2017.07.23.

„Mindenfelé az a hír járja...”

Lekció: 1Korinthus 5,1-13.

Textus: Róma 2,24. + Máté 5,16.

Svábhegy

Szörnyű dolgokat lehet olvasni és hallani ezekben a napokban – kedves testvé­rek, kedves gyülekezet – arról, hogy bi­zo­nyos egyházi emberek mi mindent követtek el a múltban, vagy tesznek a jelenben, amivel kiváltják a nem keresztyén vi­lág jogos fel­háborodását. A teljesség igénye nélkül idézek néhány ezekkel kapcsolatos hírt: „Lezárult Németországban a re­gens­burgi dóm kó­rusiskolájának tanítványai ellen el­követett visszaélési esetek kivizsgálása. Az eredményeket Ulrich Weber ügy­véd tette közzé a saj­tó számára. Webert bízta meg az egyházmegye, hogy derítsen fényt a tör­téntekre, miután 2010-ben meg­jelentek az első fel­je­len­té­sek. Valószínűleg közel 550 gyermek elleni fizikai és pszichológiai visszaélésről van szó a re­gens­burgi általános iskolában, ahová a kiskorú kórustagok jártak a vizsgált időszakban, 1945-1990 között – nyilatkozta We­ber ügyvéd az újságíróknak. Nagy részük tes­ti fenyítést szenvedett el, de több mint 60 esetben szexuális erőszak is történt. Van­nak, akikkel mindkét visszaélési forma meg­tör­tént papok és az iskola tanárai részéről. A jelentés 49 felelőst azonosított az áldozatok feljelentéseinek köszönhetően, akik az is­ko­lát „börtönként, pokolként és koncentrációs táborként” írták le. Az in­téz­ményben eltöltött éveikről úgy beszéltek, mint „életük leg­rosszabb időszaka, amelyet a félelem, az erőszak és a segítség hi­ánya jellemzett”. Az esetek büntetőjogilag már elévültek, az akkori gyer­mekek felnőttek, de a fájdalom megmarad. Szá­muk­ra az egyházmegye 20 ezer euróig terjedő kártérítést biztosít. Az ügyben é­rin­tett Georg Ratzinger prelátus, XVI. Bene­dek bátyja is, aki 30 éven át igazgatta a kórust, mert nem észlelte a visszaélések jeleit. É­rintett továbbá Gerhard Ludwig Mül­ler bíboros is, aki 2010-ben Regensburg püspö­ke volt, aki nem reagált kellő határozottsággal a botrányra.” Mindezt nem va­la­mely egyházellenes, ateista hírportáltól idéztem, hanem a Vatikáni Rádió magyar nyelvű honlap­já­ról. Vagy itt a másik, szin­tén a közelmúltban napvilágot látott hír: „Vádat emeltek George Pell ausztrál bíboros, a vatikáni pénz­ü­gyek első számú fe­lelőse ellen régre visszanyúló, többrendbeli szexuális erőszak miatt, ezt jelentette be csütörtökön az ausztrál ren­dőr­ség. Vic­toria állam helyettes rendőrparancsnoka elmondta, hogy Pell-lel szemben több panasztevő áll, de további részleteket nem kö­zölt. Pellt egyébként már évek óta azzal gyanúsítják, hogy érseksége idején félrekezelte a pap­ság pedofil ügyeit, de az u­tób­bi években többen személyesen is megvádolták. Legu­tóbb tavaly hallgatták meg tanúként az ausztrál ügyek kapcsán, ami­kor ta­gad­ta, hogy tudott volna a szexuális visszaélésekről. Azt viszont elismerte, hogy az esetek idején ösztönösen az egyház szé­gyentől való meg­védése volt a cél. Csak Ballarat városában eddig több mint nyolcszáz feljelentést tettek egykori áldo­za­tok mintegy háromszáz pap ellen. Az áldozatok közül 47-en felnőttként öngyilkosságot követtek el. A bíbo­rosnak, akit Fe­renc pápa 2014 februárjában ne­ve­zett ki a Vatikán teljes pénzügyi mű­ködéséért felelős gazdasági titkárság prefektusának, jú­lius 18-án kellett megjelennie a mel­bourne-i városi bíróság előtt.” Ezt a hírt pedig a Bonum TV honlapjáról idéztem, amely szin­tén nem vádolható ke­resz­tyén­el­le­nes­ség­gel.

Bibliaolvasó Kalauzunk mai napi újszövetségi szakaszából úgy látszik, hogy már kétezer éve is megütközést keltett e­gyes ke­resztyének életvitele a korabeli társa­dalomban. Konkrétan abban a Korinthusban, amely az ókor egyik leger­kölcs­te­le­nebb városa volt, „mindenfelé az a hír járja”, hogy a gyülekezetben olyan szintű parázna­ságnak adnak teret, amely még a sok mindent látott he­lyi­eknél is kiverte a biztosíté­kot. Mert, hogy nem hétköznapi - már amennyire a házasságtörés hét­köz­na­pi esetnek tekinthető - há­zas­ságtörésről értesült az apostol, - s nyilván a város is - hanem arról, hogy a gyülekezet tagjai kö­zül valaki a saját apja feleségével, az­az a mostohaanyjával folytat szexuális viszonyt. Ráadásul nem titokban, hiszen az É­gei-tenger másik olda­lán, Efézusban tar­tóz­ko­dó apostolhoz is eljut ennek a híre. S a gyülekezet nemhogy megintette, vagy ki­zárta volna soraiból az ilyet, hanem még nekik állt feljebb, mert a­helyett, hogy megszomorodtak volna, inkább fel­fu­val­kod­tak, s valószínűleg azon há­borodtak fel, hogy a városi pol­gárság miért, milyen jogon vette szájára ezt az esetet. Pedig Ko­rin­thusnak akkoriban még a római szenátusban is igen rossz híre volt. A két kikötővel rendelkező ókori metropolisz feletti dom­bon állt Aphrodité istennő templo­ma, ahol a „papnők” jó pénzért tel­je­sítették az istennő és a matrózok kívánságait. De még ebben a nyüzsgő, multikulturális városban is megütközést keltett némely ke­resztyén élete: „Mindenfelé az a hír járja...”

Két kérdés merül fel ennek kapcsán bennem testvérek, s az ezek feletti elmél­kedésemet szeretném most megosztani ve­le­tek. Az egyik, hogy mennyire kell nekünk hitelt adni, egy-egy az egyház viselt dolgait megszellőztető, leleplező, a ke­resz­tyének szennyesét kiteregető hírnek? Kell-e foglalkoznunk, törődnünk ezekkel, s ha igen, ho­gyan? Hiszen a hírek vi­lá­gá­ban élünk, amikor min­dennek az adja meg az értékét, hogy mekkora port ver fel, s amint tudjuk, a rosszat mindig könnyebb be­mutatni, el­adni, nép­sze­rűsíteni, mint a jót. A másik kérdés pedig, hogy hogyan lehet elkerülni, hogy miattunk káromolják az Isten nevét a pogányok kö­zött? Hogyan ragyoghat úgy a mi világosságunk az emberek előtt, hogy látva a mi jó cse­le­ke­de­te­inket, dicsőítsék miattuk a mi mennyei Atyánkat? Mindez pedig a botránkozás és a botránkoztatás sú­lyos kérdéseit veti fel most számunkra. Isten Lelke se­gít­sé­gé­vel járjuk körül most a korinthusi keresztyének viselkedése kapcsán ezt a nehéz té­mát!

1./ Hír vagy híresztelés? – Az első kérdés tehát, hogy mit kezdjünk az egyház, a keresztyénség lejáratását célzó hí­rek­kel? Mert ne legyenek illúzióink testvérek, a legtöbbször nem a tisztánlátás, nem az igazság kiderítésének igénye vezérli a­zokat a­kik te­le­kürtölik a világot a papok pedofil tetteivel, az egyház anyagi visszaéléseivel, a hívők erkölcstelen ma­ga­tar­tá­sá­val, hanem az egész ke­resztyénség bemocskolása, ne­vetségessé tétele, létjogosultságának megkérdőjelezése. S így, - még a leg­jobb szán­dékkal nyil­vá­nos­ságra hozott hírek is - akarva, akaratlanul egy nagyobb játszma ré­szeivé válnak. Egy olyan küz­de­lemben használják fel ezeket a hí­re­ket, amely e világ fejedelme, az ördög, és a világ tényleges Ura, Jézus Krisztus között zaj­lik. Mert bár e világ fejedelme el­bu­kott, legyőzetett Jézus kereszthalála által, de utóvéd harcai a vi­lág végéig zajlanak. A Sá­tán addig nem adja fel a hívek elleni ás­ká­ló­dását, aknamun­káját. Hihetetlen leleményességgel, elképesztő fortélyokkal i­gyek­szik mindent elkö­vetni, hogy Jézus követőit a vi­lág előtt lejárassa, őket magukat pedig elbizonytalanít­sa, elbuktassa, meg­hátrálásra késztesse. Például ilyeneket sugdos a fülükbe: „E­zek­nek akarsz te hinni? Hiszen látod, mindegyik képmutató, ál­szent és hazug! Ugye nem veszed be a sok pedofil pap ócska du­má­ját?” A keresőknek, az életük értelmét kuta­tóknak, a ke­resz­tyénséggel barátkozóknak meg azt suttogja a szívükbe: „Nincs egyet­len egyház, egyetlen gyülekezet sem, amelyik ne len­ne érintve így, vagy úgy a külön­böző botrányokban. Egy kutya mindegyik. Bort isznak és vizet prédikálnak.”

Lássunk hát át a szitán testvérek! Ne engedjük magunkat félrevezetni! Ezek a hírek - még ha igazak is - egy nagyobb rend­szer szerves részei. Idealista és naiv lel­kek hiszik csak el, hogy a jót, a megtisztulást, a megújulást szolgálják, ha egyház-és ke­resz­tyénellenes hírportáloknak és újságíróknak kiteregetik a családi szennyest. Eze­ket a konkolyokat a média pillanatok alatt szár­nyra kapja, s anélkül, hogy a valódisá­gukat, a hátterüket, a hatásukat vizsgálná, azonnal szétszórja a tudatlan emberek lel­kének a föld­jébe.

Néhány éve így „leplezte le” a sajtó egy Budapest környéki református lelkész pedofíliáját. Szaftos cikkek jelentek meg a sa­ját gyermekét megrontó lelkipásztor i­szonyatos tetteiről. Annak rendje és módja szerint meghurcolták az illetőt, aminek a vége nem csupán az állás-és palástvesztés lett, hanem öt évnyi fegyház büntetés is. A­mikor ezt letöltötte, perének újratárgyalását kez­de­mé­nyezte a bíróságon, ahol a felül­vizsgálat során kiderült, hogy az egészet az anyósa találta ki, aki bevonta ebbe az ál­tala irányított le­ányát is, és még arra is fény derült, hogy a bíróságon korábban tanús­kodó hivatalos szakértők is elfogultak voltak a lelkész édes­a­pá­val szemben. Ez azon­ban mit sem segít már utólag rajta, aki idegileg teljesen tönkrement, és ma segédmun­kásként tengeti az éle­tét. – Érdemes tehát utánaolvasni, utánanézni minden ilyen szenzációs hírnek, mielőtt mi is felülnénk nekik.

Kérdezhetnénk persze, hogy vajon Pál honnan vette a korinthusiak közötti pa­ráznaságról szóló információját? „Min­den­fe­lé az a hír járja” - és ez elég? Nem adott vajon az apostol túl könnyen hitelt valami mendemondának? Nos, tudnunk kell test­vérek, hogy Pál jól ismerte ezt a gyülekezetet. Pár évvel korábban ő maga alapította. A korinthusiak az ő igehirdetése nyomán tértek meg, s lettek keresztyénné. Több mint másfél évig volt náluk első ott tartózkodása során. Ráadásul azóta is intenzív levele­zésben van ve­lük. Ennek a sorrendben már második levélnek - mert az első az elve­szett! - az elején is arról ír, hogy egy bizonyos Khloé nevű gyü­lekezeti tag embereitől személyesen kapott híreket róluk. Pál apostol zsidó ember lévén jól ismerte a kilence­dik parancsolatot, s an­nak hátterét. Tudta jól, hogy Isten törvénye szigorúan bünteti a mások jó hírének a sárba tiprását. Csak két vagy három meg­bíz­ha­tó tanú egybehang­zó vádja alapján lehetett Izraelben perbe fogni bárki is. Éppen ezért a szóbeliségnek igen nagy volt a tekintélye ak­koriban. Az apostol nem légből kapott híresztelésekre é­píti tehát a mondandóját, hanem megalapozott beszámolókra. Ezt a le­ve­lét is kedves és megbízható munkatársával, Timótheussal fogja elküldeni nekik. Az tehát, hogy „mindenfelé az a hír járja”, nem a plety­ka továbbadása az apostol részéről, hanem a szomorú valóság megállapítása. A valós rossz hír akkor is rossz hír, ha a leg­sze­re­tet­tebb személyről érkezik hozzánk. Márpedig Pál így tekintett a korinthusiakra. „Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek ti­teket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet.” - írja az előző, negyedik fejezetben. (1Kor 4,14.)

Szolgáljon mindez tanulságul számunkra, testvérek! Egyrészt abban, hogy ne higgyünk el minden rossz hírt elsőre, kritika és gondolkodás nélkül amit az egyház­ról, a keresztyénekről közölnek. Vegyük a fáradságot és nézzünk, kérdezzünk utána! Ez még ak­kor is igaz, ha egy számunkra közömbös, vagy egy velünk szemben ellen­séges indulatú emberről van szó, ha az ő a háta mögött mon­danak rosszakat róla. Hát akkor mennyivel inkább igaz, ha a szeretett lelki édesanyánkról, az Isten anyaszent­egyházáról van szó! Nem biztos, hogy ez az egyház, ez a gyülekezet tökéletes, sőt biztos, hogy nem az! De attól még szeretjük, és féltjük. Ahogyan a földi édesanyánk sem hibátlan, mégse jut eszünkbe lecserélni egy másikra! Mielőtt elhamarkodottan, felszínesen ítélkeznénk, vizs­gáljuk meg, hogy igazak-e a vádak, s a végső ítéletet bíz­zuk az igazán ítélő Úrra!

A másik tanulság az, hogy reformátusként ne legyünk kárörvendőek, ha más felekezetnél, mint az elején idézett hírekben a ka­tolikusoknál, következik be valami botránkoztató dolog! Még ha nem is a legközelebbi testvéreink ők, akkor is egy nagy család ré­sze vagyunk! Még ha több dologban vitában is állunk velük, akkor is az e­gyetemes anyaszentegyház tagjai ők is! Luther sem örö­mé­ben tette közzé 95 tételét, s nem a korabeli egyház lejáratása, hanem a megújítása volt a célja! A reformációnak a Szentírástól el­té­rő egyházi gyakorlattal szembeni kritikáját mindig az „érted harag­szom én, nem ellened” József Attilai elve vezette. Ráadásul a kí­vülről érkező alapta­lan vagy jogos vádak nem állnak meg a katolikus egyház falainál, azok az egyetemes keresztyénséget érik. Ne­künk is kijut belőle, hiszen rengeteg ember nem is tud kü­lönbséget tenni az egyes felekezetek között. Az ő szemükben mi mind­annyian keresz­tesháborúkat vívó, a népet a vallás ópiumával kábító, máglya állító, boszorkányégető inkvizítorok vagyunk mind a mai napig. Nem is beszélve arról, hogy mi is mennyi­szer adunk okot a támadásra a botránkoztató viselkedésünkkel!

S ebből fakad a harmadik tanulság. Az, hogy bár a kívülről érkező kritikát min­dig a helyén kell kezelni, s nem szabad túl­di­menzionálni, de azért komolyan kell ven­ni! A világ mindig tükröt tart az egyház elé, még ha ez a tükör sokszor torz is. Felna­gyít­ja, eltúlozza a bajokat, a nyomorúságokat. Pál azt írja az egyházról szóló efézusi levél 5. részében, hogy egykor majd Krisztus is úgy „állítja maga elé az egyházat di­csőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és fedd­he­tetlen legyen.” (Ef. 5,27.) Károli Gáspár úgy fordítja ezt, hogy „azon ne le­gyen szeplő, vagy sömörgözés”. Most még tele van az egy­ház sebekkel, ráncokkal, sömörökkel. Olyan szégyenfoltokkal, melyeket nem szívesen mutogat másoknak. De nem szabad a­zok­ra neheztelnie, akik - bármilyen szándékkal - rámutatnak ezekre. Le­het, hogy mint a bőrgyógyászok, nagyítóval nézik, keresik, hogy hol van valami, amit le lehet leplezni, de ez nem baj. Kérjük az áldott Orvost, Jézust, hogy vizsgáljon meg minket, és kezelje nyo­morúságainkat! Ami pedig rajtunk múlik, azt igenis tegyük meg mi! Az apostol sem arra kéri a korinthusiakat, hogy imád­koz­za­nak a mostoha­anyjával együtt élő drága testvér lelki üdvéért, hanem hogy ne tartsák a kapcsolatot az ilyennel, hogy takarítsák ki ma­guk közül a rothadást keltő kovászt, - bocsánat a vulgáris képért - vágják ki a gennyes kelést maguk közül! Mert a bűn fertőző, ha­lálos kór, amelyet nem szabad megtűrni, elnézni. A sebeket nem bepúderezni kell, hanem kitisztítani, fertőtleníteni, enyhíteni. Az egy­ház, a gyülekezet, a hívő ember is csak akkor lesz feddhetetlen, ha újra meg újra megtisztul Jézus vére által: a bűnbánat, a bűn­val­lás, a bűntől való elfordulás révén. Ha igyekszik Isten szentségét maga is fel­mutatni, és nem megbotránkoztatni a környezetét.

2./ Gyalázás vagy dicsőítés? Testvérek ez az ige által felvetett másik izgalmas kérdés. Min múlik az, hogy Isten nevét a po­gányok miattunk szidják, vagy miattunk dicsérik? Ha rövidre akarnám zárni ennek a kérdésnek a feszültségét, ha megeléged­nék a felszínes válasszal, azt mondanám, úgy kell élnünk, hogy a külvilág vonzónak, követendőnek találja keresztyén hitünket. Hogy ál­ta­lunk megkívánják a Krisztussal való életet. Úgy kellene jelen lennünk a társadalomban, - legyen szó közéletről, mun­kahelyről, is­koláról, vagy akár csak a lakótelepről - hogy hitetlen ismerőseink megé­rezzenek valamit a hívő emberek életének a pluszából, hogy nekünk milyen jó az Is­ten közelében élni. Testvérek ez így igaz, de ettől ez még egy nagy keresztyén köz­hely. Hiszen ha meg­ka­pargatjuk ennek a problémának a felszínét, csupa nehéz kér­désbe ütközünk. Mi tetszik az embereknek? Mitől leszünk a sze­mük­ben hitelesek? Hogyan lehet úgy élni közöttük, hogy soha ne keltsünk megütközést? Jézus vajon so­ha nem botránkoztatta meg saját kor­társait? Meddig kell elmennünk a külvilághoz va­ló alkalmazkodás útján ahhoz, hogy - Pál szavaival - „a zsidóknak olyanná le­gyek, mint aki zsidó, a törvény nélkülieknek pedig mint aki törvény nélküli”, anélkül, hogy feladnánk a hitünket, a meg­győ­ző­dé­sün­ket? Aki komolyan veszi a keresztyénségét, az akár nap mint nap beleütközik ezekbe a kérdésekbe.

Én például az e heti Nők Lapjában olvastam a következőket az egyik televíziós hírcsatorna beszélgetős műsorát vezető hölgy­től: „Az intellektuális kalandvágyat ott­honról hozom. A dédnagyapám református lelkész volt, én viszont nem hívő család­ban nőt­tem fel. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy református gimnáziumba kerül­tem. Olyan kultúrát adott, amit nem fedeztem volna föl a családi hátteremből eredően … én is kerestem, melyik hit az enyém. Jártam zsinagógába, hogy zsidó legyek, de nőként nem

en­gedtek előre a 12. sor elé, ezért megsértődtem, és nem lettem zsidó. Jártam református templomba, katolikus hittanra, olvastam budd­hista könyveket, vé­gül nem léptem be sehová. Tisztelem azokat az embereket, akik hisznek, de az én Bibliám tele van firkálva kér­désekkel. Egy fiatal lelkész tanított, jó fej volt nagyon, a­dott egy biztonságot ezen a területen, Épp most csináltam egy interjút egy evangéli­kus és egy református lelkészlánnyal, akik huszonkilenc évesek. Ha ilyen lenne az egyház, megtérnék, az tuti.” Csak zá­ró­jelben jegyzem meg, hogy az a „református lelkészlány”, a mi beosztott lelkészünk… Amin megakadt a szemem, és meg­dob­bant a szívem az interjú olvasása közben, az az idézett utolsó mondat: „Ha ilyen lenne az egyház, megtérnék, az tuti.”

Mert hogy mire is utalhat ez a megjegyzés? Arra, hogy az illető tisztában van azzal, hogy meg kellene térnie. Tanult hit­tant, református líceumban érettségizett, te­hát ismeri a bibliai alaptanításokat. Keresi az igazságot, keresi Istent. Tudja, hogy bűn­bá­nat, bűnbocsánat, kegyelem, hit nélkül elveszett ember, - még ha ennek a jelen­tőségét, talán nem is tudja felmérni. De valamiért még­sem hajlandó erre, valami visszatartja őt ettől, valami falként tornyosul közte és Isten között, ez pedig - bármi­lyen fájdalmas is, mond­juk ki - nem más, mint az egyház. Azt, hogy ez mennyire ob­jektív valóság, vagy mennyire csupán egy szubjektív tapasztalat, nem tudjuk megítél­ni. Lehet, hogy ez csak ürügy, lehet, hogy az egyház bűneire mutogatni könnyebb, mint a magunk bűneit fel­is­mer­ni és megvallani, lehet, hogy kényelmesebb külső okot keresni a magunk lelki-szellemi lustaságára, mintsem venni a fá­radt­sá­got és keresni egy olyan felekezetet, gyülekezetet, közösséget, amely ha nem is tökéletes, de esen­dőségeivel együtt is hiteles. Egy a­zonban biztos testvérek, az egyház ma is jelenthet akadályt az Istent kereső emberek számára. Mert ma is beleütközhetnek a mi sze­retet­lenségeinkbe, pletykálkodásunkba, klikkesedéseinkbe, ítélkezéseinkbe vagy épp - mint Korinthusban - az er­kölcs­te­len­sé­ge­ink­be! Bizony rólunk szól az Ige leleplezése: „Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? Aki azt mondod: ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki u­tá­lod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, törvénysze­géseddel meggyalázod Istent? Bizony „mi­at­ta­tok gyalázzák Isten nevét a népek kö­zött”, amint meg van írva.” (Róma 2,24.) Pál apostol kemény szavai kíméletlenül rá­mutatnak a vi­lág előtti hiteltelenedés okára, amely nem más, mint, hogy a magunknak állított bibliai mércét nem is törekszünk elérni. Isten előt­ti töredelmes szívvel kell megvallanunk, hogy az elvben képviselt értékeink és a mindennapi életgyakorlatunk között sokszor sza­kadéknyi a távolság. A körülöttünk élők amúgy is távcsővel és na­gyítóval a kezükben figyelnek minket, onnantól kezdve, hogy meg­tudják, hogy ke­resztyének vagyunk. Nem kellene hát támadási felületet adni nekik! Azt is észreve­szik, ha csak repedések van­nak a szavaink és a tetteink között. Sőt, sokszor jobban is tudják, hogy szerintük mit szabad egy keresztyénnek és mit nem, s ezt az or­runk alá is dörgölik. Az első konzekvenciája tehát a korinthusi, római, genfi vagy budapesti keresztyének életének, hogy ha nem gya­lázatot, hanem dicsőséget szeretnénk szerez­ni Isten nevének, akkor kíméletlenül harcolnunk kell a saját életünkben a bűn ere­jé­vel szemben! S mivel ez hiábavaló küzdelem lenne a magunk erejében, hitében bízva, szüntelenül intenzív, szoros közösségben kell lennünk a Szentlélek által Krisztussal. Aki megmarad Őbenne az imádság, az igeolvasás, a testvéri közösség gyakorlása és a szol­gálat révén, az terem sok gyümölcsöt az Ő dicsőségére.

A másik összefüggés, amit mélyebben is végig kell gondolnunk, hogy mennyi­re és miben kell megfelelünk a világ el­vá­rá­sa­inak? Mert, hogy az Ige mércéjének, Jé­zus elvárásainak meg kell felelnünk a hitelesség érdekében, az biztos. De mi kezd­jünk az i­lyen típusú elvárásokkal: „Ha ilyen lenne az egyház, megtérnék, az tuti”? Mi van, ha az emberek olyan dolgokat várnának el, ír­ná­nak elő az egyháznak, amelyeket mi nem tudunk összeegyeztetni az evangéliummal? Ha homlokegyenest az ellenkező­jét szeretnék ránk kényszeríteni konkrét kérdésekben annak, amit Isten Igéje paran­csol nekünk? Milyen az az egyház, amely tutira megtérésre se­gíti a keresőket? Talán olyan, amely megfelelve a korszellemnek áldását adja a homoszexuális és leszbikus kapcsolatokra? Vagy o­lyan, amely alkalmazkodva a mai társadalmi kihívásokhoz el­sőrendű feladatának látja Európa iszlamizációjának támogatását? U­gye emlékszünk? Alig másfél éve történt, hogy Stockholm leszbikus evangélikus püspöke a muszlim hitű látogatók érzékenységére fi­gyelve eltávolíttatta a kereszteket az egyik templom­ból, sőt Mekka irányát is jelezte nekik. A püspök asszony 2001 óta él együtt be­jegy­zett élettársi kapcsolatban egy lelkésznővel, akivel egy adoptált kisfiút nevelnek. S ez sajnos nem egyedi, nem kirívó eset. Nyu­gat-Európa és Észak-Amerika számos pro­testáns egyháza igyekszik maximálisan megfelelni a korszerűnek hazudott liberális dog­máknak. Nincs bűn, csak rossz családi háttér, - nincs megbocsátás, csak toleran­cia, - nincs felelősség, csak neveltetésbeli hiá­nyos­ság, - nincs misszió, csak vallások közötti párbeszéd, - nem Jézus az egyetlen út Istenhez, hanem Mohamed és Buddha is utat mu­tathat. Aztán meg nem értik, hogy miért hagyják el tömegesen a hívek eze­ket az egyházakat, miért üresek a templomok, miért az ezo­tériától várják az emberek életük megváltását. Félreértés ne essék! Nekünk 21. századi módon, a mai posztmo­dern ember fel­fo­gó­képességéhez alkalmazkodva, a technológiai forradalom eszközeit használva, az urbanizálódott, nagyvárosi ember nyelvén kell hir­detnünk az evangéliu­mot! De az elveszett és Jézus által megkeresett embernek szóló evangéliumot kell hirdetnünk és nem va­la­mi híg, langyos, lelki limonádét! A sötétségnek nem pislákoló gyertyabélre, hanem világító lámpásra van szüksége! Azt a két igei igaz­ságot kell te­hát összeegyeztetnünk Isten Lelke által, amelyről Pál ugyanennek az első korinthusi levélnek két részletében így ír: „Mi­vel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem is­merte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bo­londsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1,21.) A másik pedig a levél 9. részében pedig így szól „...mindenkinek mindenné let­tem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1Kor 9,22.) Az igehirdetésünk, a képviselt igazságunk tartalma nem i­ga­zod­hat a világ elvárásaihoz, mert akkor a lényegünket, keresztyén identitásunkat adnánk fel, de a formának, a hogyan-nak muszáj iga­zod­nia a mai emberhez, különben nem jut el az evangélium örömhíre az Isten fiainak megjelenését sóvárogva váró vi­lágba!

Összefoglalom: a mennyei Atya dicsőségét sem az nem szolgálja, ha Krisztus népe elzárkózik a bűnös világ elől a maga ki­választottságának elefántcsonttornyába, sem az, ha mindenáron meg akar felelni a divatos szellemi irányzatok előírásainak. A bot­ránkoztatást így se, úgy se tudjuk elkerülni. Mindenkinek nem lehet ugyanis meg­felelni. Mindenekelőtt Istennek kell meg­fe­lel­ni, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (1Tim 2,4.) Kerülni kell a meg­bot­rán­koz­tató, erkölcstelen viselkedést, hogy miattunk gyalázzák az Úr nevét, de ra­gaszkodva az Ige igazságához szeretettel kell képvi­sel­nünk az evangélium erejét a vi­lágban. Eközben legyen testvérek vezérelvünk az, amit Pál így fogalmazott meg Félix római hely­tar­tó előtt: „ezért magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem minden­kor tiszta legyen Isten és emberek előtt.” (ApCsel 24,16.) Is­ten adjon erőt nekünk eh­hez! Ámen.