2017.08.20.
Templomtisztítás az ünnepen
Lekció: János 2,13-25.
Textus: János 2,18-19.

Svábhegy

Csak látszólagos az ellentmondás aközött, - kedves testvérek - hogy államalapító Szent István királyunk ünnepén egy a virágvasárnap ünnepéhez kötődő történetet olvastam fel. Hiszen a közös pont megvan a két ünnep között, ez pedig a ki­rályság. Kétezer éve Jeruzsálemben Jézus királyként lépett fel, olyan úrként, akinek senki nem mert ellene mondani. Ezer éve a Kárpát-medencében pedig trónra lépett az az István, aki krisztusivá, keresztyénné akarta formálni az itt élő népeket, min­denekelőtt minket, magyarokat. És látszólagos az az ellentmondás is, - kedves gyülekezet - hogy János e­van­gé­li­u­má­ban, amelyet ezen a héten kezd­tünk el olvasni Bibliaolvasó Kalauzunk szerint, Jézus már itt, a működése kezdetén felmegy Je­ruzsálembe, és meg­tisz­tít­ja a templomot, miközben a másik három, ún. szinoptikus evangéliumban erre csak működése vé­gén, a nagyhét kezdetén ke­rül sor. Ugyanis János, akinek sokkal fontosabb Jeruzsálem, mint Márknak, Máténak, vagy Lu­kácsnak, tudatosan hozza elő­re művében ezt a virágvasárnapi eseményt. Jeruzsálem Izrael vallási életének központja, e­zért Jézus itt hirdeti meg az el­tor­zult, kiüresedett templomi kultusz ítéletét, és annak az új lelki életnek az ígéretét, amely az új templomhoz, az Ő tes­té­hez, annak áldozatához kötődik. János evangéliumában Jézus egész nyilvános tevékenységének ez lesz az üzenete: annak van élete, akinek köze van az Ő testéhez, azaz értünk hozott áldozatához, megváltó halálához és fel­támadásához.

Jézus tehát királyként, dicsőséges úrként jelenik meg a páska ünnepe előtt a jeruzsálemi templomban, akivel senki nem mer szembeszállni. Azt vizsgáljuk meg most az Ige alapján, hogy miért kellett Jézusnak megtisztítani a templomot, majd azt, hogy hogyan tette ezt meg, s végül hogy mit üzenhet ezen keresztül a Szentlélek nekünk.

1./ A templomtisztítás oka. - Jézus földi működése során, Jeruzsálembe való bevonulása idején Izraelben a vallási é­let szépen működni látszott. Gyönyörű ünnepeket tartottak, szépen folytak a szertartások, mindig nagy sokaság volt az Úr há­zában, nem úgy, mint manapság sok európai templomban. Ezt a vallási életet, ünneplést, ezeket a szertartásokat szépen sza­bályozták. Látszatra minden szépen rendben volt, működött. Sőt! Kiépült, virágzott a vallási életet kiszolgáló ke­res­kede­lem is, olyannyira, hogy egészen benyomult a templom külső udvarára. Jézus azonban aznap széttörte a hamis látszatot. Be­vo­nult a templomba, és ez a bemenetele nagy vihart kavart. A Jézus-korabeli Jeruzsálemben a templom volt az egyetlen hely, ahol nem érvényesült korlátlanul a római hatalom. A rómaiak keserves tapasztalatok árán tanulták meg, hogy van egy hely Júdea provinciában, amelyre a béke megőrzése érdekében soha nem tehetik rá a kezüket, és ez a templom. Jézus ide­jé­ben törvény szólt arról, hogy itt a zsidók szabadon bíráskodhatnak, a római hatóságoknak pedig semmilyen beleszólásuk sincs az itt történt eseményekbe. Ezeknek a jogoknak a megtartásáról az akkor már nyugalomba vonult főpap, Annás gon­dos­kodott azáltal, hogy bi­zo­nyos kérdésekben hajlandó volt a rómaiakkal való együttműködésre. A főpap a segítségért cse­ré­be különleges kiváltsá­go­kat kapott. Az egyik ilyen volt, hogy birtokolhatta bizonyos áldozati állatok és termények eladá­sá­nak monopóliumát, ezért a temp­lomi kereskedés tetemes bevételt hozott neki.

Az áldozati állatokkal való kereskedés nem ütközött törvénybe, sőt praktikus és szükséges gyakorlat volt. Sokan na­gyon távolról érkeztek Jeruzsálembe, a hosszú út során pedig könnyen megsérült vagy elpusztult volna az áldozatul szánt ál­lat. Jézus idejére az ősi nomád állattenyésztő életmód már rég a múlté, sokaknak eleve nem volt más lehetőségük, mint meg­venni az áldozati állatot. Jézusnak nem is ezzel volt baja, hanem azzal, hogy mindez a templomban történt.

A pénzváltók pedig azért kellettek, hogy beváltsák a zarándokok pénzét, ún. szent pénzre, vagyis olyanra, amelyen nem volt látható a császár képmása, aki az elnyomó római birodalom feje volt, és pogány. Nyilván a pénzváltás is járt egy kis felárral, haszon volt rajta. Üzérkedés, nyerészkedés, haszonlesés, ez ment akkor a templom külső udvarán, amely ere­de­ti­leg a pogányok udvara lett volna, hogy onnan látva-hallgatva az istentiszteletet megismerjék az egy igaz Istent. Annak ide­jén Salamon, templomszentelő imádságában éppen ezt kérte az Úrtól, hogy ha eljönnek a pogányok Istent keresni ide a temp­lomba, akkor legyen lehetőségük megtalálni Őt. Csakhogy éppen ettől került nagyon messze az akkori köz­gon­dol­ko­zás. A templom és a vallásos élet vezetői is bizonyos haszon fejében csendesen szemet hunytak a felett, hogy a pogányok ud­varában már nem lehetett imádkozni, csak üzletelni.

A misszió helyén, sőt a misszió helyett seftelés folyt Isten szent házában, mert mindennél fontosabb a haszon. Ez volt a nyers igazság, s ekkor ragadta meg Jézus azt a bizonyos korbácsot, és tett olyat, amit sem előtte, sem utána nem tett: ki­ker­geti az árusokat, felforgatja a pénzváltók asztalait. Figyeljük, mit mond: „Vigyétek ezeket innen, ne csináljatok piac­te­ret az én Atyám házból!” – A kérdés tehát: kié a templom? Ha szent helyként - tehát Isten tulajdonaként - tekintenek rá, ak­kor semmi keresnivalójuk ott a kereskedőknek. Ne­kik is megvan a maguk „háza”, az a hely, ahol nyugodtan adhatnak-ve­het­nek. Az istentisztelet gyakorlatilag így egy hangos, bü­dös állatvásár közepén zajlott. Az emberek elvették és saját szol­gá­latukba állították Isten házát. Jézus ez ellen lép fel.

Mire való a templom? Isten háza arra való, hogy az ember, a bűnös, a nyomorult, a megkísérthető, a törékeny, a be­teg, az elesett, - ki-ki választhat ezek közül - Istenéhez találjon, és az élete újra teljességre jusson. A templom az a minő­sí­tett hely, az a tér, és az a térbe foglalt idő, ahol és amikor az ember szabadon, minden – egyébként megkötöző – gondolata nél­kül Istene elé állhat, és ahogy Jézus mondja: imádkozhat. Mert az imádkozás, kedves testvérek, azt jelenti, hogy minden ki­jön a szívből, mindent el lehet mondani. Itt az embernek nincs miért és nincs mit Istene elől lepleznie. Itt véget kellene, hogy érjen a képmutatás, a színjátszás. A templom az imádság háza, a templom a gyógyulás háza. De azt ott Jeruzsálemben nem lehetett.

Képmutatás és haszonlesés. Milyen jó, hogy ez csak az akkori zsidó vallási életre volt igaz, s nekünk semmi kö­zünk nincs hozzá! Milyen jó, hogy kétezer évvel később, itt Európában ez nem jellemző a keresztyén emberekre! Milyen jó, hogy mi tudjuk, mire való a templom, s arra is használjuk! Milyen jó, hogy mi nem hiteltelenítjük Isten ügyét és nagyságát a pogányok, a kívülállók előtt! Vagy talán mégis? Van ma a keresztyénségnek hívogató, vagy megtartó ereje Európában?

Persze a dolgok és a jelenségek között szoros összefüggés van. Ahol az emberek a maguk által kitalált vallásos

gya­korlatok megtartására használják a templomot, ahol Isten előtt is szerepet játszanak, ahol abból sem tanulnak semmit, a­mi­kor Isten ítélete felforgatja az üres szokásokat, ott előbb Jézus, majd pedig a gyülekezet is kimegy a templomokból. És az­tán el lehet adni, vagy át lehet alakítani őket úgy, mint manapság Nyugat-Európában üzletté, lakássá, netán mecsetté.

De ne mások portája előtt sepregessünk, hanem inkább a sajátunk előtt! Mert az Ige arra késztet, hogy magunktól, én is magunktól is megkérdezzük: nekünk nem kellene ma éppúgy megtérni pogányos bálványainkból az élő Krisztushoz, mint ezer évvel ezelőtt az őseinknek? A mai magyar társadalom vajon sokkal krisztusibb, sokkal keresztyénibb, mint a Szent István korabeli? Mennyien rabjai ma is ősi babonaságoknak, okkult hiedelmeknek, ezoterikus sarlatánságoknak?! És sa­ját magamnak is fel kell tennem a kérdést: bennem vajon nincs képmutatás és haszonlesés a templomban? Én nem teszem így rablók barlangjává Isten házát? Én nem szoktam azt megszentségteleníteni? Mondjuk amikor kimondva, kimondatlanul a­zért jövök templomba, hogy abból valami hasznom legyen? No, nem lelki szempontból, hanem profán értelemben. Amikor pél­dául azt remélem, hogy itt lesz az a valaki, aki ismeri azt a valakit, aki tud szólni annak a valakinek, aki segít nekem. Mert nem Istenben bízom, hanem emberekben. Vagy amikor azért jövök, hogy megtaláljam azt, akire már oly régen várok, a­ki a férjem, feleségem lehetne. Amikor azért jövök, hogy kapcsolatokat építsek, hiszen a kapcsolati tőke a legnagyobb ér­ték a mai világban. Én úgy tapasztalom, hogy nagyon sok kereső, Isten felé az első lépéseit megtevő ember épp a ke­resz­tyé­nek hiteltelen magatartása miatt nem jön többé templomba. Mert azt látja, hogy az istentiszteleten szépen ülünk egymás mel­lett, barátságosan mosolygunk másokra, de odakint a templom előterében, s néha talán még itt a belső részben is hang­zik a pletykázás, a kritizálás, az intrika. Hogy ki milyen ruhában mert idejönni, ki kinek mit mondott, kiről mi derült ki, és így tovább. Így lesz az imádság háza, a hitre jutásnak, a megtérésnek, a gyógyulásnak a helyéből valami egész másnak a bar­langjává.

A jeruzsálemi templomot egyszer megtisztította Jézus. Az emberi szíveket, lelkeket azóta is tisztogatja az Ő Igé­jé­vel és Lelkével. A jeruzsálemi vezetők megrótták és elutasították Jézus szent, szimbolikus tettét. Vajon mi elfogadjuk, hogy beleszól a dolgainkba, az életvitelünkbe, a vallásos szokásainkba, vagy mi is ellenállunk neki? Nálunk mit kellene ma ki­ta­ka­rítani a szívünk templomából? Haragot, sértettséget, önigazultságot, hiúságot, gyűlölködést?

2./ A templomtisztítás módja. – Hogyan tisztította meg Jézus a templomot? Ez a második kérdésünk. Azt ol­vas­tuk: „Kötélből korbácsot csinált, és kiűzte mindet a templomból...” (Jn 2,15.) Miért tette ezt? Méregbe gurult? Elragad­ták az indulatai? Egyáltalán nem! Ő nem volt kiszolgáltatva semmiféle ránk jellemző emberi indulatosságnak. Hanem miért tet­te? Azért, ami azonnal eszükbe jut a tanítványoknak a 69. zsoltárból: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt en­gem.”

Jézus azért volt itt ennyire kemény, mert úgy minősítette, hogy minden mértéket túllépett az a szemérmetlen Isten el­leni lázadás, amivel ott találkozott. Amit ott tettek, hogy a misszió udvarában kereskedni kezdtek, és ehhez mindenki, a fe­lelősök is, hozzájárultak, az olyan kihívó, kirívó, szemtelen lázadás volt az élő Isten és az Ő rendje ellen, amit nem le­he­tett következmények nélkül hagyni. Akinek már semmi sem szent, aki nyíltan és gátlás nélkül gyalázza a Mindenhatót, aki sem­mit sem arra használ, amire azt Isten adta, akinek csak a maga anyagi előnye fontos és senki és semmi más nem számít, az nem számíthat a szelíd Jézus irgalmára, megértésére, bocsánatára. Az ilyen ember, amíg meg nem tér, az Isten haragjával és igazságos ítéletével találkozik. Tehát Jézus nem valami személyes sérelmet torolt meg. Senki nem bántotta Őt. Egész egy­szerűen arról van szó, hogy Jézus ebben a helyzetben is az maradt, aki mindig volt: a mindenható Isten engedelmes szol­gája. Aki minden körül­mé­nyek között Isten igéjéhez tartja magát, akkor is, ha az népszerűtlen. Aki minden helyzetben egye­dül Istennek akar en­ge­del­meskedni, és küldetésében jár, akkor is, ha ezzel megbotránkoztat másokat.

Virágvasárnap a templom megtisztítása a minden helyzetben engedelmes Messiás isteni tette volt, és e mögött nem o­lyan harag vagy indulat lapul, mint ami minket jellemez, hanem e mögött ez a féltő szeretet volt, amiről itt olvasunk, és amit Jézus vállalt. Féltő szeretet egy istentelen társadalomban a szent Isten iránt, és féltő szeretet az elvakult, erkölcsileg le­zül­lött, de mégis szeretett népe iránt. Ez a féltő szeretet vitte Őt a keresztre is. A templomtisztítás tehát nem egy hir­te­len fel­in­dulásból elkövetett akció volt. Ezt mutatja, hogy Jézus nem csak úgy berohant a tömegbe, hanem először korbácsot ké­szí­tett és azzal zavarta ki az embereket.

De mi szükség volt a korbácsra? A korbácsnak komoly üzenete van. Az Ószövetségben a korbács Isten kezében az íté­let eszköze. Jézus isteni önkijelentése ez. Arra utal ezzel is, hogy Ő itt a mindenható Isten ítéletét nyilvánítja ki. Nem vé­let­lenül kérnek tőle isteni jelet tettei igazolására: „Milyen jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket teszed?” (Jn 2,18.) Jegyezzük meg azonban, hogy sehol nem olvassuk, hogy Jézus bárkit is megütött volna a korbáccsal! Ítéletről szó van, de fizikai erő­szak­ról nincs! Azért mondom ezt testvérek, mert sokan vannak ma is, akik erre a történetre utalva érzik magukat fel­jo­go­sít­va arra, hogy fizikai erőszakot is alkalmazzanak, vagy elképzelhetőnek tartsanak a maguk vélt igaza érdekében. Mondván: ha Jézus is korbáccsal űzte ki a kufárokat a templomból, akkor mi is alkalmazhatunk szentnek tartott ügyekben erőszakot. S en­nek kapcsán pró és kontra emlegetik államalapító királyunkat. Némelyek képmutató politikusnak tartják, aki csak a ha­ta­lom érdekében vette fel a keresztyén hitet és kért koronát a pápától, mások meg azért dicsérik, hogy milyen keményen és kí­méletlenül leszámolt a keresztyén magyar állam ellenfeleivel. Nem tisztem itt a történelmi, vagy politikai állásfoglalás, de annyit azért el kell mondjak testvérek, hogy az igazság, valahol megint e két felfogás között lehet. Inkább hadd idézzem rö­vi­den Hóman Bálint történeti összefoglalását ezzel kapcsolatban: „Szellemében, felfogásában, cselekedeteiben igazi keresz­tény király volt István, kegyes, jólelkű és igazságszerető, de egyéniségének éppily jellemző vonásai az erős és megingat­ha­tat­lan akarat s a realitásokkal mindig számoló, hatalmas szervező és alkotó erő. Nem volt elmélkedésbe merülő komor asz­ké­ta, imádkozó és síró öreg, amilyennek későbbi jámbor életírói rajzolták. Hitében erős, vallása parancsait követő, egyházát szol­gáló, szigorú erkölcsű középkori uralkodó volt… Ezt az egyéniséget, pozitívumokra törekvő szellemet nem elégítette ki a szemlélődésben, elmélkedésben, életszentségben és önmegtagadásban kimerülő vallásosság, de benső meggyőződéssel és

fa­natikus lelkesedéssel szegődött a bencések által hirdetett és gyakorlatban is megvalósított, égi célokra emberi eszközökkel tö­rekvő vallásos irányzat zászlaja alá. Akaraterejét, alkotó és szervező tehetségét egy nagy földi cél szolgálatára, az Isten ke­gyelméből való keresztény királyság megalapítására szentelte. Végső célként mégis népe túlvilági boldogsága, Krisztus égi birodalma lebegett szeme előtt… Apostola lett népének, de a szent cél érdekében erőskezű, kemény uralkodója is tudott len­ni. Saját vérei: Koppány, a gyula és Vászoly, előkelő alattvalói: Ajtony és mindazok, akik útjába álltak a krisztusi bi­ro­da­lom kiépítésére irányuló törekvésének, „akik megbontották a Szentháromság alkotmányát”, összetörtek kíméletlenül lesújtó ke­zének haragos csapásai alatt.”

Igen, István király is tudta használni a korbácsot. Nem félt kardot fogni a keresztyén magyar állam megtartása ér­de­kében. Mégsem igaz rá, hogy kegyetlen bosszúálló, hogy vérszomjas zsarnok lett volna. „ A hazánkba érkező német ok­le­vél fogalmazók is azt írják Istvánról, hogy „kegyes és jámbor”, ott, ahol más uralkodókról azt szokták írni, hogy le­győz­he­tet­len, legdicsőbb. Azt is feljegyzik róla, hogy görög szövetségeseivel ellentétben távol tartotta magát a győzelmek utáni fosz­togatásoktól. A források, legendák és kortársak vallomásainak elemzésével arra jutnak ma a mértékadó történészek, hogy érett férfikorában Istvánból hiányzott mindkét szélsőség, a kegyetlenkedés és a vallási vakbuzgóság. Nem volt cso­da­te­vő szent, de könyörtelen ítélkező sem. Védekezett, ha a keresztény monarchia kiépítésében gátolták vagy nekitámadtak, de igyekezett könyörületes lenni ellenfeleivel.”

Nem lehet tehát testvérek a mai ünnepen úgy hivatkoznunk rá, vagy Jézusra, hogy a magunk bosszúvágyát, sér­tett­sé­gét, frusztrációit akár történelmi, akár személyes léptékben velük igazoljuk. Isten ítéletének a korbácsa nincs a mi ke­zünk­ben. A világi uralkodóknak, királyoknak, államfőknek, kancellároknak kölcsönadta Isten a hatalomgyakorlás jogát, a­mellyel el is kell majd számolniuk a történelem Ura előtt, hogy mire használták azt. De a végső ítélet, a korbács egyedül a ki­rá­lyok Királyának kezében van. Ezt akkor se felejtsük el, ha hallva ezt a történetet, talán többünkben megfogalmazódott a vágy, hogy milyen jó len­ne, ha Jézus a mostani időnkben is ilyen nagy tisztogatási akciót rendezne, hiszen most is mennyi te­rülete van az életnek, ahol mi bizony rendet tennénk. Megtisztíthatná a közéletünket, talán el is távolíthatna egy-két nem kí­vánatos személyt, de meg­tisztíthatná a társadalmat is megannyi szeméttől, hazugságtól, erkölcstelenségtől, korrupciótól, s per­sze megtisztíthatná az egyházat is, hiszen az is bűnös emberekből áll, sőt talán ezt a gyülekezetet is. Annyi minden van, ami nem, vagy nem jól működik, annyi minden van, aminek meg kellene újulnia, talán az egész világnak, - és benne talán ne­künk ma­gunk­nak is.

De nem úgy, hogy a középkori szerzetesek, vagy mai távol-keleti fanatikusok módjára ostorozzuk magunkat, ha­nem úgy, hogy kérjük és engedjük Jézusnak, hogy tisztítsa meg a mi személyes és gyülekezeti életünk templomát. Sőt, hogy amire csak rámutat, hogy az nem oda való, azt kidobjuk, Pál apostol szavaival: „kárnak és szemétnek” ítéljük. Úgy, hogy először a magunk szeméből vesszük ki a gerendát, s csak azután látunk neki a másik szeméből kiszedni a szálkát. Úgy, hogy a saját szívünkből, elménkből, gondolatainkból tépjük ki az ördögi konkoly gyökerét, s nem magunk körül irtjuk azo­kat szavakkal, gesztusokkal, kritikával, akikből Jézus által egyszer még búza lehet.

3./ A templomtisztítás üzenete. – Mi a történet mai ünnepi, üzenete tehát számunkra? Ez az utolsó kérdésünk. Lát­ni kell, hogy a templomtisztítási jel, önmagán túl mutató cselekedet. Jézus több tette is tud ilyen jellé válni. Amikor le­csen­de­síti a vihart, nem azt jelenti, hogy többet soha nem lesz ilyen, hanem azt, hogy ő Úr a természeti erők felett is. Amikor meg­gyógyít egy beteget, nem azt jelenti, hogy a betegség örökké el fog tűnni, hanem ezzel azt jelzi, hogy ő a betegség felett is Úr. Jézus nem úgy tisztította meg a templomot, hogy oda többé kufár be nem tette a lábát, hanem ezzel a tettével népének és saját magának a küldetésére utalt. Hiszen az események a pogányok udvarában történtek, s tudjuk, hogy a zsidóknak volt kül­detésük. Azért vá­lasz­tot­ta ki őket az Úr a saját népévé, hogy a pogányok rajtuk keresztól megismerjék Őt, az egyedül igaz Istent. Isten kiválaszt, de nem önmagáért, hanem azért, hogy feladatot is adjon. Isten népének az lett volna a feladata, hogy pogányok világossága le­gye­nek, hogy hirdessék a Szabadító hatalmas tetteit. De ez a küldetés, ez a misszió nem va­ló­sult meg. Izraelben, Je­ru­zsá­lem­ben maradt minden a régiben, maradt a magukba fordulás, az öncélú, s ezáltal önpusztító val­lásosság. Ezért lehet fi­gyel­mez­tető jel Jézus tette számunkra is.

Mert Ő nem azért akar megtisztítani, hogy egy ideig, amíg tart ez az állapot, a saját tisztaságunkban tetszelegjünk, ha­nem azért hogy ezáltal megnyíljunk Isten és a másik ember felé. Ha Isten megtisztít minket, azt jelenti, hogy rendeződik a Vele való kapcsolatunk, s ebből eredően tudunk nyitni a másik ember felé, tudjuk szeretni őt krisztusi lelkülettel. Mert ne­künk is küldetésünk van, hiszen azért vagyunk kiválasztva. Jézus azért akar megtisztítani minket, hogy a mai pogányok, a kö­rülöttünk élők megismerjék általunk Őt. Azért tisztít meg vére által, hogy a szívünkben legyen egyre több hely a rá­szo­rult, a nyomorult, a Krisztus nélküli ember számára, mert küldetésünk van, és erről nem lehet megfeledkezni. Ha a mai eu­ró­pai egyházi állapotokra figyelünk, és látjuk a sok pókhálós templomot, akkor talán azért is van ez, mert az egyház nem ve­szi komolyan a misszióját.

Jézus tette tehát jel. Mert azután egy másik korbács is előkerült, immár nem Jézus kezében, hanem a hátán, amikor hagy­ta, hogy megkorbácsolják. Aztán azt is hagyta, hogy keresztre feszítsék és megöljék. A jel, amit Jézus mutatott a zsidók szá­mára, az Ő feltámadása volt. Ez által akarja megújítani az Ő népét. Az új templom maga Jézus, mert Őbenne találkozhat Is­ten és ember. A feltámadott Jézus az istentisztelet egyetlen lehetősége, mert ott folyik istentisztelet, ahol a feltámadott Jé­zu­son keresztül találkozik Isten és ember. Jézus élete és teste az egyház. Azt akarja, hogy az egyház legyen az a hely, ahol Ve­le, mint feltámadott Urral ez a világ találkozhat. Ez a mi küldetésünk! Ezért írja Pál, hogy „testünk a Szentlélek temp­lo­ma” (1Kor 6,19). A hívő emberek szen­tek, mert Isten arra választotta ki őket, hogy a Szentlélek templomai legyenek. Az Ó­szö­vetségben még csak egy templomot is­mertek, ahol az ember Istennel találkozhatott. Krisztus által azonban minden hí­vő temp­lommá lett. Ez a mi hívő életünk kül­detése és értelme. Engedjük hát, hogy Jézus minket is, mint templomot meg­tisz­tít­son és erre a küldetésre alkalmassá te­gyen! Mert így lehetünk az Ő méltó követői és István ki­rályunk méltó utódai. Ámen.