2017.06.04. – Pünkösd 1. napja
Élő víz folyamai
Lekció: ApCsel 2,1-13
Textus: Jn 7,31-39
Igehirdető: Korpos Orsolya

Amikor korábban János evangéliumának ezt a részletét olvastam, mindig támadt bennem egyfajta kellemetlen érzés, mégpedig annak az érzete, hogy akárhogy is forgatom, nem igazán értem ezt a szakaszt. Mintha a szöveg egyes részletei nem függenének szorosan össze egymással, vagy ha van is összefüggés, akkor az egy olyan információ alapján jött létre, amit előlem elrejtettek. Most azt gondolhatjátok, ez jól kezdődik. „Egy lelkész, aki olyasmiről akar beszélni, amit ő maga sem ért. Inkább maradtunk volna otthon!”

De kérlek, még ne mondjatok le rólam, és pláne ne mondjatok le erről az igéről. Mert Isten az értetlenkedésem ellenére ezt az igét hozta elém erre a mai napra, és a készülésem során feltárult annak a csodálatos jelentése, és szeretném ezt megosztani veletek. Legalábbis azt, hogy én mire jutottam.

Elsőként nekem az okozott gondot a megértésben, hogy nehezen képzeltem el ezt a szituációt, amikor Jézus megszólalt. Ha a fejezetben kicsit előrébb lapozunk, akkor megtudjuk, hogy a lombsátrak ünnepét ülték éppen Jeruzsálemben. Jézus előre küldte az ünnepre a testvéreit, ő maga később, titokban ment utánuk. Ekkor már sokat „suttogtak” róla, találgatták, ki is lehet ő. Az ünnep közepe táján Jézus a templomba ment tanítani, voltak, akik hittek neki, mások kételkedtek kilétében. Az utolsó napon pedig az ünneplők között felállva mondott valamit, amin sokan elgondolkodtak, de nem tudtak hova tenni.

De tulajdonképpen mi is a lombsátrak ünnepe? Miért épp akkor állt fel Jézus, amikor, és miért kiáltott? Én először erre a két kérdésre igyekeztem részletes választ találni. Azt talán tudjuk, hallottuk már, hogy ez volt a zsidók három legnagyobb ünnepe közül az egyik. Minden felnőtt férfinak, aki Jeruzsálemnek a kb. 25 kilométeres körzetében lakott, kötelező volt ezen részt venni, de természetesen mások is megtették ezt. Az emberek ilyenkor a házaikból kis, ideiglenesen épített sátrakba, kunyhókba költöztek ki, melyek kifejezetten az ünnepre épültek ágakból és levelekből, úgy, hogy védjenek, de a napot és a csillagokat látni lehessen belőlük. Ez emlékeztette őket a pusztai vándorlásra, amikor nem volt állandó lakhelyük.

De a történelmin túl úgymond mezőgazdasági jelentősége is volt az ünnepnek, ilyenkor, október környékén adtak hálát minden betakarított termésért. Az ünnep eredetileg hét napig tartott, Jézus idejében azonban hozzá toldottak egy nyolcadikat is, és ha lehet ilyet mondani, ez volt a „legnépszerűbb ünnep” mind közül. Ilyenkor a szolgák, idegenek, özvegyek és szegények is részesültek a közös örömből.

Az emberek az ünnep minden napján pálma és fűzfaágakkal mentek a templomhoz, amit a fejük fölé tartva valóságos lombtetőt képeztek. A napi liturgiához tartozott, hogy egy pap egy arany kancsóval lement a Siloám tavához, ahol merített a vízből. A tömeg által kísérve vitte vissza a vizet a Vizes Kapun át. Közben az emberek Ézsaiás könyvéből idéztek: „Örvendezve fogtok vizet merni a szabadulás forrásából.” – Ézs 12,3. A vizet az oltárhoz vitték, és felajánlották Istennek, miközben a kórus hallél, azaz dicsőítő zsoltárokat énekelt. Talán érezhetjük mi is, már csak az elmondás alapján is, milyen hatással lehetett mindez a jelenlévőkre. Ahogy közösen végigjárták ezt az utat, hálát adtak Istennek az éltető vízért, könyörögtek az esőért, és megemlékeztek arról, amikor Isten a pusztában a sziklából fakasztott népe számára vizet.

Jézus ennek az ünnepnek az utolsó nagy napján kiáltott, amit János joggal hívott nagy napnak, mert ekkor az ünnep kiteljesedett. Mindent megismételtek, amit a korábbi napokon is tettek, de az oltárt ezúttal ráadásként hétszer járták körül, emlékezve Jerikó falainak leomlására, és arra, hogy az ígéret földjének elfoglalásával Isten véget vetett vándorlásuknak. Katartikus jelenet.

És Jézus hangja ebben a szituációban hasít át a tömegen. A tömeg épp azért ad hálát, mert nem kell szomjaznia, erre Jézus azt kiáltja: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” Miféle szomjúságról beszél? Hiszen épp az ellenkezőjéről van itt szó. De ha valaki meg is szomjazott volna a menetben, az ünneplés közben, miért épp hozzá menjen? Miért épp ehhez a tanítóvá lett ácshoz? Annyi vizet hozott tán magával, hogy mindenkinek jutna belőle. Olyan ez, mintha a bőséges ünnepi ebéd elfogyasztása után, amikor az ember olykor mozogni is alig tud a jóllakottságtól, valaki azt mondaná, „aki éhes, az jöjjön hozzám, és én adok neki enni”.

Érthetetlen. Legalábbis azoknak, akik ott és akkor hallották ezeket a szavakat, biztosan az volt. Nekünk talán egy kicsit kevésbé az, mert Jézusnak ez a mondata felidéz bennünk egy másik nagyon hasonló mondatot, amit kicsit korábban a samáriai asszonynak mondott: „…aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik…”. És esetleg még arra is emlékszünk, hogy akkor, abban a történetben kiderült, Jézus nem arra a vízre gondolt, ami a test szomját oltja, hanem arra, ami a lélekét.

És ebben az ünnepi pillanatban Jézus ismét arra akarta, ezúttal nem csak egy asszonynak, hanem egy egész templomban ünneplő közösségnek a figyelmét felhívni, hogy nem csak egyféle szomjúság létezik ezen a világon. Hogy nem csak a természetnek, a növényeknek, a szervezetünknek van szüksége éltető vízre, éltető forrásra, de a lelkünknek is. És ő ezt kínálta fel azoknak, akik benne hisznek. Mintha azt mondaná, ha ilyen hálásak vagytok a test szomját oltó vízért, ha ilyen sokat jelent nektek, akkor ne mulasszatok el abból a vízből sem inni, ami a lelket enyhíti meg. Ahogy sok más esetben is, Jézus ezt a drámai pillanatot arra használta fel, hogy az embereket az Isten iránti szomjúság, és az örökkévalóság dolgai felé terelje.

A mai napon mi is fókuszáljunk erre, és Jézus második mondatára, illetve János hozzá fűzött kommentárjára: „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni…” Bevallom, nekem ennél a mondatnál következett be második nagy elakadásom. Mit jelent az, hogy valakiből élő víz folyamai ömlenek, és hogy függ mindez össze a Lélekkel?

Az első kérdésnek a megválaszolásában Ézsaiás könyve volt a segítségemre, ahol az 58. részben a szentíró azt taglalja, hogy aki összhangban él az Istennel, aki az ő akaratát cselekszi, az áldássá válik mindenkinek, aki a környezetében van. A 11. versben ezt olvassuk: „Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.” Vagyis az az ember, akinek belsejéből élő víz folyamai ömlenek, az áldás lesz mások életében. Mert ahogy az élő víz, egy patak, egy folyam áldás lesz egy adott területnek, gondoljunk csak a Nílus-völgyére, úgy ha belőlünk árad az élő víz, az is termővé teszi körülöttünk a talajt. Akkor nem elnyomunk, hanem felszabadítunk, akkor nem éheztetünk, hanem jóllakatunk, akkor nem elkergetünk, hanem befogadunk, akkor nem kifosztunk, hanem megajándékozunk, akkor nem zárkózunk be, hanem szélesre nyitjuk kapuinkat, akkor nem becsmérelünk vagy szidunk, hanem dicsérünk és vigasztalunk, akkor nem sötétséget, hanem világosságot terjesztünk.

De ez magunktól nem megy, mert mi önmagunkban olyanok vagyunk, mint az a szikla egykor a pusztában. Kopárak, ridegek, élettelenek, a közelünkben nem terem meg semmi, csak szomjúság, zúgolódás és elégedetlenség. Istennek meg kell érintenie bennünket, hogy élő víz fakadjon belőlünk. És ehhez van szükség Krisztusra és a Szentlélekre. Isten először Jézust küldte el, hogy váltsága által megérinthetővé tegyen bennünket. Jézus pedig a Szentlelket küldte el mindenkinek, aki benne hisz, hogy megérintsen általa, és belőlünk, a kopár, élettelen sziklákból élő víz folyamai ömölhessenek. Ezért teszi hozzá János Jézus szavaihoz, hogy itt a Lélekről van szó. Mert mindezt csak a Lélek tudja elvégezni bennünk.

Ha szó szerinti értelmét megnézzük annak a szónak, amit itt a fordításban belsőként olvasunk, akkor azt láthatjuk, hogy ez azt jelenti, has. Ami a zsidó gondolkodás szerint az ember legmélyebb érzelmeinek, valójának a helye. Mert amikor a Lélek megérint bennünket, akkor mintegy rácsatlakoztat minket Jézusra, az élő víz forrására, aki a legmélyebbről kezd el átmosni, kitisztítani bennünket. És ha ez sikerült, akkor szabadon áradhat át rajtunk ez a folyam.

Nagyon fontos, testvérek, hogy itt élő vízről van szó. Vagyis folyó, mozgó, folyamatosan áramló vízről. Nem ciszternákban tárolt vízről vagy időszakos vízfolyásokról, vádikról. Jézus korában jól ismerték ezeket. A ciszternákban tárolt víz állott volt, és úgymond meg is szökhetett. Az időszakos vízforrások, vádik pedig a nagyobb szárazságok idején kiszáradtak. Sajnos sokszor látom keresztyén gyülekezetekben nyomát annak, hogy mi emberek csak ciszternák vagy vádik vagyunk. Hogy nem csatlakoztunk igazán rá az élő víz forrására, nincs folyamatos kapcsolat. Hogy időnként eljövünk a templomba, feltölteni a tartályt, és azt gondoljuk, azzal el leszünk majd egy jó darabig. Nem kell túlzásba vinni. De az a víz idővel poshadt lesz, mert nincs, ami felfrissítse, vagy megszökik egy kis bűn vagy váratlan esemény ütötte repedésen.

És belőlünk nem árad semmi, bocsánat, ha durva vagyok, de esetleg csak a mocsár szag. És csodálkozunk, hogy mi sem érezzük igazán jól magunkat, és valahogy a környezetünk se igazán érzi jól magát mellettünk. Mert a ciszterna nem tud áldás lenni, nem tud életet táplálni. A vádi, az időszakos víz körül körül pedig ugyan hirtelen kivirágzik az élet, ha van egy nagy esőzés, de aztán ki is szárad. Ismertem egy lelkipásztort, aki ilyen vádi volt. Amikor történt vele valami, ami hatással volt rá, nagy öröm, vagy nagy tragédia, akkor abban Istent jelenlétét érezte. Az élménytől fellelkesült, belevetette magát a szolgálatba, és a gyülekezet hirtelen elkezdett virágozni körülötte. De ha nem jöttek a nagy élmények, akkor valamennyi idő elteltével ő maga kiszáradt, élettelenek lettek az igehirdetései, üresek az ígéretei, és a gyülekezet is elszáradt.

De Jézus azt, mondja, akit a Lélek megérint, és ez által fakad fel benne a víz, aki Jézushoz csatlakozik, mint az élő víz forrásához, azt ő folyamatosan tisztítja, felfrissíti, elmossa a törmelékeket, a piszkot, ami a csatornába került, és legyen bármilyen nagy is a szárazság, soha nem engedi, hogy kiszáradjon. De ehhez elengedhetetlen az, hogy a Lélek által szüntelenül hozzá kapcsolódjunk, nem csak egyszer-egyszer. Hogy ő belülről éltessen bennünket, ne a külső hatásoktól, nagy élményektől függjünk.

A világ kezdetekor ahhoz, hogy a föld porából megformált emberi test életre keljen, Isten lehelete, vagyis Lelke kellett. És ez most is így van. Egyen-egyenként az életünkben, de Krisztus földi testében, melynek mi vagyunk a tagjai, szintén. A Lélek nélkül a test halott, és halottak a tagjai, de a Lélek által él, és áldást hoz. A tanítványokra is igaz volt ez. Élettelenek voltak, és hatásnélküliek, míg a Lélek meg nem elevenítette őket.

Korábban idéztem Jézus szavait, amelyeket a samáriai asszonyhoz intézett, de csak egy részét, mert az elkezdett mondat így folytatódik: „örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” – mármint az a víz, amit Jézus kínál. Jézus a templomban, az Istent elvileg félő embereknek egy kicsit többet mond, illetve tovább megy a folyamatban. Mert akiben ő - Lelke által - örök életre buzgó víz forrásává lesz, abból idővel ennek az élő víznek a folyama ki is kell, hogy ömöljön. Ma nekünk, akik itt ülünk a templomban, és ünnepelünk, mondja ugyanezt. A folyamat, az új élet ott kezdődik, hogy ő bennünk örök életre buzgó víz forrásává lesz. De ha a Lélek dolgozik bennünk, akkor belőlünk, akik most itt ülünk, ki kell, hogy ömöljön ez a víz, hogy életet, áldást hozzon erre a földre, a közvetlen környezetünkre. Ez az, amit úgy szoktunk megfogalmazni, a hit gyümölcsöket kell, hogy teremjen, annak meg kell látszania az életünkön, a viselkedésünkön. Adja Krisztus az ő éltető Lelkét mindnyájunknak, hogy mindez a mi életünkben valósággá lehessen. Ámen.