért próféta. Mózes ötödik könyvében olvassuk az ígéretet, hogy Isten igaz prófétát támaszt népe számára. És a nép azóta is várta ezt a prófétát. Milyen sok várakozás, és milyen kevés elfogadás. János a nagy próféta szerepét sem vállalja. Egy pillanatra sem bizonytalanodik el. Pedig milyen kecsegtető címek. De János nem magának akar címet vagy dicsőséget szerezni. Sőt, pontosan tudja, hogy küldetésének célja épp ellenkezik ezzel. Ő a kiáltó hang a pusztában, aki arra szólítja fel az embereket, hogy készüljenek fel az Úr érkezésére.

Nem magát hirdeti, nem magára mutat. A kép egyébként egy keleti szokásból származik. Mivel az utak rosszul járhatóak voltak, olykor egyszerűen csak a nyílt terepet jelentették, ha egy király ellátogatott egy tartományba, akkor előtte egy hírnök vitte érkezésének hírét, hogy az embereknek legyen idejük kiegyengetni az utakat, rendbe hozni, járhatóvá tenni azokat.

János azt mondja, ő csak egy ilyen hírnök, akinek a feladata, hogy mindenkit, akit csak lehet, figyelmeztessen a mennyei király érkezésére. Azért, hogy az emberek elegyengethessék útjaikat. Valaki egyszer azt mondta, minden papnak ilyen hanggá kell válnia. És ha hiszünk az egyetemes papságban, akkor ezt hadd terjesszem ki, és mondjam azt, minden keresztyén embernek ilyen hanggá kell válnia, hogy az emberek utat készíthessenek Jézusnak, hogy ez által minél többek életébe megérkezhessen.

Nagy veszélye keresztyénségünknek, hogy esetleg hang helyett akadályokká válunk. Sajnos sokszor előfordul ez. Hogy az emberek ránk néznek, az életünkre, a viselkedésünkre, a természetünkre, és azt mondják, na, ha ez a keresztyén élet, akkor én nem kérek belőle. Ha az Isten olyan, mint ez az ember, akkor nem akarok hallani róla. Egy lelkész kolléga tett egyszer nehéz vallomást, amikor azt mondta, életének egy adott pontján rájött, hogy a felesége megtérésének ő a legnagyobb akadálya.

János nem akadály akart lenni, nem akart saját érdemével, dicsőségnek, hatalomnak, javaknak a hajszolásával akadályt képezni az úton, amelyen Jézus érkezett. Épp ellenkezőleg. Ő csak egy ujj akart lenni, aki Jézusra mutat. De ehhez kellett az, hogy tudja, kicsoda Jézus. És ezen a ponton jutunk el a másik nagyon fontos kérdésig, amit ugyan nem tesznek fel Jánosnak, de ő kérdés nélkül is válaszol rá. Hogy kinek tarja ő Jézust.

Hadd emeljem ki azt a címet, amit János ad Jézusnak, amikor találkozik vele. Az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Nagyon sok minden tömörül ebben a képben. Sok minden, amit a zsidók érthettek, mert jelen volt az életükben, a hitvilágukban. Benne van ebben a képben a szabadítás, mert amikor a nép Egyiptomból megszabadult, a bárány vére mentette meg őket a halál angyalától.

Benne van ebben a képben az helyettes áldozathozatal. Mert akik ezt hallották, pontosan tudták, hogy a jeruzsálemi templomban naponta mutattak áldozatot a nép bűnéért. És az áldozati bárány vette magára a bűnöket. És Jézus az az áldozati bárány, akinek az áldozatát nem kell többé megismételni, mert ő egyszerre vette magára a világ összes bűnét és lett áldozattá.

Ő az a bárány, akiről próféták jövendöltek, aki szelíden és alzattal tűri a szenvedést, a kínzást. Nem ellenkezik, nem harcol, nem áll bosszút. Kész meghalni az emberért. És volt idő Izrael életében, amikor a bárány, a győzelem, Isten hódító bajnokának a szimbóluma volt.

János az első, aki mindezt egyben látja Jézusban. Ez a cím, ez a hitvallás összefoglalja Jézus életmentő szeretetét, áldozatát, szenvedését és győzelmét. János nem emberként ismeri Jézust. Épp ezért közel áll hozzánk. Nem azért hiszi ezt róla, meg lehetősége volt végigkövetni életútját, hanem azért, mert Isten kijelentette neki ezt, hogy Ő az Isten Fia. János ezt hiszi és meg is vallja.

Ahogy láthattuk, János megválaszolta ezt a két fő kérdést. Ki vagy te, és kinek tartod Jézust? Mi vajon meg tudjuk tenni ugyanezt? Ugyanígy? Nem rendőrségi vizsgálat. Isten Lelke kérdezi a szívünket. Ki vagy te, és kinek tartod Jézust? Ebből a két válaszból tudhatjuk meg, hogy is állunk a világban, a saját magunkkal és az Istennel való kapcsolatunkban. Sokféle stílusban lehet válaszolni ezekre a kérdésekre.

Lehet rá nem válaszolni, kikerülni, úgy tenni, mintha nem is hallottuk volna. Itt és most is. Hazamegyünk, betesszük egy gondolati fiókba, és nem foglalkozunk vele, mert tartunk attól, hogy válaszoljunk, vagy mert nehéz megtenni. A válaszunk lehet önigazoló, mint a templomban hangosan imádkozó farizeusnak. Tele magyarázkodással, bizonygatásokkal, „de”-vel és „ha”-val.

A válasz pedig lehet őszinte is, még akkor is, ha ez nehézségek vállalását, bűnökkel való szembenézést jelent. Ha őszintén tudunk válaszolni erre a két kérdésre, akkor megtudhatjuk, hogy bűnösök vagyunk, akiknek szükségük vagy a kegyelemre. És készíthetjük Jézus előtt az utat. Vagy megtudhatjuk, hogy bűnösök vagyunk, akik már kegyelmet találtak. És akkor lehetünk hangok, akik másokat hívnak az útkészítésre.

Egy biztos, ha őszinte a válaszunk, akkor annak azzal kell kezdődnie, hogy bűnös vagyok. A farizeusoknak volt még egy kérdése, amiről eddig nem beszéltem. Miért keresztel János? Ez azért zavarta őket, mert ez nem volt a zsidó hagyomány része. Illetve csak egy bizonyos formában volt része. A zsidóvá lett pogányokat, a prozelitákat keresztelték, mosták meg. De a született zsidóknak erre nem volt szükségük, mert hitük szerint, ők már Istenéi voltak, nem kellett semmit tenniük ezért. János azonban mindenkit megkeresztel, válogatás nélkül. És ezzel azt üzeni, hogy mindenkinek szüksége van a megtisztulásra.

Ez ránk is vonatkozik. Mindannyiunknak szükségünk van a megtisztulásra. És bennünket már Jézus keresztel Lélekkel, ha kész az út, és beengedjük őt az életünkbe. De ehhez válaszolnunk kell két fontos kérdésre. Ki vagy te, és kinek tartod Jézust? Isten adjon erőt, bölcsességet, alázatot az őszinte válaszhoz. Ámen.