2017.04.16.

„Nincs” – ami kincs - Márk 6.

Lekció: Márk 16,1-8.

Textus: Márk 16,6.

Svábhegy- Húsvét

„Nézz, Drágám, kincseimre, Lázáros, szomorú nincse­imre” - írta épp száz éve, 1917-ben Ady Endre második fe­le­sé­gének, Csinszkának. Talán nem Ady volt az első, aki elját­szott a „kincs” és a „nincs” szavaink egybecsengésével, de az biz­tos, hogy nem is ő volt az utolsó. Az én nemzedékem e­gyik kedvenc filmélménye volt például a „Kincs, ami nincs” cí­mű víg­játék.

Kedves testvérek, kedves ünneplő gyülekezet! A mai húsvéti igehirdetés ezt a címet kapta: „Nincs” - ami kincs. És ez nem egyszerű szójáték részemről, hanem az életünk legna­gyobb jó híre. Mert ma a „nincs” evangéliumáról sze­ret­nék szól­ni. Lehet, hogy ez első hallásra furcsának hat, mert az e­vangélium örömüzenetet, jó hírt jelent. A „nincs” viszont va­lami hi­ányra, űrre utal, amit pótolni kell, ami sokszor szomo­rú­sággal és fájdalommal jár. Mégis léteznek olyan isteni „nin­cse­nek”, amelyek igazi örömüzenetek a számunkra. Ady idé­zett sora is arra utal, hogy lehetnek olyan „nincsen”-ek az éle­tünk­ben, amelyek áldott kinccsé válhatnak. Márk evangélista húsvéti beszámolója is erről tanúskodik.

1./ Az első húsvéti örömhír így hangzik ma: nincs a kő a sír száján. „Krisztus támad és eszmél, Odukat és krip­tá­kat pattant. Van-e gyönyörűbb ennél?” - így összegzi „A szép húsvét” című versében Ady a feltámadás örömhírét. Odú­kat és kriptákat pattant. Ezzel kezdődött az a világtörténelem új korszaka Jézus feltámadásakor, s ezzel ér majd véget en­nek a vi­lágnak a történelme Jézus második eljövetelekor, amikor az összes halott feltámad a végítéletre. Megnyílt tehát Jé­zus sírja va­lamikor húsvét vasárnap hajnalban, mert az Atya feltá­masztotta az Ő Fiát a halálból. Mert a követ nem az ő­rök, ha­nem Is­ten angyala hengerítette el Arimátiai József sírkamrájá­nak szájáról. Mikor támadt fel? Hogyan jött ki on­nan? Ezt senki nem tud­ja. Ez az Isten titka, ennek nincs szemtanúja, mint ahogy a teremtésnek sincs, mert Krisztus feltá­ma­dása a teremtéshez ha­sonló jellegű és horderejű analógiátlan, példát­lan isteni tett. Mindenesetre a sírt őrző katonák holt­ra váltak. Hiába volt a kő, a pecsét, az őrség. Jézust nem lehetett bezár­ni a sírba, Jézus él. Őt nem lehet bezárni a múlt­ba, és nem le­het bezárni az em­lékekbe. Jézus örökkévaló Isten, s miután elvégezte a váltságot helyettünk és érettünk, és valóságos em­berként va­ló­sá­gos kínok között elszenvedte az Isten bűneink elleni ítéletét, dicsőségesen feltámadott. Ho­gyan, pontosan mikor, senki nem tud­ja. De a ténnyel több száz ember szem­besült. – Olvassuk az első korinthusi levélben: volt olyan, hogy ötszáz ember látta őt egyszerre feltámadása után, s írja Pál, hogy ezek közül a legtöbben még élnek, kér­dez­zétek meg őket.

Mindenesetre amikor kora reggel az asszonyok kimen­nek, hogy megkenjék Jézust illatos kenetekkel, nincs ott a kő a sír száján. Ők akarnak valamit tenni, de Isten már megelőz­te őket. Márk kihangsúlyozza, hogy amilyen hamar csak le­he­tett, útnak indultak: „A hét első napján, korán reggel, nap­felkeltekor elmentek a sírbolthoz.” De akárhogy igye­kez­nek, a vi­lág Világossága akkor már felkelt, Jézus feltámadott! „Jé­zus Krisztus, szép fényes hajnal, ki feltámadsz, új vi­lág­gal” - éne­kel­tük mi is az énekben. Istent nem lehet beelőzni. Ez lát­szik a kő elhengerítésében is. Gyászukban és siet­sé­gük­ben az asszo­nyok nem is gondoltak arra, hogy ki hengeríti el nekik a követ sír szájáról, csak ott a temetőben jut ez e­szük­be, de mi­re odaérnek a kő már nincs a sírbolt előtt! Hogy lehet ez? Mi történt itt? Az, hogy Isten ismét „gyorsabb” volt. – Testvérek, ha­talmas örömhír van ebben: nincs a kő a sír száján. Az, hogy Krisztus előtt ma sincs semmilyen aka­dály!

Hiszen sokszor érezzük mi magunkat is úgy, mint itt az asszonyok. Olyan nehéz az élet, mint a kő Jézus sírja be­já­ra­tánál. Felemelhetetlennek, félretehetetlennek, megoldhatat­lannak látszik a probléma: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír be­járatáról?” Mi is hányszor mondjuk, vagy csak gondol­juk: ki lenne az, aki ezt a nehéz helyzetünket meg tudná ol­da­ni? Ki tud­ná elhengeríteni a követ az emberi kapcsolataink, a fizikai állapotunk, az anyagi nehézségeink sírjáról? Gon­dol­junk a­zok­ra szimbolikus sírboltokra, ahová mostanában lé­lek­ben nap mint nap elmegyünk. Amiről az a véleményünk: ez már ha­lott ügy, ezt már csak temetni lehet. Megkenegetni, be­balzsamozni, megsiratni, szépeket mondani róla. Élet­te­len há­zasság, ki­hunyt hivatástudat, lepecsételt múlt, halott hit. Egy­kor élet volt bennük, de ma már csak emlék. Szeretnéd á­polni ezt az em­léket, de nincs erőd feltépni a sebeket. Nincs erőd felfejteni életed fonalának a szálait. Nem tudod el­hen­ge­ríteni a szí­ved­ről a fájdalom és a csalódás mázsás súlyát. Gyengé­nek és öregnek érzed már magad ehhez. Ki fog neked se­gíte­ni? Ki se­gí­tett a húsvéti asszonyoknak?

Azt olvastuk, hogy „amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve.” Egyszerűen nincsen más megoldás. A­mi­kor elcsüggedünk, újra meg újra fölemelni a tekintetünket, ki­nyitni a szívünket, hittel fölnézni Jézusra. Ugyanis Isten más­kép­pen oldotta meg a problémát, a nehézséget, mint ahogy e­zek az asszonyok gondolták. Ők kétségbe voltak esve, hogy ki lesz az, aki elveszi majd nekik a követ. S mire odaértek - bocsánat, hogy így mondom - a problémához, amikor az már va­ló­sá­gossá, ténnyé vált, kiderült, hogy Isten már régen meg­oldotta, csak nem tudtak róla. El volt hengerítve a kő a sír szájától. Ő úgy oldja meg, és oldotta meg ezt a nehéz kérdést, ahogy az asszonyok el sem tudták képzelni, ahogy nem is gondolták vol­na. Ahogy mi sem tudjuk elgondolni, megter­vezni. Így volt ez a Jézus teste megkenéséért induló asszo­nyoknál is. Nincs más megoldás nekünk sem. Fölnézni a föl­támadott Jézus Krisztusra. Aki már hisz, az tudja, hogy ez azt jelenti, hogy újra föl­emelem a lelki tekintetemet, a szívemet, a szavaimat Jézushoz. Újra keresem a közösséget a Fel­táma­dottal. Aki pedig so­sem csinált még ilyet, az akár ma reggel is neki kezdhet. Fölemeli Jézushoz a szívét. Egy­sze­rű­en meg­szólítja őt. Elmondja ne­ki imádságban, ami annyira megter­heli az életét, ami a leginkább eleven sebként sajog a szí­vé­ben. Tekints fel az élő Jé­zus­ra! Ő megnyitotta a halál börtö­nét. Ha azt meg tudta nyitni, akkor nincs olyan halott ügy, amit ne tudna megnyitni. A­mi­ből ne tudna kihozni valami jót, valami élőt, valami újat! Őt nem lehet bezárni sehová sem, mert „odukat, s kriptákat pat­tant”. Nem lehet bepecsételni Jé­zust sem poros könyvekbe, sem az idősek emlé­ke­ze­té­be, sem régi szertartásokba, de még a temp­lomokba sem. Hányszor próbálták őt hiába bezárni egyházi gettókba, és pró­bál­ták őt kizárni az életből, a tár­sa­da­lom­ból, az ifjúság életéből, az em­berek tudatából, de ez soha nem sikerült, mert Jé­zus él. Nincs a kő a sír száján!

2./ A második húsvéti örömhír még egyértelműbb Márk evangéliuma alapján: nincs a holttest a sírban! – Ahogy hal­lottuk, a holttest bebalzsamozására igyekvő asszonyokat így szólította meg az angyal: „Ne féljetek! A názáreti Jézust ke­re­sitek, akit megfeszítettek?...” (Márk 16,6.) - Testvérek, nekem az a benyomásom, hogy minket, templomba járó em­be­re­ket, sokszor ugyanez jellemez! Kimegyünk a sírhoz – eljövünk az Úr házába, hogy tiszteletünket tegyük egy halott em­ber e­lőtt. Tudjuk, hogy élt valamikor, hogy betegeket gyógyított, vízen járt, éhezőket elégített meg, vihart csendesített le, ha­lot­ta­kat támasztott fel, s a szeretetet és a megbocsátást prédikálta, vé­gül pedig mártírhalált halt. Vagyis olyan ember volt, aki­nek az emlékét szép dolog kegyelettel ápolni, akinek a tanításait érdemes továbbadni, életének a példáját pedig meg­őrizni. Vi­lági szemmel nézve akár tiszteletreméltónak is tűnhet, hogy még a harmadik évezredben is vannak, akik ké­szek ennek az egy­kor élt embernek az ügyéért erőt, pénzt, időt áldozni. Mint ahogy nagyon megható, tiszteletreméltó volt ezeknek a hús­vé­ti asszonyoknak az igyekezete, ahogy kora hajnalban, drá­ga pénzért vett illatos kenőcsökkel fel­sze­rel­kez­ve elzarán­do­kol­tak az Arimátiai József által felajánlott sírhoz.

Az ő hitüket épp az jellemezte, hogy visszafelé, a múlt­ba tekintve keresték Jézust! A holtak között keresték az é­lőt! Hit­tek ők Jézusban, nem felejtették el a személyét, de egy o­lyan Jézusban hittek, akit már eltemetett az idő, aki fe­lett már na­pirendre tért Jeruzsálem, akit elfelejtett már a világ. Nekik még drága emlék amit mondott és tett egykor közöttük, de a kö­vetkező nemzedék talán már a nevét se fogja tudni!

Nos, valahogy így látja a világ a keresztyéneket. De va­jon nem azért, mert tényleg ilyenek? Egy régen élt Jézusban hí­vők serege. S vajon nem hasonlít az egész vallásosságunk, hitéletünk nem hasonlít egy kicsit ahhoz a halotti szertartás­hoz, a­mit ezek a húsvéti asszonyok akartak végrehajtani azál­tal, hogy bebalzsamozzák Jézus testét? Nincs annak valami a­lapja, ha a világ úgy látja, hogy mi egy olyan Jézust keresünk itt hétről-hétre, aki már rég lemaradt a mi modern vi­lá­gunk­tól, a­ki­nek gyakorlatilag semmi köze nincs a mi gondjaink­hoz és életünkhöz? Mintha minden istentisztelet egy kö­zös, nagy eről­kö­dés lenne, hogy elhengerítsük a sír szájáról a kö­vet és megpillantsuk a halott Jézust!?

Testvérek, ha így van, akkor igaz ránk Pál apostol ke­mény kritikája: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel...” (1Kor. 15,14.) – S ha ő tényleg a sírban lett volna azon a vasárnapi hajnalon, akkor öncsalás lenne az egész kétezer éves keresz­tyén egy­ház, hazugság lenne Jézus akár minden szava, - hi­szen előre megmondta, hogy fel fog támadni, de ha mégse ak­kor min­den egyéb kijelentése is hitelét veszti, s akkor akár már most jobban tennénk, ha felállnánk és hazamennénk! Ám az a sír, - s hadd hangozzék ez most elemi erejű örömhírként - mégis üres volt testvérek! A halott Jézust nem lehet tisztel­ni, mert ő fel­támadt és ma is él! A keresztyénség nem egy régen meghalt nagy gondolkodó szellemi hagyatéka, nem egy ha­lott val­lás­a­lapító kultusza, nem egy valaha élt próféta emlékének az ápolása, hanem élet, erő, elevenség! A mi hitünk kö­zép­pontjában e­zért nem díszes síremlék áll valahol, hanem maga a feltámadott, élő Jézus! S ezért ő nem mögöttünk kul­log va­lahol a tá­vo­li múltban, hanem mindig előttünk van. Isten mindig megelőz! Az asszonyok elsőnek akarnak be­lép­ni a sír­ba, ám odabenn már van valaki: küldötte, angyala várja őket. A feltámadás, mint történelmi tény mögöttünk van, de a Feltámadott nem! Ezért nekünk nem a feltámadásban, mint egy csodában kell hinnünk, hanem a Feltámadott­ban, mint é­lő valóságban! A fel­támadás pontos időpontja és hogyan-ja ö­rök titok marad, nem lehet emberi ésszel megér­te­ni, de a Fel­támadott azóta is ve­lünk van, és lehet vele találkozni! A feltá­madás lehet, hogy csak kételyeket ébreszt ben­nünk, ugyan­úgy mint a tanít­vá­nyok­ban, de a Feltámadottal való találkozás ugyanúgy bizonyosságot ad mint amikor Jézus meg­jelent kö­zöttük! Mert a meg­feszített Jézus nincs a sírban! Ne ott keres­sük hát Jézust, ahol nincs: szertartásokban, er­köl­csi tanítások­ban, vallásos elő­írásokban, hanem ott, ahol ő van. „Előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint meg­mondta nek­tek.” - mondja az an­gyal a megdöbbent asszonyoknak, és eb­ben testvérek a találkozás majdani színhelye is rendkívül fon­tos. Mivel Galilea volt az a hely, ahol a tanítványok otthon voltak. Ez volt az ő szűkebb hazájuk, itt volt ko­rábban a mun­kahelyük, itt töltötték e­gyütt a legtöbb időt Jézussal. Mintha ezt mondaná az asszonyokon keresztül Pé­te­rék­nek maga a Feltámadott: menjetek ha­za, oda ahol a barátaitok, a család­tagjaitok, a munkatársaitok vannak! Menjetek a hét­köznapok­ba, az emberek közé, a vi­lág­ba! Ott fogtok találkozni velem, ott fogjátok megtapasztalni, hogy én élek!

Olvastam egy történetet egy értelmi fogyatékos kisfiú­ról, akinek a vasárnapi iskolai tanítója igyekezett mindent el­kö­vetni, hogy bevonja őt a csoportba, nehogy véletlenül kigú­nyolják a többiek. Húsvét előtt néhány héttel a csoport mind a nyolc tagjának egy üres, műanyag Kindertojást adott, azzal a kéréssel, hogy húsvétra tegyenek bele valamit, ami az új élet lét­rejöttét jelképezi. Amikor eljött a húsvét a hitoktató el­kezdte kinyitni a tojásokat. Az elsőben egy pici virág volt. „Milyen szép jele ez az új életnek.” - mondta. Az egyik gye­rek rögtön megszólalt: „Azt én hoztam.” Aztán egy kő kö­vet­kezett. A ta­ní­tónő azt hitte, hogy ez lehet a beteg kisfiúé, mi­vel a kő nem nem jelképezhetett új életet. Ám egy má­sik fiú bekiabált, hogy a kövön moha van, és az az életet jelképezi. „Nagyon jó!” - dicsérte meg a tanítónő. A harmadik to­jásból egy kis lepke re­pült ki, és egy kislány büszkén mesélte el, hogy amikor beletette, még hernyó volt. A negyedik to­jás ü­res volt. Biztosan ez lesz a beteg kisfiúé - gondolta a hitokta­tó, s gyorsan egy másik után nyúlt, hogy ne hozza őt za­varba. „Az enyémet ne tessék ki­hagyni!” - szólalt meg Stephen, mert, hogy így hívták a fiút. „De, hiszen ez üres!” - mond­ta szelíden a tanítónő. „Bizony – válaszolt Stephen. A sír is üres volt, és ez az új élet legszebb jele.” A nyár végére Step­hen ál­lapota rosszabbra fordult. Vé­gül meghalt. A temetésén a kis koporsó tetején nyolc kis műanyag tojást láttak a gyá­szolók. Mind üres volt.

3./ S itt következik a harmadik, a legkülönösebb húsvé­ti örömhír, a harmadik „nincs”. Jézus még nincs az asszo­nyok szívében. Szinte hallom, ahogy kérdések sokaságát zú­dítjátok most magatokban rám: honnan lehet ezt tudni? Miért ö­röm­hír ez? Miben lehet akkor ez példa számunkra? – Halad­junk szép sorban!

Eddig nem tértem ki rá, de lehet, hogy felfigyeltünk a­zokra a rendkívül nyomatékos szavakra, amelyekkel Márk az asszo­nyok lelkiállapotát jellemzi ebben a részben. Megretten­tek, félelem lett úrrá rajtuk, remegés és rémület fogta el ő­ket. Két­séget nem hagy az evangélista afelől, hogy nem voltak az érzelmeik, a gondolkodásuk, a testük urai. Márk olyan gö­rög sza­vakat használ, amelyek rendkívül súlyos idegi és emocio­nális zavarra utalnak: „eikhen gar autas ekstasis”, azaz: kí­vül ke­rültek önmagukon, extázisba estek. Azt pedig, hogy féltek azzal a szóval írja le, hogy „ephobounto”, azaz: fóbiát, me­ne­kü­lési kényszert éreztek. Az angyal számukra döbbenetes szavai hallatára rabul ejti őket a felfoghatatlan, az emberi ésszel meg­érthetetlen, a hihetetlen. A félelem, a rémület, a rette­gés, az önkívület – könnyen belátható, hogy elég távol áll­nak a Jé­zus­ban békességet, örömöt, kiegyensúlyozottságot kapott hívő ember lelkiállapotától.

Mint ahogy nyilvánvalóan az sem az élő hitről árulko­dik, hogy az asszonyok „senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.” Mennyivel szebb, kerekebb és számunkra is használhatóbb lenne, ha azt olvasnánk itt, amit a többi evan­gé­li­um­ban, hogy „az asszonyok elmondták mindezt az apos­toloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hit­tek nekik.” (Lk. 24,10-11.) Márk, a legelső evangéli­um írója azonban nem idealizálja a húsvéti örömhír első fül­ta­nú­it. Az asszo­nyok sem merték, ők sem tudták felfogni, el­hinni, komolyan venni az örömhírt! Egyszerűen sokkolta őket az amit lát­tak és hallottak.

De akkor miért, hogyan lehet ez örömhír számunkra? Abban mi az evangélium, hogy az élő Jézus, és az ő áldásai nin­csenek a szívükben? – Az testvérek, hogy ez a jelenet is világosan alátámasztja, hogy addig nem lehet a sokszor olyan na­gyon áhított lelki békét, körülményektől független örömöt, derűt és nyugalmat tartósan elnyerni, míg valaki nem ta­lál­ko­zik magával a Feltámadott Jézussal. Nem azért nem hittek az asszonyok Krisztus feltámadásának a valóságában, mert meg­á­tal­kodottak voltak, hanem azért, mert Jézus feltámadásának a valóságáról senki sem győzhet meg senkit ma sem. Er­re ma is csak egyedül ő maga képes. De ő igen. Nem voltak ezek az asszonyok rosszabbak egyikőnknél sem, de amíg az élő Jézus meg nem jelent nekik, addig nem tudtak hinni benne, és ad­dig nem is élhetett a szívükben.

Sokan szeretnének békességet a lelkükbe az életük há­borúságai között, értelmes földi életet a robot, a mó­kus­ke­rék he­lyett, reménységet a holnap felől, hogy nem élnek hiába, bizonyosságot a halál utáni folytatásra nézve ma is – Jé­zus nél­kül. De Jézus nélkül mindez - hosszútávon legalábbis - nincs. Amíg valaki nem találkozik az olvasható, a hirdetett és a lát­ha­tó Igén keresztül Jézussal, amíg a Szentlélek munkája nyomán nem fogadja be a szívébe a feltámadott Krisztust éle­te Ura­ként és Megváltójaként, addig nem lesz áldás a min­dennapjain. Félelem, rettegés, rémület, vagy akár extázis, az biz­tos, hogy lesz. Érzelmi viharok, bizonytalanság, megtépá­zott idegrendszer, az szinte borítékolható, hogy lesz.

Miben lehet akkor mégis példa számunkra ez a harma­dik „nincs”? Abban testvérek, hogy ezek a derék húsvéti nők nem maradtak érzelmileg kívülállók annak hallatán, amit az angyal üzent nekik. Félnek és remegnek. Az egész ha­tá­sa a­latt van­nak. Nem századszorra hallott, unalmas papos beszéd­nek, elcsépelt vallásos közhelynek tartják, amire csak le­gyin­tenek, ha­nem egész valójukkal rezonálnak arra, amit látnak és hallanak. Öntudatlanul is érzik, hogy ha az igaz, hogy fel­tá­madott, ak­kor az mindent megváltoztat. Valahogy talán meg­sejtik, hogy akkor mostantól minden másképp lesz. Ak­kor a halál után is van élet, akkor igaz volt Jézus minden szava, ak­kor ő tényleg az Isten Fia, akkor nincs nála hatal­ma­sabb ezen a világon, ak­kor „minden most kezdődik el, ahogy hinni sem mered”! – Érintett már meg személyesen a halál e­re­je? Csa­pott meg már kö­zelről a mozdony füstje? Hogyan reagáltál akkor? Beleremegtél a saját mulandóságod tu­da­tá­ba? Megré­mültél attól, hogy te is halandó vagy? Ha igen, akkor hadd kérdezzem meg: rezonáltál már arra is, hogy Jézus le­győzte a halált? A te halálodat is! Fel tudjuk ezt fogni? Meg tudjuk ezt érteni? Az asszonyok elfutnak a sírbolttól, mert a­mit hallottak azt nem tudják más­képp feldolgozni, csak a feszültség ilyen külső levezetésével. Ezért biztatlak: fuss ah­hoz a Jézushoz, a­ki önmagával, a maga élet­ével, Lelkével tudja megtölteni ü­res szívedet, hogy békesség, öröm, értelmes föl­di lét és örök élet lehessen a tiéd!

4./ És végül van még egy örömteli „nincs”, kedves test­vérek. Az, hogy nincs befejezve ez a történet. Be­fe­je­zet­len Márk beszámolója, amit felolvastam. A feltámadás története egy új kezdet története, de mindannyian érezzük, hogy mint­ha ez az új kezdet itt nem tudna kibontakozni. Elhangzik az örömhír: „Feltámadt, nincsen itt.”, de egyelőre nem jut el sen­ki­hez: az asszonyok „senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.” Ez a váratlan, szinte félbeszakított befejezés e­rős hiány­ér­zetet kelt. Ez Márk evangéliumának a vége, mert a következő versek (9-20), amint Bibliánk lábjegyzetben köz­li is, a leg­ré­gebbi kéziratokban nem találhatók. Éppen az ide­csatolásuk magyarázata, hogy a korabeli olvasók is érez­ték, mintha va­la­mi hiányozna. Két magyarázat létezik erre a bib­liatudósok között. Az egyik tábor szerint vagy elveszett az e­redeti befejezés, vagy esetleg valami ok miatt. Márk nem tud­ta megírni ezt a részt. De az egész mű logikus követ­kez­mé­nye az lett volna, hogy Márk - a többi evangélistához hason­lóan - elbeszéli Jézus megjelenését, hiszen Jézus ígéretet tett a tanítványoknak ar­ra, hogy találkozni fog velük Galileában. A magyarázók egy másik csoportja szerint azonban Márk tudatosan hagyta be­fe­je­zetlenül a Jézus Krisztusról, Is­ten Fiáról szóló evangéliumot. Azért hagyja az asszonyok ku­dar­cát az utolsó szónak - és ez­zel bizonytalannak mutatja az evangélium ügyének jövőjét -, hogy az olvasóra helyezze an­nak felelősségét, hogy to­vább­mond­ja az örömhírt. Márk meg­hív minket a történetbe, hogy legyünk annak folytatói, hor­do­zói, továbbadói a feltámadás, a „nincs”- ami kincs elbeszélői. Mondjuk el, adjuk tovább, hogy a názáreti Jézus, aki meg­halt a kereszten, Isten Fia, sza­ba­dí­tó és megváltó. Ő feltámadt, él, uralkodik, előttünk jár, kész velünk találkozni, újat kez­deni, és olyan húsvéti örömöt adni ne­künk, amely által a „lázáros, szomorú nincseink” átváltozhatnak drága, el­ve­szít­he­tetlen jé­zusi kincsekké, s akkor őszinte szív­vel tudjuk énekelni: „Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére, mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak po­rából. Szűnjetek meg, kétsé­geim, változzatok félelmeim reménységgé, örö­mökké, mert nem alszom el örökké.” Így le­gyen! Ámen.