2017.08.06.
Engedelmesség vagy áldozat?
Lekció: Mk 12,28-34
Textus: Mik 6,6-8

Bevezetés

Manapság, ha prófétákról hallunk vagy beszélünk, akkor leginkább olyan emberekre gondolunk, akik előre megmondják a jövőt. Transzba esve lépnek kapcsolatba az istenséggel, és gyakran zavaros látomásokban jelentik ki, mi fog történni a távoli vagy a közeli jövőben. Posztmodern társadalmunk pedig éhezi a transzcendenssel való ilyesfajta kapcsolatteremtést. Ha csak arra gondolunk, hogy Nostradamus próféciái és azok értelmezései, különösen is 2011 óta, fényes reneszánszukat élik, láthatjuk, hogy katasztrófák, nagy és sokkoló tragédiák idején az emberiség próbál valamilyen túlvilági magyarázatot és segítséget találni. És erre szükség esetén misztikus alakokat is felhasznál.

Bibliai vonatkozásban azt láthatjuk, hogy nem ilyen egyszerű és sarkos a próféták szerepköre. A héber nabi szó kettős jelentéssel bír. Jelenti azt, aki valamit kijelent, ismertté tesz, mégpedig olyan valamit, ami nem tőle származik. Másrészt jelenti azt, aki Istentől elhívott, illetve Isten lelke által megragadott. Tehát a próféták nem egyszerűen és feltétlenül csak a jövőről mondanak rejtvényes jelentéseket, hanem Isten Lelke által beszélnek arról, ami Istentől és nem tőlük származik. Múlt, jelen és olykor a jövő vonatkozásában egyaránt.

Tudunk megélhetési prófétákról is, akik a királyi udvarban éltek, és megélhetésükről a király gondoskodott. Ezen „hivatásos próféták” anyagi függősége veszélyt jelente elhívásukra, ugyanis nagy volt a kísértés és a nyomás rajtuk, hogy mindig kenyéradójuk szája íze szerint beszéljenek. Azok az írópróféták, akiknek a könyvei előttünk állnak a Bibliában, ezt határozottan elítélték, az udvari és templomi korrupciót a bukáshoz vezető út egyik elemeként említik. Ők maguk a legtöbbször szemben álltak az aktuális politikai és vallási hatalmasságokkal, kemény kritikákat fogalmaztak meg, dörgedelmes figyelmeztetéseikben gyakran szóltak a vezetőkhöz, térjenek meg tévelygéseikből, mert ez az út a megsemmisülésbe vezet. Ez a babiloni fogságban végül be is következett.

Ezek közé a próféták közé tartozik Mikeás is. Ha otthon elolvassák a testvérek a próféta könyvét, akkor láthatják, hogy Isten üzenetét, óvását, figyelmeztetését közvetíti a hatalomnak és a népnek egyaránt. Nem jövendőmondó volt, hanem elsősorban a jelen kritikusa. Kíméletlenül tárja fel Izrael és Júda népének hibáit; hogy eltértek Istentől, a szegényeket kizsákmányoló, mértéktelen, pogány isteneket imádó, parázna életet folytatnak – és ez így nem mehet tovább. Szörnyű képekben írja le, mi lesz/lehet a következménye mindennek, ha nem jön el a megtérés ideje, és nem fordulnak Istenhez bocsánatért. A felolvasott szakaszban a borzalmaktól megriadt nép kérdéseit hallottuk arról, hogyan is kell Istent helyesen tisztelni, majd ezt követően Isten válaszát. Isten népe ugyanis elfelejtette, hogyan lehet Istenhez fordulni, Isten népe olyan mélyre ásta magát a bűnben, hogy már helyes „tippje” sincs arra, mi az, ami kedves Isten előtt.

1.      Aki ráébred bűnére, bármit megadna a szabadulásért

Borzasztó állapot. Az ember, az Isten által teremtett és kiválasztott ember, aki valahol együtt sétált és beszélgetett Istennel, olyan mélyre süllyedt, annyira körülvette magát a bűnnel, hogy nem találja az utat vissza teremtő Istenéhez. Ezeket a kérdéseket olvasva nem tudok elmenni amellett az érzés mellett, hogy még itt sem 100% a nép őszinte megbánása és változtatni akarása jelenik meg. Még itt jelen van egy kis pimaszság, egy kis dac. Mint a rendre utasított gyermekben, aki azért, hogy elkerülje a büntetést, engedelmességet színlel, de hogy továbbra is bosszantsa szüleit, tudatlanságot is tettet mellé. De e mellett más is megjelenik ezekben a kérdések, ami sokkal hangsúlyosabb, és ma ezt szeretném inkább kiemelni. Mégpedig az, hogy az ember, aki szembesül a bűnével, ha helytelen módon is, de bármit képes lenne megadni azért, hogy megszabadulhasson annak terhétől, a nyomástól, ami ebben a felismerésben ránehezedett.

Olvastam egy tanárról, aki a következő feladatot adta a diákjainak: írják össze azoknak a nevét, akiket nem szívlelnek, akik valaha bosszúságot okoztak nekik, és akiknek nem tudnak, vagy nem akarnak megbocsájtani ezért. A diákok lelkesen elkezdek mindenkit összeírni, aki csak eszükbe jutott. Miután a listák elkészültek, mindenki kapott egy dobozt, és annyi barackot kellett a dobozba tennie, ahány név a listáján szerepelt. Ezt a dobozt egy héten át mindenhova magukkal kellett, hogy vigyék. Az iskolába, a moziba, éjszaka az ágyba. És ha a hét során újabb nevek kerültek a listára, akkor újabb és újabb barackokat kellett a dobozba tenniük. A diákok eleinte jó mókának találták a feladatot, de hamar elment a kedvük tőle. Eleve nehéz volt mindenhova magukkal cipelni a dobozt. És ez csak rosszabb lett akkor, amikor a barackok rothadásnak indultak, kezdtek ragacsos masszává válni, elviselhetetlen bűzt árasztottak, a karton pedig átázott és mállani kezdett. A diákok gyorsan megértették, mire akarta rávezetni őket ezzel a feladattal a tanár. A magunkkal cipelt nehézségek, meg nem bocsátott bűnök, a magunké és másoké, leterhelik az életünket. Mindig velünk vannak, nem tudjuk letenni vagy másnak adni őket. Név szerint a mi rothadó, elviselhetetlen bűzt árasztó csomagjaink. Ennek a szagát ideig-óráig el lehet nyomni, a terhet rövid ideig tudjuk egyenes derékkel cipelni, úgy téve mintha semmi sem húzná a vállunkat, de ahogy ez a csomag nő, ahogy egyre erősebb a bűz, egyszer csak összecsuklunk alatta, az orrunkat átjárja az elviselhetetlen bűz, és mindennél jobban szeretnénk megszabadulni tőle.

2.      De eleve téves a hozzáállásunk

A nép vezekelni akar Isten előtt, és mindent felajánl ezért cserébe, még azt is, ami nincs a birtokában. Az a sokkoló ezekben a felajánlásokban, hogy egy teljesen téves hozzáállást tükröznek. Isten és ember kapcsolatának abszolút téves megítélését. A nép eszközt keres, tárgyat, javakat, mások életét, bármilyen eszközt, amivel kifizetheti Istent, amivel rendezheti a tartozást. A kérdések, és az az istentiszteleti gyakorlat, ami a kérdésekben megnyilvánul, azt mutatja, hogy a nép már jobban tudja azt, hogyan kell a pogány isteneket tisztelni, mint azt, hogyan az Egy Istent imádni és követni.

A Kr.e. 8-7. században tört be Izraelbe és Júdába a Molok-kultusz. Molok egy sémita térségben elterjedt istenség volt, neve királyt jelent. A föld alatti hatalmaknak és a tűz urának tartották. A neki szánt áldozatot a tűz által adták át birodalmába, és gyermeket is áldoztak neki. Azok az istentiszteleti gyakorlatok, amikre itt a nép rákérdez, mind ebből a kultuszból származnak. A hajlongás a „király-isten” előtt, az égőáldozat bemutatása, az extrém felajánlások, és a gyermekáldozat mind ennek a kultusznak a részei. És a nép nagy része már annyira ebben él, hogy nem is tud mást elképzelni istentiszteletként.

Van egy jellemzően közös vonás ezekben a felajánlásokban. Az ÉN bűnömért és vétkes életemért ajánlok fel valami/valaki MÁST. Bármit, akármit. Közülünk valószínűleg senki sem gyakorlója a Molok-kultusznak, ez a magatartás mégis ismerős lehet. Fokozottan az egy olyan világban, hogy „mindennek ára van”, „minden és mindenki megvehető, a kérdés csak az, hogy mennyiért”. A pénz világának és a vásárlásnak a lényege, hogy valamit adok valamiért. És ha kell a bűnbocsánatot is megvásárolom. Volt olyan idő a keresztyén egyház életében, amikor ezt még szándékosan ki is használták. Luthernél többek között a Tetzel által árusított bűnbocsátó búcsúcédulák verték ki a biztosítékot a reformáció kezdetén. De nem mindig kell valamilyen külső lehetőséget biztosítani. Az ember maga is megtalálja vezeklési eszközeit. Van, aki hatalmas adománnyal nyugtatja lelkiismeretét, van, aki a koldusnak vetett aprópénzzel, van, aki az ünnepenkénti templomba járással. A legtöbben nem is tudunk róla, hogy éppen a saját magunk által kijelölt vezeklési úton járunk.

Egy anya nem akarta vállalni harmadik gyermekét, de az abortusz után olyan bűntudata támadt, hogy utána vezeklésként sorra szülte a gyermekeket. A gyermekek hívatlan vendégnek érezték magukat saját családjukban, miközben az édesanyjuktól azt hallották, a gyermek Isten ajándéka. Amikor már 12 voltak, és élhetetlen volt az életük, egy családi veszekedés során derült ki, mi dolgozott az édesanyában az évek során. Majd később az is, hogy az egyik lánya tudat alatt átvette az anyja bűntudatát, és pszichés alapú meddőség alakult ki nála. Ilyen a modern kori gyermekáldozat. A másik formája, hogy a gyerekünk életét próbáljuk úgy alakítani, hogy elkerülje és jóvá tegye azokat a hibákat, amiket mi valamikor elkövettünk.

Bármit/bárkit odaadni. Csak mondják meg, mi az ár.

3.      Mert Isten nem azt kéri, hogy kifizessük

Pedig Isten nem ezt kéri, és nem ezt várja tőlünk. Ő nem követel magának hajlongást, nem akar extrém áldozatokat, sosem kért gyermekáldozatot népétől. Isten nem kéri, hogy megvegyük vagy kifizessük őt. Ez eleve lehetetlen és képtelen vállalkozás. Nem akar olyat, ami erőnkön felül van, vagy ami nem áll hatalmunkban. Nem valami MÁST kér a MI bűnös életünkért. MINKET akar. Mondhatjuk azt is, hogy áldozatként, de nem a szó negatív, veszteséggel járó értelmében. Áldozatként akar bennünket, hogy önmagunkat szenteljük neki, de ebben az odaszentelésben nem elveszítjük, hanem megtaláljuk magunkat.

Olyan beszédes a megszólítás: „Ember!” Ha neki adjuk magunkat, akkor találjuk meg az emberségünket, az utat, amin járnunk kell. Ő nem kíván tőlünk semmi „újat”. Talán szigorúan, de szeretettel teli emlékeztet arra, amit a kezdetek kezdetétől kér az embertől. A törvény szerint, igaz módon élni, szeretni, Istent és embert, és ami mindennek az előfeltétele, alázatosnak lenni Istennel szemben. Olyan ez az emlékeztetés, ez a felrázás, mint amikor valakit a fagyban felráznak, hogy el ne aludjon, és meg ne fagyjon. A rázás az lehet, hogy kemény, de életmentő.

Isten olyannyira nem akar tőlünk fizetséget, hogy azt ő maga készítette el tőlünk és helyettünk. Ő feláldozta azt, aki képes volt megfizetni értünk, aki meg tudott, ki tudott váltani minket a bűneinkből. Nem a zsarnok, hanem a szerető Isten kér tőlünk alázatot. Az az Isten, aki, ahogy János evangéliumában olvassuk: „úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” Isten maga készítette el számunkra az üdvösség útját. Hagyjuk hát el a saját magunk által kikövezett vezeklési utakat. Ne essünk Júdás hibájába, aki nem tudott Jézushoz fordulni bocsánatért, és miután mástól sem kapott bűnbocsánatot, önmagát büntette meg. Mi fordulhatunk a megváltóhoz, és aki hisz benne, annak Isten ígérete szerint örök élete lesz benne. Ne feledkezzünk meg arról, mit kíván tőlünk az Isten. Azt tegyük, nem MÁST, ne többet, ne kevesebbet.

Befejezés

Mikeás neve ezt jelenti, „ki olyan, mint az Úr!”. És ő maga is felteszi ezt a kérdést: „van-e olyan Isten, mint te?” (7,18).  És valóban, van-e olyan Isten, aki maga áldoz gyermekeiért. Egyedül az egy, örök, szerető, igaz Isten. TE mit teszel ISTENNEL, MAGADDAL, MAGADÉRT? Ámen.