2017.06.25.
A Lélektől kényszerítve
Lekció: ApCsel 21,27-40.
Textus: ApCsel 20,22-24.

Svábhegy

Ugye kíváncsivá tett titeket kedves testvérek, kedves gyülekezet, az hogy mit is mondott Pál apostol azután, hogy a ró­mai ezredes megengedte neki, hogy szóljon a néphez!? Hi­szen Bibliaolvasó Kalauzunk szerinti mai napi újszövetségi ige­sza­kaszunk egy kettősponttal fejeződött be. Így ér véget az Apostolok Cselekedeteinek 21. fejezete: „Miután ő megen­gedte, Pál a lépcsőkön állva intett kezével...” (ApCsel 21,40.) Na, de hogy kezdett beszélni? Vajon mit mondott ezek után? Aki is­me­ri az Igét, vagy aki talán előre olvasott egy kicsit ma, hogy megtudja mi következik ezután, az tudja, mit rejt a foly­tatás. Az tud­ja, mit mondott az apostol az őrjöngés után tá­madt hirtelen nagy csendben. De aki nem ismeri a 22. rész tartalmát, az ké­rem játsszon el most velem együtt a gondolat­tal: vajon mi, mit mondtunk volna az apostol helyében? Vagy mit mondanánk ma egy hasonló helyzetben?

Talán mentegetőzésbe kezdtünk volna, elmagyarázva a honfitársainknak, hogy egyáltalán nem vagyunk hazaárulók, s hogy tanúink vannak arra, hogy ellentétben a rólunk terjesz­tett hamis hírekkel, nem szegtük meg a mózesi törvényeket. Oly annyira, hogy ezt tanúkkal is tudjuk bizonyítani. De Pál – egyelőre hadd áruljak el csak ennyit – valami egész mást tesz.

Ahhoz azonban, hogy megértsük majd a végén Pál ma­gatartását, illetve hogy őszinte választ adhassunk arra, hogy mi ho­gyan reagálnánk hasonló helyzetben, néhány informáci­óra szükségünk van itt az elején. A történet előzményei a kö­vet­ke­zők. Pál apostol a harmadik missziói útján, Kr. u 52-55 között Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén azokat a gyüle­ke­ze­te­ket szerette volna meglátogatni, bátorítani, taníta­ni, amelyeket az első két missziói útja során alapított. Ezek közül kiemel­ke­dett az efézusi gyülekezet, ahol aztán majd­nem három évig tartózkodott. Ugyanakkor nem juthatott el sok más városba, ahol az evangéliumot akarta hirdetni, mert a Szentlélek ezt valahogy mindig megakadályozta. Nem tudjuk pontosan mi történt, ta­lán mindig közbejött valami. Azt vi­szont tudjuk, - ahogy alapigénkből is hallottuk, - hogy Pál azt érezte, hogy a Lélek mintegy kény­szeríti, terelgeti őt egy má­sik cél, egy másik város felé, ez pedig Jeruzsálem.

Az apostol ezért - hosszú idő után újra - Jeruzsálembe látogat. Még egyszer elmegy népe fővárosába, talán azért is, hogy elbúcsúzzon apostol-társaitól, talán azért is - mint az a Korinthusi levélből kiderül, - hogy elvigye a Kis-Ázsiában gyűj­tött adományt a jeruzsálemi keresztyéneknek, hogy utána útra kelve Rómába menjen. Mert az a végső célja, hogy pogá­nyok és ki­rályok előtt tegyen bizonyságot Jézus Krisztusról. Most azonban olyasmi történik, ami teljes mértékben keresz­tül húzza az a­pos­tol számítását. Nemcsak ő érkezik Jeruzsá­lembe, hanem vele - sőt már előtte - hírek is, majd érkeznek az apostol után olya­nok is, akik már Kis-Ázsiában vádolták őt, és most itt, Jeruzsálemben is ellene beszélnek. S ez nem pusztán azt jelenti, hogy vitatkoznak vele vagy vitatják azt, a­mit az apostol tanít, hanem egészen konkrétan ellenségei az apostolnak. Nemcsak a missziói munkában akarták őt mega­kadályozni, nemcsak arra törekedtek, hogy ellehetetlenítsék, hanem az életére törnek. Eb­ből bomlik ki a közvetlen előz­mény: Pál a városba érve elmegy az apostoli tanácsba, ott be­számol a missziói útjairól, az apos­to­lok pedig kötelezik őt ar­ra, hogy a törvényes vallási rendnek tegyen eleget. Böjtölés után menjen el a templomba, mutassa be a tisztulási áldoza­tot, - és majd ezután kerülhet sor a többi dologra.

Amikor Pál néhány társával megérkezik a templomba, már ott vannak azok, akik Kis-Ázsiából érkeztek, s felbőszí­tik el­lene a tömeget, óriási ribillió tör ki, Pált már-már meg­lincselik, amikor a jeruzsálemi fellegvárból az ott tartózkodó ezredes le­küld egy csapatot és kimenti az apostolt. Kimentik az őrjöngők karmai közül. Ez röviden az a történet, amit fel­olvastam. Azon­ban azt is el kell mondani, hogy ezzel nem ér­nek véget a hányattatások, sőt tovább nő az apostol elleni ha­rag. Majd a kö­vet­kező részben olvasunk arról, hogy összees­küvést szőnek ellene. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy az apostolt vé­dő­őrizet alatt elszállítják Cézáreába, s on­nantól kezdve hosszú évekig tartó raboskodás kezdődik, s vé­gül Pál nem szabad em­ber­ként érkezik Rómába, hanem fo­golyként, aki vád alatt van. Egyszóval, a Jézustól kapott nagy küldetés, hogy királyok apos­tolává lehessen, ilyen különös és rettenetes fejlemények során valósul meg.

Az Apostolok Cselekedeteinek ezt a különös epizódját két szempontból is érdemes most megvizsgálnunk, mielőtt a sa­ját hitvalló magatartásunkra rákérdeznénk.

1./ Az első a tömeg nézőpontja. Hiszen a mai történe­tünk egy feldühödött tömeget mutat meg nekünk, akik az i­gaz­hi­tűséget védelmezik és Pál halálát követelik. Elég isme­rős ez a kép, hiszen nincs olyan nap, amikor ne láthatnánk a képer­nyőn embereket, tömegeket is, akik az égre rázzák öklü­ket és őrjöngve üvöltik, hogy nekik és csak nekik igazuk van. Ez a han­gulat nem csak a politikusok kedvelt játékszere, akik általában szívesen ülnek fel az emberi indulatok hullámhe­gyeire, ha­nem sajnos a legsötétebb, embergyilkos, démoni in­dulatoknak is útkészítője. Mert ha nekem igazam van, akkor lerom­bol­ha­tom a másik ember házát, és akkor levághatom a másik ember fejét is.

Történelmi tény, hogy az identitását nem találó, a szét­eső, vagy általában a maga belső egységét, összetartozását el­ve­szí­tő közösségeknek van leginkább szükségük valamilyen ellenségre, akit először gondosan ördögnek mutathatnak be, hogy az­tán ellenük vezényelhessék a könnyen fanatizálható, naiv és tudatlan tömegeket, általában hangzatos, s egyébként igaznak tű­nő jelszavak hangoztatása mellett. Ám ez nem csak nagy méretekben, a tömegekre nézve van így, hanem az e­gyes emberre is igaz: mert a meghasonlott, belülről bizonyta­lan, önellentmondásban élő ember kapható arra leghamarabb, hogy valakit gyű­löl­hessen. Aki igazán komolyan végzi a ma­ga munkáját, vagy felelősséget vállal, mint családapa, család­anya másokért, aki oda­szántan helytáll egy jó ügyért, ami be­tölti őt mindennapi feladatokkal, annak nincs szüksége arra, hogy kifelé negatív in­du­latokat mozgósítson, megvessen és gyűlöljön, s ebben a borzalmas pótszerben találja meg önma­gát. A nyugati tár­sa­dal­mak­ban másod-harmad generációs be­vándorlóként felnövő, képzetlen és munkanélküli, követke­zésképp kiúttalan helyzetben lévő fia­tal férfiak azok, akik ma is a legkönnyebben radikalizálhatók.

De nézzük meg testvérek magunkat is az ige tükrében, s gondolkozzunk el azon, milyen üzenet rejlik a Pált meglin­csel­ni akaró, felheccelt tömeg viselkedésében?

Leginkább az, hogy valamennyi vakbuzgóság közül épp a vallási fanatizmus talán a legaljasabb, hiszen az embe­rek szem­befordítása és egymás ellen uszítása ilyenkor mindig Isten, vagy az istenek nevében történik. Tehát az ebben részt­vevők az erkölcsi felelősséget egy magasabb rendű valóságra háríthatják. Azzal menthetik magukat, hogy szent, igaz ügyet szolgálva

rob­bantanak fel ártatlan civileket, rombolnak le év­ezredes műemlékeket, kínoznak meg és végeznek ki akár nő­ket és gyer­me­ke­ket is. A vallási mezbe bújtatott kegyetlenség, vérszomj és szadizmus Istenre hivatkozva mindenre igazolást és felmentést ad, akár egy nyilvános lincselésre is, mint itt az igében.

Az Úr testvére Jakab, aki a vénekkel együtt vezette a jeruzsálemi ősgyülekezetet, egyébként felhívta Pál figyelmét, hogy sok ezren vannak Jeruzsálemben, akik valóban hívők és rajonganak a törvényért. De ezek a buzgó és a mózesi tör­vényt szin­te imádó emberek aztán mégis habzó szájjal üvöltik Pálról a római ezredesnek, hogy „végeztesd ki!” Tudjuk, hogy a temp­lomra szinte ráépült római Antónius-erődnek épp az volt a célja, hogy onnan a hatalom szemmel tarthassa a temp­lom­ud­va­ron és környékén zajló eseményeket és elejét vehessék a zavargásoknak. Pontosan ez történik itt is: egy szakasz katonát ve­zé­nyel a templom udvarára a római ezre­des, mert az őrszemek jelentik, hogy zavargás, tömegjelenet van odalent.

Nem különös testvérek, hogy a törvény, amint az élő Isten helyébe lép, nem hogy akadályozná a gyilkos indulatok fel­törését, hanem gerjeszti azokat? Mert Isten helyébe még az Ő törvénye sem léphet. Istennek és az embernek nem elveken és igaz­ságokon keresztül, hanem személyesen és valóságos közösségben kell találkoznia. Ahol ez nincs, ott maradnak az ide­o­ló­gi­ák és a paragrafusok, meg a magunk gyártotta szabá­lyok, amelyek jegyében aztán igazolható minden ellenséges­kedés és ne­ga­tív indulat, de még a kínzások és kegyetlenke­dések is. Isten helyébe nem léphet semmi és senki, s ha mégis ez történik, an­nak megvannak a következményei: az emberek boldogan gyűlölnek, s azt hiszik, hogy istentiszteletet végez­nek, amikor pusz­tít­ják ellenfeleiket!

Félreértés ne essék, nem Isten Igéje, nem a Tízparan­csolat, nem az ószövetségi törvény volt az oka annak, ami ott a je­ruzsálemi templomtéren történt, hanem annak félreértett, félremagyarázott emberi alkalmazása. A korabeli zsidók eb­ből a­zon­ban csak azt olvasták és hangsúlyozták ki, ami meg­felelt aktuális politikai-társadalmi igényeiknek. Amit a maguk kénye-ked­ve szerint használhattak a pogányokkal, különösen a megszálló római hatóságokkal szembeni küzdelmeikre. Így Istent is a sa­ját szekerük elé szerették volna fogni, márpedig ez nem megy. Sajnos a keresztyén egyház története is tele van ilyen epi­zó­dok­kal, melyeket ugyanez a vallási fanatizmus, ez a kegyesen kegyetlen vakbuzgóság jellemez. Elég ha az in­kvizícióra, a bo­szor­kányégetésekre, a máglyákra vagy a sokat emlegetett keresztesháborúkra gondolunk. Bűnbánattal kell elismernünk és meg­vallanunk ezeket, miközben arra kell tö­rekednünk, hogy egyrészt a magunk igazát soha ne keverjük össze Isten igaz­sá­gá­val, a magunk sérelmeit soha ne tüntes­sük fel Isten ügyén esett csorbaként, hiszen Jakab apostol így figyelmeztet minket is: „Ta­nuljátok meg tehát, szeretett test­véreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a ha­rag­ra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” (Jakab 1,19-20.) – Másfelől pedig nem szabad elfeledkeznünk ar­ról, hogy bűnös természetünk­ből kifolyólag mi is manipulálható, befolyásolható emberek vagyunk. Elismerjük vagy sem, ránk is tudnak hatni a tömeg­pszichózis eszközei: negatív vagy pozitív tartalmú lelkesedés. Gyilkos harag, vagy euforikus öröm. Ne­künk is vannak érzel­meink, amelyek – Isten Lelkének – védelme nélkül minket is el tudnak sodorni. Amikor Pál már egé­szen közel jár mostani céljához, Jeruzsálemhez, akkor a cézáreai tanítványok sírva kérik, hogy ne menjen fel a városba, mert ott fogság és szen­vedés vár rá. Ekkor így reagál Pál: „Miért sírtok, és miért ke­serítitek meg a szívemet? Hiszen én nem­csak …” (ApCsel 21, 13.) Pálra is hatással volt a többiek bánata, szomorúsága. Az ő szíve is megkeseredett. De ő nem hagyta, hogy ez eltérítse az Úrtól kapott küldetésétől. Pontosabban szólva a Szentlélek vigyázott rá, hogy akár még az emberi jó szán­dék, az őt féltő emberi szeretet se fordíthassa vissza a céltól. A hívő ember nem ülhet fel semmilyen tömeg hangulatnak, sem­mi­lyen esz­telen indulatnak, mert az a Lélek él benne, aki nemcsak az erőnek és a szeretetnek, hanem a józanságnak a Lel­ke is.

Kérdezzük meg magunktól testvérek úrvacsorára, Isten előtti megállásra készülve, hogy vajon ez jellemző-e ránk? Az el­múlt napokban, hetekben nem tettünk-e, mondtunk-e olyat, amikor a magunk igazát vakbuzgó fanatizmussal képviseltük, vagy amikor a környezetünk vélt vagy valós elvárásaihoz iga­zodva, megfelelési kényszerből feladtuk meggyőződésünket? S ha volt ilyen ismerjük fel és valljuk meg majd az Úrnak!

2./ Ezzel pedig máris a másik szempontnál vagyunk. Nézzük meg most az eseményeket Pál nézőpontjából! – Mit üzen nekünk az ige ebből az olvasatból?

Először is azt, hogy el kell fogadnunk – és talán ezt a legnehezebb –, hogy amikor eltervezünk valamit, és az a jó meg­győződés is ott van bennünk, hogy ezekre a tervekre ma­ga Isten késztetett bennünket, akkor mégsem mindig a terve­ink sze­rint alakulnak a dolgok. Pedig nem magunktól talál­tunk ki valamit, nem hirtelen szöget ütött a fejünkbe valami, vagy be­lénk költözött valami különös felismerés, hanem Isten indított minket arra, hogy valamit tegyünk. Ilyenkor olyan természetes ér­zése a szívünknek az, hogy ehhez biztosan zöld lámpát is kapunk Istentől. Az indíttatáshoz Isten meg is te­remti a lehe­tő­sé­get. Ha van egy cél, Isten nyilván elkészíti hozzá az utat. Sőt, egészen határozottan azt is mondhatjuk, hogy ha utat té­vesz­tünk, az is többnyire azért van, mert elve­szítettük szemünk elől a célt. Van cél, van út.

De Pál élettörténetéből mégis azt kell megtanulnunk nagy alázattal, sok lelki erőt mozgósítva, sok-sok imádságot el­mond­va, Isten igéje vezetését remélve, hogy nem mindig o­lyan egyértelmű ez. Pált arra hívta el Jézus, hogy népek, po­gányok és királyok előtt hirdesse a megtérés igéit. De most a Lélek arra kényszeríti, hogy Jeruzsálembe menjen, ahol pedig - előre tud­ja - fogság és nyomorúság vár rá. Mert Isten nem mindig nyílegyenesen vezet minket a kitűzött cél felé. Sőt, van amikor úgy tűnik, hogy minden összeomlik, úgy tűnik, hogy Isten elveszi tőlünk azt a nagy célt, amiről úgy hisszük, hogy Ő cse­peg­te­tett a szívünkbe. Ilyenkor, kedves testvérek, nagyon sok hívő ember szívébe belopózik a kétség, ami aztán sok szálra bomlik és bénít. Csak pár szálat szeretnék ebből megmutatni.

Az egyik ilyen szívrezdülés, hogy hátha talán nem is jól értettem azt, hogy mit akar tőlem az Isten. Ez aztán nagy, ke­mény, intellektuális küzdelmet hoz a hívő ember számára. Tényleg jól értettem? – És ebben a küzdelemben nem is biz­tos, hogy minden esetben segítséget kapunk lelki társainktól. Esetleg vitára bocsátjuk egy baráti körben vagy hívő társa­ságban, hogy szeretnék valamit, de úgy tűnik, Isten elvette tő­lem. Lelki testvéreink is sokszor azt erősítik, hogy nemhogy Isten elvette vol­na, hanem eredetileg sem az volt a célja, aka­rata, délibábot kergettem. Nagy és mély lelki küzdelem ez.

De van itt még - ha szabad azt mondani - pszichológiai vagy még mélyebben: egzisztenciális küzdelem is, amikor a

hí­vő ember szívében a kétség nem a cél értelmességét érinti, hanem őt magát kezdi ki. Netalán azért akadályoz Isten ennek vagy annak a célnak az elérésében, mert nem érem el azt a minőséget, hogy velem Ő jónak lássa ezt megvalósítani? Va­lami meg­romlott bennem és velem Isten ezt már nem akarja. Velem van a baj. A cél megvan, az út is megvolna, a cél értel­me is egy­értelmű és világos! Akkor azért gördít Isten aka­dályt az útra, hogy én azt a célt ne érhessem el. Meg kell áll­ni, talán bűn­bá­na­tot tartani, talán fölül kell vizsgálni az egész életemet - és ez nagyon mély, belső, egzisztenciális dráma. Sok hívő össze­om­lott már ezen az érzésen, ezen a gondola­ton, kedves testvérek. Olyan világos és ragyogó, hogy mit kell tenni, annyira vonzó, le­nyűgöző a cél - de érthetetlen, hogy miért nem jutunk oda hamar, egyenesen és mielőbb? Az idő is sürget, az alkalom is ke­vés, és Isten ezt most nem enge­di meg. Akkor velem van a baj. Valószínű, hogy Pál apostol is keresztül ment ezeken a gyöt­rel­me­ken, kereste az okokat, a magyarázatokat, de talán úgy, ahogy Kis-Ázsiában értette, tudniillik, Isten azzal, hogy egy ponton el­zárta az utat előle, egy másik utat készített számára. Emlékszünk, keresztül-ka­sul járt az apostol Kis-Ázsiában, nem jutott sok városba, mert a Szentlélek nem engedte meg neki - tehát: sikertelen volt az, amit tett. Ám ekkor álmában megjelent neki egy macedón férfi, és azt mondta: Pál, jöjj át Macedóniába, jöjj Eu­rópába, szükségünk van a segítségedre. Ekkor jutott el az e­van­gélium először Európába. Ám most, Jeruzsálembe érve az apostol még nem tudja, nem tudhatja, hogy mi az, ami mi­att ez a szörnyű kavargás, a lincshangulat bekövetkezik, nem érti, hogy miért engedi Isten, hogy a Kis-Ázsiából utána jött el­len­sé­gek felbőszítsék a tömeget, azt sem érti, hogy miért si­kerül ez nekik ilyen könnyen, s látszólag minden összeomlik, min­den terv megsemmisül. Mi már tudjuk. Nekünk könnyű. Tudjuk, hogy végül így jut majd el Rómába, a császár elé. De a ma­gunk i­lyen harcait nekünk is meg kell vívni. Azzal a kitartással, ahogy Pál megfutotta a maga pályáját. Még a lelki test­vé­rek sírásától sem meghatódva. Még a legszeretőbb szi­rénhangoktól sem megtántorodva. Célegyenest futva a Jézus­tól ki­je­lölt pá­lyán!

A másik üzenete ennek a történetnek az, hogy vannak az életünkben teljesen magától értetődő és nyilvánvaló dol­gok, és vannak olyan fordulatai az életünknek, amelyeket le­het, hogy mi sem értünk igazán. Hadd kapaszkodjak bele az igébe. A­mi­kor megérkezik a mentőcsapat és kiragadják az apostolt a lincselő tömegből, és viszik fel az Antónius erődbe, akkor az a­pos­tol kiabálni kezd az ezredeshez, és azt mondja neki, „szabad valamit szólnom neked?” Ő pedig visszakér­dez: - Te tudsz gö­rögül? Micsoda kérdés! Hát ez olyan evi­dens. Az antik világban mindenki tudott görögül. Vagy még­sem? Meghökken ez az em­ber, és rögtön folytatja is a kérde­zést: - Hát nem te vagy az az egyiptomi, aki néhány nappal ezelőtt fellázított és kivitt a pusz­tába 4000 terroristát? A ró­mai ezredes az erőd magasából nézve azt hitte, hogy ott lent a templomban támadt a tumultus, ka­vargás, kiabálás, zaj valami újabb lázadásnak a kezdete, és látta azt is, hogy valaki ott van a tömeg közepette, hát meg­pró­bál­ta kiemelni. Nem a­zért, hogy megmentse - hiszen kettős láncra verve viteti el. Azt hiszi, hogy az apostol egy közönséges ter­rorista, valami partizán, aki bejött a városba, embereket uszít, s magával a­karja őket vinni, hogy szabadságharcot kezdjenek a rómaiak ellen. Ám abból, hogy az apostol ékes görögséggel megszó­lítja őt, mindjárt más válik nyilvánvalóvá. – Nem kis ta­nul­ság van abban, hogy amit mi magától értetendőnek tartunk - tud­niillik önmagunkról, keresztyén egzisztenciánkról, meg­győ­ződésünkről, képességeinkről, egész életünkről, - azt nem biztos, hogy mások is tudják. De nem pusztán a névkártyák ki­cse­réléséről van itt szó, vagy hogy bemutatkozunk egymás­nak és szépen, értelmesen elmondjuk, kik vagyunk. Itt vál­ság­hely­zet van, nagy krízis. S ennek a krízisnek a kellős kö­zepén kell kiderülnie, hogy az apostol nem az, akinek őt gon­dolják. Ő zsi­dó, nem egyiptomi, nem lázadást akar itt szítani, s egyébként jól tud görögül, tehát valószínű, hogy a művelt értelmiség kö­ré­be tartozik. Mondhatná is az ezredesnek, hogy akkor most szépen vedd le rólam a láncokat, aztán adjál mel­lém katonai őr­sé­get, és biztosíts számomra védelmet.

De az apostolnak teljes körűen el kell mondania, hogy ki ő. Ezért kéri az ezredest, hogy szólhasson a tömeghez. Majd­nem úgy tűnik, mintha az apostol provokálná az ott le­vőket. Éppen csak megszabadul, talán mindjárt leoldják róla a lán­co­kat is, már kiderült róla, hogy kicsoda ő, még az is ki­derülhet, hogy római polgár, tehát abszolút védelmet élvez, mond­hat­ná: hála Istennek, megúsztam ezt a lincselést, hála Istennek, kiszabadultam az őrjöngők kezéből, most aztán mi­nél gyorsabban el kell in­nen tűnni. De ő teljes körű tisztázást akar. Ugyanis Pál számára nem az a tét, hogy újra meg újra elmondja személyes a­da­tait, hogy kicsoda ő, honnan való, mi a mestersége, és hogy egyébként ártatlan. Neki Jézus Krisz­tusról kell bizonyságot ten­ni. Vagyis itt derül ki, hogy a hívő ember mindig csak Krisztussal tudja önmagát identifikálni. Ha nem tudja Krisztust el­mon­dani, nem tudja önmagát sem elmondani. Amikor az apostol valóban el akarja mondani ezt, akkor el kell mondania, hogy ki által, kinek a munkája, kinek a hatalma által az, aki ő. Ezért Jézus Krisztusról kell beszél­nie. Nagy dráma ez, hiszen ezzel csak újabb bajt hoz a fejére - majd olvasni fogjuk a későbbiekben -, s akkor már egészen egyértelmű lesz, hogy a Jézus ne­vé­ért, Krisztus nevéért kerül élet-halál veszedelembe. De nem tehet mást. Ez lesz a folyta­tás lényege. Mielőtt Rómába, mielőtt a csá­szár elé kerülne, azelőtt még két Júdeában uralkodó római helytartó előtt is bi­zonyságot kell tenni Jézus nevéről. Félix és Fesz­tusz előtt.

És voltaképpen mi sem tehetünk mást. Ha keresztyén­ként el akarjuk mondani, hogy kik vagyunk, szólnunk kell e­lőbb -utóbb Jézus Krisztusról. Sok minden egyebet elmondha­tunk - biztos, el is kell mondani -, a hagyományainkat, hogy honnan jöt­tünk, hogy mi a társadalmi beágyazottságunk, ho­gyan gondolkodunk, hogyan látjuk a világot, milyen normák kötnek min­ket, de az élő és feltámadott Jézus Krisztust nem hagyhatjuk ki a történetünkből. Ha Őt kihagyjuk, mindent ki­hagytunk. Ha Őt ki­hagytuk, voltaképpen magunkat is kihagy­tuk a történetből. Pál nemcsak szövegelt arról, hogy még az élete sem drága kül­de­té­se elvégzéséért, és hogy meghalni is kész Jeruzsálemben Jézusért, hanem ő eszerint is cselekedett. Nekünk ma még nem kell meg­halni a hitünkért Európában. De hamarosan el fognak jönni azok az idők, amikor még több bátorságra lesz szükség ahhoz, hogy iskolában és munkahe­lyen, családban és közéletben megvalljuk Jézus nevét. Erő­södjön meg bennünk az úrvacsora által Is­ten Lelke, hogy mi is késszé váljunk erre! Így legyen! Ámen.