2017.05.14.
Mózes halála
Lekció: 5 Mózes 34,1-12.

Textus: 5 Mózes 34,1-4.
Svábhegy

Aki járt már közületek, kedves testvérek a Vereckei-há­gónál, vagy legalább láthatta a honfoglaló őseink Kár­pát-me­dencei bevonulását ábrázoló ópusztaszeri Feszty körképet, az megsejthetett valamit abból az érzésből, amely Árpád apán­kat átjárhatta 895-96 táján, amikor megpillanthatta az előtte elterülő tájat. A kanyargó Tiszát, az ak­kor még dús erdőkkel és legelőkkel övezett Alföldet, egy hazát kereső nép jövendő otthonát. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állít­juk: határtalan boldogság, a célba érkezés öröme, az értelmet nyert meg­pró­bá­l­ta­tá­sok jóleső tudata és egy új, ismeretlen jö­vő izgalmai kavaroghattak a honfoglaló magyarság vezérének lelkében. Én legalábbis, – aki láthattam az ere­deti helyszínt és a festményt is – így tudom magam beleképzelni az akkoriak lel­kiállapotába.

Aki netán járt már közületek, kedves testvérek, Jordá­niában, s eljutott a Nébó hegyre, ahonnan tiszta idő­ben ma is kitűnő panoráma tárul az utazó szeme elé, vagy legalább lá­tott már filmet, fényképet róla, az bele tudja kép­zelni magát a zsidók talán legnagyobb hatású vezérének, Mózesnek a hely­zetébe. Szeme előtt az Ígéret Földje: a kanyargó Jordán folyó, a júdeai hegyvidék, északra Samária termékeny lankái, távol nyugatra pedig a Földközi-ten­ger partjai. De Mózest nem töltheti el a megérkezés boldogsága, az évtizedes isteni ígére­tek beteljesedése feletti ö­röm, a szenvedések és nélkülözések lezárulásának megnyugtató érzése, mert Kr. e. kb. 1200 körül a következőt kell hallania Istentől: „Ezt a földet ígértem oda esküvel...” (5Móz. 34,4.)

Vagy ahogy Károli Gáspár fordítja: „De te oda be nem mégy!” – Gondoljunk, sőt egy kicsit remegjünk is bele, ked­ves testvérek ezekbe a szavakba! Pedig egy teljes életet tett rá Mózes arra az egyetlen szóra: „bemegyek”. E­gész életén át ez a reménység éltette: „Bemegyek arra a földre!” „Meglátom hegyeit, völgyeit, folyóit, mezőit! Ha­zát adok népemnek! S meglátom a boldogság, az öröm könnyeit azok arcán, akikért mindent vállaltam: az Isten né­pével való együtt nyomorgást, a fáraó gyilkos dühét, a Vörös-tenger rémisztő hullámait, a 40 éves pusztai ván­dor­lást, saját népem elutasítását, a velem e­gyütt kivonult nemzedék kihalását, – mindent, ezért az ünne­pélyes órá­ért, ezért a szent célért”! S amikor közeledik a vár­va várt pillanat, messziről kéklenek már a hegyek, amikor végre é­rin­tésnyi közelségbe kerülnek Kánaán földjei, – meg­szólal az Úr: „de te nem mehetsz be oda!” – Ne vegye senki nagy­képűnek a párhuzamot, de mintha néhány éve ezt mond­ta volna nekem Isten: „Felépült a svábhegyi templom és meg­épült a svábhegyi gyülekezet. Amiért te is évekig fáradtál el­készült. De te oda be nem mégy, te ott lelkész nem leszel.” Vagy olyan ez, mint amikor egy építész nem tud elmenni éle­te fő művének az átadására, mert a kész épü­letet ugyan meg­szemlélheti még, de az avatás előtt egy nappal meghal. Vagy mondjuk egy kutató orvos fel­ta­lál­ja a rák ellenszerét, de a Nobel-díjat nem tudja átvenni, mert az átadás napján maga is a rák áldozata lesz. Vagy egy há­zaspár, akik évekig hiába vár­tak gyermekre, végre megkapják ezt az ajándékot az Úrtól, de nem sokáig örül­het­nek neki, mert az Ajándékozó talán né­hány év múlva vissza veszi tőlük adományát. – Nem tudom, mi mit szólnánk ha Isten ilyen „gonosz tréfát” űzne velünk?!

Talán semmit. Mert vannak testvérek, olyan élethelyze­tek, amelyekre nem lehet felkészülni. Amelyeket hi­á­ba gon­dolunk végig ezerszer is elméletben, nem tudjuk, hogyan vi­selkednénk bennük a gyakorlatban. Azok a re­ak­ciók, amelyek ilyen esetekben törnek elő az emberből, nem a tudatos maga­tartás szintjéről fakadnak, hanem az ösz­tönös cselekvések ta­lajáról. Váratlan tragédiákra, természeti csapásokra, egyéni, családi, nemzeti katasztrófákra nem lehet felkészülni, nem le­het kiszámítani, hogy ezek milyen érzelmi viharokat váltanak ki majd belőlünk!

Nem lenne meglepő hát, ha Mózes fellázadna, zúgo­lódna, vádaskodna, átkot szórna: magára, népére, Is­ten­re! S még el sem ítélhetnénk érte, hiszen egy egész életen át össze­hordott; a reménység, a kitartás, és a bizalom kö­ve­iből felé­pült vár omlik itt össze számára egyetlen pillanat alatt: „de te nem mehetsz be oda!” – Mózes azonban nem tesz semmi i­lyet. Valaki azt mondta egyszer: nem abból lehet igazán ta­nulni, ahogyan az emberiség nagyjai ta­nítanak, még csak nem is abból, ahogyan élnek, hanem leginkább abból, ahogyan meghalnak. Az Ige is azt ta­ná­csol­ja nekünk lelki vezetőinket illetően a Zsidókhoz írt levél 13. részében: „Figyeljetek éle­tük végére, és kövessé­tek hitüket.”

1./ Lássuk hát kedves testvérek, először is, hogy mi az ami - legalábbis elsőre - megdöbbentőnek, sőt talán meg­botránkoztatónak is tűnik Mózes élete végét figyelve!

Mindenekelőtt az, hogy úgy érezhetjük: a büntetés nincs arányban az elkövetett bűnnel! Mert Isten bizony bün­tetésből nem engedte meg Mózesnek, hogy Kánaán területére lépjen. Mi volt Mózes bűne? – Ezt olvassuk erről az Igében: „…összegyűjtötte Mózes és Áron...” (4Móz. 20,10-12.) Nem túl könnyű felfedezni ezekben a versek­ben Mózes vétkét! Ta­lán már azzal is baj volt, hogy a népet kissé lekezelő, fölényes stílusban szólította meg: „ti lá­za­dók!” - mondja nekik. S az is, hogy ezután egy szónokian hangzó kérdéssel magára irányí­totta a figyelmet: „fa­kasszunk-e vizet ebből a sziklából?”- az­az mintha egyedül rajta múlna, az ő hatalmától függne a fel­fakadó víz. Mó­zes tehát úgy állt szembe a lázadó néppel szemben, mint sértett fél, aki azonban - lám milyen jó szívű is ő, - mé­gis csodát tesz, bár nem érdemlik meg. – A kérdés a­zonban ettől függetlenül ott feszül bennünk: ezért az egyet­len botlásért ilyen óriási árat kell fizetni? Arányban van a bűn és a bűnhődés?

S rögtön ebből a kérdésből fakad a második meghök­kentő tétel, a következő megbotránkoztató gondolat: a bün­te­tés nem közvetlenül a bűn után következik! Isten kivár vele, időzíti azt! Miért nem ítéli el Mózest rögtön az el­követés u­tán? Miért nem sújtja azon nyomban valami betegséggel, mint egyszer a nővérével, Mirjámmal tette, vagy miért nem öli meg rögtön? Nem lehet szörnyűbb emberi érzés, mint egy biztos büntetés felé menetelni abban a tudatban, hogy bármit tehetek nem tudom elkerülni azt. – Egyszer a költő, József Attila érezhetett valami ha­son­lót amikor így írt: „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: fér­fi. A fű kinő utánad. A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed. Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszön­jed.” Nem igaz­ság­ta­lan hát ez a kivárás Isten részéről? Miért engedi még egészen Kánaán határáig szenvedni Mózest?

S ha mindehhez hozzátesszük még, hogy Mózes bünte­tésének végrehajtása kifejezetten kegyetlennek tű­nik, akkor háborodunk csak fel igazán! Hiszen fel kell mennie a Nébó hegyére, hogy megszemlélhesse Kánaán te­rü­letét, de nem mehet be oda! Megnézheti az Ígéret földjét, de azt nem veheti birtokba! Elhúzza a mézes madzagot az orra előtt, de nem en­gedi, hogy megfogja azt! Mintha Isten „macska-egér” harcot játszana vele: „mindez a tied – le­hetett volna! Látod ezt ígér­tem az őseidnek, erről mondtam azt, hogy a ti kezetekbe a­dom, ezt készítettem el né­pem­nek, – ugye milyen szép!? Mondjátok, nem sportszerűtlen ez az Úrtól? – Mennyi kérdés, kétség merülhet fel hát bennünk Isten szeretetét és igazságosságát illetően! Anélkül, azon­ban hogy az Ő védőügyvédjeként rövidre zár­va a feszültséget, elhamar­kodottan válaszolnánk Mózes különös ha­lá­la kapcsán jogos­nak látszó kérdéseinkre, má­sod­szor

2./ arra keressünk inkább választ, hogy mi az, ami re­ménykeltő, ami vigasztaló lehet ebben a történetben ne­künk? Nem a „minden rosszban van valami jó” üres közhe­lye, hanem Isten Igéje alapján lehet elindulnunk ezen az úton!

Nos, először is azt mondhatjuk, hogy van tovább a Né­bó hegyéről! Az Úr keze nem azért tartotta távol Mó­zest az Ígéret Földjétől, hogy a semmibe taszítsa, hanem azért, hogy magához vonja. Mózes elveszít minden em­be­rit: célt, értel­met, jövőt, életet, de eközben megnyeri azt, Aki minden min­denekben: Istent! Azért vesz el tőle Isten min­dent, ami mu­landó, hogy neki adhasson mindent, ami örökkévaló! Mózes előrefelé szeretett volna menni, de az út számára felfelé veze­tett! Csak egyetlen emberről olvasunk az Ószövetségben rajta kívül, hogy Izráelből ma­gá­hoz vette volna őt az Úr: Illésről. Ők ketten voltak azok, akik úgy távoztak ebből az árnyék­vi­lágból, hogy nem lát­tak halált. Tehát őrá visszavetítve is igaz az Isten országának alaptörvénye, amit Jézus így mondott: „Ha valaki meg akarja tartani az életét elveszíti azt, de aki el­veszíti az életét énértem, megtalálja azt!” – Testvérek, sok i­lyen Né­bó-hegyi veszteségélmény adódhat az ember életé­ben: tanulási csőd, szerelmi csalódás, családi széthullás, a­nya­gi összeomlás, tartós munkanélküliség, súlyos betegség, vagy egy fájdalmas, tragikus haláleset. – Nem tudom, most milyen lelki állapotban vagy, de az Ige azt üzeni: Isten olykor a szíved legmélyebb fájdalmain keresztül építi ki talán nálad is a Hozzá vezető utat! Ha ezt elhiszed, elfogadod, akkor utó­lag te is elmondhatod, hogy azoknak akik Istent szeretik, minden a javukra válik!

Másrészt az is vigasztaló tény Mózes halála kapcsán, hogy van teljes élet, be nem teljesedett vágyak el­le­né­re is! S ezt nem csak az a megállapítás igazolja, hogy Mózesnek 120 éves kora ellenére sem homályosult el a sze­me, és nem hagy­ta el az életereje, hanem az az összefoglalás is, amit az utolsó versekben így hallottunk róla: „Nem is támadt többé Izráel­ben...” (5Móz. 34,10-12.) – Testvérek a mai konzum társada­lom, a fogyasztói szem­lé­let nagy becsapása, ámítása amikor azt sugallja, hogy akkor leszünk boldogok, elégedettek, ha minden vágyunk tel­jesül. Ha maradéktalanul kiéljük az álma­inkat, megvalósítjuk a terveinket, ha elérjük a karrierünk csú­csát, akkor lesz beteljesült az életünk! – Sokan elhiszik, és megpróbálják megvalósítani ezt az életfilozófiát, holott az élet tel­jes­sége nem a felhalmozott javak, a valóra vált álmok összességében lelhető meg, hanem az élet forrásánál és Urá­nál: Istennél! S ha Ő nem teljesíti igényeinket, ha nem felel meg mindenben az elvárásainknak, nem azért bánik ve­lünk így, mert fukar, mert sajnálná tőlünk, hanem mert így akarja megmutatni, hogy több az élet: az eledelnél, a ru­házatnál, az egészségnél, a bankbetétnél, a hatalomnál. De ez a többlet, csak Jézusban található meg, aki azért, hogy életünk legyen, sőt, hogy bőségben éljünk! Többen is ismerünk közülünk a szerb származású, ausztrál férfit, Nick Vujcicot. Ő az az em­ber, aki végtagok nélkül született, s a tenyerei a vállából, a talpai pedig a törzséből nőt­tek ki. Gyerekkorában és fiatalon a számtalan gúnynak, megvetésnek, otromba tréfának volt ki­téve, és emiatt nem egy­szer akart öngyilkos lenni. De azóta, hogy megtért és keresztyén lett, egészen megváltozott az éle­te. Isten kü­lö­nös munkálkodása révén ma bejárja a világot és hirdeti, hogy karok és lábak nélkül is lehet teljes, boldog éle­tet él­ni Krisztussal. Érdemes rákeresni az interneten az előa­dásaira, különösen akkor, ha szörnyű boldogtalannak érez­zük magunkat, mert nem sikerült minden vágyunkat és álmunkat megvalósítanunk.

S bár ebben a történetben konkrétan nincs róla szó, a Szentírás más helyére gondolva az is vigasztaló lehet, hogy van jutalom az út végén! Mózes ugyanis nemcsak részese lett annak a mennyi hazának, ahová hitünk szerint mi is tartunk, hanem ő rendkívüli kiváltságban is részesült! Ő maga is erő­síthette Jézust, amikor Illéssel együtt meg­jelent Neki a meg­dicsőülés hegyén, hogy élete végéről, a kereszthalálról be­széljenek Vele. – Mózes talán úgy gon­dolta, hogy az Ígéret földjének elnyerése jelenti majd a koronát áldozatos életére, Isten azonban egy sokkal fé­nye­sebb, dicsőbb koronával aján­dékozta meg! Mert bár sokszor valóban érthetetlenek, botrán­koztatóak az Úr útjai, a­zok akik rá mernek lépni, és végig tudnak rajtuk menni, sokkal többet kapnak a végén, mint a­mennyit menet köz­ben elveszítettek! S most nem csak a halál utáni örök életre, üdvösségre gondolok, hanem a halál előtti örök életre,

üd­vösségre is! Arra, hogy lehet Vele, a Tőle ka­pott erővel: tanulni, társat találni, gyerekeket nevelni, dolgoz­ni, küz­de­ni, megöregedni és még meghalni is! Megtapasztalni jó értelemben is, hogy amit vet az ember azt aratja is! Át­él­ni, hogy nem hiábavaló az életem Krisztusban!

Vigasztalhatnak-e téged Mózes halálának körülményei amikor úgy érzed magad mint az előbb már idézett köl­tő, aki így ír Reménytelenül című versében: „A semmi ágán ül szí­vem, kis teste hangtalan vacog, Köréje gyűl­nek szelíden, s nézik, nézik a csillagok”? S vajon el tudnád-e mondani szin­tén József Attilával együtt őszintén i­lyen­kor: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Iste­nem, hogy ne legyek kegyet­len árva. Tudod, szívem mily kis­gyermek – ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelke­met, néha engedd, hogy mennybe lásson”? – Engeded-e hogy tovább vezessen a magad Nébó-hegyeinél, közelebb az Ő a­tyai szí­vé­hez? Hiszed-e, hogy Nála vannak a legjobb helyen a vágyaid, az álmaid? S vetsz-e Vele: szeretetet, örömöt, békes­sé­get magadnak, másoknak?

3./ Végül pedig, azon túl, ami megdöbbentő és ami vi­gasztaló ebben az Igében, azt lássuk meg, ami út­mu­ta­tó, ami tanulságos számunkra Mózes halálából!

Talán először is azt, hogy Isten nem adja másnak, nem adja át embernek az Ő dicsőségét! Féltékenyen őr­kö­dik afe­lett, az ember érdekében! Mert amikor mi, csakúgy, mint Mó­zes ott a kősziklánál, a saját erőnknek, tudá­sunk­nak, tehetsé­günknek tulajdonítunk életünk bármilyen területén, de külö­nösen hitbeli téren egy sikert, egy ered­ményt, akkor megin­dulunk az önistenítés útján, aminél nincs veszélyesebb! Ak­kor mi is megvalósítjuk az ős-bűnt: emberi rendeltetésünk ke­vés lesz nekünk, félistent, héroszt, sőt Istent akarunk játszani, de ebből csak a pusz­tu­lás, a bukás, a halál következne ránk. Legyen az egy munkahelyi előléptetés, egy sikeres pénzügyi manőver, egy gyö­nyörű, értelmes, egészséges gyermek, vagy egy nagy szakmai elismerés, – a dicsőség, egyedül az észt, ér­tel­met, erőt, lehetőséget ajándékozó Istené! Soli Deo Gloria! Ha Isten segít, a reformációi jelmondatait lezáró so­ro­za­tunk­ban épp erről lesz szó jövő vasárnap. – Ami nem azt jelenti, hogy alá kellene becsülnünk, vagy szégyellni kel­le­ne a talen­tumainkat, sőt azokra úgy kell tekintenünk, mint hatalmas kincsre, amit az Ő dicsőségére kell kamatoz­tat­nunk!

De az is lényeges konzekvenciája ennek a történetnek, ami szükségszerűen hiányzik belőle, hiszen itt még az Ószö­vetségben járunk. Viszont az egész Bibliát szem előtt tartva, kijelenthetjük, hogy Jézus Krisztusban van vá­lasz gyötrő két­ségeinkre! Az Ő keresztjének botránya a felelet megbotránko­zó kérdéseinkre. Mert ha valahol, ak­kor egy másik hegyen, a Golgotán látjuk azt, hogy a bűn mennyire nincs arányban a büntetéssel! Az Atya Őt súj­tot­ta, az ártatatlant, mindannyiunk bűnéért! Aki soha semmi rosszat nem tett, az bűnhődött he­lyettünk! – S ha va­la­mi­kor igaz volt, hogy a büntetés nem bűn után következett, akkor az Jézus halálakor valósult meg. Hiszen az Ő bün­tetése megelőzte a mi vétkeinket, mert előre magára vette azok következményeit: a szenvedést, a halált, a kár­ho­zatot. – És ha volt büntetés ami kegyetlen volt, akkor az Ő kínhalála, agóniája ilyen volt! Mert a fizikai szen­ve­dé­seken túl átélte a legnagyobb gyötrelmet is, hogy az Atya magára hagyta Őt a kereszten. – De mégis, mind­e­ze­ken túl, van egy óriási különbség Mózes és Jézus halála között: ez pedig az testvérek, hogy míg Mózes abban a ki­vál­tságban részesült, hogy Isten maga temette el őt, addig Jézusról tudjuk, hogy Őt fel is támasztotta az Atya örök di­csőségre! Mózes, és vele e­gyütt mindenki, aki az Isten szolgája, csak kegyelemből lép­het be abba a másik or­szág­ba, ami minden földi dicsőségnél többet ér. Legyen az illető akár a megtérő golgotai lator, akár a római pápa. De Jézus, mint az Isten Fia, ennek az országnak örökké a polgára maradt, még a halálban is! Erről ír a Zsidók­hoz írt levél is, amikor így fogalmaz: „Ezért szeretett testvé­reim...” (Zsid. 3,1-6.)

Az utolsó tanulságot pedig így fogalmazom meg: meg­halni mégsem egyedül kell! – Mózes ez a nagyszerű em­ber egyedül ment fel a hegyre. Jézus, – bár sokan voltak körülötte – egészen magányos volt a Golgotán. Mert arra a bizonyos útra egyszer majd mindannyiunknak egyedül kell elindulni. Hiába lesznek esetleg mellettünk a sze­ret­te­ink, a rokonok, az ápolóink, ember nem jöhet velünk a túlsó partra. Mint ahogy a szenvedés, a halál is végtelenül eg­zisz­tenciális, személyre szabott dolog. Hogy kit mikor, hogyan keres és talál meg, azt csak az tudja, Aki élet és ha­lál Ura. – De mi, kedves testvérek épp azért lehetünk mégis békességben saját halálunkat illető­en, mert ismerjük azt, Aki legyőzte a halált. Aki „elhagyott és megvetett volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője”, de Aki vég­ér­vé­nyes diadalt aratott bűn és halál felett! Aki benne hisz, az nem a sötét semmivel, és nem a fénylő valamivel ta­lál-ko­zik majd a halál kapujában, hanem a Feltámadott Jézus­sal! S az előtt feltárul majd a földi szépségekkel össze sem hasonlítható mennyei panoráma. Mert „amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gon­dolt, azt készí­tette el Isten a benne hívőknek”!

Mó­zes el­nyerte ezt, mintegy 3200 évvel ezelőtt, Jézus megszerezte ezt nekünk, mintegy 2000 évvel ezelőtt. A népi mon­dás úgy tart­ja: „Mikor megszülettél, te sírtál, és mások örültek. Légy a­zon, hogyha meghalsz, te örül­hess és má­sok sírjanak, és ne fordítva.” Mó­zest is, Jézust is megsiratták. – Isten adja meg, hogy így él­jünk és hal­junk mi is: Isten di­cső­sé­gé­re, családunk, egyhá­zunk, népünk javára! Ámen.