2017.08.27.

Jézusról szóló bizonyságok

Lekció: János 5,31-47.

Textus: János 5,33-40.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Oly sokszor hall­hattuk, s talán néhányszor már magunk is mondtuk má­sok­nak, hogy akár keresztyén hitünk megalapozottságát, akár a Biblia hitelességét, vagy akár Jézus isteni mivoltát nem le­het be­bizonyítani, nem lehet igazolni, mert azt csak hit által lehet elfogadni, megtapasztalni, hogy minden bizonnyal ma­gunk is el­hittük eddig, hogy ez így van. De miért csak eddig? – Egy­részt azért, mert ha nyitott szemmel és füllel va­gyunk jelen a vi­lág­ban, felfigyelhetünk arra, hogy manapság ismét milyen sokan vannak, akik az univerzum ke­let­ke­zé­se, a történelem me­ne­te, vagy akár csak egy-egy természeti csapás kapcsán a hívő embereknek szegezik az Isten-kér­dést. Mikor és hogyan jött lét­re a világ? Magától állt elő, vagy ha nem, akkor ki for­málta? Hová tart az emberiség jö­vő­je? Meddig fokozódhat a túl­né­pe­sedés a többi kontinensen, mi fog történni Európában, és mikor fog bekövetkezni a ke­resz­tyének által hirdetett apo­ka­lip­szis? Valóban ökológiai katasztrófa felé rohanunk a klí­maváltozás miatt? De mit tesz ez ellen Isten, ha van egyálta­lán? Lép­ten-nyomon beleütközünk az Isten-kérdésbe. Néhány hete például Budapesten tar­tot­ták a „Brain Bar” nevű rendez­vényt, ame­lyen számos tudós, filozófus és jövőkutató osztotta meg gondolatait a több­ez­res hallgatósággal. Ezen az a tudós, aki az Eu­rópai Nukleáris Kutatási Szervezet Nagy Hadronüt­köztetőjének kísérleti fi­zikusaként új részecskék létezésének, s így az élet eredetének bizonyítékaira vadászik, egyházkerü­letünk püspökével u­gyan­ezekről a kérdésekről vitázott. – De másrészt azért is kell felülvizsgálnunk azt az állításunkat, hogy igazolható-e Jé­zus isteni mivolta, mert ha figyeltetek testvérek, akkor nektek is feltűnhetett, hogy ebben a felolva­sott részben - egé­szen egyedülálló módon - Jézus nem tesz mást, mint a mennyei A­tyától való eredetét, Messiás-voltát bizonyítja a jeru­zsá­lemi zsidó vezetőknek! A mi fejünkben élő Jézus-kép szerint Ő nem szavakkal, hanem tetteivel, e­gész életével, ke­reszt­halálával és feltámadásával igazolta azt, hogy Ő az Isten Fia, a világ Meg­váltója. És akkor most tes­sék, itt van ez a le­írás, ami holnapután lesz majd a Bibliaol­vasó Kalauzunk szerinti napi i­génk, amelyben Jézus érvekkel alátámasztott mó­don, logikusan, pontról-pontra vezeti le azt az igazságot, amelyre mi el­ső­re azt mondanánk: nem, kérem ezt csak hit ál­tal lehet elfogadni!

Hogy is van ez akkor, kedves testvérek? Belátás, érte­lem, ráció, logika által, vagy elfogadás hit által, bizalmi a­la­pon, feltétel nélkül? Hogyan viszonyul egymáshoz ez a kettő: értelem és hit? Lássuk hát, hogy miről is van szó ebben az el­ső­re talán száraznak tűnő igeszakaszban? Arról, hogy Jézust felelősségre vonják a zsidó írástudók a Bethesda ta­vá­nál vég­hez­vitt gyógyítása miatt, mivel azt szombatnapon tette, s neki igazolnia kell magát előttük. Érezzük, hogy bár e­gyet­len kér­dés sincs alapigénkben, Jézus mégis a kimondatlan kérdések sokaságára válaszol benne: ki vagy te Jézus, és mi­lyen hata­lom­mal cselekszel? Ki jogosított fel arra, hogy megszegd a mózesi előírásokat? Honnan jössz? Ki küldött té­ged? Milyen je­le­id, bizonyságaid vannak? Ki tanúskodik melletted? – A halálból feltámasztottak, a meggyógyultak, a jól­lakottak előtt soha nem kényszerült arra, hogy szinte mentegetőznie, ma­gyarázkodnia kelljen. Hiszen ők tapasztaltak, lát­tak, hittek. A 38 éve be­teg számára nem volt kérdés, hogy őt a Messiás gyógyította meg. A királyi tisztviselő számára egy­értelmű volt, hogy fiát a világ Megváltója ragadta ki a halál torkából. A kánai menyegzőn felszolgálóknak nyil­ván­va­lóvá vált, hogy csak isteni ha­ta­lommal lehet a vizet borrá változtatni, hogy csak azokra a csodákra utaljak, melyeket Já­nos evangéliumá­ból eddig ol­vas­tunk. De itt Jézus a jeruzsálemi zsidóság veze­tőivel találkozik, akiknek nem elég a má­sok bizonyságtétele, akik igazolást ke­resnek a csodákra. Akik bizonyítékot köve­telnek tőle.

S az első örömhír ebben az összefüggésben az ma szá­munkra testvérek, hogy Jézus hajlandó belemenni ebbe. Be­le­megy abba, hogy a helytelenül, sőt nem egyszer provokatív módon feltett kérdésekre is válaszoljon. Kész bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ki­csoda Ő, hogy kitől kapta megbízatását, hogy honnan jött, mert tudja, hogy sok akkori jeruzsálemi és sok mai buda­pesti írás­tudónak ez nemcsak elvont és intellektuális, hanem valóságos és személyes kérdése is egyben. Felel, hogy min­den meg­vá­laszolt kérdéssel közelebb segítse magához azokat, akikben kétségek vannak, de akik azért ülnek most itt, hogy ők is meg­győződjenek és hitre jussanak. – Mi bizonyítja hát, hogy Ő Izrael Messiása, az emberiség Meg­vál­tója, a világ Ura? Ki ta­núskodik Jézus tettei és személye mellett? - ez itt a kérdés!

1./ Igénkben maga Jézus azt válaszolja erre, hogy elő­ször is Keresztelő János: „ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bi­zony­ságot tett az igazságról.” Ő a Jordán partján megjelent próféta, akinek szolgálata annyiból állt, hogy rámutasson Jé­zus­ra. „Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában járni.” - olvassuk vádként Jé­zus szá­já­ból a folytatásban. Mert a zsidók nem értették meg, hogy ki ő, és nem követték az ő útmutatását, hiszen akkor hit­tek volna Jé­zusban. Félreértették Keresztelő Jánost.

Testvérek, a Krisztusról bizonyságot kereső mai gyüle­kezetet is megkérdezi ez az Ige: hogyan viszonyultok a pró­fé­tai igehirdetéshez? A vád első része ugyanaz, mint Jézus ko­rában, hogy ti. csak egy ideig hallgatjuk az igehirdetést. Az e­le­jén még az újdonság erejével hatott ránk, akkor még szemé­lyes üzenetet fedeztünk fel minden prédikációban, ak­kor még úgy hallgattuk a Jézusról szóló bizonyságtételt, mint amely által Ő maga szól hozzánk. Aztán egyszer csak fel­fe­deztük, hogy János teveszőr ruhát hord, erdei sáskát és mézet eszik, s hogy zavaróan kócos a haja és borzos a szakálla. És szép las­san kiderült, hogy már nem az igehirdetéshez, hanem az ige­hirdetőhöz viszonyulunk, aki lehet megnyerő, vagy visszata­szí­tó, rokon-, vagy ellenszenves, közvetlen, vagy távolságtar­tó. S így az igehirdetés már nem vezet el Jé­zus­hoz, maximum az ige­hirdető személyéig. Bizony testvérek, Jézusnak ebben a mondatában ott van a vád a zsidók el­len, akik nem maradtak meg Keresztelő János világosságában, hanem otthagyták őt, s annyi mindent hibáztattak: a pró­fé­ta személyét, magát a pró­fé­tai bizonyságtételt, aztán meg elvi kérdéseket fabrikáltak, hogy igazolják magukat. Így össze­gezte egyszer ezt a kiala­kult ál­láspontot Jézus: „Mert eljött Keresztelő János...” (Luk. 7,33.) – Az igehallgatókat il­le­tő vád másik része az, hogy nem tud­nak kitartóan örülni a világosságban. „Csak egy ideig akartatok az ő világos­sá­gá­ban örvendezni” - így fogalmaz itt Jé­zus. Azaz lehet, hogy sokszor lelki érintettség nélkül hagy­tuk el az igehirdetés he­-

lyét, olykor bosszankodtunk, okkal, vagy ok nélkül bíráltuk az elhangzottakat, de hiszem, hogy talán többször is örven­dez­tünk. A baj csak az, hogy a legtöbb­ször nem tud­tunk ebben az örömben megmaradni. Csak addig tartott, ameddig itt ül­dögéltünk, s utána a hétköznapok során valahogy ész­revétlenül elszivárgott az életünkből. Megfojtot­ták a gondok és a fe­ladatok. – Mi az testvérek, amit itt Jézus a ké­tel­ke­dők szemére vet? Azt, hogy nem hozzá viszonyultak, hanem ma­gá­hoz az igehirdetéshez. Belefulladtak a bizonyíté­kok vizs­gá­latába, s nem hallották ki belőlük a Krisztusról szóló bizony­ság­tételt. Mert még az igehirdetés is akadályává lehet a Jé­zus­sal való személyes közösségnek, ha nem tudunk eljutni ál­ta­la Hozzá! Hiábavaló lett volna hát Keresztelő Já­nos pré­di­ká­ci­ója? Az attól függ, hogy az épp jelenlévő gyüle­kezet ho­gyan fogadja Jézus szavait. Ha hisznek Neki, akkor volt értelme a pró­fétai bizonyságtételnek. – A döntés tehát rajtunk áll.

2./ A jeruzsálemieknek kevés volt János igehirdetése, ezért Jézus másodszor az Atyára hivatkozik. Ezt olvastuk: „De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam.” Ez az Istentől jövő, már meglévő bizonyíték pedig egy­részt nem más, mint maga az Ószövetség. Hiszen az egész Ószö­vetség Isten hatalmas történeti tetteinek a sorozata, a­mely­nek kö­zép­pont­jában az Egyiptomból való szabadulás áll. S így minden, ami történt, azért volt, hogy igazolja előt­tük Isten sza­ba­dí­tá­sát, csodáit. Az írástudók ismerték ugyan Izrael tör­té­netét, hivat­koztak is rá úton-útfélen, nemzedékek hosszú so­rán át nyil­ván­tartották családfájukat, de mégsem ismerték fel a háttér­ben magát a történelem Urát. Erre vo­nat­ko­zott az, a­mit így mon­dott itt Jézus: „Az ő hangját nem hallottátok...” (Já­nos 5,37-38.) Kapcsolatotok volt a történe­lem­mel, de nem volt közössé­ge­tek Istennel. Egész életetek azt bizonyítja, hogy sa­ját magatokhoz viszonyultatok és nem az Atyához.

„Historia est magister vitae” - tartja a latin közmondás. De a történelem csak akkor lesz keresztyén szemmel az é­let ta­nítómesterévé, ha a legnagyobb tanítómesterhez, Krisztus­hoz vezet! Sorolhatjuk mi is büszkén a világ kezdetétől a mai na­pig Isten bizonyságainak a történetét, de ezt a történelmet kutatni, ennek tényeit felsorakoztatni csak annyit je­lent: kap­cso­latot tartani mindazzal, ami történt. De akár nemzeti, akár egyházi, akár családi vonatkozásban tárjuk is fel a leg­na­gyobb tu­dományossággal is ezt a múltat, ez még mindig csak az önmagunkkal való kapcsolattartásra szorítkozik. Ez pedig soha nem juttathat hitre. Se Jézus korában, se manapság. Is­merek ugyanis embereket, - s ne vegyétek szemé­lyes­kedés­nek, de még itt a gyülekezetben is, akiknek a távoli és a köze­li múltja is tele van Isten önmagát megbizonyító cso­dáinak számtalan je­lével: gyógyíthatatlan betegségből való felépülés, halál árnyékának völgyéből való meg­me­ne­kü­lés, kilátástalan élet­vál­ság­ból való megszabadulás. Hálás, derűs, hívő életet élhetnének. Ehelyett még mindig azon filo­zo­fál­gatnak, hogy van-e Is­ten, s ha igen, akkor milyen viszonyban legyenek ve­le! Jaj nekünk hát, ha nem értjük a tör­té­nel­met! Ha nem ol­vassuk ki be­lő­le Isten gondviselő szeretetét, ha elveszítjük a részletek tanulmányozása közben a lé­nye­get, a történelem U­rával való sze­mé­lyes kapcsolat szükségességét! – De ez az A­tya általi igazolás utalhat a Jordán part­jánál történt kijelentés­re is, amikor meg­nyílt a menny és szózat hangzott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, ben­ned gyönyörködöm.” Ezt is hallották az oda­sereglett jeruzsálemi előkelők, mégsem győz­te meg őket. Tehát hiába az ol­vasott és a hallott Ige, ha nem akarnak hinni. A zsidók nem látták meg a prófétai igehirde­tésben, és nem ismerték fel e­gész múltjukban Jézus Krisztust, mert az ige­hir­de­tés­hez és a történelemhez viszonyultak, és nem Hozzá, ezek céljához.

3./ Ezért harmadik vádpontként arra is kénytelen rá­mutatni Jézus, hogy hiába kutatják az Írásokat is, mert a­zok is Ró­la tesznek bizonyságot. A zsidók az örök életet keres­ték az Írásokban. Azt hitték, hogy azokban találják meg az üd­vös­sé­get. Hiszen az Atya történeti tettei a múlt, Keresztelő János prófétai igehirdetése pedig a jelen felé fordította te­kin­tetüket. Csak­hogy egyikben sem ismerték fel a Krisztusról szóló bizonyságtételt. Maradt tehát az Írás, amelyben elő­re, a jövő felé néz­tek.

Figyeljük meg testvérek, hogy az evangéliumokban milyen sokszor teszik fel épp az írástudók az örök életre vo­nat­ko­zó kérdést. Gondoljunk akár a gazdag ifjúra, aki vallo­mása szerint az összes parancsolatot megtartotta ifjúságától fog­va, a­kár a legfőbb parancsolat után kérdezősködő farizeu­sokra. A baj csak az volt, hogy ezt az örök életet ők a törvé­nyek betar­tá­sában, az Írások szenvedélyes tanulmányozásá­ban vélték felfedezni. Pedig az örök élet nem más mint egy é­lő személlyel, a Jézussal való közösség. Képzeljük el milyen furcsán hangozhatott hát az így gondolkodó zsidók szá­má­ra ennek a vádnak az első pontja: az a baj, hogy nektek az Írás kell, és nem én! Micsoda szentségtörés és ünneprontás volt kimondani Jeruzsá­lem­ben azt, hogy az Írások kutatása félre­vezethet! Nektek személytelenül kell az örök élet, pedig az személyesen bennem je­lent meg! Főpapi imájában is ezt mondja: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az e­gye­dül igaz Istent, és akit el­küldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn. 17,3.)

S most jön az kedves testvérek, amit a leginkább félre lehet érteni és magyarázni ebből a prédikációból, ezért i­gyek­szem nagyon pontosan fogalmazni. Mert az Ige egyházában, közöttünk is szentségtörésnek tűnhet, ha azt mondom: bi­zony az Írás minket is félrevezethet! Pedig így van. Mert a Szentí­rással való kapcsolatunk Jézus nélkül nem több, mint pusz­ta intellektuális okoskodás, vagy kegyesen is hamis teologizá­lás. Sokkal könnyebb ugyanis kapcsolatba lépni a holt be­tű­vel, a Biblia szövegével, mint az élő Krisztussal. Hogy egy példát is említsek: vannak magukat hívőnek valló embe­rek, a­kik kíméletlen precizitással tudják idézni az Írás szavait, be­tűit, csak épp a Lelkét nem ismerik! Kívülről fújják a bib­liai tör­té­netek részleteit is, csak épp a lényeget veszítik szem elől: az Isten és ember szeretet kettős parancsát! Nem lát­ják a fától az erdőt. Pedig Pál apostol is ezt írja: „És ha prófétálni is tu­dok...” (1Kor. 13,2.)

Mi talán azt gondolnánk, hogy nem lehet magasztosabb dolog egy olyan világban, ahol minden a földi értékekre, a mu­landó javakra összpontosul annál, mint az örök életet ke­resni. S akkor kiderül, hogy még ez az esetleg őszinte, más élet utá­ni vágyunk is Jézus kritikája alá esik? Hogy lehet ez? Nos, úgy, hogy mi az örök életet, sajnos gyakran önma­gá­ért ke­res­sük! Minket jobban érdekel a saját üdvösségünk, mint Jézus Krisztus! S ebben az üdv-egoizmusban jókora fe­le­-

lős­sége van az egyháznak is! Persze nem kellene ezt a kettőt ki­játszani és szembefordítani egymással, ha nem az lenne a hely­zet, hogy sok keresztyén ma is a bibliai törvények, az Írá­sok betartásában véli megtalálni örök életét! – Értsük jól, ked­ves testvérek! Krisz­tusban hinni, Őt elfogadni, személye­sen megismerni azt jelenti, hogy nem majd, egyszer fel­vé­telt nyerek az örök élet­be, hanem hogy már most abban az élet­ben vagyok, amely Ő maga, s ebben a halálom után is meg­maradok. Így, ebben az össze­függésben nyílik fel annak a jé­zusi igének az értelme, amit János evangéliumának ugyan­eb­ben a fejezetében olvasunk: „Bi­zony, bizony mondom nek­tek...” (János 5,24.) Vajon igaz-e ez ránk?

Keresztelő János prédikációja, az Atya történeti tettei, az Írások mind Jézus Krisztusra mutató bizonyítékok, me­lye­ket a zsidók megvetettek, s amelyekben minket is kérdőre von most Isten, ha van igehirdetést halló fülünk, van tör­ténel­met lá­tó szemünk, van az Írásokat kutató értelmünk, s még­sem engedjük, hogy Hozzá vezessenek. Viszont mind­azok, a­kik úgy ér­zik, hogy róluk van szó, mindazoknak, akik ezért magukat hibáztatják, s nem másokat, Jézus még egy bizony­ságról be­szél.

4./ Ez pedig - negyedszer - nem más, mint amit alap­igénkben Jézus „nagyobb bizonyságtétel”-nek nevezett. Így ol­vas­tuk ezt: „Nekem azonban Jánosénál nagyobb...” (János 6,36.) Miről van tehát szó? Jézus cselekedeteiről. S ezzel, ked­ves testvérek, az elméleti bizonyítás Jézus részéről befeje­ződött. Izraelben két, vagy három tanú egybehangzó áll­ít­á­sa, iga­zolása még a legsúlyosabb bűncselekmények esetén is per­döntő bizonyítéknak számított. Keresztelő János és az A­tya bi­zony­ságtétele, kiegészítve az Írások tanúskodásával minden kétséget kizáróan hitelesítette Jézus mennyei külde­té­sét és ha­tal­mát. Ezért most egy olyan módszert használ, amelyben engem és téged, egészen konkrétan, itt és most sze­ret­ne meg­győz­ni arról, hogy valóban nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott más név, amely által üdvö­zül­hetnénk, csak az Ő neve. Mintha azt mondaná: az igehirdetés rám mu­tat, de ti egy prédikációban sem láttatok meg en­gem. Az Atya bizonyságát azért kaptátok, hogy egyéni és kollektív történelmetekben engem fedezzetek fel, de ti csupán tör­téneteket láttatok benne, összefüggések nélkül. Az Írások rólam tettek vallást, de a szemetek elfáradt az okos­ko­dás­ban, s nem láttátok meg a fától az erdőt!

Ezért most itt vagyok én magam, s azt mondom nek­tek: nemcsak a bethesdai, 38 éve beteg embert gyógyítottam meg, hanem már számtalan esetben téged is! Gyógyszerek, doktorok, ápolók és érted imádkozók által én magam voltam a te áldott orvosod. És nemcsak az ötezer embert láttam el élelemmel, hanem emlékezz csak vissza, téged is! Legalábbis sze­rin­ted! Hiszen annyiszor hívtál meg az asztalodhoz ezek­kel a szavakkal: „áldd meg, amit adtál nékünk!” És nemcsak a ge­ne­záreti tavon csendesítettem le a vihart, hanem - ó, de sokszor, - már a te szívedben és életedben is, amikor állt a bál oda­ha­za, a munkahelyeden, vagy az iskoládban! És nemcsak a bukott Péternek bocsátottam meg hitszegését, hanem a te hűtlen ta­gadásodat is, amikor bár rákérdeztek, te letagadtad, hogy templomba jársz és ismersz engem! Az igehirde­tés, a tör­té­ne­lem, a Biblia csak eszközök, és ezeket te nem egyszer visszautasítottad, de most én nem az eszközre, ha­nem a célra, az ered­ményre mutatok: életedben véghez vitt cselekedeteim­re, hogy végre higgy és tényleg örök életed le­gyen! Gondjaid vol­tak családod eltartását illetően, s valaki nyújtott egy darab kenyeret, - az én kezem volt az. Életedből ad­tál volna egy da­ra­bot, egészségedet is talán, hogy akit szeretsz, gyermeked, kedvesed, szülőd csak még egyszer talpra áll­jon, s az orvosok leg­nagyobb csodálkozására mégis megtörtént, - az én kezem hozta tálcán a gyógyulást. Talán be­pisz­koltad szennyes viszo­nya­iddal magad és mások életét is, s aztán rádöbbentél, hogy ilyet nem lehet büntetés nélkül ten­ni, s mégsem sújtott rád os­to­rom, sőt átszegezett kezem megbocsátást és felszabadulást kínált.

Vajon van-e egy valaki is közöttünk, akinek az életében még soha nem mutatta volna már meg így, vagy ehhez ha­son­ló módon magát Jézus Krisztus? S vajon állíthatja-e valaki közülünk, hogy például mindaz, ami itt a mi gyü­le­ke­ze­tünk­ben az elmúlt két évtizedben Isten országának a kiteljesedése érdekében megvalósult, s mindaz ami reménység sze­rint még előt­tünk van, csupán ügyes emberi szervezés, céltudatos erő­feszítés vagy a véletlen műve?

A galileai halászok, a betegségből megszabadultak, a megelégített éhezők nem azért hittek, mert valaki más mint ta­nú, bizonyságot tett Jézusról, hanem azért, mert szakadozott a hálójuk a rengeteg haltól, mert meggyógyultak és fel­épül­tek, mert jóllaktak és még a maradék is rengeteg volt, mert személyes kapcsolatba kerültek ezzel a cselekvő Jézus Krisz­tus­sal. – Ezért csak arra vagyok képes én is, hogy annak az é­letetekben cselekvő Jézusnak a keresésre indítsalak, sar­kallja­lak ben­neteket, kedves testvérek, aki maga is szünet nélkül keres minket! S így, talán már ma a megtalálás örö­me tölthet el ti­te­ket is! És aztán akkor, ha ilyen egyszerű, ilyen köz­vetlen módon bizonyosságot nyertünk afelől, hogy ki­csoda számunkra Jé­zus Krisztus, akkor menjünk el újra meg újra a magunk Keresztelő Jánosához, akkor is, ha ke­mé­nyen beszél, és akkor is, ha örvendezésre hív! És így személyes meggyő­ződéssel, Jézusról szóló bizonyságként hall­gas­suk az igehir­detést! Akkor fel fog­juk ismerni az Atya tetteit nemzetünk, egyházunk, gyülekezetünk, sőt a családunk és a ma­gunk tör­ténelmében is. Akkor mi is a Szentlélek által élővé tett Írást fogjuk kutatni, s nem a holt betűt, s az nem fog más­hová, csak Jézushoz vezetni. S ak­kor minden érvnél hatásosabb lesz számunkra a Vele való kapcsolatunk, az hogy hi­szünk! Mert hiába akár a leglogi­ku­sabb, legvilágosabb és legjobban alátá­masztott érvelés. Ha valaki nem akar hinni, azt nem győzi meg semmilyen bizo­nyí­tá­si eljárás. De ha legalább odáig el­jutunk, hogy felfedezzük Jézus szavaiban és élet­művében a belső összhangot, vagy ha egy ki­csit is ráérzünk arra, hogy az életünkben oly sok esemény mögött ott volt már eddig is egy titokzatos óvó, segítő kéz, ak­kor nagyon kérem, ne zárkóz­zunk el ettől a minket kereső Istentől! Ne féljünk elmondani neki kétségeinket, ne féljünk meg­fogalmazni neki kérdésein­ket, és ha válaszolt, ne féljünk hinni Ben­ne és követni Őt! Így legyen! Ámen.