2017.04.30.
Evangéliumi kötőszavak - Solus Christus
Lekció: Kol 1,9-23
Textus: Kol 1,19-21a
Igehirdető: Korpos Orsolya

Gyülekezetünkben a reformáció éve alkalmából hónapról hónapra beszélünk egy-egy vasárnap a reformáció legfontosabb jelmondatairól. Az úgynevezett solakról. Eddig hallhattunk az egyedül kegyelemből való megigazulásról, Sola Gratia, ami egyedül a hit által fogadható el, Sola Fide, és arról, hogy Isten üzenetét egyedül az ő szava közvetíti, Sola Scriptura. A mai napon arról lesz szó, ki is az, aki ezt az isteni kegyelmet egyedül elérhetővé tette számunkra, Solus Christus.

A szakasz, amit felolvastam Pál apostolnak a kolossébeli gyülekezethez írt leveléből, kihívás elé állítja az olvasót. Ez a néhány vers igazán tömör, talán kicsit bonyolult is, ha az ember csak gyorsan átfut rajta. Sok időt kell eltölteni vele, hogy minden egyes mondatát, minden egyes szavát megértsük, ha értelmünkkel nem is, de legalább hitünkkel felfogjuk. Az apostol ugyanis gyakorlatilag összefoglalja ebben a szakaszban keresztyén hitünk alappilléreit. Teszi ezt azért, mert amikor a levelet megfogalmazta, tisztában volt vele, hogy bár a kolossébeli gyülekezet jó felé indult el a hit útján, a feltételezhetően gnosztikus tévtanítók megjelenése a gyülekezetben sokakat lesodort erről az útról.

Nem véletlen, hogy a szakasz egy imádsággal kezdődik. Pál beszámol arról, hogy ha a gyülekezetre gondol, miért is könyörög az Istenhez. Az első, amit kér, hogy a gyülekezet megismerje Isten akaratát. Ez az első és legfontosabb, mert csak az tud az Úr útján járni, akivel maga Isten ismerteti meg azt az utat. A következő két kérés éppen ebből következik, ha már ismerik az Úr akaratát, éljenek az Úrhoz méltóan, és teremjenek gyümölcsöket. Ha már ráléptek, és vonatkoztathatjuk ezt magunkra is, ha már elkezdtünk lépegetni ezen az úton, akkor ne álljunk meg, hanem legyünk egyre edzettebbek, állhatatosabbak. Vagyis növekedjünk Isten ismeretében, és erősödjünk meg. Na nem a magunk erejéből, és nem a magunk dicsőségére, hanem a z Istentől kapott erő által, az Istent dicsőségének nagysága szerint.

Pál a maga könyörgése után hálaadásra hívja a gyülekezetet, nem csak azt ezt, minket is itt és ma. Mégpedig azért, MERT ő maga tett alkalmassá minket, hogy részesülni tudjunk abból az örökségből, amit nekünk kínál. A magunk erejéből alkalmatlanok lennénk rá. Mint ahogy egy családban sem örökölheti az apa vagyonát az, aki nem a család tagja. Ugyanígy mi sem örökölhetnénk, mert ahogy a tékozló fiú, elhagytuk mennyei családunkat. Jogilag tehát rendezni kell a helyzetet, újra alkalmassá kell tenni bennünket arra, hogy örökösök lehessünk.

Igen ám, csakhogy amikor az ember elhagyta az Istent, rögtön egy zsarnok úr, a bűn szolgája lett. Ahhoz, hogy újra szabad gyermekei lehessünk a mi Atyánknak, neki ki kellett szabadítani minket ebből a szolgaságból. Ahogy Pál fogalmaz, meg kellett szabadítania a sötétség hatalmából. És ezen az életünk múlik, mert bár vannak olyan életformák, amelyek megélnek a sötétben, az ember nem olyan. Az ember a sötétben eltorzul, elsatnyul, végül meghal, ha nem jut időben fényhez. Ha nem szabadít ki bennünket Isten ebből a sötétségből, elsorvadunk, nem csak erre, de az örök életre is.

De Isten még ennél is többet tett. Miután kiszabadított bennünket, nem hagyott magunkra. Ahogy olvastuk, átvitt szeretett Fia országába. Azt a szót, amit itt Pál használ, olyan helyzetekben alkalmazták, amikor egy legyőzött ország polgárait áttelepítették a győztes országba. Tehát Isten, legyőzve a sötétség birodalmát áttelepít minket az ő szeretett Fia országába. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, ez nem csak ide-oda mozgatás, hurcolkodás, a haláltól ment meg minket ezzel.

Mindezt pedig szeretett Fia által vitte véghez. AKI-ről Pál részletesen és tömören igyekszik összefoglalni, ki is tulajdonképpen. Számunkra talán a legfontosabb, hogy benne van a mi megváltásunk és bűneink bocsánata. Solus Christus, egyedül benne. Az apostol semmit nem tesz hozzá, hogy mi vagy ki kell még a megváltás művéhez. Mi se tegyük, testvérek, ne akarjuk kiegészíteni azt, ami önmagában egész, teljes és tökéletes.

Pál ezután leírja, Krisztus miért volt képes és alkalmas megváltani bennünket. Mert egyedül ő a láthatatlan Isten tökéletes képmása, mert ő első mindenek előtt, mert ő általa teremtetett minden, mi is. Mindennél előbb volt, és minden általa lett. Ő támadt fel először a halottak közül, saját isteni ereje által legyőzve a halált. Mert benne lakik a Teljesség, az Isten, aki általa békéltet meg önmagával minket.

Igen, minket, TITEKET, mindannyiunkat, AKIK nagy szükségünk van erre a megbékéltetésre, mert elidegenültünk az Istentől. Mi, igen, mi emberek idegenültünk el. Egyházi beszédekben néha tévesen elhangzik, hogy Jézusnak az Atya hozzáállását kellett megváltoztatni, hogy nekünk üdvösségünk lehessen. Pedig nem így van. Nem az Isten idegenült el az embertől, hanem az ember az Istentől. Ő mindig, öröktől fogva szeret. Ahogy János fogalmaz, ő maga a szeretet. Ez nem változott az évezredek, évmilliók során, a sok-sok millió bűn ellenére sem változott.

Az Isten szeret. TITEKET. És mivel szeret, nem akarja, hogy ebben a tőle elidegenített helyzetben maradjunk. Mert ő tudja azt, ami mi sokszor lefelejtünk, hogy aki tőle elidegenedve él, az az élettől, attól a természetes teremtői és teremtett életközegtől él elidegenedve, ami táplálná az életre. Isten tudja, mit jelent nekünk a sötétségben lenni. És ő nem akarta, hogy örökre ott maradjunk.

Nehéz ezt nekünk elfogadni. Pál szavaival, ellenséges a gondolkodásunk. Mi az, hogy mi, az ember, aki annyi mindenre képes, életképtelen az Isten nélkül? Hát le akar bennünket becsülni az Isten, nem veszi észre, hogy mi mi mindenre vagyunk képesek? Hogy már-már bármit megtehetünk? Hogy mondhatja ezt, hogy mi szolgák vagyunk? Kinek. Mutassa meg, kinek vagyok én a szolgája, és aztán majd én is megmutatom, hogy nem lehet engem szolgaságban tartani.

Pedig dehogynem. Ellenséges a gondolkodásunk, és már a gondolkodásunk és a szolgaság béklyóiban van. Aki szolgaságban tart minket, annak éppen az a célja, hogy elhitesse velünk, minden rendben. Mi vagyunk a világ urai, akik bármit megtehetünk. Illúziót vetít a szemünk elé. Mint a 3D-s okos szemüvegek, felvesszük, és ha elég régóta van már rajtunk, ha évtizedek óta, ha a születésünk óta van már rajtunk a bűn 3D-s szemüvege, azt hisszük, hogy a vetített kép a valóság. Miközben valójában a sötétségben ülünk és sorvadunk, és kikérjük magunknak, ha valaki megkérdőjelezi vetített szolgai világunkat.

De ha engedjük, hogy valaki, és nem akárki levegye rólunk ezt a szemüveget, ha engedjük, hogy Jézus lefeszítse rólunk, azt, ami már talán a bőrünkhöz tapadt, a húsúnkba vájt, amitől mi magunk nem tudunk, akkor meglátjuk a valóságot. Elsőként meglátjuk a sötétséget, amiben egészen odáig éltünk. Az sokkoló élmény tud lenni. Amikor a szép színes illúzió elszáll, és észrevesszük a körülöttünk és a bennünk halódó életet.

Talán emlékeznek arra a reklámra, ahol az embereket egy szeméttel, koszos ruhákkal, mocsokkal teli szobába vezették bekötött szemmel, ahova előzőleg légfrissítőt fújtak. Megkérdezték az embereket, az szagok, illatok alapján, mit gondolnak, hol vannak. Virágos réten, tengerparton, stb., jöttek a válaszok. Tegyük félre, hogy ez mennyire hihető. De még ha valóban, az illat alapján virágos rétre gondolták maguk, attól még egy szeméttel teli szobában voltak. És el lehet dönteni, hogy szeméttel teli, beillatosított szobában akarjuk élni az életünket, bekötött szemmel, azt képzelve, hogy egy réten vagyunk. Vagy engedjük levenni magunkról a szemkötőt, és kitakarítjuk az a szobát, kinyitjuk az ablakot, hogy friss levegő és fény áradjon be rajta.

Ez az testvérek, amire Solus Christus, egyedül Krisztus képes. Levenni a szemünkről a szemkötőt, és kitakarítani a mocskot. Kilapátolni, megsemmisíteni mindent, ami nem az örök életre, hanem az örök halálra visz minket, és utat engedni a világosságnak.

Miért? Talán ezt már látjuk, hogy semmiképp sem azért, mert rosszat akarna nekünk. Épp ellenkezőleg. Meg akar menteni minket. Azért, HOGY, amikor eljön az ideje, MINT szenteket, feddhetetlenül és hibátlanul vezethessen bennünket az Atya elé. Mert Isten feddhetetlenül és hibátlanul szeretne minket látni, ahogy megteremtett, mert szeret. És aki szeret, annak fáj látni, hogy eltorzult az, akit szeret. Ez az isteni tulajdonság talán még bennünk is megvan, hogy ha valamit vagy valakit szeretünk, akkor azt fáj romlani, pusztulni látni.

Testvérek, a mai igehirdetésnek azt a címet adtam, hogy evangéliumi kötőszavak. Csak röviden szeretném kiemelni, miért. Hálát kell adnunk az Atyának, MERT átvitt minket az ő szeretett Fia országába, AKI a mi megváltásunk és bűneink bocsánata. Ő megszabadít minket, AKIK elidegenedtünk az Istentől. Azért HOGY mint szenteket feddhetetlenül és hibátlanul állítson az Isten elé.

És van még egy utolsó kötőszó, amiről eddig nem beszéltem. HA. HA szilárdan és egyesesen megmaradtok a hitben. El nem tántorodva az evangélium reménységétől. Talán ez az utolsó kötőszó a legterhesebb. HA. Adja Isten, hogy ez a ha, az Istennel, ami Atyánkkal kössön össze, Solus Christus, egyedül Krisztus által. Ámen.