2017.05.28.

Kisgyermekek, de nem kiskorúak – konfirmáció

Lekció: Zsoltárok 131.

Textus: Máté 9,33-37.

Svábhegy

Amint hallottuk, Jézus az egymással versengő tanítvá­nyok közé hívott egy kisgyermeket, és nem kis meg­döb­be­nést okozva ezt mondta: „Aki az ilyen kisgyermekek közül e­gyet is befogad az én nevemért, az engem fo­gad be, és aki en­gem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.” Ki hallott már ilyet!? Még hogy ők a kiválasztott, bölcs, komoly felnőttek vegyenek példát egy vadidegen kis-gyerekről? Nem cserélt itt fel valamit Jézus? Pont fordítva kellene tenni, nem?! A gyerekeknek kellene utánozni őket! Ezt maguk a gye­re­kek is így gondolják, nem?! Hiszen amikor homokból várat építenek, amikor papás-mamást, vagy hábo­rúsdit ját­szanak, akkor minket, felnőtteket utánoznak! Van, lehet valami, amiben a felnőtteknek kellene példát venniük a legkisebbektől?

Kedves ifjú és felnőtt konfirmandusok, kedves szülők, kedves gyülekezeti tagok! Én valószínűleg nem tu­dok akkora meglepetést okozni, mint annak idején Jézus, hiszen nem tud­nék a székek közül előcsalogatni egy kis­gyermeket. Nyilván akad, aki azt mondja most magában: hát persze, hogy nem! Mi ma itt egy komoly kon­fir­má­ciós istentiszteletre jöttünk, fiatalok ünnepélyes fogadalomtételére és első úrvacsoravéte­lére vagyunk kí­ván­csi­ak s nem a zajongó gyerekek hangjára, tehát ha valami, akkor egy ilyen magasztos alkalom nem való a gye­re­kek­nek. Őket jobban lekötné, ha egy számukra isme­retlen, kalandos és jó véget érő bibliai történetet mesélnék, s nem egy száraz, elvont tanításra kerülne itt most sor. Erre fel Jézus, hogyha itt állna most köztünk, lehet, hogy fel­menne a gyermekmegőrzőbe és lejönne a karján egy-két aprósággal, s ide állítaná őket közénk, hogy figyeljük meg őket alaposan és találjuk ki, hogy miben is mutathatnak nekünk példát?

Azt hiszem, hogy ha ezt a kérdést konfirmandus korú lányoknak tenném fel, kezemben mondjuk egy fris­sen meg­keresztelt csecsemővel, akkor azt kiáltanák, hogy olyan „cu­ki”! Vagy azt, hogy egy kisgyermek, legyen az akár egy böl­csis, akár ovis, az olyan ártatlan! Pedig akinek van kistestvé­re, az tudja, hogy ők sem angyalok! Bi­zony tudnak ők na­gyon is huncutok, rosszcsontok, sőt komiszak is lenni! Elég egy fárasztó nap után meg­kér­dez­ni egy több gyermekes anyu­kát, egy óvónőt, vagy egy alsós tanítónénit, hogy vajon ártat­lanok-e a kis­gye­re­kek, s mindjárt elmúlnak az illúzióink! I­lyenkor mondják róluk a kétségbeesett felnőttek: ebbe a gye­rekbe ma be­lé bújt a kisördög! Egy barátom pár éve mesélte még járni sem tudó kislányáról, hogy a pici minden tiltás el­le­né­re nagyon szeretett füvet eszegetni, amikor kitették a ker­ti gyepre. Állandóan figyelni kellett rá, de egyszer ami­kor megint a szájába akart volna venni egy fűcsomót rászóltak, mire ő gyorsan az orra alá dugta a füvet és na­gyot kiáltott: hapci! - mintha eredetileg is az lett volna a szándéka, hogy csak megszagolja a füvet. Bizony a leg­ki­sebbek is tudnak ra­fináltak lenni, mert ők sem bűntelenek, ők sem angyalok. Te­hát nem ezért állította őket pél­dá­nak a felnőttek elé Jézus! Vi­szont vannak a gyermeki létnek olyan különösen jellemző vo­násai, amelyek az idő­sebbeket is kellene, hogy jellemezzen Istennel való kapcsolatában! S ma, a konfirmáció napján, a­mely gyer­mek­nap is egyben, hadd mutassak rá ezekre a felol­vasott igék alapján

1./ Ilyen például az, hogy a kisgyermek nevelhető! A­hogy a közmondás is tartja: addig hajlítsd a vesszőt, a­míg fi­a­tal! Kedves testvérek, mikor Kálvin János megalapította genfi iskoláját azt kérte azoktól a városoktól, ahol korábban meg­fordult: „küldjetek nekünk fát, hogy mi nyilakat faragjunk be­lőle!” Mert a gyermekek azok a még faragatlan fák, még csi­szolatlan gyémántok akik Isten műhelyében nyílvesszőkké, drágakövekké formá­lód­hat­nak. Tudniillik úgy, ahogy szüle­tünk nem vagyunk alkalmasak arra, hogy Isten használni tud­jon minket! Eh­hez nevelésre: faragásra és díszítésre is szük­ségünk van! Egy kert is akkor szép, ha gondozva, ápolva van, nem pe­dig akkor, ha felveri a gyom és a gaz! Olykor persze üdítő látványt nyújt benne egy-egy vadvirág is, de alap­já­ban véve rendezett kell, hogy legyen ahhoz, hogy a benne lévő fák gyümölcsöt tudjanak teremni! Isten ugyanis tar­talmas, ál­dott, gyümölcsöző életet szánt nekünk, s nem céltalan vege­tálást! Tehát a gyermek, a kisgyermek - el­lentétben sok fel­nőttel - még alakítható, formálható! Lehet akármilyen makacs mégis szomjas az új dolgok meg­ismerésére, és vágyik az irá­nyításra. Ha megfelelő módon kapja a lelki-szellemi táplálé­kot mohón iszik a hit és a tudás forrásából. Sok tanár mondja ilyenkor szokta: „szivacsból van a szívük és az agyuk!”

Ezzel szemben később egyre inkább megcsontosodik és bezárkózik az ember. Fél minden újtól és elutasít min­dent, a­mi szokatlan. „Én már csak ilyen vagyok, nekem jó úgy is a­hogy eddig volt” - szoktuk mondogatni. Jól emlékszem egy édesanyára, aki a következő szavakkal íratta be hittanra gyer­mekét: „amit én nem ismer­het­tem meg, legalább neki legyen lehetősége megismerni!” Pedig az ilyen gondolkodás komoly akadályt jelent a hit út­ján. Jézus ugyanis azért jött el erre a vi­lágra, hogy egész életünket újjáteremtse. De hogyan újulhat­na meg az éle­tünk, ha semmi újat nem vagyunk hajlandók el­fogadni? Ezért mondja Jézus egy másik alkalommal a felnőtt ta­nítványainak: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyerme­kek nem mehettek be a mennyek országába.”

Kedves ifjú konfirmandus testvéreim! Ti abban az élet­korban vagytok, amikor az ember egyszerre vágyik a felnőtt lét képzelt szabadságára és a gyermeki lét önfeledt gondtalan­ságára! Jézus ma arra hív titeket, hogy ne ve­szítsétek el gyer­meki létetek formálható, alakítható, nevelhető oldalát! Persze nem arra gondol, hogy mindig a leg­utolsó divatirányzathoz, a legfrissebb társadalmi elvárásokhoz, vagy az épp trendi szo­kásokhoz igazodjatok

kri­tika nélkül, hanem arra, hogy a kon­firmáció után is engedjétek magatokat általa nevelni!

2./ De a kisgyermek nemcsak nevelhető, hanem lelke­síthető is. Első hallásra elfogadja, komolyan veszi, el­hiszi mindazt, amit az idősebbek mondanak neki. Sok buta felnőtt űz tréfát ebből a gyermeki vonásból, amikor úgy­mond „beug­ratja” a gyerekeket, nem tudva, hogy micsoda kárt okoz ezzel nekik. Én a mai napig emlékszem ar­ra, amikor először küld­tek el, úgynevezett nagyfiúk azzal, hogy nézzem meg nincse­nek-e a ház mögött, hogy bi­zony elindultam, s csak amikor a hátam mögött meghallottam a nevetést, akkor álltam meg! Mert a kis­gyer­mek: elhitethető, azaz tud és szeret hinni! Kü­lönbséget tud tenni mesés, fantasztikus, képzeletbeli világ és a való­ság között, de nagyon szeret belépni a fantázia birodal­mába, ahol minden lehetséges és határtalan. – Hit nélkül le­he­tetlen Istennek tetszeni - hallottuk tegnap a vizsgán a Zsidók-hoz írt levélből. Mi azonban nyitott szívű, lel­ke­síthető gyer­mekekből, hamar fantáziátlan és röghöz tapadt felnőttekké válunk, akik egy idő után állandóan azt haj­togatjuk: Hiszem, ha látom! Közben azt sem látjuk igazán, amit nézünk. Pedig a mi lelkünk mélyén is ott él az a vágy, amit Ady így fogalma­zott meg: „De jó volna játszadozó gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel a vi­lággal kibékülni, szeretetben üdvözülni.” - Jézus azt mondja: nem az infantilizmus, az éretlenség, ha­nem a lel­ke­síthetőség értelmében mi is lehetünk „játszadozó gyermekek” még! Hisszük-e ezt?

Nektek, kedves ifjú konfirmandus testvéreim, még kö­zeliek a nagy, önfeledt családi, iskolai, gyülekezeti já­tékok emlékei. Pár éve még ti is szorongások, gátlások nélkül ülte­tek hintára, csúsztatok le a havas domb­ol­da­la­kon, mert akkor még nem volt ciki azt csinálni, ami jól esik. Nem törődtetek vele, hogy ki mit szól hozzá, ti még simán dalra perdültetek a folyosón, vagy neki álltatok kergetőzni az osztályteremben. S bizony, ha egy ba­rát, egy osztálytárs, vagy egy karizmatikus tanár rá tudott venni titeket valami rendkívülire, minden to­vábbi nél­kül csináltátok utána. Mert lelkesek és lelkesíthetők voltatok. De próbálna csak meg most feltüzelni, motiválni va­laki benneteket valami újra! Csakhogy Jézus ma pont erre hív titeket! Arra, hogy engedjétek, hogy Ő vonjon, vonz­zon maga után, arra, hogy ne nekem, hanem Neki higgyétek el, hogy az életetekkel csodálatos terve van! Ar­ra akar feltüzelni Szent­lelke által, hogy Vele járjátok végig ezt a földi életutat! Vajon lelkesíthetők vagytok-e még az Ő Lelke által?

3./ A 131. zsoltárból pedig azt hallottuk, hogy a gyer­meki lélek, egyben alázatos lélek is: „Nem tö­rek­szem arra, ami túl nagy...” (Zsolt. 131,1-2.) Persze ennél a pontnál lehet, hogy néhány szülő tiltakozna, és pár fel­nőtt gyülekezeti tag összeráncolná a homlokát, s azt mondaná: látszik, hogy a tiszteletes úr nem ismeri a gye­re­keket, azért ilyen jóhiszemű és naiv! Én azonban ismerek olyan gyerekeket, akik csak a­zért rosszalkodnak, az­ért szemtelenkednek, mert így akarják felhívni magukra a figyelmet, így szeretnének az érdeklődés középpont­já­ba kerülni. Szinte azt üzenik a viselkedésükkel: itt vagyok, fegyelmezz engem, mert az jó nekem! A gyermek szá­mára ugyanis létszükséglet a tekintély, a szülői, tanári te­kintély, akire ő felnézhet, akitől ő viselkedést tanul, aki­től mintát kap. Manapság épp ezen tekintély lerombolásának szándékával találkozunk a társadalomban. Erre irá­nyul direkt módon számtalan tévéműsor, reklám, és könnyűzenei alkotás, indirekt módon pedig a gyermek és diák­jogok kiterjesztése. Mert a kisgyermek eredendően alázatos lelkű, amíg a nagy­korú társadalom meg nem foszt­ja ettől az adottságától! Ké­sőbb persze, egyre inkább arra törekszünk, hogy saját ke­zünkbe ragadjuk a kor­mányt, sőt, hogy másokon is uralkod­hassunk. Hiszen minden kiskirály és diktátor volt egyszer kedves és aláza­tos gyermek! Csakhogy aki be akar kerülni az Isten országába, annak alázatossá kell válnia! „Aki tehát megaláz­za magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában” - mondta alapigénkben Jézus a vitatko­zó ta­nítványoknak.

Ugye milyen jók, mennyire alázatosak, engedelmesek tudnak lenni a gyermekek, ha szeretnének meg­kap­ni valami értékes ajándékot! Ilyenkor szokták rágni a szüleik fülét: „de hidd el, jó leszek, nem csinálok semmi rosszat, csak légy szi´ engedd meg...!” Jézus azt mondja ma nekünk, felnőtteknek: álljatok úgy a mindenható Is­ten, a világ Ura előtt, mint gyer­mek az édesapja előtt: alázatosan. Nem hivatkozva semmi­lyen érdemre, teljesít­mény­re, áldozatra, csak lelki szegény­ként, nyitott szívvel várva, hogy megajándékozzon a legérté­kesebbel: Ön­ma­gával! Azzal a szeretettel, amit a golgotai ke­reszten bizonyított számunkra!

S tudom, hogy ezzel nem fogok babérokat kapni tőletek kedves ifjú konfirmandus testvéreim, hadd mond­jam nektek is: legyetek olyanok, mint a kisgyermekek, alázatosak. Isten előtt nem nagynak, nem dicsőségesnek, nem hérosznak tartva magatokat. Még akkor sem, ha ma ez a divat. Sztárolni, ünne­peltetni magunkat. Sokkal töb­bet képzelni magamról, mint ami vagyok. Osztani az észt magabiztosan már fiatalon. Jézus előtt azonban nem le­het és nem is kell szerepet játszani. Ő az, aki ismer titeket is már az anyaméhtől kezdve, Ő az, aki kivá­lasztott ti­te­ket, hogy ti is megismerjétek Őt, Ő az, aki még a gondolataitokat is ismeri, mielőtt szavakká formálnánk őket. Ő az, aki megformált, aki Jézusban megváltott, aki Lelkével betölt, aki mindent tud rólunk. Mi mást is tehetnénk Ő­előtte, mint hogy leborulunk és dicsőítjük?

4./ S végül a kisgyermekekre az is igaz, hogy szereten­dők, és szerethetők. Nemcsak igénylik, de hálás szív­vel el is fogadják az igazi szeretetet! Lelkileg is, fizikailag is belebete­gednek, ha nem kapják meg, oly­annyi­ra, hogy halálosan fél­tékenyek tudnak lenni például egy új családtagot jelentő kis­testvérre, de azonnal viszonoz­zák is, ha valaki őszintén kimu­tatja érzelmeit feléjük. Később azonban kezd bezárkózni az ember. A lelke leg­mé­lyén tovább él ugyan a vágy: „szeret­ném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié,” de ezt egyre ke­vés­bé képes kimutatni. Így lesz igaz rá a má­sik költői kép is: „vagyok mint minden ember fenség, észak-fok, ti­tok, idegenség”. Gyakran épp kamaszkorában lesz o­lyan, mint egy sün, ami csak a tüskéit képes a külvilág felé tár­ni. Hiába simogatják, összehúzódik, s csak a legkitartób­bak tudják tenyerükbe venni. Az egykor még „cuki” kis­gyer­mek zord jégheggyé válik, akit egyre kevésbé lehet megköze­líteni és szeretni. A középiskolák, de a mun­ka­helyek is tele vannak szeretetre szomjazó emberekkel, akik ugyanakkor el­zárkóznak mások, nem utolsósorban Is­ten szeretetétől. Isten országa viszont a szeretet országa, mert az Isten szeretet!

Bárcsak hagynánk a szívünket felolvadni az Ő napsuga­rában, s tudnánk példát venni ebben a vonatkozásban is a ki­csinyektől! Mert ha nem leszünk olyanok, mint ők, nem me­gyünk be a mennyek országába!

A végső kérdés csak az, hogyan válhatunk ilyen gyer­meki lelkületű emberekké? Alapigénk első felében ad választ Jézus a kérdésre: „Bizony, mondom nektek...” (Máté 18,3.) Meg kell tehát térni! Megtérni annyit je­lent: megfordulni, megváltoztatni a gondolkodásomat! Nem játszani tovább a világ Teremtő Ura előtt a „nagy em­bert”, a nagykorúvá vált, független felnőttet, akinek senkire sincs szüksége, még Isten­re sem, mert önmaga e­lég­séges magának mindenre! Hanem hálás szívvel, boldogan elfogadom, hogy gyermek lehetek, Isten gyer­meke, mert van mennyei Atyám, aki megbékélt ve­lem Fia halála által! Lehet-e ennél nagyobb méltóságot és rangot el­ér­ni, kedves megcsontosodott, kiábrándult, öntuda­tos és frusztrált felnőtt testvéreim?

Félreértés ne essék! Isten Igéje nem arra hív, hogy sose nőjünk fel, hogy maradjunk infantilis gyerekek, vagy örökké elégedetlen, lázadozó kamaszok! Nem. Sőt, azt írja Pál apos­tol az első korintusi levélben: „Test­vé­re­im, ne a gondolkodás­ban legyetek gyermekek, hanem a rosszban legyetek kiskorú­ak, a gondolkodásban ellen­ben érettek legyetek.” (1Kor. 14, 20.) A szeretet himnuszában pedig így fogalmaz: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondol­kodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férf­i­vá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor. 13,11.) Amikor pedig ugyanennek a gyülekezetnek a tagjai a meg­osztottság, a pártoskodás jeleit mutatják, arra figyelmez­teti őket, hogy a viszálykodás a lelki kiskorúság jele. Lel­kileg megmaradni gyermeknek nem azt jelenti, hogy élvezzük a „Mama-hotel” nyújtotta szolgáltatásokat 40 éves korunkban is. Hanem azt, hogy Isten Lelke és Igéje által engedjük ma­gunkat formálni, lelkesíteni úgy, hogy köz­ben megalázzuk magunkat annak az Istennek a hatalmas színe előtt, aki azzal a szeretettel szeret, amely „so­ha el nem fogy.” Ez a formáló­dás és ez a Szentlélekkel való lelkesedés nem fog bekövet­kezni Istentől, az Igétől, a gyülekezettől távol. Ott formálnak minket ennek a világnak az erői: alakítják a gondolatainkat, a motivá­ci­ó­in­kat, az érzéseinket, a szavainkat és a tetteinket.

De aki tagjává válik nemcsak egy gyülekezetnek a konfir­má­ció által, hanem az Isten népének is hit által, an­nak Jézus is alakíthatja a jellemét, megszentelheti az érzéseit, irá­nyíthatja a lépteit! Az Vele hozhatja meg majd é­lete sorsfordí­tó döntéseit, mint amilyen a pályaválasztás, vagy a házasság­kötés. Az Vele indulhat az iskolába, ké­sőbb a munkába, aztán a kórházba, végül pedig a temetőbe is. Az sosem kell, hogy e­gyedül legyen, mert vele lesz az, aki keresztelője során megí­gérte az ő szüleinek is, hogy „ve­letek vagyok minden napon, a világ vé­ge­ze­té­ig.”

Ő adja meg gyermekeknek és ifjaknak, most fogadalmat tevőknek és régen konfirmáltaknak, felnőtteknek és vének­nek, hogy a zsoltárossal együtt tudjuk elmondani: „Mint a gyermek, olyan most a lelkem!” Így legyen! Á­men.