2017.07.30.
Lekció: Préd 3,1-8
Textus: 2Móz 32,15-18
Svábhegy

Dicsérjétek az Urat!

Az ének és a tánc életünk megszokott, már-már magától értetődő része. Szerves része volt Izrael profán és kultuszi életének is. A bibliai leírásokból tudjuk, hogy sokféle hangszert használtak, melyeket a szöveghagyományokból gyakran be sem tudunk azonosítani, csak azokat, melyek egy-egy régészeti ásatáson előbukkantak. De tudjuk, hogy az általuk használt hangszereket három nagy csoportba sorolhatjuk: ütő és rázóhangszerek, húros hangszerek és fúvósok.

Ezek számos alkalommal szerepet kaptak a nép életében, hiszen az Istent dicsérő, magasztaló ének, a zene a legősibb idők óta szoros kapcsolatban állt a kultusszal. Dicsérték az Istent felségéért, hatalmáért, dicsőségéért, a teremtett világért, csodáiért és szabadításáért. A zene és az ének, ahogy ma, úgy akkor is, képes volt kifejezni az emberi érzések széles skáláját, hogy csak a két pólust említsem, az örömöt és a bánatot. Kifejezhette a hálát, de a gyászt, a veszteség fölötti bánatot is.

És ami nekünk ma már talán elképzelhetetlen és megbotránkoztató lenne, olykor a tánc is helyet kapott az Úr előtti örvendezésben, gondoljunk csak az asszonyok öröm-táncára a Vörös-tengeren való átkelés után, vagy Dávid táncára, miután a frigyládát Jeruzsálembe vitték. A zene, az ének a csatákban is fontos szerepet játszott. Az ellenséget megfélemlítette, a harcosokat pedig buzdította. De a szerelmesek is énekeltek egymásnak, kifejezve ez által szeretetüket.

És mindezzel, amiről eddig beszéltem, nincs is semmi baj. A Prédikátor könyvéből azt olvastam, hogy mindennek megszabott ideje van. Igaz ez az éneklésre, a zenére, a táncra is. Megszabott ideje van az Isten dicsőítéseként énekelt énekeknek, zenének, táncnak, és életünk profán eseményeikor is lehet megszabott ideje ezeknek, esküvőn, keresztelőn, temetésen, és még sorolhatnám. Baj csak akkor van, ha ezek a rendelt idők összekeverednek egymással. Ha amikor állítólag az Urat dicsérjük, mi csak dalolunk, dalolászunk.

Mózes második könyvéből azt a részletet olvastam fel, amikor Mózes a szövetségkötés után negyven napig fent van a Sínai hegyen az Úrral, majd amikor negyven nap múlva leér, igencsak, hogy is mondjam, különös jelenet fogadja. A nép egy aranyborjú körül mulatozik, amit szabadító istenüknek neveznek, és úgy gondolják, hogy ők épp istentiszteletet tartanak. Ezzel az igével foglalkoztunk a nyári táborban is, akik voltak, talán még emlékeznek rá. De ez a rövid szakasz különösen is megragadt bennem, és amikor a mai igehirdetésre készülni kezdtem, tudva, hogy a vendégeinknek hála a zene és az ének kiemelt szerepet kap a mai napon, rögtön tudtam, hogy hosszabban és beszélnünk kell erről.

A részletben, amit olvastam, Mózes és Józsué még nem látják a tábort, csak hallják. Nagy a ricsaj. Józsué nem tudja mire vélni a dolgok, és megkérdezi Mózestől, csatazaj hallatszik-e a táborból. Józsué nyilván arra gondolt, hogy míg ők a hegyen voltak, a nép esetleg csatába keveredett, és vagy még tart a csata, azért énekelnek, vagy már vége van, és a győzelmet ünneplik. Mózes azonban tapasztaltabb Józsuénál, és a hangok alapján megállapítja: ez bizony nem diadalének, nem is a legyőzöttek éneke, hanem dalolás.

Olyan kategóriába nem sorolható éneklés, vagy nem is tudom, hogy lehetne jól megfogalmazni. Nótázás, amit az alkohol mámora és az vált ki, hogy haj, de jól érezzük magunkat. És mi ezzel a baj? Az, hogy a nép ezt a dalolást istentiszteletnek gondolja. Azt próbálják éppen bemagyarázni maguknak, hogy ők azt az istent tisztelik itten nagyon jó hangulatban, aki kiszabadította őket Egyiptomból, a szolgaságból. És ez által az ének, a zene a bálványimádás eszközévé lesz.

Mert összekeverednek egymással a megszabott idők. Mert nem azt mondják, hogy most egy kicsit szeretnénk elengedni magunkat, bulizni egyet, csak úgy jól érezni magunkat, ezért dalolászunk, hanem azt mondják a bulira, hogy ez istentisztelet.

Most akár meg is vonhatnánk a vállunkat, mert nem valószínű, hogy itt a Svábhegyen bármikor bárkinek eszébe jutna, hogy összegyűjtve ékszereinket, öntsünk egy kis aranyszobrot, és a körül dalolásszunk, mondván, na, milyen szépen is dicsérjük mi az Urat. De nem kell ilyen vad dolgokra gondolni, mert ennél sokkal könnyebben válhatunk daloló tömeggé.

Ma is meg van a veszélye, hogy éneklés, zenélés, zenehallgatás, táncolás közben bálványimádókká leszünk. Nem egy szobor körül, hanem önmagunk körül. A saját tehetségünket, zsenialitásunk is bálvánnyá tehetjük, az istentiszteleten is, vagy amit annak gondolunk. Ez sem ismeretlen a mai világban. Különböző stílusban zenélő, éneklő emberek úgy érzik, jó lenne dicsérni a tehetségükkel az Urat. Csak egy adott ponton, egy óvatlan pillanatban már nem az Úr áll a középen, hanem az, hogy megmutassuk magunkat, és begyűjtsük a dicséretet. A Lélek eltűnik, és már nem az a fő szempont, hogy a zene, az ének, a tánc által a közösség Istenben gyönyörködjön, hanem hogy abban, aki vagy akik ezt előadják.

Ennek is megvan a megszabott ideje, egy koncerten vagy színházban, de nem az istentiszteleten. Isten gyülekezetében, istentisztelet közben a zenének és az éneknek mindig túl kell mutatnia önmagán, mindig Isten felé kell terelnie bennünket. Éppen ezért mondhatjuk, hogy Isten dicsőítése énekszóval egyben evangéliumhirdetés is. Voltak a magyar történelemnek olyan időszakai, például a magyar reformáció kezdetén, amikor majdhogynem az ének és a zene volt az evangélium hirdetésének legfőbb eszköze. Ezt ismerte fel Sztárai Mihály, aki zenével és énekkel közvetítette Isten üzenetet a török elől elmenekült, falvaikat elhagyott embereknek. Néhány éneke ma is megtalálható énekeskönyvünkben. Ő nem azért szerezte, írta ezeket, hogy legyen mit dalolni, vagy legyen olyan zene, ami közben jól érezheti magát az ember, hanem azért, hogy tudja az emberek szemét és lelkét az Isten felé emelni.

Akkor is csak daloló tömeggé válhatunk, ha az istentiszteleten az éneket, ami ugyanolyan fontos része a liturgiának, mint az imádság, az igeolvasás vagy az igehirdetés, mi csak egy üres tölteléknek látjuk. Egy elem, amivel el lehet kezdeni és be lehet fejezni valamit, mert mégiscsak kell egy ilyen alkalomnak valamiféle keret. Egy hiánypótló, hogy ne legyen olyan unalmas és egyhangú ez az itt eltöltött egy-másfél óra. Sokan éppen ezért nem is tekintik fontosnak a gyülekezeti éneklést, és az abban való részvételt. Nem gond, ha a kezdő énekről lekésünk, az tulajdonképp éppen azért van kitalálva, hogy késve is be tudjunk jönni, és még épp elérjük a lényeget. Alatta még lehet egy kicsit beszélgetni, üdvözölni egymást, szépen elnyomja megérkezésünk zaját.

Pedig az ének nem körítés, hanem nagyon fontos eleme az istentiszteletnek. Egyszerre imádság, igehirdetés, hitvallás. És az énekléssel mi magunk egy, az Istent szüntelenül dicsőítő kórusba csatlakozunk be. Mert a világ körülöttünk sosem csendes, a természet milliónyi apró kis zajával, dallamával, énekével jelzi, hogy él, és ezzel egyszersmind dicséri teremtőjét, az Urat. A láthatatlan világ seregei Isten trónja körül zenével és énekkel dicsérik az örök Királyt.

És mi ebbe a kórusba csatlakozhatunk bele. Jézus maga is együtt énekelt tanítványival. Mert az énekben, ha az a Szentlélek által fakad belőlünk, benne van a hálaadás, és az Istenre emeli a tekintetünket, akitől oly sok mindent kapunk. Ott van a dicséret, ami túlmutat a hálánkon, mert kitágítja a szűk látóteret, és olyasmiért is képesek vagyunk dicsőíteni őt, ami éppen számunkra nem látható és nem érzékelhető, és ami ugyanakkor minket is felemel.

Pál és Szilász, amikor Filippiben ártatlanul börtönbe vetették őket, nem sok mindent tapasztalhattak maguk körül, amiért hálásak lehettek volna, vagy dicsérhették volna az Urat. Mégis énekkel magasztalták Istent, mert a dicsőítésben ezen az aktuális nyomorúságon túl tudtak nézni, és magasztalták Istent, mert megszabadította őket a lelki fogságból, amihez képest a testi már jelentéktelenné vált.

Pál apostol a következőket tanácsolja az Efezusiakhoz írt levelében: „Ne részegedjetek meg a bortól, amelyben pusztulás van, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” (Ef 5,18-20). Maga az apostol is arra buzdít, hogy a zene, az ének ne csak hangulatteremtő aláfestés legyen, hanem egymás előtt és magunkban is annak az eszköze, hogy hálát adjunk az Úrnak.

És gyakran amit szavakba nem tudunk foglalni, amit a beszéd által nem tudunk kifejezni, azt képes kifejezni az ének és a zene, aminek nem egyszerűen csak gyönyörködünk a szépségében, hanem általa gyönyörködünk Istenben. Többször tapasztaltam, hogy idős, beteg emberek, akik már alig ismerték meg szeretteiket is, és csak halványan érzékelték a világot maguk körül, ha belekezdtem, hibátlanul énekelték velem a jól ismert zsoltárokat. Mert azok kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkükben. Ne tegyük üressé vagy bálványimádássá Istennek ezt a csodálatos ajándékát! Mindennek megszabott ideje van, és kérjük a Urat, hogy mi jól tudjunk élni ezekkel az időkkel, és ne visszaélni.

Végezetül egy verset, ami egyben ének is, szeretnék elétek hozni:

Csiha Kálmán: Ének a mélyből

Uram, én mindig vétkeztem,
De feléd tárom két kezem
Ne hagyj a mélyben lent!
Bár éltem semmit nem fizet,
Adjad Te nékem szent szíved,
S jóságodat, a végtelent.

Hogy tudjak én is égni még
És tiszta lenni, mint az ég,
Mi lábaidnak zsámolya.

Szeretni tudjak végtelen,
Ne maradjak a mélyben lenn
S ne legyek hűtlen már soha.

Bár angyal énekhang dicsér,
Hiszem, hogy Hozzád csak felér
Az elveszettek éneke,

Hiszem, hogy hangom hallgatod,
Felettem felragyog napod,
S begyógyul szívem száz sebe.

Ámen!