2017.május.7.
A kegyelem ismertetőjegyei
Lekció:II.Korinthus.12:1-6.
Textus.II.Korinthus 12:7-9.
Svábhegy

Rögtön az elején tisztáznunk kell, hogy ilyen grandiózus felemeltetés és extatikus elragadtatás nagyon keveseknek adatik meg, amiről Pál a most hallott igében beszámol. Ugyanígy az a mély fájdalom, melyet Pál a Sátán angyalának gyötréseként jellemez, nagyon keveseknek jut osztályrészül. De mindnyájan éltünk már át felemeltetéseket, meglepe-tésszerű ajándékokat, váratlanul jött megbízatásokat, melyek nyomán, felemeltnek érzékeltük önmagunkat. Majd ezek után olyan mélybe zuhanások, bukások, és fájdalmak lettek osztályrészünkké, mely megrendítő állapotok az előző felemeltetésekből és kapott ajándékokból nem következtek. Mindnyájan ismerjük az életünk „hullámhegy-hullámvölgy” – mozgásait: siker, majd a kudarc, a győzelem, majd a vereség, a gyógyulás, majd a még súlyosabb betegség érthetetlen egymásutánját. Amikor sikerekben, győzelmekben, és gyógyulásokban volt részünk, akkor ízleltünk meg valamit az elragadtatás élményéből. Amikor pedig kudarcokat, vereségeket, súlyos betegségeket kellett megtapasztalnunk, mintha a Sátán angyalának gyötrését éltük volna át, titokzatos tövisek által okozott sebeket és fájdalmakat. A jelenlévők legtöbbje így élt át már felemeltetést, de ugyanakkor zuhanásokat és összetörettetéseket is. Úgy a felemeltetések, mint a mélybe zuhanások annyiban is rejtélyesek voltak, hogy a legtöbbre nem is számítottunk, néhol semmit nem tehettünk ezekért, vagy ezek ellen. Néhol ki sem érdemeltük őket. Egy idősödő férfi mesélte a következőt egyetemi pályafutásának éveiről: „Egyszer egy sorsdöntő szigorlaton azt a tételt húztam, az ötvenből azt az egyetlen egyet, amit tudtam. Egyrészt elragadtatottságot éreztem, másrészt nem értettem a dolgot – de elhatároztam, hogy soha többet ilyet nem csinálok: mindig készülni fogok becsületesen. Egy évre rá egy még döntőbb szigorlaton, amikor minden tételt megtanultam, csak egyetlen egyet nem, akkor éppen azt az egyetlen egyet húztam. Az egyetemet el kellett hagynom, mást kellett tanulnom, de utólag rájöttem, hogy így volt jó. Mondjuk ki: egyszer meg nem érdemelten élünk át győzelmet, másszor szinte meg nem érdemelten köszönt ránk a kegyetlen fájdalom és a keserűség. Egyszer szinte felesleges volt annyit dolgozni érte, – mégis – „összejött”, másszor sokat dolgoztunk érte, mégsem sikerült.

Felvetődik a kérdés: hogy felemeltetéseink és zuhanásaink közben a szerencse, vagy a vak sors űzött-e velünk tréfát? Vagy a felemeltetések, és a zuhanások tükrében Isten kegyelmének megnyilatkozásai villantak meg számunkra? E ponton pedig Pál vallomása igazít el bennünket, mely vallomás valamit értetni enged abból, amit ő a hetedik égig való elragadtatásról, majd a Sátán angyalának gyötréséről vall: „Mert nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Róma.9:16. Igen: ez a kegyelem! Luther gyötrő kérdése 500 évvel ezelőtt ez volt: Hogyan nyerhetek kegyelmes Istent? E kérdésre a válasz immár adott: hit által! A mai ember számára viszont már az tisztázandó, hogy mi különbözteti meg a véletlent és a vak szerencsét a kegyelemtől – hogy ne Fortuna istenasszonynak áldozzunk, hanem egyedül a kegyelmes Istennek adjunk dicsőséget.

Nos tehát: mik a kegyelem ismertetőjegyei?

1.A kegyelem első ismertetőjegye a felemeltetés. Egy mondat erejéig, ránk nézve rögtön hangsúlyozom, hogy esetünkben nem extatikus magasságokba való elragad-tatásról van szó, hanem eseményekről, amelyek meglepetésszerűsége mögött nem ismerhető fel emberi aktivitás, vagy az eseményt megelőző bármilyen tevékenység. Ilyenkor az esemény váratlan volta a meglepő. Ilyenkor az ember nem cselekvő, hanem úgy eszköz, hogy nem tárgy, és nem báb az Isten kezében. Ilyenkor az ember úgy emeltetik, hogy eközben nem erőlködik, úgy van fenn, hogy nem tudja, miként került fel. Úgy beszél róla, hogy nem tudja megmagyarázni. Amit Pál nagyban élt át, azt éljük mi át kicsiben. Pál a Paradicsomig ragadtatik, mi pedig kiemeltetünk, egy nehéz helyzetből, és nem is tudjuk, hogyan. Ugyanakkor, egy gondoskodó, értünk cselekvő erő jelenlétét érzékeljük. Valaki így mondta ezt el: „ Nincs magyarázat arra, hogy miként kerültem haza a frontról.” A sebész ezt mondja: „Nincs magyarázat arra, hogy a műtét miként sikerült.” A frontális ütközést átélt ember, ránéz az autóroncsra, amiből a tűzoltók kiemelték, és dermedten ezt mondja: „ Nem tudom, hogyan éltem ezt túl!” Tehát egy gondoskodó, értünk cselekvő erő van jelen. De hát akkor mi; pontosabban: KI lehet az? Több, mint két évtizedes kórházi, lelkigondozói élményem egyike adja meg erre a választ. Egy 16 éves izomsorvadt fiút lélegeztető gépre tettek, mert a rekeszizom, és a bordaközi izmok végérvényesnek látszóan bénulni kezdtek. Az intenzív osztály főorvosa nem adott 10 napot a gyermeknek. Az édesanyával nekem kellett közölni, hogy mindent megtettünk, de minden jel arra mutat, hogy búcsúzni kell a gyermekétől. Az édesanya közölte velem, hogy gyermeke nem fog meghalni. Én meglepve kérdeztem: honnan ez a bizonyosság benne? Ő azt válaszolta  hogy erre igét kapott. Dermedve kérdeztem: milyen igét? Nyugodtan válaszolt: „Ő nemcsak megsebez, de be is kötöz!” A fiút egy hét múlva levették a lélegeztető gépről, és azóta is él. Ez nem a múlt héten történt, hanem 5 évvel ezelőtt. Nos hát: nem a vak sors, és nem a személytelen véletlen, hanem a személyes, bennünket szerető Úr az, aki felemel bennünket, ha Ő akarja a háború poklából, a műtőasztal és az intenzív osztály halálközelségéből, és a roncs autóból. Ezt mi kérni kérhetjük, de megcselekedni Ő cselekszi meg. E ponton pedig az a kérdés, hogy a fel- emeltetést, a kegyelmet, a vak sorsnak, vagy a kegyelmes Isten személyes szeretet-gesztusának tudjuk be és érzékeljük. Ez a kegyelem első ismertetőjegye. Ha pedig Isten felemeltetéseit, mint Isten kegyelmét érzékeljük, akkor vallhatjuk Pállal együtt: „Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló.”                      

2. A kegyelem második ismertetőjegye: a felemeltetés és a szenvedés egy-mástól elválaszthatatlan. „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott nékem az én testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem.” Ez pedig rögtön a felemeltetés után, és attól elválaszthatatlanul: a tövis, amely a testbe adatott, vagyis a felemeltetés és a szenvedés, e kettő mindig összetartozik. Figyeljük meg alaposabban a szöveg össze-függését.  „A kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt tövis adatott nékem az én testembe, hogy el ne bizakodjam.” Egy összetett célhatározói mellékmondatos szerkezet belső logikája szerint, a felemeltetés után következik a fájdalom, hogy el ne bizakodjam. Lám a felemelt és megajándékozott ember egyben meggyötört ember. A felemelt ember más emberek által megalázott ember, a kiváltságos ember a többiek sorsában osztozó, és

osztozni kényszerülő ember. A felemeltetését egyedül átélt ember a világ és a tömeg számára látványosságot átélt ember. Hirtelen eszembe villan egy grandiózus példa a zenetörténetből: a IX. Szimfónia örömódáját szinte extatikus állapotban vezénylő Beethoven közben teljesen siket volt. A kegyelem percei, órái után, és közben kegyetlen fájdalom és a szenvedés hónapjai, évei következnek. A felemeltetés után szükséges, hogy következzen a fájdalom… hogy el ne bizakodjam. A felemeltetés után a tövis, hogy ne magamban bízzam, hogy minden bizalmamat Istenbe vessem. Mert ha csak felemeltetést élnénk át fájdalom nélkül, bizony „elszállnánk” – önmagunkat többre értékelve, látomásainkat saját személyünk rendkívüliségének tulajdonítva. Ha pedig csak fájdalom, szenvedés, tövis lenne az osztályrészem, és nem venném észre előzőleg Isten felemelő kegyelmét, akkor nem látnám a szenvedés értelmét. A szenvedés előzménye a látás, a felemeltetés a szenvedés gyümölcse pedig a reális önértékelés…  „nehogy valaki többnek lásson, tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall”. (II.Kor.12:6.) Mi mindig csak azt vesszük észre, hogy a szenvedésnek negatív előzménye van: a bűn! – bizony ez is megesik.  De a szenvedésnek pozitív előzménye is van: a felemeltetés. A szenvedés előzménye az, hogy Isten előzőleg különbé tett minket, a szenvedés következménye pedig az, hogy nem a magunk vállát veregetjük, hanem neki adunk dicsőséget. Így nem gőgösebbek leszünk önmagunkat dicsérve, hanem józan tartásunk lesz, és a helyünkön leszünk, Őt dicsőítve. Kórházi munkám során volt egy másik élményem: egy anyukával kellett beszélnem, aki már a második gyermekét veszítette el ugyanazon betegség miatt, de előzőleg 5 egészséges gyermeket szült. Mikor a második gyermekét gyászolta, és én kísértem őt a gyász-folyamatban, ki is mondott valami fontosat, ami ide vágó illusztráció: „ Isten előzőleg átlagon felül ajándékozott, 5 gyermekkel, és most átlagon felül látogatott fájdalommal, mikor kettőt  el kellett temetnem. Tehát a kegyelem második ismertetőjegye: felemeltetést és szenvedést együtt adja az Isten.

3. A kegyelem harmadik ismertető jegye, immár gyümölcse a szenvedésben való kitartás. Nézzük alaposabban ezt a szenvedést: „Tövis adatott nékem az én testembe, a Sátán angyala.” A tövis görögül szkolopsz jelentése több árnyalatú: jelent kis tüskét, hosszú tövist, hegyes karót, kellemetlen idegen testet a testben, amely a szervek fájdalommentes egyensúlyát megbontja. A bibliamagyarázók számára nagy rejtély, hogy milyen betegsége lehetett Pálnak. Nem jöttek rá – azóta is rejtély. De nem újdonság ez, ma is sok olyan kórképet ír le az orvostudomány, amelynek tünetei vannak, de az oka nem kideríthető. Különösen a tartós betegségek ilyenek. Azt mondjuk, visszafordíthatatlan, irreverzibilis, gyógyíthatatlan. Mi lehetett a nyomorúsága Pálnak: epilepszia, porckorongsérv, kóma közeli állapotokat előidéző cukorbetegség? Nem tudjuk! Amit az akkori orvosok nem tudtak, azt mondták rá: a Sátán angyala. Ma ezt már nem mondjuk, de azt tudjuk, hogy ma is vannak gyógyíthatatlan betegségek. Izomsorvadás, Alzheimer kór, Sclerosis multiplex, Parkinsonkór… jaj de nehéz, mert nem lehet feloldani azzal, hogy Jézus majd meggyógyít. Isten ma sem gyógyít meg mindent, és mindenkit! A kitartás és a türelem hónapokig, évekig, sőt évtizedekig tartó iskolája a szenvedésnek, melybe Isten azokat járatja, akiket egyszer már fel is emelt. A kegyelembe fogadott ember, aki gyógyíthatatlan beteg, imádságában azt kéri, hogy Isten gyógyítsa meg. „Háromszor kértem az Urat, hogy vegye el tőlem, de Isten azt mondta: nem!” Gyógyíthatatlan betegségben szenvedő testvéreink iránt nagy tapintattal és tisztelettel mondom azt, amire Pált az Úr rávezette. Pál arra jött rá, hogy a gyógyíthatatlan betegség, amit ő asthenos-nak, gyengeségnek nevez, amelyben, ha a beteg megadja magát, akkor a gyengeség a kegyelem csatornája lehet. Isten e ponton ezt válaszolja Pálnak: „az én erőm a te erőtlenséged által végeztetik el”. Pál tehát gyógyíthatatlan betegségét a kegyelem folyamatos beáramlásának eszközeként szemléli. E ponton válik a gyógyíthatatlan beteg türelmes beteggé, mert a megértett szenvedés az elfogadható szenvedés. Ez teszi az embert betegsége közben kitartóvá. Ezt akkor tapasztaljuk meg, amikor a gyógyíthatatlan beteg ágya mellett megállunk, mi nekünk szavunk sincs, de türelmükkel, kitartásukkal ők vígasztalnak minket. Mert tőlük nemcsak hallunk a türelemről, hanem ők sugározzák a türelmet. Ez a türelem pedig hónapokon, éveken át az örök élet reménységével tölti el a beteget, és hazavágyik Isten országába. Itt is a kegyelem tartja az embert, mert a kegyelem nemcsak arra való, hogy itt a földi életben megússzunk bajokat, betegségeket, műtéteket és baleseteket, hanem átemel bennünket a haldoklásból az ÉLET-be. Ezekben az élet-helyzetekben az Úrban haldoklók tanúságtétele a hiteles tanúságtétel. Ez arról szól, hogy a kegyelem nemcsak az életre, hanem az örökéletre is megtart bennünket.

Többen őrizzük azoknak a tanúságtételét, akik az Úrban nemcsak minőségi életet éltek, de minőségi módon haltak meg. Különös ajándék, ha apáinkra, anyáinkra úgy emlékezhetünk, hogy nemcsak életük volt minőségi, de hazamenetelük is.

De a kegyelem bennünk megvalósuló ismertetőjegyei nem hordozzák a kegyelem legnagyobb titkát. A kegyelem legnagyobb titka pedig nem az, hogy felemeltettünk, és a felemeltetés mellett, közben átélhettük a szenvedést is, és a szenvedésben kitartóak lehettünk, a kegyelem legnagyobb titka: maga Jézus! Mert, ha emeltetünk, általa emeltetünk, ha szenvedünk – méghozzá kitartóan – mindez Jézus által lehetséges. Mert Jézusra nézve lett Isten kegyelmes hozzánk!