2017.07.09.
Bárcsak!
Lekció: Jób 27,1-6
Textus: Zsolt 119,1-16

Kedves Testvérek, aki a Bibliaolvasó Kalauz szerint olvassa naponta Isten igéjét, egy ideje az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv mellett Jób könyvével találkozhat minden nap. Ez a nagyobb részt költői írás egy nagyon komoly kérdést vet fel, melyet az emberiség, az istenfélő emberek újra és újra megfogalmaznak. Mitől is függ ebben a földi életben, hogy az ember jó, kielégítő, boldog életet él, vagy éppen szenved?

Amikor Jób könyve íródott, az egyik elterjedt nézet az volt, hogy az élhet boldog, teljes életet, aki nem követ el bűnöket. Ha valakit szerencsétlenség ért, akkor biztosak voltak benne, hogy azért történt, mert valami nyílt vagy titkos bűn van a háttérben. Jób esetében is a barátok, akik eredetileg vigasztalni mentek Jóbot, egy idő után egyre ingerültebben próbálták bebizonyítani, hogy Jóbot azért érte a sok szenvedés, a sok veszteség, mert bűnt követett el.

Ezzel szemben Jób mindvégig kitartott amellett, amit a felolvasott szakaszban is hallhattunk, hogy ő feddhetetlen életet élt. Nem vétkezett, sőt, még arról is gondoskodott, hogy gyermekei esetleges bűneiért kiengesztelje az Istent. Miközben harcol igazáért, az Úr elé szeretne állni, és Istentől megtudni, hogy mi az oka szenvedésének, és hisz abban, hogy valóban feddhetetlenül állhatna Isten elé. Éppen ez okozza a feloldhatatlan ellentmondást a barátai szemében: miért szenvedne az, aki feddhetetlen?

A kérdés nagyon fontos, és századunkban nagyon aktuális is, mert a modern keresztyén irányzatok gyakran édesgetik magukhoz azzal az embereket, hogy a hitért cserébe gondtalan, boldog, rózsaszín felhőkben úszó életet ígérnek. Azonban testvérek, ahogy ezt talán mindannyian megtapasztaltuk már, hitben élni ezen a földön általában nem azt jelenti, hogy minden gondunk elillan. És bármennyire is azt gondoljuk magunkról, hogy jó emberek vagyunk, nem követtünk el bűnöket, azért mégis elérhet bennünket a szenvedés.

Jób könyve is erről tanúskodik, ellenben a 119. zsoltár, amelynek az elejét felolvastam, mintha mást mondana erről. „Boldogok, akiknek útja tökéletes, akik az Úr törvénye szerint élnek.” Hogy lehet ez egyszerre igaz Jób könyvének az állításával. Hiszen Jób az Úr törvénye szerint élt, azonban amikor a csapások érték, egyáltalán nem tűnt boldognak. Legalábbis a mi emberi mércénk szerint nem.

Ellenmondást találtunk a Bibliában? A két könyv szerzője nem egyeztetett a tartalom kapcsán? A Szentlélek mást sugallt egyiknek és mást a másiknak? Bennem is ezek a kérdések fogalmazódtak meg, olvasva ezt a két igeszakaszt. Vagy van esetleg mégis valami közös kifutása, üzenete ezeknek az igéknek.

Nézzük meg a 119. zsoltárnak ezt a szakaszát. Erről a zsoltár fejezetről annyit szeretnék elmondani azért, hogy a leghosszabb zsoltár, és egyben a Biblia leghosszabb fejezete is. Most nem olvastam végig az egészet, de kérem a testvéreket, hogy otthon tegyék meg. Azt fogják tapasztalni egy idő után, hogy a szerző mintha elkezdené ismételni önmagát. A mondanivaló szakaszonként, kis változtatásokkal ismétlődik, és az embernek talán kicsit kellemetlen érzése is támad. Miért kell ugyanazt ennyiszer megfogalmazni, ennyiszer leírni?

Ez a kényelmetlenség érzetünk adódik abból is, hogy mi ma általában csak információszerzésből olvasunk valamit, célirányosan. A hírektől, de még a regényektől is azt várjuk, hogy minél tömörebben, lényegre törőbben fogalmazzák meg mondanivalójukat. És viszonylag ritkán olvasunk el valamit többször is, hacsak nem arról van szó, hogy meg kell tanulnunk.

A zsoltáros azonban ebben az esetben nem egyszerűen csak információt közöl. A célja az, hogy az olvasó az üzenetben, a mondanivalóban, ahogy halad előre az olvasásban, egyre mélyebbre és mélyebbre merüljön. Hogy megízlelje azt, hogy elmélkedjen, meditáljon felette, és egyre több árnyalatát fedezze fel, majd egyre inkább magáévá tegye mondanivalóját.

A zsoltáros pedig, ahogy már említettem, rögtön az elején kijelenti, boldog az, akinek útja tökéletes, aki Isten törvénye szerint él. A törvény, amiről itt szó van, az nem egyfajta részletekre, pontról-pontra szedett szabályrendszert jelent. Nem arról van szó, hogy az Isten az ember kezébe nyom egy etikai törvénykönyvet, és a szerint kell élni a boldogsághoz. Sokkal inkább jelenti ez az Istennel való életet, amelyben az ember folyamatosan az Istennel van kapcsolatban, tőle kapja az útmutatást, a tanítást, a vezetést, és arra rá tudja bízni magát, függetlenül a körülményektől, az őt ért jó vagy rossz élményektől.

Elsőre olvasni vagy énekelni ezeket a sorokat nagyon buzdító, milyen csodálatos, hogy boldog az, aki így él. De aztán ha magunkba nézünk, akkor a felébredhet bennünk valamiféle lemondó vágyakozás. Nagyon szeretnénk így élni, de hát ki tud ilyen tökéletesen az Isten útján járni, és az ő vezetése szerint élni? A zsoltáros is rögtön egy sóhajjal folytatja: „bárcsak állhatatosan járhatnék utadon”. Bárcsak! Milyen jó is lenne így élni.

Az objektív kijelentés egy szubjektív vágyakozás követi. És a kettő között ott van a feszítő kérdés: „hogyan?”. Hogyan lehetséges mindez? A zsoltáros felvázolja a folyamatot. Először szükség van a megismerésre. Megismerni az Istent és azt, hogyan lehet vele kommunikálni. Nekünk, ha mondhatom így, könnyített az utunk, mert Krisztus által megtehetjük ezt. Hit által megismerhetjük őt, és ő felveszi velünk a kapcsolatot. Ezután a zsoltáros azt mondja, meg kell tartani magunkban azt, amit az Isten nekünk mond. Meg kell tartani magunkban az igét, hogy ne vesszen el, ne tűnjön el. Gondoljunk a magvető példázatára, hogy el ne kapkodják a madarak az igemagot, el ne száradjon, vagy meg ne fulladjon a tövisektől.

Sőt ennél tovább megy, mert azt mondja, a szívünkbe kell zárni. Ma azt mondanánk erre, integrálnunk kell. A személyiségünk részévé kell tenni, hogy már egészen elválaszthatatlan legyen tőlünk. És ha ez megvan, ha már tudjuk, értjük, a magunkévá tettük, hogy hova, mire vezet bennünket az Isten, akkor gyakorolnunk kell azt. A zsoltáros így fogalmaz: újra és újra számba kell venni, felidézni, felsorolni, elismételni, újra és újra megcselekedni.

Ez egy belső folyamat, amíg idáig eljutunk, és egy hosszú folyamat. Van, hogy évekig tart, amíg annyira be nem gyakorlunk valamit, hogy az már automatikussá váljon. Hogy már eszünkbe se jusson másként csinálni. És akkor lehet, sőt, biztos, hogy jön valami más, amivel újra végig kell járni ezt az utat: megismerés, megtartás, integrálás, gyakorlás.

Kicsit olyan ez, mint az autóvezetés GPS-el. Amikor megvesszük a készüléket, és beszereljük az autóba, először meg kell értenünk a működését, ahhoz, hogy használni tudjuk. Az Isten szavának a működését, az Isten közlésmódjának a működését is meg kell értenünk először. Esetünkben azt, hogy ma leggyakrabban a Szentíráson keresztül szól. Utána meg kell szoknunk: hol vannak a gombok, hogyan lehet beállítani az úti célt. Az elején lehet, hogy lesz olyan, hogy a legrövidebb idő helyett a legrövidebb távolságot állítjuk be, és szűk hegyi utcákba kerülünk. Vagy elfelejtjük beállítani, hogy kikerülje a fizetős utakat, és pánikba esünk, amikor menet közben meglátjuk a „matrica kötelező” táblát.

A Bibliában is meg kell tanulnunk először eligazodni. Meg kell tapasztalnunk melyek a rázósabb útvonalopciók, a nehezebb könyvek, és hacsak nem akarjuk az autónkat a „hegyen hagyni”, akkor bizony valahogy azokon is át kell vergődnünk, később talán még kedvet is kapunk oda visszatérni, mert ha nehéz is ott elkanyarogni, nagyon élmény gazdag, és egész más, mint a széles autópálya.

És ha már tudjuk kezelni a készülékünket, akkor elkezdhetjük a vezetésére bízni magunkat. Minden esetben, amikor új vidékre, ismeretlen útvonalon megyünk, akkor teljesen rá kell hagyatkoznunk. Aztán gyakorolni kell vele együtt, másodszorra, harmadszorra még kell a segítsége, hogy újra és újra elmondja, merre kell fordulnunk. De sokadik alkalomra, ha már sokat gyakoroltuk, akkor már mi magunk is tudjuk az utat.

Ha az Isten tanít nekünk valamit, akkor jó, ha újra és újra meghallgatjuk, gyakoroljuk, számba vesszük, amíg már magától nem megy. Van olyan, hogy egy utat régen jól ismertünk, de már régóta nem jártunk arra, esetleg a terepviszonyok is megváltoztak, és akkor újra a készülék segítségére van szükségünk.

Ezért nem mondhatjuk soha, hogy én már annyit olvastam a Bibliát, hogy már nem tud újat mondani. Mindig van új mondanivalója számunkra az Istennek. És mindig vannak járatlan útvonalak, amelyeken még nagy szükségünk van a vezetésére. Egy krízisben, egy életszakasz váltásban, a család bővülésekor vagy valakinek az elvesztésénél. Rengeteg olyan helyzet adódhat az életben, amikor szükségünk van Isten vezető szavára.

De még mindig ott a kérdés, ha mi nem tudunk tökéletesek lenni, akkor nem is lehetünk boldogok? Önmagunkban nem. De van segítségünk. Az, aki képes volt tökéletesen Isten útján járni, aki az Úr törvénye szerint élt. Jézus részesít bennünket ebből tökéletességből, és az ebből fakadó boldogságból.

Persze ez nem a habos-babos romantikus filmes, boldogan éltek, amíg meg nem haltak boldogság. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy ez a boldogság az Isten ajándéka, egy érzés, amit nem a körülmények, hanem a Lelke által bennünk élő Isten határoz meg. Még Jóbnak is, akkor, amikor mindent elveszített, az adott reménységet, hogy rendíthetetlen volt a hite. Így fogalmaz: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él… testem nélkül is meglátom az Istent.” Ez a szilárd, rendíthetetlen, ha mondhatom ezt, begyakorolt hit legyen a mi reménységünk, kapaszkodónk, boldogságunk is minden élethelyzetben. Ámen.