2017.06.18.
Apák -Apák napja
Lekció: Lk 15,11-32
Textus: Ef 6,4
Svábhegy

Kedves Testvérek, ma apák napja van, és ez ugyan nem egy keresztyén ünnep, mégis, mivel a Biblia többször tanít a szülői és ezen belül az apai hivatásról, ezért úgy vélem, ezen a mai napon nekünk is fontos, hogy legalább egy évben egyszer beszélnünk erről. Különös jelentősége van ennek minden korban, de talán még inkább ma, amikor azt tapasztaljuk magunk körül, hogy a társadalmi viszonyok gyökeresen átalakultak, és ennek következtében nekünk, keresztyén embereknek is egyre nehezebb a Szentírás tanításai szerint élni, szülőnek, apának lenni. Szomorú tapasztalatom nekem is, hogy a férfiak egyre kisebb számban állnak Jézus tanítványainak a sorába, és még ha a sorban ott is állnak, inkább csak nézőként vannak jelen, semmint aktív résztvevőként.

Senkit nem akarok megsérteni sem vádolni. Nem leckéztetni szeretnék, csak az ige tanítását kibontani. Istennek hála gyülekezetünkben sok szolgáló férfi van, de hadd mondjak néhány példát, amellyel alá tudom támasztani az imént megfogalmazottakat. Nemrég egy beszélgetésben egy lelkész kollega azt fogalmazta meg, hogy a misszió során elsőként a családokban az asszonyokat kell megszólítani, mert ők azok, akik aztán majd magukkal hozzák férjüket, gyerekeiket a gyülekezetbe. A gyakorlat sok esetben azt mutatja, ez valóban így van. De vajon jól van-e így?

Egy másik esetben egy édesapa megfogalmazta, hogy bár ő keresztyén, hívő embernek tartja magát, gyermekeinek lelki nevelését a feleségére bízta, mert ez mégiscsak az asszonyok dolga. És valóban, általános nézet, már-már közhely, hogy a lélekkel való foglalatosság az asszonyok kiváltsága és feladata, de vajon csak az asszonyoké? Nem túlzott nagyvonalúság vagy esetleg éppen felelőtlenség egy édesapa részéről a gyermekek lelki nevelését teljesen a feleségére bízni?

Harmadik példám a számokban jelenik meg. Gyülekezeteinkben, ifjúsági csoportjainkban, de a teológián is egyre több a lány, asszony, és egyre kevesebb a fiú, férfi. Vajon miért? A 21. század fiainak és férfiinak vajon nincs szüksége vagy ideje az Istenre, az Istennel való kapcsolat építésére? Vagy ez már nem divat, nem szokás, a gyengeség jele? Vagy a felnövekvő férfitársadalom már maga sem látott maga előtt olyan apa és férfi képet, melynek elengedhetetlen része lett volna az Istenbe vetett hit, az Úrnak való engedelmesség, és a róla szerzett ismeret átadása a következő generációnak?

A kérdéseim inkább felvetések, gondolatébresztők, és az igazság valahol az ezekre adható válasz mindegyikében ott van. Azonban a mai napon kevésbé a gyülekezetek elnőiesedésének társadalmi okait szeretném felkutatni. Sokkal fontosabb, hogy arról beszéljünk, a Biblia hogyan tanít arról, mit is jelent apának lenni, illetve mit is jelent istenfélő apának lenni. A téma fontos, mert kedves testvérek, kedves keresztyén férfiak, kedves keresztyén apák, nagyon nagy szükség van rátok. Szüksége van rátok elsősorban gyermekeiteknek, feleségeteknek, de nagy szüksége van rátok Krisztus testének, az egyháznak is.

A 127. Zsoltárban azt olvassuk, hogy a gyermek az Úr ajándéka. Akik ma itt ülünk, azt hiszem, mindannyian így gondoljuk, még akkor is, ha a ránk bízott gyermekek olykor-olykor okoztak már nekünk egy-egy gondterhes órát vagy napot. Arról azonban ritkábban beszélünk, hogy Isten miért és mire adja ezt az ajándékot, és hogy szülőnek, ezen belül is apának lenni tulajdonképpen hivatás, egy elhívás, melyet Isten ad, és amely nagyon nagy felelősséggel is jár. A Szentírásban sok apa-gyerek kapcsolatról olvashatunk, sokféle apaképet látunk, jót és rosszat egyaránt. Mégis, nekem elsőre inkább a rossz példák jutnak eszembe.

Gondolok itt például Lábánra, aki mondhatni árucikként tekintett leányaira. Vagy Jákóbra, aki kivételező szeretetével gerjesztett ellenségeskedést fiai között. Vagy Jeftére, aki felelőtlen, meggondolatlan esküt tett, aminek lánya esett áldozatául. És ezen példák láttán joggal tesszük fel a kérdést, vajon lehet-e ezt egyáltalán jól csinálni? Azt gondolom és hiszem, hogy igen. Tökéletesen nem, de lehet elég jó apának lenni, ami éppen elég, mert egy tökéletes apa árnyékában felnőni ugyanolyan nagy teher, mint apa nélkül.

A lelkcióként felolvasott ige, a tékozló fiú története valószínűleg mindannyiunk számára jól ismert, azonban általában a mondanivalóját a két fiú szempontjából szoktuk megfogalmazni, a történetnek egyébként ez is a hangsúlyos része. De ne feledkezzünk meg arról, hogy Jézus a példázatban Istenről úgy beszél, mint egy édesapáról, és hiszem, hogy éppen ezért az apaság szempontjából és példát állít elénk. De erről egy kicsit később fogunk beszélni.

Most először idézzük fel újra Pál apostolnak az efézusiakhoz írt szavait: „Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” Valahányszor elolvastam ezt az igét, beleakadtam abba a szóba, hogy ingerelni. Pál a Kolossébeliekhez írt levelében még hozzáteszi, ne ingereljétek, nehogy bátortalanokká legyenek. Vajon mit jelent ez. Mivel ingerelheti egy édesapa a gyermekét úgy, hogy azután az attól bátortalan legyen. Maga a szó kicsit kibontva azt jelenti, irritál, felbosszant, és van egy különös jelentésárnyalata is, rossz irányban dörzsöl, simogat.

Az a jelenet jutott eszembe erről, amikor a kisgyermekek először simogatnak kisállatot, cicát vagy kutyát, és sokszor azt nem a „jó irányba teszik”, a szőr növekedésével megegyező, hanem ellentétes irányba, amivel teljesen felborzolják az állat szőrét, ha fájdalmat talán nem is, de kellemetlenséget okozva ezzel. A mozdulat szeretetből és gyengédségből fakad, mégse ér célt, mert rossz az irány. És gyakran látom ezt apák és gyermekeik kapcsolatában is. A gesztusok, a mozdulatok, a szavak jó indulatból fakadnak, de kellemetlenséget okoznak, mert rossz az irány.

Sokszor hallottam egy klasszikus történetet több különböző embertől, apróbb részletkülönbségekkel, mégis nagyon hasonló motívumokkal. Egy gyerekről általános iskolában kiderül, hogy gyenge matematikából vagy bármelyik másik tárgyból. Sehogy se megy neki a dolog, segítségre van szüksége. Édesapja felfedezi a problémát, jó indulattal segíteni akar. Leül a gyermek mellé, megnézi vele a feladatot. Pikk-pakk megoldja, és kéri a gyermeket, most csinálja ő. De ugyanúgy nem megy. Másik feladatot vesz, újra gyorsan megoldja, újra kéri a gyermeket az ismétlésre, nem megy.

Egy óra kínlódás után már mindketten egyre frusztráltabbak és egyre ingerültebbek. Az apa, mert nem érti, gyermeke miért nem tudja megcsinálni ugyanazt, amit ő, amikor olyan egyszerű, és már többször is megmutatta. Szeretne segíteni, de sikertelenül, amit kudarcnak él meg. A gyermek elkeseredik, mert nagyon szeretne olyan okos és ügyes lenni, mint az apukája, de ő egy szót sem ért az egészből, mert már öt leckével korábban lemaradt. Kellemetlenül érzi magát, mert csalódást okozott édesapjának, és szomorú, mert úgy érzi, sose lehet olyan jó, vagy legalább elég jó. Szeretné, hogy az apukája segítsen, de ez most csak rossz érzéseket kelt benne.

A történet sokféleképpen folytatódhat tovább. A probléma eredetének feltérképezésével és annak megoldásával, de kiabálással, kemény mondatokkal is mindkét fél részéről, melyek még évek múltán is ott visszhangzanak az ember fülében. Pedig az édesapa jó szándékkal, szeretettel fordult gyermeke felé, mégis kellemetlenséget okozott, mert rossz volt a simogatás iránya. Milyen sok konfliktus adódik ebből, és milyen sok elromlott apa-gyerek kapcsolat. Mert a macska is, ha így simogatják, egy idő után fogja magát és eliszkol. Ahogy a gyermek is, már inkább nem akar apja közelében lenni, mert az kellemetlen, pedig vágyik a közelségre, amit így nem kap meg.

Azt hiszem, ma tele vannak a pszichológusok várótermei olyan gyermekekkel, és olyan apákkal, akik mindezt átélték, és olyannyira eltávolodtak egymástól, annyira megcsontosodott a távolság, hogy már nem tudják, hogyan lehetne közeledni. De ingerelni másként is lehet a gyermekeket. Például azzal, ha egy apa csak árnyék a családban. Fizikailag, a hazavitt anyagiak által jelen van, de egyébként mint apa, láthatatlan. Nem nevel, nem játszik, nem beszélget, nem mókázik, nem fegyelmez, mert ő az anyagi háttér megteremtéséért felelős. Ha az megvan, akkor neki otthon már nincs más dolga. Legfeljebb csak eszik, tévét néz, alszik, morog, kiabál, ha a családi élet nem olyan idilli, mint ahogyan ő elképzelné.

De az is ingerlő, ha az édesapa egy a gyerekek közül. Sok fiatal édesanyától hallottam már gondterhelten, miután megszületett az első gyermekük, hogy most már a férjükkel együtt két gyerekük van. Ilyenkor az édesapára, mint felelősségteljes döntéshozóra nem lehet számítani. Gyermekeinek játszótársa, kedvét leli az édesanya heccelésében. Sokszor gyerekesebben viselkedik, mint gyermekei, akik idővel, ahogy nőnek, talán át is veszik apai feladatait, míg ő konok, dacos, megbízhatatlan. Nehéz helyzetekben pedig általában nem lehet számítani rá, inkább megfutamodik.

Konzervatívabb körökben gyakran találkozhatunk a tekintélyelvű apaképpel. Akinek mindig mindenről megvan a határozott vélemény, és az alapján egyértelmű utasításokkal kormányozza családját. Ez azt is jelenti, hogy nem tűri el az ellentmondást vagy kritikát, mert az megkérdőjelezi tekintélyét. Ha mégis előfordul, hogy valaki kétségbe vonja egy-egy döntését, nem hajlandó tárgyalni, érvként a családban betöltött pozíciójára hivatkozik: „Azért, mert én vagyok az apád, és kész.” Rendszeresen büntet, ha fizikailag nem is, de érzelmileg mindenképp.

Ma gyakori a humanista apa, ki nem büntet, nem fegyelmez, nem nevel, nem követel, nem állít fel szabályokat, nem húz meg határokat. Tiszteli a gyermekét, annyira, hogy úgy véli, a gyerek kibontakozó személyiségét nem sértheti meg azzal, hogy ráerőlteti magát. Hagyja, hogy kiforrja magát. A világnézet, a hit, minden magánügy a családban. Az értékek pedig nem kerülnek átadásra.

Sokféle ingerlési mód van, és azért részleteztem ezeket ilyen hosszan, mert a fent említettek mindegyike az egyébként általunk jól működőnek titulált családokban van jelen. Csakhogy ezekre valóban igaz, hogy a gyermekek ettől bátortalanok lesznek, ami sok mindenben meg tud nyilvánulni. Önbizalomhiányban, vagy épp annak kompenzálásaként egoizmusban, döntésképtelenségben, értéknélküliségben, a megállapodásra való képtelenségben, aszociális viselkedésben, és még hosszan sorolhatnám.

Az apostol azonban tanácsot is ad az intés mellé, és azt mondja, hogy az ingerlés helyett nem békén hagyni kell a gyereket, hanem nevelni az Úr intése szerint, fegyelemmel, és ha szükséges, intéssel. Sokan ezt úgy fogalmazzák meg, hogy egy apának olyannak kell lennie, mint egy pásztornak, az ókori keleti szokások szerint. Vagyis mindig vezetőként a nyája előtt kell járnia. Ahhoz, hogy a juhai kövessék őt, sok mindent meg kell tanítani nekik, például a saját hangját, hogy aztán később felismerjék, és kövessék.

Ehhez persze idő kell. Apaként fontos időt szánni arra, hogy a gyermekek megtanulják apjuk hangját. Megtanulják, miben hisz, miről mit gondol, hogy ő maga milyen keretek között éli az életét, és milyen kereket állít fel gyermekei számára. Ha ezek ismertek, akkor lehet rájuk hivatkozni. A fegyelem nem a gorombaságot, a szeretetlenséget vagy a kegyetlenséget jelenti, hanem azt, hogy megvannak a keretek, hogy ismertek a szabályok, hogy a nevelés következetes. Hogy van mihez igazodni, amire elképesztő nagy szükségük van a gyermekeknek. Ma már kutatások igazolják, hogy a szabályok, keretek nélküli, ad hoc gyermeknevelés mennyire káros a gyerekek lelki fejlődése szempontjából. És a nevelést nem lehet rábízni egyedül az asszonyokra. A Biblia nem csak ebben az igében, de sok más helyen is tanít arról, hogy a férfiaknak lelkileg is oktatniuk, hitre kell nevelniük gyermekeiket. Ebben is meg kell határozni a kereteket.

Persze nem mindegy, hogy milyenek ezek keretek, és mi alapján fektetjük le őket. Pál azt mondja, ezek az Úr tanításai. Az ő tanításainak pedig az ő végtelen szeretetén alapulnak. Tehát az az ideális, ha egy édesapa is a feltétel nélküli szeretet alapjaira épít. És ebben a szeretetben elsőként biztosítja is gyermekét arról, hogy szereti, úgy, ahogy van, őt magát, még ha vannak is hibái, még ha azokat a hibákat kifejezetten utálja is, a gyermeket magát szereti. Mint a példázatbeli apa. Szerette azt, amit tékozló fia tett? Nem, de magát a gyermeket igen, és ez sosem változott meg, a távolság, az elkövetett bűnök ellenére sem.

Ha a gyermek elkövet valami hibát, akkor lehet inteni, figyelmeztetni, emlékeztetni a keretekre, amiket ugye elvileg már ismer. Sőt, kell is. Azt, aki a szakadék felé szalad, szintén figyelmeztetjük, hogy letért a jó ösvényről. De nehéz ezt megtenni akkor, ha korábban elmaradt a lelki nevelés, a tanítás, mert akkor nincs mire hivatkoznunk, nincs mihez visszatérni, nincsenek alapok, akkor a gyerek üres rigmusokat hall csak, ha megpróbáljuk figyelmeztetni. Főleg akkor, ha nem szeretettel figyelmeztetjük és tanácsoljuk, hanem csak keményen megkritizáljuk és ledorongoljuk, aztán ölbe tett kézzel várjuk a változást.

A példázatbeli fiúnak nagy szüksége volt az apjára, annak óvó, féltő, de nem kisajátító szeretetére. Ma is nagy szükség van rátok, kedves édesapák, és leendő édesapák, nagyapák, nagybácsik, keresztapák, családi barátok. Az Isten hív benneteket, feladatot bíz rátok, ne hajoljatok el előle! Mert nehéz teher, amit kaptok, de úgy hiszem, ha Isten áldása által kiteljesedik, akkor csodálatos is. Gyermekeiteknek nagy szükségük van rátok!

Egy igehirdetésben egy kolléga kilenc felszólítást fogalmazott meg az édesapáknak, tette ezt apaként. Hadd idézzem ezeket: 1. Légy olyan, mint egy pásztor! 2. Fogadd el a gyermeked! 3. Tölts időt a gyermekeddel! 4. Légy példa! 5. Óvd meg a családod! 6. Szeresd és tiszteld a feleséged! 7. Hallgasd meg higgadtan a gyermeked! 8. Szeretettel fegyelmezz és dicsérj! 9. Szeresd az Urat! Ez az utolsót hadd húzzam sokszorosan alá, és emeljem ki. Kedves Édesapák! Szeressétek az Urat, és áldás lesz rajtatok és gyermekeiteken! És ha valami már elromlott, ha valami már elindult a rossz irányba, sose feledjétek, mindig vissza lehet térni az Úrhoz, és ő az, aki az élettelen, megkövült csontokat is képes megeleveníteni. Ámen.