2017.08.13.
Szelídség és tisztelet
Lekció: Ézs 53,1-9
Textus: 1Pt 3,15b-17
Igehirdető: Korpos Orsolya

Testvérek, esett már meg veletek, hogy valaki megpróbálta a meggyőződését szó szerint lenyomni a torkotokon. Hogy nem csak egyszerűen elmondta, mit gondol az illető, vagy miben hisz, hanem mondandójával egyszersmind kényszeríteni is akart benneteket arra, hogy ti is ugyanezt gondoljátok, higgyétek. És éreztétek már a jeges megvetést, a haragot, az indulatot, hogy nem követtétek szónokotokat.

Velem többször is megesett. És azt gondolom nem csak velem. Ha nagy ritkán belenézek egy-egy televíziós vitaműsorba, eszmecserébe, majd’ minden esetben azt látom, hogy az emberek erőszakkal, gőggel, sok esetben tiszteletlenül próbálják kiterjeszteni meggyőződésüket másokra is. De kisebb közösségekben lefolytatott beszélgetésekben is gyakran látom, hogy sok esetben valójában nem vagyunk kíváncsiak egymás véleményére. Alig várjuk, hogy beszélgetőtársunk befejezze mondandóját, és a levegővételnyi szünetet is kihasználjuk, hogy magunkhoz ragadjuk a szót, azzal a tekintéllyel, hogy ha kimondtuk, az másnak is jelentse ugyanazt, mint nekünk.

Keresztyén körökben sem ismeretlen ez a jelenség. Sokan erővel próbálják hirdetni az evangéliumot, gorombasággal. Egyszer egy kórházi gyakorlatom során egy önkéntes segítő elmondta, hogy a férfi, akivel beszélgetett, és akinek nemrég amputálták a lábát, nem tért meg azonnal, az első szavára. Mire gorombáskodni, veszekedni kezdett vele, és kikérte magának, hogy az ő térítő munkája most emiatt a nyomorult, konokul hitetlen ember miatt nem lett olyan eredményes, mint ő korábban remélte. Hosszan tudnék még hasonló példákat sorolni.

Amikor Péter sorait olvastam, arra gondoltam, igen, ezek a sorok nagyon fontos üzenetet hordoznak magukban. És éreztem némi elégtételt is, mert mindig irtóztam attól, ha valaki erőszakkal akarta a maga képére formálni a másikat. Az üzenet, ami elsőként megragadott az volt, hogy amikor válaszolunk azoknak, akik számon kérik rajtunk reménységünket, vagyis hitünk, hogy Krisztus halála és feltámadása által megváltásunk van, hitünket, hogy ahogy ő feltámadott, mi is fel fogunk, és Isten örökkévaló országában élhetünk, akkor, ahogy ez a fordítás is írja, szelídnek és tisztelettudónak kell lennünk.

Szelídnek és tisztelettudónak kell lennünk, azért, hogy lelkiismeretünk jó maradjon, és hogy ne mi, hanem azok szégyenüljenek meg, akik gyalázatból kérdeznek. E két szót olvasva, szelídség és tisztelet, azt éreztem, igen, ez az amire én is vágyom, azt szeretném, hogy mi emberek így közeledjünk egymáshoz. De ugyanakkor ott volt bennem a tapasztalat, hogy sokan már-már képtelenek erre. Bizonyára sok esetben én is. Hogyan lehetséges hát ez? Hogyan szólhatunk szelíden és tisztelettudóan azokhoz, akik nem azért érdeklődnek hitünk iránt, mert jó szándék vezérli őket, hanem mert gyalázni akarnak.

Persze kérdés, valóban gyalázni akarnak-e, vagy a harag, az indulat máshonnan származik-e. Egyszer egy közeli ismerősöm, egy kirándulás során, amikor szakadt az eső, és páran a buszban ücsörögtünk, a csöndben számon kérte tőlem a hitemet. Először csak beszélgettünk, társalogtunk. De rövid idő elteltével ez az ismerős elkezdett egyre dühösebben és haragosabban reagálni, mígnem a végén már üvöltött velem, és azt kérte most azonnal mutassam bizonyítékát hitemnek, és annak, hogy értelme van. Ha jól emlékszem, akkor azt mondtam, ha egy plecsnit vár tőlem, ami igazolja, hogy hiszek, azt hiába várja.

Dühösen elrohant az esőbe, ki az erdőbe. Akik hallották a beszélgetést síri csöndben maradtak ott velem, mindenki megdöbbent. Aztán nagyjából fél óra múlva visszajött. Ázottan, elgyötörten, és újra beszélgetni kezdünk. Kiderült dühe abból fakadt, hogy ő is hinni akart, és volt idő, amikor buzgón tett is ezért, de a szülei nem sokkal azután elváltak, és úgy érezte, nem kapta meg hite jutalmát Istentől. Hinni akart, de nem tudott. És amikor velem kiabált, akkor valójában magával kiabált, és amikor az én hitemet kérte számon, akkor magától kérte számon azt, amire nagyon vágyott.

Tehát nem mindig azért ér el bennünket mások indulata, mert gyalázni akarnak, gyakran egyszerűen csak vágynak arra, ami nekünk megvan. De visszatérve a kérdésre, ha valaki így kér számon bennünket, hogy maradhat az ember szelíd és tisztelettudó? A készülés során én is erre kerestem a választ. Megnéztem az eredeti görög szöveget. És megdöbbentem. A fordítók vétettek. Mert a szó, amit itt tisztelettudásként fordítottak, az eredetiben félelmet jelent. Teljesen megdöbbentem. Hát félnünk kell attól, akivel szemben állunk?

És egyben bosszantott, hogy véthettek ilyen hibát azok, akik életük jelentős részét a Biblia szövegének tanulmányozására, fordítására szentelnek? Ez egy egyszerű szó, fobosz, ami azt jelenti félelem. Hogy lett ebből tisztelettudás. Tudni szerettem volna, hogy jutottak erre a következtetésre, így telefonos segítséget kértem valakitől, aki sokkal jobban ismeri az a újszövetség görög nyelvét nálam. Azt mondta, egy pillanat, megnézi, és valóban nem sok idő telt el, mire jött a válasz. Ennek a szónak az alapjelentése valóban félelem, de van egy speciálisan újszövetségi jelentése, tisztelet és hódolat. De nem minden esetben, csak akkor, ez a szó, ez a félelem, fobosz, akkor jelent tiszteletet, hódolatot, ha Isten előtti félelemről van szó.

Mert az Istent félni ezt jelenti, hogy hódolok előtte, és tisztelem őt. És ez szöget ütött a fejembe. A fordítók miért tiszteletről beszélnek itt, amikor nem áll a szövegben az, hogy az Úr előtti félelemről lenne szó. Aztán tovább gondolkodtam, keresgéltem, rágtam a szavakat. És egyszer csak azt láttam magam előtt, hogy ez a válasz a kérdésemre. Nem azért kell szelíden és tisztelettudóan számot adni hitünkről, mert azt, aki velünk szemben áll feltétlenül tiszteljük, szeretjük érdemeiért. Hanem azért, mert amikor reménységünkről számot adun, és mindenkor annak a színe előtt állunk, akibe reménységünket helyezzük.

És a szelídség és tisztelet első sorban neki szól, a mi Urunknak. Amikor szólunk, minden esetben úgy kell szólnunk, mintha, előtte állnánk, úgy, hogy szavainkkal, indulatunkkal bármikor megállhassunk előtte. És ez egészen más megvilágításba helyezi ezt a kérdést. Mert amikor kihívóm, vitapartnerem, gyalázóm indulatokat is vált ki belőlem, nekem nem rá kell néznem, hanem Istenre. Amikor hitemet megvallom, nem arra kell néznem, aki esetleg véremet is akarja ontani hitemért, de legalábbis hiteltelenné akar tenni, hanem az Úrra, aki életet adott nekem, Fia áldozatával örök életet.

A szelídség és tisztelet az övé, akivel beszélek, az „csak” részesül ebből. De ez egy fontos csak. Mert az harag, az agresszió csak félelmet vagy megvetést tud szülni. Nem hiszem, hogy lett volna olyan ember valaha, aki azért tért Isten iránti igaz hitre, mert valaki megfélemlítette. Olyat viszont sokszor láttam, hogy a szelídség és tisztelettudás, az istenfélelem, ami Isten embereiben lakozott, az evangéliumot hirdetett sokak számára. Az hitet ébresztett. Mert amikor hitünkről és Urunkról adunk számot másoknak, akkor nem úgy kell tennünk, mint egy politikus, egy hadvezér vagy egy tudós, hanem úgy, mint egy szerelmes. Szelíden, gyengéden, a legnagyobb tisztelettel. És ez az, amire talán majd az is felfigyel, aki éppen számon kér minket. Talán majd feltűnik neki, hogy ennek a szelídségnek jönnie kell valahonnan, nem egy normális emberi reakció.

Mert amikor a szerelmes beszél szerelme tárgyáról, akkor ez az érzés itatja át a hangját, amit iránta érez, mert folyamatosan őt látja maga előtt. És nekünk nem egy olyan Úrra, egy olyan Istenre kell néznünk, aki nem vállalt sorsközösséget nekünk. Ézsaiás könyvéből azt a próféciát olvastam fel, ami a szenvedő Krisztusról szól. És szó szerint elhangzott a szövegben, hogy ő alázatos volt, hogy ő szelídséggel viselte a szenvedését. Hogy ő istenfélelemmel teljesítette Isten akaratát, azt a tervet, amiben ő eljött erre a földre, amiben ő vállalta értünk a büntetést.

És amikor nekünk szükségünk van erre a szelídségre, erre a tiszteletre, akkor elég rá néznünk, mert ő adja a mintát. Nem olyasmit kér tőlünk, amit ő ne tett volna meg, nem olyasmit vár el tőlünk, amit ő ne vállalt volna. Sőt, ő sokkal többet vállalt, mint amennyit nekünk valaha kell. Ezért mondhatja azt Péter, hogy boldog az, akinek így kell szenvednie. Boldog az, aki Krisztusra tekintve tud szenvedni. És jó annak, aki jót cselekedve szenved, ha ez az Isten akarata, mint gonoszt cselekedve szenvedni – gonoszt cselekedve mindenképp szenvedünk, ez nem választás kérdése. De jót cselekedve előfordulhat, hogy szenvedünk. Néhány héttel ezelőtt szólt arról az igehirdetés, hogy a keresztyén ember életében is ott lehet a szenvedés. De ezt is lehet boldogan viselni, akkor hogyha van kire tekintenünk közben.

Ennek az igének egy másik nagyon fontos üzenetét szeretném még kiemelni. Mégpedig azt, amit Péter így fogalmaz meg: mindig legyetek készen. Mindig legyetek készek arra, hogy ha bárki számon kéri rajtatok ezt a reménységet, akkor válaszolni tudjatok. És ez nagyon fontos, nem szabad elfelejtenünk ezt a készenlétet. Erre készülnünk kell, mert nem jön magától. Erre készülnünk az Istennel folyamatos kapcsolatunkban, erre készülnünk kell a naponkénti bibliaolvasásunkban, imádságainkban, a testvéreinkkel való beszélgetésekben. És még sokféle módon, és sokféle lehetőséget kihasználva, amit az Isten ad nekünk. Nem halogathatunk mondván ma nincs kedvem hozzá, majd holnap. Ez nem a matek lecke. Lehet, hogy ma kérnek számon, és ha halogatok, ma készületlenül érnek.

Mindig, bármikor késznek kell lenni. Hányszor fordult már elő veletek, mert velem sajnos már nem egyszer, hogy számon kértek, és nem tudtam mit mondani. És azt éreztem, hogy belém fagy a szó. Mert vagy valami olyasmit kérdeznek, amit nem tudunk, mert hiányos a bibliaismertünk. Vagy feltesznek egy olyan kérdést, amit még magunknak se merünk igazán feltenni vagy megválaszolni. Ezért szoktam azt mondani, hogy szeretem, amikor kínos kérdéseket tesznek fel a gyülekezeti tagok vagy bárki már. És tegyétek fel a kínos kérdéseket, nekünk, lelkészeknek, de egymásnak is. Mert ezek a kínos kérdések megválaszolásával is egyre inkább készek leszünk.

Mert tudnunk kell nekünk is, hogy kiben hiszünk és miért. Miért ülünk ma itt a templomban? Azért mert ez egy társadalmi elvárás? Azért mert most éppen olyan időket élünk, amikor bizonyos körökben sikk elmondani, hogy keresztyén ember vagyok és templomba járok? Vagy a hitünk hozott ide bennünket? Az, hogy szükségünk van rá, hogy itt legyünk? Hogy ha egyszer kimaradunk, akkor már érezzük a hiányát? Ez is egy megválaszolandó kérdés. Ezt is nekünk szegezhetik akár az utcán is, sőt, talán ez lesz az első, amit megkérdeznek. Miért jársz templomba? Miét jó ez neked? Mivel ad ez többet, mint az, hogy ezt a néhány órát otthon alvással, pihenéssel töltöd, együtt vagy a családoddal? Miért indulsz el minden vasárnap reggel?

Számos ilyen kérdés van, amit nekünk szegeznek, ha eddig még nem, akkor előbb-utóbb nekünk fognak szegezni. És nekünk tudunk kell, meg kell találnunk rá a választ. Krisztusra tekintve. És ne felejtsük el, hogy úgy beszéljünk róla, mint szerelmes a kedveséről. Ez azért nagyon fontos, mert ha nem így adunk számot róla, akkor nagyon könnyen pánikba esünk, amikor azt érezzük, hogy valaki olyan teszi fel a kérdéseket, aki műveltebb nálunk. Lehet, hogy vallástörténetileg sokkal tájékozottabb, még az is előfordulhat, hogy a Bibliát is jobban ismeri, hogy idézeteket olvas a fejünkre.

Ilyenkor vagy tudósnak érezzük magunkat, aki megsemmisül, mert találkozik valakivel, aki többet tud nála. Vagy politikusnak érezzük magunkat, aki találkozott egy ellenvéleménnyel, amit le kell törni. Vagy hadvezérnek érezzük magunkat, aki minden számonkérést támadásnak vesz. Akármelyik legyen is, a reakciónk biztos, hogy hibás lesz. De ha szerelmesnek érezzük magunkat, akkor éppen annyit és éppen azt fogunk elmondani, amennyit kell. Ha Istenre nézünk, akkor ő adni fogja a szavakat, adni fogja az indulatot, adni fogja a szelídséget és a tisztelettudást.

Nehéz helyzetek ezek. De mégis sokszor az ilyen nehéz helyzetek azok, amikor Isten evangéliuma világíthat. Amikor mi betölthetjük azt a szerepet a népek, az emberek között, amire Isten elhívott bennünket. Mert nem csak arra hívott, hogy mi itt együtt jó keresztyének legyünk, mert milyen jó így együtt lenni. Hanem azért is, hogy kifelé elmondjuk, ez mit jelent. Hogy megszólaljunk, hogy megszólaljon az életünk, mert az beszél a legtöbbet. Az életünk mond el a legtöbbet arról, hogy mi kiben hiszünk, hogy milyen ez a hit, hogy mit változtat rajtunk. A szavaink csak alá tudják támasztani azt, amiről az életünk egyébként is beszél, esetleg meg tudnak magyarázni valamit belőle.

Élnünk kell folyamatosan az Istennel való kapcsolatot, és mindig késznek kell lenni, minden egyes percben. Isten ezt a készenlétet segíti, megáldja, erőt ad benne. Annyi erőt, amit el tudunk képzelni. Olyan helyzetekben, amikor mi már rég feltennénk a kezünket és feladnánk, ő akkor visz tovább, akkor emel fel, akkor tart meg. Mert ha lehet ilyet mondani, akkor Isten valóban a szerelmesünk. Ő úgy szeret, ahogy ember ezen a földön szeretni nem tud. És ezzel a szeretettel körül tud és akar venni bennünket, ha akarjuk. És ha erre nézünk, akkor még a szenvedésben is megtaláljuk a boldogságot. Adja Isten, hogy erről tudjunk mindig készen, szelíden, tisztelettudóan számot adni. Ámen.