2017.05.21.

Soli Deo Gloria!

Lekció: ApCsel. 12,20-25.

Textus: Ézsaiás 42,8.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! A reformáció el­indulásának 500. évfordulója alkalmából az első félév­ben ha­vonta egyszer a félévezreddel ezelőtt kikristályosodott, híres­sé vált reformátori jelmondatokkal foglalkoztunk az is­ten­tisz­teleteken. Beszéltünk már arról, hogy egyedül a Szentírásból tudjuk meg, hogy egyedül Krisztus érdeméért és e­gye­dül ke­gyelemből van üdvösségünk, s hogy ezt egyedül hit által ra­gadhatjuk meg. A sorozat zárásaként ma arról kell szót ejte­nünk, hogy mindezért egyedül Istené a dicsőség - Soli Deo Gloria! Ez az összegző, ötödik jelige annyira egy­be­forrt a mi egyházunkkal, hogy sokan szinte református tanításnak vélik, pedig ez a kifejezés végigvonul az egész Bib­li­án. Utánanéz­tem, összesen 377-szer szerepel benne.

1./ Az Isten dicsősége. Beszéljünk először arról, hogy mit is jelent a „dicsőség” kifejezés, és hogy konkrétan mit ér­tünk „az Isten dicsősége” alatt! - Manapság a „dicsőség” szót alig-alig használjuk, kivé­ve az egyházi nyelvben, az úgy­nevezett „kánaániban”. Ta­lán akkor mondjuk még, ha sportolók szereznek dicsőséget, hír­nevet országuknak egy-egy vi­lágversenyen. Nem ért­jük ezt a kifejezést, mert ez a kifejezés annyira Isten sajátja, hogy ha őt nem ismerjük, ha vele nincs kapcsolatunk, ak­kor szük­ségsze­rűen csak valami torzó, valami ahhoz hasonló, valami halo­vány utánzat lehet csak, ami eszünkbe jut, ha ezt hall­juk. A római levél szerint viszont mindnyájan nélkülözzük Isten di­csőségét, nincs részünk ben­ne. Nem is tud­juk mi az, pedig er­re vágyunk egész életünkben. Kiestünk ugyanis az első em­berpár bűnesete révén Is­tennek a di­cső­ségéből, a ve­le való harmonikus viszonyból, s ezáltal elveszítettük az ő dicsőségé­nek ismeretét. Csak tá­vo­li emlé­kek élnek a lel­künk legmélyén arról, hogy valahol ezen a világon, valamikor ebben az élet­ben el kellene jutni ar­ra a hely­re és állapotra, a­hol nincs ré­szünk a töredékességben, a rész szerintiségben, az ideig-való­ságban. Ahol zavar­ta­lan a rend, ahol tökéletes a jóság, ahol teljes a béke, ahol hiánytalan az öröm. Ezt kutatjuk szüntele­nül és igyekszünk fel­lel­ni szerelemben és mun­ká­ban, család­ban és hivatásban, élvezetekben és mámorban, sikerben és hatalomban. Ezért tö­rekszünk öntudatlan mó­don is egyre fel­jebb: egyre magasabb modern Bábel-tornyokat építünk, egyre gyorsabban ju­tunk hozzá az egyre na­gyobb mennyiségű in­formációkhoz, egyre messzebbre küldjük űrszondáinkat és keressük az é­let nyo­mait egyre tá­vo­lab­bi helyeken is. Beis­merjük vagy sem, az elveszített dicsőség, Isten lénye után ku­tatunk, s köz­ben nem találunk mást, csak a magunk szánal­mas kis dicsőségét. Átmeneti tudományos eredményeket, a­melyek nyo­mán csak a kérdéseink sza­po­rodnak. Részsikere­ket a munkában és a hivatásban, amelyek bennünk is, kollé­gá­ink­ban is sok­szor keserű szájízt hagy­nak. A hatalom és a pénz részegítő érzését, amely után azonban mindig jön előbb-utóbb a meg­csö­mörlés és a kijó­za­nodás. A mai ember teljesít­ménye épp olyan nevetségesen hatalmas, mint az ókori Bá­bel tornya, ami­hez Istennek le kel­lett szállnia a mennyből, hogy észrevegye. Bábel tornya sohasem érhet el az égig! Mert Is­ten ezt mond­ja magáról Ézsa­iás próféta szerint: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet más­nak, sem di­csé­re­te­met a bál­vá­nyok­nak.” (Ézs. 42,8.)

De mi is az a dicsőség? Nos, a Bibliai Lexikon szerint: „Olyan kisugárzás és hódolatra indító méltóság, amely va­la­kiből, aki igen hatalmas, az őt szemlélőre kiárad és azt csodá­latra, vagy imádatra készteti.” Istennel kapcsolatban az ő sze­mélye kisugárzó megjelenését, önmaga ragyogó megmutatá­sát jelenti. A dicsőség fogalma magában hordozza Is­ten gaz­dagságát és erejét, hatalmát és méltóságát, ragyogását és hír­nevét. Tehát egészen Isten lényéhez tartozik, amit mi még a Mi Atyánkban sem kérünk, hanem csupán elismerhetünk: „Tiéd a dicsőség”! Testvérek, mindez talán egy ki­csit szá­raz és dogmatikus összegzésnek tűnik, pedig egyáltalán nem az.

Ugyanis az „egyedül Istené a dicsőség” megfogalma­zásban ott van az, hogy te Isten, te vagy egyedül nagy és fen­séges, hatalmas és csodálatos, örök és változástól mentes. O­lyan fényességben laksz, melyhez senki sem kö­ze­lít­het. Meg­foghatatlan vagy, ember meg nem ragadhat, korlátozott értel­münk nem tudja befogadni a te teljességedet. Te vagy az, aki a világot megteremtette, működteti és kormányozza. Nálad futnak össze a történelem és az egyes emberi sor­sok szá­lai. Minden emberi zűrzavar ellenére akadálytalanul véghezvi­szed akaratodat és csodáidat.

Mi tehát az Isten dicsősége? Isten dicsősége: fenség. Olyan fenség, amely rettenettel tölti el az embert. Szok­tak min­ket, reformátusokat azzal vádolni, hogy a mi Istenünk a mohamedánok Allahjához hasonlít, a fenségében meg­kér­dő­je­lez­hetetlen, mindent determináló Istenhez, aki előre megírta az ember életének minden mozzanatát, aki a tör­té­ne­lem­ben egy forgatókönyvet valósít meg. Holott csak azért mondjuk, hogy Isten fenséges és rettenetes, mert a di­cső­sé­ges Is­ten­nel találkozva nem mondhat mást az ember. Ott az ember azt éli át, hogy teremtmény. Nem teremtő, hanem te­remt­mény. Aho­gyan Ézsaiás próféta is átéli elhívásának látomásában, amikor Istent látja dicsőségében a temp­lom­ban: „Jaj ne­kem! Elvesz­tem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép kö­zött lakom. Hiszen a Királyt, a Se­re­gek Urát lát­ták szemeim!” Vagy mint amikor Péter rádöbben a csodálatos halfogás nyo­mán, hogy ki is ül a csó­nak­já­ban: „Eredj el tő­lem Uram, mert én bűnös ember vagyok!” Mikor az ember találkozik a Te­remtővel, a fenségessel, ak­kor a te­remt­mény -érzet rettegése tölti el őt. A mindent fölülmúlóval találkozik, aki őt teremtet­te, akinek a kezében van az élete, akinek ki­szol­gáltatott.

Egy múlt századi német teológus, Rudolf Otto írt arról, hogy az embert az Isten szentségével, fenségével, di­cső­sé­gé­vel találkozva kettős érzés keríti hatalmába. Egyfelől ez a ret­tegés, ez a félelem, másfelől viszont a vonzalom, a le­nyű­gö­zött állapot, az érdeklődés. Latinul a tremendum és a fasci­nandum.

Isten dicsősége az ember számára végtelenül rettenetes és végtelenül csodálatos. Eleinte taszítja, ugyanakkor vég­tele­nül vonzza is az embert. Ahogyan vonzotta Mózest az égő csipkebokor, amely égett de nem égett el, és odament, hogy lássa, mi az. S hallania kellett: Vedd le a saruidat, mert szent föld az, amelyen jársz. Mózes Istennel ta­lál­ko­zott, az­zal, aki ég, de meg nem emésztetik. Aki örökké él. Ez az a titok, ami­re vágyik az ember, amit meg akar is­mer­ni. Vagy a­ho­gyan Zákeus „kereste látni”, hogy ki az a Jézus. – Mi az Isten di­csősége? Ő maga. Ez nem olyasmi, a­mit emberi ará­nyok­kal is lehetne érzékeltetni. Istennek nem ilyen értelemben tulajdon­sága az Ő dicsősége. Ő maga a di­csőség. A Bib­lia alapján tehát a dicsőség Istennek elidege­níthetetlen tulajdonsága. Nagyság és jó hírnév egyben. Is­ten­nek ez a tu­laj­don­ága már a világ teremtése előtt sajátja volt, s az örökkévalóságban még inkább ki fog tel­je­sed­ni. - Talán nem fe­les­le­ges Isten kizárólagos dicsőségének a gondolatát leporolni ma, amikor minden rólunk szól, a mi ké­nyelmünkről, a sa­ját vá­gyaink megvalósításáról és a magunk sikereiről. Pedig nem a miénk, hanem továbbra is egye­dül Is­tené a dicső­ség!

2./ Az Istentől elrabolt dicsőség. A második gondolat, amit Isten Lelke elém hozott, hogy ezt az isteni di­cső­sé­get az ember kezdettől fogva meglopja. Szóljunk hát az elrabolt di­csőségről.

Egy nagyon különös, első látásra az Apostolok Csele­kedeteiről írott könyv tematikájába sehogyan nem illesz­ke­dő történetet olvastam fel. Heródes királyról szól, közelebbről I. Heródes Agrippa haláláról. Ha Bibliaolvasó Ka­la­u­zunk sze­rint folytatólagosan olvassuk ezt a könyvet, akkor láthatjuk, hogy az Apostolok Cselekedeteiben az evan­gé­li­um ter­je­dé­sé­ről van szó. Ahogy Jézus parancsolta az övéinek: tanúim lesz­tek Jeruzsálemben, Júdeában, Galileában, Sa­máriában, a föld végső határáig. Láthatjuk a lánglelkű igehirdetőket, a csodá­latos gyógyításokat, megtérések so­ka­sá­gát. De szinte ért­hetet­len, hogy miért került be ennek az uralkodónak a halála az ebbe a könyvbe? Miért ennyire fon­tos az ő alakja? Ki ő tulaj­donképpen? Mit tudunk róla? Heródes Agrippa azonos azzal a Heródessel, aki elfogatta Ja­kabot, és kivégeztette. Ő az, aki Péter letartóztatásáért is felelős. Látszólag – hogy a zsidók vezetőinek kedvében jár­jon, felvette a farizeusi ke­gyes­séget – ám ez csak a látszat volt. Korának egy rendkívül ügyes politi­kusa volt, aki mind belpolitikai, mind külpo­li­ti­kai téren na­gyot alkotott. Annak a Nagy Heródesnek az unokája, aki a betlehemi gyer­mekgyilkosságot elrendelte. Olyan ü­gyesen irányította elődei birodalmát, hogy jelentős részekkel bővült területe, sőt a királyi címet is elnyerte, ami után elő­dei még csak vágyakoztak. De miért kellett ilyen csúnya véget érnie az ő éle­tének? Miért kellett ilyen kínok közt el­pusz­tulnia? A Szentírás megadja rá a választ.

A történetben épp egy ügyes királyi húzásának lehe­tünk tanúi, egy szövetségkötésnek. Kincstartójának Blász­tusz­nak a tanácsára elfogadta a tírusziak és szidóniak közele­dését, akiket gyűlölt ugyan, de anyagi haszna származott e szö­vetségből. Blásztusz jól látta át, hogy Heródes számára gyümölcsöző a tírusz-szidoni kapcsolat, hiszen a galileai ter­mé­nyeknek kiváló felvevőpiaca volt e két városállam. Mi volt akkor a hiba? Miért kellett meghalnia Heródesnek? A­zért, mert Heródes Isten helyébe lépve fogadja a tíruszi küldöttség hódolatát. Elfogadja, hogy Istennek tartsák, sőt tró­nusán ül­ve erősíti is ezt a gondolatot a népben. Isten népének királya, ve­zetője, Isten helyén tetszeleg-pózol. Isten pe­dig más­nak nem adja az Ő dicsőségét. Isten népe vezetőjének nem Isten szere­pében kellene tetszelegnie, hanem é­le­tével, maga­tar­tásával az Úrra kellene mutatnia. Érdekes, hogy e tényt, Heródes dicste­len végét Biblián kívüli ada­tok is leírják: a zsi­dó származású történész Josephus Flavius, ugyancsak rosszallólag emlékezik meg e tényről. Így ír róla: „Az ünnepség má­sodik napján Ag­rippa már korán reggel a színházba ment, csodálatos művé­szettel szőtt színezüst ru­há­ban. A felkelő nap sugaraiban káp­rázatos fényben csillant meg az ezüst, és úgy elvakított min­denkit, hogy kény­te­le­nek voltak félelem­től borzongva elfor­dulni. A hízelgők hamarosan mindenfelől lelkes kiáltásokkal köszöntötték, is­ten­nek nevezték, és kér­ték, árassza rájuk ke­gyeit, hiszen ha eddig embernek tisztelték, a jövőben ember­nél hatalmasabb lény­ként akarják imád­ni. A király ezt egé­szen természetesnek találta, és nem utasította vissza istenká­romló hízelkedé­se­iket. De nyomban ször­nyű fájdalom kezdte kínozni gyomrát, és már kezdettől fogva irtózatosan meggyö­törte... Még öt napig szenvedte a kí­no­kat belső részeiben, míg végre meghalt, életének ötvennegyedik, uralkodásának hete­dik évé­ben.” (Josephus Flavius: A zsi­dók története XIX.8.2.)

Itt válik érthetővé az, hogy miért kellett belekerülnie ennek a történetnek az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv­be: ha megnézzük az apostolok szolgálatát, mindenhol azt ol­vashatjuk, hogy Jézus nevében cselekedve Istennek ad­tak há­lát és dicsőséget. Gondoljunk az Ékes-kapui sánta történetére: Mit mond Péter? „Ezüstöm és aranyom nin­csen, de amim van azt adom neked. A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!” Nem én vagyok annyira ügyes, hogy gyó­gyí­ta­ni tudok, ha­nem erre kizárólag Jézus nevében vagyok képes. És ugyanez jellemzi a teljes könyvet. Itt pedig ez a király a maga dicsősé­gét kereste, magát helyezte előtérbe.

„Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsősége­met másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs. 42,8.) - hallottuk alapigénkből. Isten az ő dicsőségét már csak azért sem adja másnak, mert a bűn története, ez a fáj­dal­mas és tra­gikus történet, ami végigkíséri az emberi történelmet, volta­képpen nem más, mint a dicsőség rablások tör­té­ne­te. Az Éden -kerti történetben nem a gyümölcs ellopása volt az igazi prob­léma. Isten nem kicsinyes. Az ember Is­tent lop­ta meg, és az­óta is dicsőség-tolvaj az ember. De ennek mindig megvannak a következményei. Heródes Ag­rip­pa és má­sok esetben is. Ott van például a hatalmas babilóniai király, Nabukodonozor. Is­ten Dániel prófétán ke­resz­tül fi­gyel­mez­tette, hogy ha nem tér meg, és nem hagy fel önmaga imádatával, akkor megőrül, és elveszti hatalmát és éle­tét.

1947 elején három kárpátaljai református lelkész, Zi­mányi József, Simon Zsigmond, és az én egyik távoli ro­ko­nom, Horkay Barna levelet írtak Sztálinnak, a következő szö­veggel: „Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok o­rosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten he­lyére he­lyez­ted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hir­dette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imád­ság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak meg­vet­ni téged. A­míg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez népednek is a javára lesz. A gőgös Bel­sazár egy éj­szaka birodalmával együtt elveszett.” A levélírók persze pár hónap után a Gulágon találták magukat, vi­szont ha hihetünk a szov­jet történészeknek, Sztálin Heródes Agrippához hasonló kö­rülmények között halt meg: sá­pad­tan, összegörnyedve, gyöt­rő gondolatok között, reszkető térdekkel. - Testvérek, az ember mindig úgy képzelte a dicsőséget, hogy valami na­gyot hoz létre, de hol vannak Asszíria szár­nyas oroszlánjai, a rodoszi kolosszus, Szemirámisz függő­kertje, az efézusi Dia­na templom dicsősége? Di­cső­sé­ge­met más­nak nem adom! Emlékezzünk a bábeli dicsőség rablásra: amikor a di­cső­sé­ges Istennek le kell szállni a mennyből, hogy lássa, hol az a hatalmas torony, amit a dicsőség-tolvaj ember épített a sa­ját hírnevére!

Mit tanulhatunk mi ebből az esetből? Mire figyelmez­tet Isten ma minket ezen az Igén keresztül? Arra, amit re­for­mátor őseink helyesen ismertek fel: Egyedül Istené a dicső­ség! Helyesen ismerték fel és tették a reformáció egyik alap­tételévé: Soli Deo Gloria - Egyedül Istené a dicsőség!

Vajon a mi életünkben mindez hogy van? Kinek adjuk a dicsőséget? Elfogadjuk-e ha minket dicsőítenek? Jó-e, ha csak pillanatokra is, a dicsfényben sütkérezni? Vagy valóban Istené a dicsőség? Ahogy naponta imádkozzuk: „Mert ti­éd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké”. Vajon egy jól sikerült feladat után, egy sikeres vizsgát kö­vetően, egy ered­ményes munka végeztével, egy jobb cselekedetünk után mi fogalmazódik meg a gondolatainkban? Elé­gedettek va­gyunk magunkkal, vagy Istennek adunk hálát? De hát nem a mi ki­tartásunk, nem a mi szorgalmunk ered­ménye volt? Igen ám, de ki adja az erőt mindehhez, ki adja az egészséget, ki ad értő elmét, szerető szívet, cse­lek­vő kezet szá­munk­ra?

Valóban övé a dicsőség? A minket körülvevő világban a legtöbb ember nem így gondolkodik! Sztárokat és ce­le­be­ket istenítenek. Hallottam fiatalokat egy énekesről beszélni: „Ő nem olyan, mint Isten, ő az isten!” Politikusok ma is el­érhe­tetlen magasságokban pózolnak! Sebészorvos szájából hallot­tam: a műtőben én vagyok az Isten!

De ne más háza előtt söpörjünk! Nézzünk őszintén ma­gunkba! Megvallom, hogy az én életemben, de tudom, hogy sokunk életében is kísértés ez. Talán nem az, hogy Istennek képzeljük magunkat, de hogy Isten helyébe kerüljek, hogy erőmet, tehetségemet, kitartásomat esetleg sokra értékelve ne mindig adjak hálát. Hogy gondolatban azért csak meg­vere­gessem a magam vállát. Hogy ne szüntelen megköszönve az ő kegyelmét és szeretetét éljek ebben a világban, s így óhatat­lanul is dicsőség-tolvajjá válok. S ez, kedves testvérek még olyan szinten is megjelenik, mint hogy mit a­ka­rok kez­deni az életemmel? Mi az életcélom? Megvalósítani magamat? Elérni az álmaimat? Beteljesíteni a vágya­i­mat? S ha a­zok nem Isten szerint valók? Vagy keresni azt, hogy ő mit akar velem? Ő kit akar nekem társnak adni, ő mi­lyen pályán a­kar engem látni, ő milyen életkörülmények között akar boldoggá tenni? – Refor­mátus identitásunk lé­nye­ge abban áll, hogy Isten dicsőségére, s ebből fakadóan embertársaink javára, üdvösségére éljünk. Ehhez azonban az Isten dicsőségét meg­lopó embernek az Is­tentől ajándékba kapott dicsőség emberévé kell lennie.

3. Az Istentől ajándékba kapott dicsőség. Hadd szól­jak harmadszor erről, az Istentől ajándékba kapott di­cső­ség­ről is valamit. Isten ugyanis nem azért mondja, hogy „dicsősége­met másnak nem adom”, mert féltékeny volna és irigy. Ő nem kicsinyes. Mennyi dicsőséget ad nekünk Isten! Azt ének­li a zsoltáros az emberről: kevéssel tetted őt ki­seb­bé az an­gyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Egy másik zsoltárban így gyönyörködik a zsol­tá­ros a vi­lág szépsé­gében: mily dicsőségesek a te munkáid! Ahol Isten jár, ahol ő alkot, ott dicsőség van. Ott föl­ra­gyog a di­cső­ség­nek napfé­nye, az Istentől jött világosság. Ezért mondja Kálvin, hogy a teremtett világ Isten dicső­sé­gé­nek színtere: „theat­rum gloriae Dei”. Nem a színtér dicsőséges, hanem Isten dicsőséges. A világ csak addig dicső­sé­ges, amíg Isten ben­ne van. Csak ad­dig dicsőséges az emberi élet, amíg az Isten képmása. Amíg a szívben és a lé­lek­ben ott él az isteni va­lóság. Csak addig di­csőséges az egyház, amíg Isten az ura és királya.

Isten azonban ezt a dicsőségét nem tartotta meg kizáró­lag magának, hanem megosztotta velünk! Az ő di­cső­sé­ge ka­rácsonykor megjelent köztünk, ahogy később János apostol is visszaemlékezett: „Az Ige testté lett, közöttünk la­kott, és lát­tuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét” (Jn. 1,14.) Igen, Jézus Krisztus maga az Isten di­cső­sé­gének hordozója és visszatükrözője, hiszen Ő mondta, hogy „aki en­gem látott, látta az Atyát.” Az a dicsőség, a­mely a menny­ben, a magasságban Istené, megjelent ezen a földön egy újszülött fiúgyermek formájában, hogy aztán nyil­vános szol­gálata ide­jén vigye, sugározza szét ezt a dicsőséget, az Isten szentségét, fenségét, hatalmát és szeretetét min­denütt, a­hol csak járt. Pa­ráznáknak és vámszedőknek, rongyos és jól öltözött gonosz­tevőknek, kicsinyeknek és ha­tal­masoknak. És hogy Isten di­csősége ne csak kortársai lehessen, hagyta magát elfogni, elí­télni, megölni és eltemetni, hogy aztán di­cső­ségesen kilépjen a sírból, és uralkodjon örökkön-örökké. De Istennek ez a di­csősége nem állt itt meg, mert folyta­tó­dott az ősegyház életé­ben: bizonyságtételben, szeretetszolgálatban, asztalközösség­ben, misszióban. Az ö­rök dicsőség fé­nye azóta is megtörik az egyház, a gyülekezet, a hívők életén. Ahhoz, hogy ma felis­merjük a hit lá­tá­sá­ra van szükség. De akiben Jézus Lelke él, az meglátja az Isten dicsőségét ma is. Ott, ahol egy beteg ver­gődik a fájdal­mak között, és még­sem enged a meggyőződésé­ből: tudom, hogy minden a javamat szolgálja, és még a halál sem vá­laszthat el Isten sze­re­tetétől! Ott, ahol egy férj azt tud­ja mondani feleségének: „Sajnálom, bocsáss meg, elszúrtam.” És ha erre a felesége azt mondja: „Nem haragszom, kezdjük újra.” Ott, ahol a nélkülözőkkel való együttérzés nem ma­rad meg a szavak szint­jén, hanem ahol megosztják a hívők javai­kat egymással. Vagy ott, ahol egy fiatal tiszta szív­ből, őszin­tén tudja azt mon­da­ni: én Jézus Krisztus tanítványa szeretnék lenni!

Mert Isten dicsősége, - ha nem is mennyei mértékben - de jelen van, jelen lehet közöttünk. Ott, ahol Jézus az Ő Lel­ke és igéje által jelen van, ott ma is felragyog az ő dicsőségéből valami. De egyszer majd, amikor Jézus Krisztus újra el­jön er­re a földre a maga dicsőségében, „ítélni élőket és holtakat”, akkor Isten dicsősége teljes és végleges osztályrésze lesz a­zoknak, akik itt a földön neki adták a dicsőséget! Egyedül ő­neki. Soli Deo Gloria! Tegyük meg mi is ezt, boruljunk le, naponként, s így tudjuk kimondani: Egyedül Tiéd a dicsőség Urunk, miénk pedig orcánk pirulása! Ámen.