2017.06.11.

Egy fogoly de mégis szabad kislány

T: 2Királyok 5,1-3.

Svábhegy-Tanévzáró

Kedves testvérek, kedves hittanos gyerekek! A most hallott történet egyik szereplője egy olyan kis­lány, akit a tör­ténelem vihara, népének tragikus sorsa egyszer rendkívül ne­héz helyzetbe sodort. Ez a kis­gyer­mek azonban, korát megha­zudtoló bátorságról és érettségről tett bizonyságot. El­rabol­ták, eladták, szol­ga­ságba került, mégis áldássá lett kör­nyezete szá­mára. Hogyan történt ez? „Egyszer rabló arám csapatok...” (2Kir. 5,2.) Tehát valahogy úgy történt, mint a török időkben ná­lunk, Magyarországon. Betört egy portyázó rab­lócsapat az or­szágba, hogy amit és akit csak találnak, azt vigyék! Feldúl­ták a falvakat, kifosztották a há­za­kat, rablánc­ra fűzték az em­be­reket. Így került arám fogságba ez a kisle­ány is! A szülei, ha egyáltalán túl­él­ték a pusztítást azt sem tudták mi lett vele, él-e még? Egy olyan országba került, a­minek még a nyelvét sem ért­hette. Aztán ott állt a az idegen ország fővárosának a rab­szol­gapiacán sírva, mígnem jött a hadsereg fő­pa­rancs­no­ká­nak a felesége, akinek megtetszett, aki megvásárolta és ha­za­vitte. Így lett ez a kislány Naámán fe­le­ségének a cselédje, egy életre rabszolga!

(Úr asztala elől) Mi már el se tudjuk azt képzelni, ugye ked­ves gyerekek, hogy milyen érzés lehetett e­gyik napról a má­sikra ilyen szörnyű helyzetbe jutni! Vagy talán mégis? Ti é­reztétek már ehhez hasonlóan ma­gatokat? Ami­kor se apu, se a­nyu nem volt veletek, és nagyon egyedül vol­tatok? Történt már veletek ilyen? Mit éreztetek akkor? - Se­gítő kérdés: áru­há­zi, vagy utcai „elveszések” élményeinek begyűjtése, han­gos ismétlése, korrigálása, összefoglalása...

- Ennek a kisleánynak is hasonló érzései lehettek, amikor az a­rám hadügyminiszter feleségének, tehát az ő né­pe ellensé­ge­i­nek a szolgálatába került. Micsoda szörnyű sors! Mekko­ra csa­pás - mondja az ember! Mi­lyen szép küldetés! Micso­da le­he­tőség - mondja Isten! Mert ahogy hallottuk ez a kis­lány va­la­mi nagy jót tett ott az idegen helyen! Úgy, hogy közben tá­vol volt a hazájától, távol volt a falujától, távol volt a szüle­i­től, de egé­szen közel volt Istenhez!

Az történt ugyanis, hogy az egyik napon ő is észrevette, hogy valami nagy baj van! A palotában min­den­ki búskomor kép­pel járt, a szolgák egyre többet suttognak arról, hogy Na­á­mán hadügyminiszter úr beteg, az úrnője pedig napok óta csak sírt és sóhajtozott! Rettenetes szerencsétlenség történt. A tá­bornok úr bőrén el­kezdtek szaporodni a lepra biztos je­lei: a fur­csa fehér foltok, s ez az jelenti, hogy hamarosan ki kell majd zár­ni a házból, s csak a hozzá hasonló betegek kö­zött le­het addig, míg meg nem hal! Ez pedig nem soká be fog kö­vet­kezni, mert a leprásokon senki nem tud segíteni! És akkor egy­szer csak megszólalt ez a kis cse­léd­lány: „de igen! Van se­gít­ség! Azt is tudom, hol! Bárcsak eljuthatna oda az én u­ram, mert az a próféta, Isten em­bere egész bizto­san meg tud­ná gyógyítani a bajából! Elizeusnak hívják, és Samáriában la­kik!” Előre el­á­ru­lom nektek, a tábornok úr nem szégyellte meg­fogadni a tanácsot, felkelt, útnak indult, végül még a Jor­dán fo­lyó vizében is megmerítkezett, és meggyógyult! De ha nem kerül oda ez a kislány, soha nem hallja meg, hogy a ha­lá­los betegségből is van gyógyulás Is­ten által.

Lehet tehát tanulni nekünk ettől kisleánytól, kedves gyer­mekek! Hiszen ez a veletek valószínűleg egy­idős, isme­ret­len kisgyermek több dologban is példa lehet számunkra! Fi­gyeljétek meg: nem nyafog, hogy haza akarok menni, nem mondja azt kárörvendő módon látva az ellensége baját, hogy na végre, Isten meg­büntette Naámánt, amiért engem elrabol­ta­tott, úgy kell neki, megérdemli, - hanem i­gyekszik segíteni raj­ta! De vajon miért? Talán valami érdeke fűződött hozzá? Vagy csak egyszerűen szerette még az ellen­ségét is? Bizony ez a kislány szerette az úrnőjének a férjét! Pedig az ő pa­ran­csá­ra fosztogatták a katonák az ő né­pé­nek a falvait, és őt is Na­ámán raboltatta el szülőfalujából! Annyi rosszat tett vele ez az ember, még ha a fe­lesége talán kedves is volt hozzá! Hogy lehet az ellenség hadseregének a fővezé­rét szeretni?

Ti képesek lettetek volna erre? Lehet szeretni azt, aki ti­teket utál, aki titeket gúnyol, vagy beárul? Sze­retni azt, aki el­veszi az uzsonnádat, aki elfoglalja a helyedet, aki tönkrete­szi a játékodat, aki összefirkálja a füzetedet, aki csúnyákat mond rád, vagy a családodra, aki állandóan verekszik veled? Ti mit szoktatok ten­ni az ilyen gyerekekkel? - Gyerekek vá­la­sza­inak begyűjtése, hangos ismétlése, korrigálása, össze­fog­la­lása... - Lát­játok mennyire más volt ez a kisleány! Ő még az ellenségét is képes volt szeretni! Nem mintha rajon­gott vol­na az arámokért, vagy repesett volna a szíve a bol­dogság­tól, hogy elrabolták otthonról. Nem erről van szó! De arról i­gen, hogy olyannak ismerte meg Istent, aki kézben vi­gyáz az ö­véinek az életére, akinek a be­legyezése nélkül sem­mi sem tör­ténhet meg velünk! Ezért fogadta el, hogy neki most a ha­zá­jától, az ott­ho­ná­tól, a szüleitől távol kell lenni, de hitte, hogy az az Isten, akiről ő annyit hallott odahaza, biztosan itt is ve­le lesz! Bárcsak tanulni tudnátok ti is tőle!

De abban is tanulhatunk ettől a kislánytól, hogy bátran be­szélni mert a hitéről! Figyeljétek csak meg: nem úgy sze­ret­te Naámánt, mint az édesanyját! Nem bújt hozzá, nem ö­lel­te át, nem puszilgatta, nem sírta el ne­ki a bá­natát, hanem ab­ban segített neki, amiben tudott! Beszélt Eli­zeus prófétáról, a­ki által Isten még a gyó­gyíthatatlan beteg­ségekből is tud sza­ba­dulást adni! Mert Isten nem azt várja el tőlünk, hogy ra­jong­junk azo­kért akik bántanak minket, akik rosszat tesznek ve­lünk, hanem azt, hogy tegyünk jót velük! Jézus is ezt ké­ri: „Sze­ressétek ellenségeiteket! Áldjátok azo­kat, akik titeket át­koz­nak, és tegyetek jót azokkal, akik gyű­löl­nek és üldöznek ti­teket!” Pontosan ezt csinálta ez a kisle­ány is. Jót tett Naá­mán­nál, amikor a samáriai pró­fétáról be­szélt az úrnőjének.

Ha az idei hittannak legalább annyi haszna volt, hogy a mennyei Atya szeretetét ti is megismertétek, ak­kor nem hi­ába jár­tatok az órákra! Ha el tudjátok már hinni, hogy ő nem hagy el benneteket akkor sem, ha ilyen nagy bajba kerültök, mint ez a kislány, akkor volt értelme részt venni az ovis, vagy is­ko­lai hittanon! Mert akkor, ti is képesek lehettek arra, hogy még a rosszakaróitokat, az ellenségeiteket is szeressé­tek! Azt is aki üldöz a pad körül? Igen, azt is! Azt is, aki be­lém rúg a fo­lyosón? Igen, azt is! Azt is, aki állandóan csúfol az osz­tály­ban, vagy az oviban? Igen, azt is! Azt is aki becsapott, elárult, ki­használ? Igen, azt is! Ó, de sok­szor lett volna szükség az el­múlt tanévben is erre a szeretetre, u­gye, kedves gyerekek?

Kedves hittanos gyerekek! Ez ez, amivel ti is segíteni tud­tok az ellenségeiteknek. Ha beszéltek nekik ar­ról az Is­ten­ről, Aki őket is szereti. Ha elmondjátok nekik, hogy ő él, még ha nem is látjuk a szemeinkkel!

(Úr asztala mögül) Mit tanulhatunk meg mi, kedves fel­nőtt testvérek, akiket Isten felelőssé tett a kö­vet­kező nem­ze­dékért, ennek a kisleánynak a szüleitől? Azt, hogy ezek a szü­lők alaposan felkészítették gyer­me­küket az életre. Mert hon­nan vette ez a kisgyermek ezt sziklaszilárd hitet, amivel nemcsak megállt a ma­ga helyén, hanem még másokat is tá­mo­gatni tudott? Honnan vette azokat az ismereteket, ame­lyek bir­to­ká­ban egészen határozottan beszélt Istenről? Hon­nan is­mer­te ő néhány évesen Elizeus prófétát, s azt, hogy még a ha­lá­los betegségből is meg tudja gyógyítani a betege­ket? Ki cse­pegtette mindezeket a szívébe, ha nem a szülei? Pedig o­lyan kor volt ez Izraelben, amikor az istentelenség uralkodott. A király a bálvány­imá­dást támogatta, s a hitetlen­séggel min­dig együtt járó erkölcstelenség és anyagi romlás a széthullás fe­lé so­dor­ta az országot. De ez a gyermek mégis ismeri az U­rat, sőt bizonyságot is tesz róla! Honnan vette ezt a meg­győ­ző­dést? Ezt csak otthon hallhatta. Mennyi pozitív szülői pél­da: édesapai tanítás, és édesanyai imád­ság lehetett a mögött, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerülve sem omlik össze ez a gyer­mek: nem hisztériázik, nem nyafog, nem kár­örvendezik, ha­nem világít. Istenhez mutat utat ennek a po­gány embernek

Így értettem azt, hogy rendesen felkészítették őt a szü­lei az életre. Pedig nyilván nem sejtették, hogy egy­szer elve­szí­tik őt, sem azt, hogy a kislány ilyen nehéz helyzetbe ke­rül. De azt tudták, hogy mi a leg­fon­to­sabb! Hogy amikor jobbról-bal­ról pofonok érik, akkor legyen olyan szilárd belső tartása, ami által mégis tal­pon marad. Hogy amikor körülötte ásít a ni­hil, akkor neki legyen olyan mondanivalója, amelyik embe­ri­leg reménytelen helyzetekből is határozott mozdulat­tal mu­tat­ja meg a segítség forrását. Azt az Istent, akit ak­kor sem ve­szít el az ember, ha történetesen semmije sem marad, úgy, mint ez a kislány is, mikor a rabló csa­patok közül vala­melyik ka­tona feldobta a nyeregbe és vitte magával idegen­be. Isten ott is vele maradt! Ő volt az a kincs, akit magával vihetett, s a­ki­nek a szeretetéből, még a pogány ellenségre is futotta. Nem az ő ér­deme volt ez, nem is a szülőké, de azért mégsem mindegy, hogy mit látott, és mit hallott ő odahaza! Így volt ez a fogoly kislány, mégis szabad. Szabad arra, hogy még az ellenségével is jót tegyen.

Lehet, hogy először nekünk kellene ehhez igazán meg­is­merni ezt a ma is élő, minket is szerető, Fiát ér­tünk is oda­a­dó Istent, de ezáltal olyan ajándékot adhatnánk gyerme­ke­ink­nek, amit soha senki el nem vehet majd tőlük! Van-e elég bá­tor­ságunk és bizalmunk ehhez?

Tanulásról hallani egy tanévzárón senki nem szeret. Én mé­gis azzal biztatom a kedves felnőtteket, ne szégyellje­tek ta­nulni ennek a kislánynak a szüleitől, ti pedig kedves gyere­kek ettől a kislánytól! Ámen.