2017.07.02.

Találkozás az evangélium hatalmával

Lekció: Apostolok Cselekedetei 24.

Textus: Máté 10,16-20.

Svábhegy

Mindannyiunk életében adódhatnak kedves testvérek olyan - többnyire váratlan - találkozások, amelyek utólag sors­fordítónak bizonyulnak. Mondok néhány történelmi és mai példát. Sziddhártha Gautáma herceg, aki 29 éves koráig egy é­szak-kelet indiai királyfi fényűző életét élte, egyszer kiszökött a palotájából. Legendás kocsiútja során elő­ször egy öreg em­ber­rel, másodszor egy súlyos beteggel, majd pedig egy halottal találkozott. A három gyötrelmes találkozás után úgy döntött, hogy otthagyva gazdagságát remetének áll, és megpróbálja megtalálni a szenvedés okát és az élet értel­mét. Történetírói sze­rint ezt hét évnyi aszkézis után érte el, a­mikor megvilágosodott, azaz buddhává lett. Az élete aztán gyökeresen meg­vál­to­zott.

Kálvin János 1536 júniusában - családi ügyeinek rend­betétele után Franciaországból visszaindult Bázelbe. Az V. Ká­roly császár és I. Ferenc francia király közötti háború miatt azonban kerülőt kellett tennie Genf felé. Kálvin terve az volt, hogy végleg letelepszik valamelyik svájci városban, és a tu­dománynak szenteli életét. Mivel késő este érkezett a város­ba, meg­szállt a „Medvéhez” címzett fogadóban. Csak egy éj­szakára gondolta. Isten azonban másként végzett felőle. Fa­rell Vil­mos, a város reformátora érkezett hozzá, aki mindená­ron rá akarta venni arra, hogy maradjon Genfben és segítsen a re­for­má­ció ügyét tovább vinni. Kálvin először kerek-perec nemet mondott, de Farell Isten átkával fenyegette meg, hogy semmit nem ér­nek a tanulmányai, ha nem marad ott, és nem segít most. Kálvint úgy érték ezek a szavak, mintha maga az élő Isten kiáltott vol­na rá. Tudta, hogy Isten akaratának sze­gül ellene, ha tovább is vonakodik. Csendesen lehajtotta fejét, és csak ennyit mon­dott: Legyen minden Isten akarata szerint. Később azt írta erről az eseményről, hogy „mintha Isten nyúlt volna utánam a mennyek­ből”. Sorsfordító volt ez a találkozás a két reformátor között. Ilyenek azonban ma is vannak.

Levente Péter és Döbrentey Ildikó színész házaspár 2015-ben megjelent első közös kötetükben sorsfordító talál­ko­zá­sa­ikról mesélnek. Olyan „földi angyaloknak” állítanak emléket, akik mellettük voltak örömökben, próbatételekben, di­lem­mák­ban, akiknek részük volt életük alakulásában. Tör­téneteiket - amelyek először a Family magazin hasábjain je­lentek meg - az­zal a nem titkolt céllal adták közre, hogy mi is észrevehessük: bizony mindannyiunk életét angyalok serege kíséri. Ők le­het­nek családtagok, barátok vagy akár egy szom­széd is. Isten ugyanis rendkívül ötletgazdag, ha embereken keresztül ta­lál­koz­ni akar velünk. Ezt tapasztalta meg egy ízig-vérig mai popzenész is, Mező Misi, a Magna Cum Laude e­gyüttes front­em­be­re.

Vele készített interjút pár hete a Parokia.hu internetes portál, amely így ír: „A sorsfordító találkozást Istennel egy má­sik előzte meg. Az egyik televíziós tehetségkutató műsor zsűritagjaként meghívást kapott a Baptista Szeretetszolgálat ka­rá­csonyi cipősdoboz-akciójába. „Nagy duzzogva elmentem, s ekkor ismertem meg Szenczy Sándor baptista lelkészt. Ő már más­nap közös misszióba hívott. Azt mondta: gyere el is­tentiszteletre, ismerd meg az Urat, elmegyünk az ország min­den szeg­letébe halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekhez, beszélj nekik a hitről, az álmaid megvalósulásáról, arról, hogy nincs le­hetetlen - motiváld őket. Ez annyira fellelkesí­tett, hogy el is indultam vele egy kis faluba. Egész úton Isten­ről beszélt, na­gyon meggyőzően. Ekkor határoztam el, hogy beiratkozom a teológiára. Úgy éreztem, kötelességem minél többet megtudni Is­tenről. Az Ő kegyelméből már három évet elvégeztem, jövőre fogok diplomázni.” – Sorsfordító találko­zások ezek, amelyek dön­tő módon befolyásolják életünket. Talán nekünk is volt már részünk ilyenben. Persze nemcsak pozitív hatású talál­ko­zá­sok történhetnek velünk, hanem nega­tív, pusztító következményekkel járók is, de aki embereken keresztül Istennel talál­ko­zik, az ma is olyan pozitív változá­son mehet keresztül, amit semmi mással nem lehet elérni. Mert az evangélium hatalmával, az élő Jézus Krisztussal ma is lehet találkozni.

Tegyük fel hát, - kedves testvérek, kedves gyülekezet - hogy közülünk valaki találkozna egy igazi UFO-val! Bár nem tudom milyen egy igazi UFO, de képzeljük el, hogy mondjuk egy késő esti normafai séta során egyszer csak leszállna mel­lettünk az Anna-réten egy repülő csészealj, és kiszállnának belőlük zöld fejű, világító testű kis földönkívüliek! Mit ten­nék ez­után? Nyilván azonnal elújságolnám a családtagjaim­nak, az ismerőseimnek, ha pedig sikerülne lefényképeznem vagy ka­me­rára vennem az eseményt, akkor rögtön megoszta­nám egy közösségi portálon. Jóllehet én nem hiszek az UFO-kban, de ha mé­gis részese lennék egy ilyen élménynek, gon­dolom, hogy alapvetően megváltozna az élethez, a világhoz, az emberekhez va­ló viszonyulásom.

Mindezt azért mondom, mert az az élmény, amelyben Pál apostolnak a damaszkuszi úton része volt, talán csak egy ilyen elképzelt élményhez hasonlítható. Fényes, égi jelenés, teljesen váratlan körülmények között. Katonai kísérőivel lo­vagol, már a város közelében járnak, amikor: „Hirtelen vakító fényesség sugárzott le rám az égből” - ahogy később ő maga visszaemlékszik erre. Majd jön a már mennybe ment Jézus megszólítása és kérdése: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Az ad­dig rendkívül magabiztos, büszke farizeus teste és ego-ja a földre zuhan, s a porban fekve kérdezi: „Mit tegyek, U­ram?” Jé­zus pedig új célt, új értelmet, új küldetést ad neki: „Eredj el, mert én messze küldelek téged, a népek közé!” Így lesz a ke­resz­tyéneket üldöző vakbuzgó Saulból, a keresztyén­ség lényegét, az evangéliumot a pogányok között hirdető Pál.

Mert a keresztyénség summája az evangélium hatalma. De - tegyük fel a kérdést - vajon mi az evangélium? Sokak sze­rint valamiféle dogma, amit hinni kell, hiszen a keresz­tyénség - az ő szemükben - nem más, mint egy tanrendszer, amit gon­dolkodás nélkül el kell fogadni. Mások azt hangsú­lyozzák, hogy az evangélium elsősorban nem merev tan, ha­nem meg­szó­lító üzenet. Az evangélium szó jelentése is „öröm hír”. Az üzenet arról szól, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia eljött ebbe a vi­lága, meghalt, feltámadt, s aki benne hisz az bűnbo­csánatot, szabadulást, örök életet kap. Ugyanakkor igaza van azoknak is, akik azt hangoztatják, hogy veszélyes az a hit, a­mely az evangélium elfogadása által azonnal bűnbocsánatot í­gér min­den­ki­nek, hisz olyan könnyű visszaélni ezzel: vétke­zünk, megbánjuk, bocsánatot nyerünk, aztán újra vétkezünk, megbánjuk, bo­csá­natot kérünk, és így tovább. Tehát az evan­géliumnak életté kell válnia, nemcsak egy igaznak tartott üze­netté. De az evan­gé­lium még ezen is túlmegy, hiszen több, mint valamiféle erkölcsiség vagy életmód: az evangélium szí­ve, lényege egy sze­mély, Jézus Krisztus, a vele való közös­ség. Ez a közösség megjelenik az élet átalakulásában, a bűn­bocsánat, az örök élet és e­gyéb ajándékok feletti hálában, va­lamint a hitünk megfogalmazásában. – Az Apostolok Cselekede­teiből olvasott mai rész azt mu­tatja be, hogyan jelenik meg az evangélium, mint életformáló hatalom két ember életében. E­lőször azt látjuk, hogy mi az e­vangélium egy olyan személy életében, aki a Jézus Krisztussal való kapcsolatra rátette az é­letét, majd azt vizsgáljuk meg, ho­gyan találkozik az evangéli­um változásra hívó valósága egy olyan emberrel, akit komo­lyan megérint - de akit végül még­sem ér el.

1./ Hogyan jelenik meg az evangélium hatalma Pál é­letében? Egy hete is hallottuk, hogy Pál apostol Milétoszban, a­mikor már nyilvánvaló volt, hogy Jeruzsálembe utazása ve­szélyekkel, sőt, bebörtönzéssel fog járni, így szólt: „még az é­le­tem sem drága, csakhogy elvégezhessem a futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól… kaptam.” (ApCsel. 20,24.) Majd, - válaszul az érte aggódó cézáreai tanítványok­nak, - kicsit később így beszélt: „én nemcsak megkötöztetni, ha­nem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” (ApCsel. 21,13.) Nyilvánvaló tehát, hogy Pál feltet­te az é­le­tét az evangéliumra, Jézus Krisztusra. Jeruzsálemben lázadást provokálnak ellene, így kerül római fogságba. Ké­sőbb, egy össze­esküvés elől fogolyként Cézáreába menekítik, ahol Félix római helytartó lesz a bírája. Arról olvastunk a mai igében, a­mi­kor Félix kihallgatja Pált a Jeruzsálemből érkező vádlók jelenlétében. Hogyan viselkedik az apostol a kihallga­táson, a fog­ság­ban? Hogyan viszonyul ahhoz az emberhez, a­kinek alá van vetve? Hogyan ölt testet magatartásában, szava­iban, dönté­se­i­ben az evangélium, a Krisztussal való közös­ség? Mit jelent éles, konkrét helyzetekben, ha valaki azt vall­ja, hogy az e­van­gé­li­um az élete, hogy Jézusért, ha kell, még meghalni is kész?

Testvérek, azt látjuk, hogy Pált nem a változtathatatlan­ba való belenyugvás, sem valamiféle előre elvégzett mártír­sors irányítja, hiszen mindent megtesz azért, hogy megvédje önmagát. Az az ember, aki kész meghalni Jézusért, ha szüksé­ges, nem kész arra, hogy hagyja magát, nem adja át magát passzívan és bénultan támadóinak. Amikor Tertullusz, - aki inkább ü­gyész, mint ügyvéd - lázadás szítását rója fel neki, Pál pontról pontra megcáfolja azt bírája, Félix előtt. Egyértel­műen állítja, hogy semmilyen törvénykezésre okot adó bűnt nem követett el, ha csak az a kijelentés nem büntetendő, hogy a halottak fel­tá­ma­dását hirdette. De az apostol már korábban is több alkalommal a legkülönfélébb eszközökkel élt, hogy a maga ár­tat­lan­sá­gát bizonyítsa, illetve magát megvédje. Ami­kor mint lázadót meg akarták korbácsolni, azonnal arra hivat­kozott, hogy római pol­gár, és mint ilyet, bírósági ítélet nélkül nem fenyíthetik meg. Kicsit később, amikor a zsidó nagyta­nács előtt hallgatják ki, az „oszd meg és uralkodj!” elv alap­ján egymásnak ugrasztja vádlóit, a szadduceusokat és farizeu­sokat. A szadduceusok u­gyan­is tagadták a feltámadást és az örök életet, a farizeusok hitének viszont fontos alapköve volt ez. Pál ezért közbeveti, hogy a halottak feltámadása miatt vá­dolják - hiszen Jézust hirdeti - , s azonnal kitör a régi ellensé­geskedés a két párt között, ami­nek árnyékában Pál időt nyer. Nem sokkal ezután unokaöccse közreműködésével leleplezi az ellene szőtt összeesküvést, s így menekül meg a biztos ha­láltól.

Ebből is látszik testvérek, hogy az evangéliumot meg­élni, Jézus Krisztust odaadóan követni nem jelenti azt, hogy az em­ber erőtlen, tehetetlen, önmaga megvédésére képtelen, saját érdekeit nem képviselheti. Pál, aki Jézus Krisztusért még meg­halni is kész, nem adja magát könnyen ellenfelei ke­zére. Ezt a magatartást Jézus így fogalmazza meg: „Íme, én el­kül­de­lek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek te­hát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Mt. 10,16.) A­múgy Jézus is számos alkalommal megvédte önmagát, akár úgy, hogy nem engedte meg, hogy elfogják, a­kár oly módon, hogy mennyei bölcsességgel válaszolva ke­rülte ki a letartóztatására felállított szóbeli csapdákat. Amikor aztán eljött az óra, hogy saját hatalmából és döntéséből átadja magát ellenségeinek és kínzóinak, akkor engedelmeskedett az Atya akaratának, de ez az önátadás nem gyengeség, vagy a sorsába való beletörődés volt, hanem szabad, önkéntes döntés a világ megváltása ér­dekében.

De vegyük észre, hogy Pál apostol evangéliumi maga­tartásának van egy másik oldala is. Tudniillik az, hogy úgy éli meg a fogságot, a Félixnek való alávetettséget, mint ami le­he­tőség az evangélium hirdetésére. Félix, aki az első meghall­gatás ut­án elnapolta az ügyet, később - így olvastuk -„magá­hoz hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről.” Az a Pál, aki nem adja magát passzívan és erőtlenül ellenfelei kezére, a fogságban nem azzal van elfoglalva, hogy hogyan szaba­dul­jon meg. Pedig lett volna lehetősége rá, hi­szen Félix „azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyak­rabban hívatta, és el­beszélgetett vele.” Nem kérdés, hogy Pál, akit Félix könnyű őrizetben tartott, és így látogathatták a cé­záreai keresztények, össze tudta volna szedni azt a pénzt, ami Félix megvesztegetéséhez kellett. Ő azonban nem ezt tette, és nem kisza­ba­du­lá­sá­nak körülményeivel volt elfoglalva, hiszen fontosabb cél lebegett a szemei előtt. Az, amit Jézus így mon­dott: „helytartók és ki­rályok elé hurcolnak énmiattam, tanúbi­zonyságul nekik és a pogányoknak.” Pál tudta, hogy „jó he­lyen” van, hogy minden kö­rülményt értékelhet az evangélium oldaláról nézve, ezért Jézus Krisztust hirdeti Félixnek. Krisz­tus evangéliuma szabaddá tet­te őt arra, hogy többet lásson, minthogy a saját irháját mentse minden áron. Ő Krisztust lát­ja, Isten hatalmas Fiát, aki alá­szál­lott érte is, az elvakult buz­gó fanatikusért, aki meghalt és feltámadt érte is, aki rabja volt kemény, gyűlölködő szívének, s új szívet, új szeretetet, új éle­tet lehelt belé. Ez Pál, az evangélium életformáló hatalmának hiteles tanúja.

2./ De hogyan jelenik meg az evangélium sorsfordító hatalmával való találkozás Félixnél? Miután láttuk, hogyan for­mál az evangélium egy olyan embert, aki a Jézus Krisztus­sal való kapcsolatra rátette az életét, most azt vizsgáljuk meg, ho­gyan találkozik az evangélium változásra hívó valósága egy olyan emberrel, aki újonnan találkozik vele.

Alapigénkből az derül ki, hogy Pál nemcsak általános­ságban beszélt Félixnek a Jézus Krisztusban való hitről, ha­nem ez­zel érintette Félix életének húsbavágó kérdéseit. Nem­csak azt fejtette ki, hogy Jézus a zsidók által várt Messiás, az Isten Fia, akit elítéltek, meghalt, de feltámadt, hogy minde­nek bírája legyen, hanem ezzel együtt az igazságról, az ön­meg­tar­tóz­ta­tás­ról és a jövendő ítéletről is szólt. Pál nem tu­dott úgy bizonyságot tenni Jézusba vetett hitéről, hogy ne be­szélt volna egy­út­tal, akár indirekt módon is, Félix életéről. Mert az evangélium kedves testvérek, sohasem hangzik légü­res térben, s Félix, aki ér­deklődött, ezzel egy ponton szembe­sült. Szembe találta magát az igazság követelésével, ő, a fel­szabadított rabszolga, akiről Ta­citus, római történetíró így ír: „Félix egy királyi hivatalt töltött be, miközben egy rabszolga természete uralkodott benne. Tel­ve volt kegyetlenséggel, kap­zsisággal, kéjvággyal.” Találkoznia kellett a Krisztus arcán felragyogó igazsággal annak a Fé­lix­nek, aki korrupt hivatal­nokként megvesztegetésre várt Pál szabadon engedése érde­kében. A jézusi igazság mellbe vágta azt, aki két évig „fog­ságban hagyta Pált, mert kedvébe akart járni a zsidóknak”, azaz bírói hatalmát saját politikai túlélése ér­de­kében használ­ta. A megfeszített és feltámadott Krisztusban az önmegtartóz­tatás erényével is szembesült az a Félix, aki a gyö­nyörű, de romlott természetű zsidó Druzillát harmadik feleségeként egy zsidó mágus közreműködésével csábítja el tör­vé­nyes férjétől. Önmegtartóztatásra való felhívással találkozik az a Félix, aki hírhedt volt brutális kegyetlenségéről, ami végül kar­rierje bu­kásához is vezetett. Ugyanakkor a Jézus Krisztusban való hit­tel, az evangéliummal találkozva nem kerülhette el azt sem, hogy a jövendő ítélettel szembesüljön. Azzal a nappal, ami­kor Jézus - ez a számára nem több, mint egy megfeszített zsi­dó, akiről az ilyen pál-félék azt állítják, hogy feltámadt - min­denható Istenként számon kéri élete minden cselekedetét, sőt, mu­lasztását, sőt, szíve rezdülését, hiszen teljesen lemeztele­nítve, átvilágítva fog majd egy napon előtte megállni. Az e­van­gé­li­um változásra, megtérésre hívó hatalmas szóként érte el Félixet, és ez túl sok volt a helytartónak: „Amikor az igaz­ságról és ön­megtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat ta­lá­lok, majd ismét hívatlak.” Félix talán vágyódott, talán valami megmozdult a szívében, talán szomjas volt a kü­lönös bé­kes­sé­get sugárzó Pál Istene iránt, de ugyanakkor túl nagynak tűnt az ár. Talán el tudott volna fogadni egy olyan „evangéliumot”, a­mely nem hívja radikális változásra, koráb­bi élete megítélésére és feladására, de ez az életformáló evan­gélium, ez a meg­vál­to­zást követelő Jézus - még ha bocsánatot és ígért - túl nagy falat volt Félixnek. Talán többször gyötrő­dött, közel került, majd új­ra távol a két év alatt, amíg Pált fogságban tartotta, de minden alkalommal, amikor már-már majdnem közel engedte ma­gá­hoz ezt a Jézust, kristálytisztán látta maga előtt, hogy mi mindent fog elveszíteni. A helytar­tót a jövendő ítélet elrettentette. Meg­tudhatta, hogy nem a zsidóknak kell kedveznie, nem a fölöttesei előtt kell beszá­molnia tetteiről, hanem Istennek tartozik szá­madással. Tud­juk, hogy az elbizakodott, a maga fölött más fórumot el nem ismerő hatalmat nehéz, sokszor lehetetlennek tű­nik figyel­meztetni, hogy felelős Isten előtt. Különösen, ha a keresztyén ember megalázott helyzetben van, ha ezt „bilincsek kö­zött” kell megtennie. Pál viszont tudja, hogy „hatalmi pozícióból”, az evangéliumból fakadó hatalomból beszél, s ez ad ne­ki bá­torságot, hogy megtegye. Félix, a felszabadított rabszolga, a­kinek magasra ívelt a pályája és helytartó lett, rászolgált ne­vé­re: „sikeres, szerencsés, boldog”. Valóban az, hiszen alulról jött és magasra jutott. Ő a „sikeres” ember, aki „szerencsés csil­lagzat alatt” született. És mégis, amikor a legnagyobb „szerencse” mosolygott rá, amikor Isten úgy intézte, hogy ta­lál­koz­zon Jézus Krisztus páratlan valóságával, az evangélium sorsfordító hatalmával, meghátrál. Csakúgy, mint egyszer a gazdag if­jú. Félix hamarosan kegyvesztett lett a császár előtt, s elfelejtett, névtelen emberként halt meg.

3./ Már csak egy kérdés maradt ezek után, kedves test­vérek. Mit jelent mindez számunkra? Hogyan reagálunk mi az evangéliummal való sorsfordító találkozásra?

Jézus Krisztus evangéliuma mindannyiunk életére néz­ve kihívás. Senki sem mondhatja, hogy megérkeztem, mert a hit­beli igazságot értem, mert egyszer meghallottam és befo­gadtam az üzenetet, vagy mert bizonyos területen megválto­zott az éle­tem. Az evangélium életformáló ereje folyamatosan érkezik, újra és újra megszólít, változásra hív, újabb és újabb hely­ze­tek­ben akar kiformálódni bennünk, általunk. Lássunk néhány ilyen helyzetet a korábban elmondottak fényében!

Először azokhoz szólok, akik úgy érzik, hogy erőtlenek és tehetetlenek. Akik felett érzéketlen, kéjvággyal telt, vagy ép­pen becstelen, korrupt Félixek vannak - életük bármely te­rületén. Félix, a felszabadított rabszolga ott van a hivatalnok­ban, aki­nél nem mozdul az ügyed, amíg meg nem vesztege­ted. Félix ott van a gátlástalan, fiatal menedzserben, aki alul­ról küz­döt­te fel magát, hirtelen gazdagodott meg, és nem te­kint embernek téged, a beosztottját. Félix ott lehet a főnököd­ben, és - fáj­da­lom - de ott lehet még a házastársadban is. Azt éled meg, hogy erőtlen vagy, elnyomott, beosztott, kiszolgál­tatott. S talán még job­ban megzavar, hogy úgy érzed, bár mindened tiltakozik ez ellen e helyzet ellen, mégis, talán még Jézus is azt várja el tő­led: légy csendben, tűrj szótlanul, hi­szen ez a krisztusi. Ha, így lenne, halld hát az evangélium e­rejét, Jézus szavát, aki azt mond­ja, legyetek okosok, mint a kígyó! Bátran védd meg magad, kérjél bölcsességet, erőt, kre­ativitást, útmutatást abban, a­hogy krisztusi módon tudj szem­befeszülni azzal, ami gonosz, igaztalan, és megalázó. Jézus e­reje nem elgyengít, hanem meg­e­rősít, nem meghajlít, hanem megacéloz, nem passzívvá tesz, hanem cselekvésre sarkall. Légy Krisztus bölcs és bátor kép­vi­se­lője ebben a helyzetben! Ne nyúlj hamis és tisztázatlan eszközökhöz, de legyél kész az evangéliumot megosztani a Fé­lix­ek­kel. Ne palástold félelmed azzal, hogy megvetően szólsz róla a háta mögött, hanem me­ríts erőt Jézusból, és szabadon vál­lald az evangéliumot szem­től szembe. A legtöbben beosztottak is vagyunk az élet külön­böző területein: ott is tartozunk az evan­géliummal, ha az va­lóban az életünk lett!

Másodszor azokat szólítom meg, akiket megérintett az evangélium életformáló ereje, közel kerültek Jézushoz, majd egy­re jobban megismerve Őt, egy ponton megrémültek és visszahúzódtak csigaházukba. Megláttad, hogy ahhoz, hogy Jézust ma­gadhoz öleld, valami vagy valaki mást el kell en­gedned. Félsz, hogy nem leszel rá képes - mintha neked kel­lene meg­sza­ba­dítanod magadat. Félsz, hogy ha elszakadsz a múlttól, - hiszen mindaz, ami sötét és pusztító már a múlté lett - milyen örö­möd vagy megelégedésed lehet majd, amikor vissza szeretnél menni. Hadd biztassalak: a vízen járás csodá­ját, a természeti tör­vények feletti jézusi hatalmat nem lehet a csónakba kapaszkodva átélni, csak ha elengeded azt, amit oly erősen szo­ron­gatsz! Ne félj Jézusra bízni magad! Senki és semmi más nem tud nála biztosabban megtartani! Nem lehet tudni, hány al­kal­mad lesz még átélni az evangélium sorsfor­dító hatalmát. Pál apostol, Kálvin, Levente Péter, Döbrentey Ildikó, Mező Misi és so­kan mások nem féltek feladni a régit, a megszokottat azért, amivel, akivel találkoztak. Egyikőjük se bánta meg ezt soha!

Bárcsak igaz szívvel tudnánk hát énekelni most: „Az Úr elé, ha tárod, a szív alázatát, Őt nem hiába várod, betér hoz­zád megáld...” (312,3-4.) Így legyen! Ámen.