2017.04.14.

A római százados hitvallása – Nagypéntek, Márk 5.

Lekció: Márk 15,33-41.

Textus: Márk 15,39.

Svábhegy

Szeretettel köszöntöm a kedves testvéreket az első o­lyan nagypénteken, amikor nem kell dolgozni. Lesz akinek ez a nap csak munkaszüneti nap lesz, amikor nem kell korán fel­kelni, mások számára egy hosszú hétvége kezdete, egy újabb sza­badnap lesz, amit el lehet tölteni a wellness szállodában, de olyanok is lesznek, akiknek ugyanúgy ünnepnap lesz ez a mai, mint az elmúlt években és évtizedek nagypéntekei, ami­kor egy fárasztó munkanap után jöttek el az esti istentisztelet­re a templomba, de a szívük, a lelkük mégis ünneplőbe öltöz­ve várta az Úr Jézussal való találkozást, éppúgy mint ma. Azt kí­vá­nom ma mindannyiunknak, hogy legyen valódi ünneppé, Istennel és általa egymással tartalmasan, lélekemelően, ben­ső­sé­gesen eltöltött nappá ez a nagypéntek! Mi kellene ehhez? Az, hogy a kereszt alatt álló római századossal együtt, tiszta szív­vel tudjuk mi is elmondani: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”

Két hónappal ezelőtt kezdtük el olvasni Bibliaolvasó Kalauzunk nyomán Márk evangéliumát. Sorozatba is fogtunk itt a gyülekezetben ennek az időrendben első evangéliumnak a magyarázatával. Talán van aki emlékszik ezért arra, amit az el­ső alkalommal megemlítettünk, hogy „Márk, miközben az evangélium első mondatában kerek-perec megmondja, hogy mi­ről, kiről fog írni, - „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliu­mának kezdete” - mégis végig visz írásán egy furcsa motívu­mot, az ún. Messiás-titkot. – Mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy Jézus feltűnő módon tiltja meg mindazoknak, akik benne fel­is­merték a megígért Messiást, hogy erről másoknak beszélje­nek. Másrészt azt, hogy ebben az evangéliumban játszik a leg­na­gyobb szerepet a tanítványok értetlensége. Az, hogy e­gészen Jézus haláláig és feltámadásáig nem világos számuk­ra, hogy ki is valójában az, aki elhívta őket. Kicsoda az a kü­lönös názáreti tanító, akinek a követésére szegődtek? Ez a ti­tok, - amely az olvasó számára mégsem titok, hiszen az első mondat feltárja a lényeget - végül aztán a golgotai kereszt a­latt lepleződik le, amikor a római százados kimondja: „Bi­zony, ez az ember Isten Fia volt!” Tehát „minden eddigi szó­váltás, vita, támadás, gya­núsítás, értetlenség mögött ott volt egy olyan istenkép, amelyről nem elég azt mondani, hogy ha­mis vagy téves volt… Az, hogy kicsoda és milyen valójában az Isten, itt, a keresztnél derül ki, egyetlen perccel sem e­lőbb.” (Dér K. - Jorsits A. Be­avatás – 360.o.) Most érkezünk Márk drámájának a tetőpontjára. Az egész evangélium erre a hitvallásra mutatott előre, min­den ide irányult, minden itt fut össze és itt nyeri el az értelmét, amikor valaki megvallja: a názáreti Jézus, a kereszten ki­vég­zett, az Isten Fia! Miért mon­dom ezt?

Azért, mert Márk evangéliumában a római százados az első ember, aki megfogalmazza, hogy kicsoda valójában Jé­zus. Eddig csak az Atya mondta ki a megkeresztelkedés után, hogy „te vagy az én szeretett fiam” (1,11), valamint a démoni erők ismerték fel, hogy ő Isten Fia, azaz maga is Isten. De ember még nem mondta ki ezt az állítást, pedig Márk azért ír­ja az evangéliumot, hogy mindenki megismerje Jézust, az Is­ten Fiát. Péter megvallotta, hogy ő a Krisztus, a Messiás, az utolsó idők királya, de ez nem járt együtt azzal a felismerés­sel, hogy ő Isten Fia. A római százados mondja ki a hitvallást.

Hallatlan jelentősége van ennek testvérek, s én ezt sze­retném ma felmutatni előttetek. Hogyan jut el ez az ember, a­ki Jézus kivégzését vezette, erre a meggyőződésre? Mi váltja ki belőle ezt a döbbenetes felismerést? A választ abban a fél­mon­datban találtam meg, amelyet csak Márk evangélista em­lít meg vele kapcsolatban: „aki ott állt vele szemben.” „Ami­kor pe­dig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” Se Máté, se Lukács, se János nem tesz arról említést, hogy a százados szemtől-szemben állt az általa megfeszített és hal­dokló, majd meghaló Jézussal. Hat órán keresztül szem­től-szemben a Megfeszítettel. Nem háttal neki, nem félvállról szem­lélve mindazt, ami történik és nem is távol állva. Szem­től-szemben. Ahogy látta meghalni, az győzte meg őt. Három egy­szerű kérdést kell feltennünk ezzel az emberrel kapcsolat­ban ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a vallomást.

1./ Az első így hangzik: mit tett ez a római százados? Nagyon könnyű válaszolni erre a kérdésre: megfeszíttette Jé­zust. Nagyon nehéz válaszolni erre a kérdésre: megölte az Is­ten Fiát. Azt tette ami a kötelessége volt, amiért oda­ren­del­ték. Parancsot teljesített. A Biblia nem írja le részletesen ezt a pro­cedúrát, bár éppen elég az, amit így is megtudhatunk. Pi­lá­tus parancsára először megkorbácsoltatta, ami abból állt, hogy az elítéltet egy oszlophoz kötözték, karjait a magasba nyújt­va, arccal az oszlopnak, teljesen meztelenül. Jézus esetében ez nagy nyilvánosság előtt történt, így a megszégyenülés pszic­hi­kai súlyát is figyelembe kell vennünk. Az ítéletet két katona végezte el felváltva ütve az úgynevezett flagrummal. Ez a rö­vid nyelű korbács két ágban végződő bőrszíjakból állt, ame­lyek végén mogyorónyi ólomdarabok vagy éles birkacsontok vol­tak. Ezek behatoltak a bőrbe és a húsba, és a korbács meg­rántásakor felszakították azt, rendkívül erős vérzést okozva. Az üté­seket módszeresen a vállaktól lefelé egészen a lábszá­rakig mérték ki, így a megkorbácsolt hátán és lábán gyakorla­tilag nem maradt ép terület a bőrön. Szíjat hasítottak belőle.

A korbácsolást követően – szintén a százados engedé­lyével és tudtával – Jézust tovább bántalmazták az őt őrző ró­mai katonák. Arcul ütötték, kigúnyolták, de ennek a kínzás­nak a legfájdalmasabb eszköze a töviskoszorú volt. A rózsa­bokor he­gyes tüskéi két és fél centiméter hosszúak, amelyek könnyedén hatolnak be az elítélt fejbőrébe. Ilyen esetben a fejen je­lent­kező erős, éles, szúró fájdalom idővel elviselhetet­lenné válik, és az elítéltnek olyan érzése támad, hogy borzal­masan fá­zik. Ezek után hajtatta ki a százados Jézust a Golgo­tára, úgy hogy a fél városon át kellett cipelnie a 30-50 kilós keresztfát. Ott aztán a százados pontos utasításai szerint, ró­mai módra felszögezték rá, hogy rettenetes fizikai kínok és fájdalmak kö­zött, a hosszú agonizálást követően, a heves seb­láz, a magas vérveszteség és az elviselhetetlen fulladás követ­keztében meg­hal­jon. Ezt a munkát végezte a százados a be­osztottjaival. Neki nem volt munkaszüneti nap az a nagypén­tek. Nem gon­dol­ko­zott azon, hogy helyes vagy helytelen volt -e az ítélet, bár azt hallhatta, hogy Pilátus szabadon akarta bo­csátani, mivel sem­mi bűnt nem talált benne. De ő a munkáját, a kötelességét végezte. Megfeszítette Jézust. Valószínűleg nem sokat tudott ró­la. Tette, amit mondtak neki. Két gonosz­tevővel együtt egy harmadik. Úgy ölt meg valakit, hogy nem tudta, mit cse­lek­szik. Hamis információk alapján, különösebb gondolkozás nélkül lett Krisztus-gyilkos.

De vajon ki ölte meg ténylegesen az Isten Fiát? Ő, aki lehet, hogy egy ujjal sem ért hozzá? Mindent elvégeztek a ka­tonái. Pilátus, aki beleegyezett a megfeszítésbe, annak ellené­re, hogy megvolt győződve Jézus ártatlanságáról? Vagy Ka­-

ja­fás, a zsidó főpap, aki Jézus vallási perét vezette, aki a római helytartó előtt hevesen sürgette az elítélését? Vagy a Nagyta­nács, amely megszavazta a határozatot Jézus megöléséről? Ki ölte meg Jézust? Netán Júdás, aki elárulta? Ki a felelős azért, ami történt? Mindenki és senki?

Néhány héttel nagypéntek után, a pünkösdi prédikáció­jában egészen egyértelmű választ ad erre a kérdésre Péter a­pos­tol, amikor így fogalmaz: a názáreti Jézust, „azt, aki az Is­ten elhatározott döntése szerint adatott oda, ti a bűnösök keze ál­tal keresztre feszítették és megöltétek.” (ApCsel 2,23.) Te­hát a pogányok keze által, de ti öltétek meg, mondja azoknak az ez­reknek, akik hallgatják ott a templom udvarán. Ott lehet köztük Kajafás, a főpapok, az írástudók, s ők ezt magukra is ve­het­nék, de nem teszik. Viszont ott vannak közöttük a világ számtalan pontjáról érkezett zarándokok is, akik lehet, hogy még nem is hallottak a názáreti Jézusról, ők pedig magukra veszik, hiszen a beszéd végén azt kérdezik Pétertől, hogy ha ez igaz, hogy mi megöltük az Isten Fiát, ami felfoghatatlan és szörnyű, akkor: „mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” Ki öl­te meg ak­kor Jézust? Ki a Krisztus-gyilkos?

Néhány évvel ezek után egy ambiciózus, tehetséges és ügybuzgó farizeus, - ahogy később mondja: „öldökléstől li­heg­ve” - katonai kísérettel igyekszik Damaszkuszba, hogy a Jézusban hívőket elfogja, bilincsbe verje, s lehetőleg kivégez­tes­se. Ám a feltámadott és mennybe ment Jézus megállítja és megfékezi a fanatikus Sault. Kérdez azonban tőle egy furcsát: „Sa­ul, Saul, miért üldözöl engem?” De hát ő nem Jézust ül­dözi, akiről nem is hiszi, hogy él, hanem a követőit! Igen ám, de aki Jézus tanítványait üldözi, kínozza, gyilkolja, az magá­val Jézussal teszi ezt! Ki a Krisztus gyilkos? Csak a százados, vagy a katonák?

S ma vajon ki számít annak? Csak akik fizikailag üldö­zik, gyilkolják, lefejezik a keresztyéneket? Akik képesek vi­rág­vasárnap robbantani egy békés templomban? És akik leg­szívesebben ma is börtönbe zárnák, elnémítanák és száműz­nék a társadalmi életből az egyházakat, kidobnák az iskolából a papokat, azok nem? S vajon mi, kedves testvérek, akik nem di­rekt­ben, nem nyíltan, de a magunk életében sokszor éppúgy megöljük az Ő életadó szavát, igéjét, mint a római százados a Gol­gotán, mi nem vagyunk szintén Krisztus-gyilkosok? Vagy benned még soha nem halt el egyetlen ige mag sem, mert út­fél keményre szikkadt volt a szíved? A te lelkedben még egy­szer sem fojtották meg a búzát a felnövekvő konkoly gyöke­rei? Ná­lad még soha nem talált bezárt ajtóra, a halkan zörgető Jézus? Vajon neki nem kellett a mi bűneinkért is meghalnia?

A költő, Tóth Árpád így felel ezekre a kérdésekre Te­temrehívás c. versében: „Olykor a bíbor alkonyatban Elnehe­ze­dik a szívem – Felnézek a nagy, csuda égre, És látást látok, úgy hiszem. Boldogtalan fantáziámnak Úgy rémlik, a felhők fe­lett Azért a csönd: meghalt az Isten, És ravatalra tétetett. Valaki megölte az Istent, És fekszik némán és hanyatt; S resz­ket­ve a gazdátlan űrnek Lakói hozzá bolyganak. És olykor egy-egy emberlélek, A gennyes Földnek hírnöke Jön, és láttá­ra szer­terezzen A gyászolók kövült köre. Ilyenkor egy nagy csöpp Isten-vér Az alvadt sebből fölfakad, Legördül lassan, s át­zu­hog­ja A végtelen világokat. Egy nagy csöpp, bús, meleg Isten-vér – S a földön bíbor alkonyat Gyúl tőle a sötét hegyek közt – S én fölemelem arcomat, És úgy érzem, e fájó arcnak Nem lehet többé mosolya, Mert ember vagyok én is, én is, Az Isten vé­res gyilkosa…”

2./ Másodszor azt kell megvizsgálnunk, hogy mit lá­tott és hallott ez a római százados? Minek lett ő a szem-és fül­tanúja? Szemtől-szemben állt a megfeszítettel. És közben hallotta, azt amit még soha nem hallott kivégzést vezetve: hogy az elítélt milyen bizalommal imádkozik, milyen szere­tettel bocsát meg neki is imádságában, és milyen önzetlenül gon­doskodik a szeretteiről. Ahogy látta meghalni. Az győzte meg őt. A százados nem hallotta Jézust tanítani „mint akinek ha­talma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” A százados nem látta azt, hogy leprások tisztulnak meg, vakok látnak, a sán­ták járnak és a süketek hallanak. A százados nem látta a kenyérszaporítás csodáját és nem evett abból a kenyérből és hal­ból, amit Jézus megsokasított. A százados nem látta, a­hogy Jézusnak engedelmeskedik a szél és a tenger. A száza­dos nem lát­ta, hogy Jézus démonoknak parancsolva mentett meg embereket súlyos ördögi megkötözöttségektől. A száza­dos nem lát­ta, ahogy feltámasztotta Jairus lányát, a naini ifjút, vagy a barátját Lázárt. A százados csak egy valamit látott. Három ke­resz­tet – három elítélt keresztjét, amelyek közül a középsőn egy olyan ember függött és haldoklott, akinek a ha­lála azt bizo­nyí­totta, hogy tiszta és ártatlan. Ő Jézust csak a kereszten látta szemtől-szemben. Ez volt az, ami meggyőzte.

Hol vannak most azok, akik ettek a kenyerekből? Hol vannak azok, akiket meggyógyított? Hol vannak azok, akik ve­le voltak a viharban? Hol vannak azok, akiket feltámasztott és hol vannak a családtagjaik, hogy azt mondják: ez az ember Is­ten Fia? Sehol sincsenek. Egyedül a százados, aki szemben állt vele és látta így meghalni – csak ő mondta azt, hogy „Ez az ember tényleg Isten Fia volt.” Ekkora meggyőző ereje van Jézus keresztjének – sőt igazából csak Jézus Krisztus kereszt­ha­lála tud mindenkit tartósan és valóságosan meggyőzni ar­ról, hogy Jézus az Isten Fia.

Jézus iszonyú kínok között függ a kereszten. Borzal­mas fájdalmat okozott a megfeszítés. A százados sok ilyet lát­ha­tott már. Kemény, edzett katona kellett, hogy legyen. Hal­lotta, hogy így imádkozik: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudj­ák, mit cselekszenek. Ilyet még nem hallott eddig. A kereszten gyötrődők átkozódni, káromkodni szoktak, nem az el­len­sé­geikért imádkozni. A százados nyilván megszokta már kivégzéseknél az átkozódást, az istenkáromlást. Aztán fel­hang­za­nak a szitkok, a latrok és a körülötte álló emberek is szidalmazzák Jézust. Ő pedig üdvösséget hirdet a mégiscsak megtérő la­tornak. Még ilyet! Hát nem magával törődik, ha­nem a csúfolódókkal?! Jánosnak azt mondja Jézus: Íme a te anyád!” Má­ri­á­nak meg ezt: „Íme a te fiad!” Ez az ember min­denkire gondol, csak magára nem? Ki lehet ez az ember, aki ragyogva, má­sok­ra gondolva szenved? Valóban, nem halt így még meg senki! Ártatlanul és bűntelenül, egészen bizonyos, hogy senki sem halt meg! Aztán a természeti jelekből is kezdi érzékelni, hogy itt valami rendkívüli megy végbe, hiszen a déli verőfény ide­jén egyszer csak elsötétedik az ég és három órán keresztül sötétség lesz. Közben az elítélt újra az Atyjá­nak szólítja Istent, s az Ő kezébe helyezve lelkét hangos szó­val felkiáltva meghal. Ezt már végképp nem érti. A keresztre feszítettek, ha kaptak in­ni, akár napokig is agonizálhattak, míg végre kimúltak. De hangos szóval nem tudtak felkiáltani. Kicsoda ez az ember, a­ki­nek a halálakor még a föld is megre­megett? Ha Atyjának mondja az Istent, akkor nyilván az Isten Fia! S így születik meg

benne a felismerés: „Bizony ez az ember Isten Fia volt!” Ez a szem-és fültanú hitvallása.

Testvérek! Ma is mindig így támad és így újul meg a hit. Minket is arra biztat az ige a Zsidókhoz írt levélben, hogy „Néz­zünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte lévő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vál­lal­ta a keresztet és az Isten trónjának jobbjára ült.” (Zsid. 12,2.) Ha kételkednél valaha Istenben, az Ő szeretetében, vess egy hosszú, erős pillantást a keresztre! Ott mindig meg­találod az aláhajló Istent, az Ő szeretetének legmélyebb kife­jezését! Mil­lió dologban láthatod Istent: a zúgó vízesésben, a csobogó patakban, a puszta kibeszélhetetlen magányában, a csillagos este ra­gyogó pompájában. Mindenütt ott van Isten. De ha a keresztre feszített Jézusra nézel, akkor Istennek szin­te a szemébe né­zel, és a szemén át a szívébe látsz. Hogy mi van Isten szívében irántad, azt a keresztfán érted meghalt Jé­zuson láthatod! És, igen vallom akkor is, ha sokan vitatkoz­nak velem: meg szabad, sőt olykor meg is kell néznünk egy-egy nagypénteki filmet! Ha az énekszerző azt merte írni: „Ó, Krisztus láttam szenvedésed, s borzongásom véget nem ért, jaj, hogy halál-kín lett a ré­szed, érettem árva bűnösért”, akkor nekünk is szabad vizualizálni Jézus passióját. Mert ez a vér­hez, szenvedéshez, ha­lál­hoz szoktatott szemünk lassan már nem tud másképp megrendülni, csak ha látja azt a borzalmas és csodálatos kereszthalált! Vagy ha Pál apostol azt meri írni a galatáknak, hogy „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg tite­ket, akiknek szeme előtt úgy ír­tuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg!” (Gal. 3,1.) - akkor nekünk is szabad magunk elé képzelni, ma­gunk előtt látni Jézus halá­lát! Mi is lehetünk szemtanúvá!

Mert hogy fültanúi vagyunk Jézus szenvedésének és ha­lálának az nem kérdés. Hányszor hallottuk már ezt a történe­tet! Hányszor magyarázták már nekünk! Ismerjük minden kis részletét! De vajon hányszor remegtünk már abba bele, hogy ér­tünk is imádkozott, amikor ellenségeiért könyörgött? Hány­szor éltük már át személyesen, hogy nekünk is mondja: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”? Ezt sokat látott, sokat próbált, harcedzett római katonát meggyőzte az amit látott és hal­lott. Kőszikla szíve összetört a kereszt alatt. A te szíved ugye nem keményebb az övénél?

3./ Mit mondott ez a római százados? Ez a harmadik kérdésünk. Bizonyságot tett a benne frissen megszületett fel­ismerésről másoknak. A százados bizonyságtétele persze egy­ben hűtlenség volt a császár felé, hiszen a császárt istenként kel­lett tisztelni, és Jézus nem a császár fia volt! A százados mást fogadott el Isten Fiának – az Isten Fiát! Akik gúnyolták Jé­zust, azt mondták: „Ha Isten fia vagy, szállj le a kereszt­ről!” „Ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magad! Éppen ez a „ha” tű­nik el, ha megbizonyosodunk az igazságról. A száza­dos ezt mondta: „Bizony, Isten Fia…” Jézus sem azt mondta a keresz­ten: Ha Te Isten vagy, akkor miért hagytál el engem? Ez a „ha” leméri, hogy hol állunk a hit útján. „Ha Isten van, nem en­ged­te volna, hogy ez megtörténjen velem!” „Ha Isten szeretne, akkor véget vetne a szenvedéseimnek!” „Ha Isten valóban min­dent lát, akkor miért engedi meg ezt?” Ezek nem a hit szavai! A „bizony”, ez a hit szava! Hogy tehetünk szert erre a hit­re? Pál azt írja: „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által…” (Rm. 10,17.)

A százados nézte és hallgatta Jézust, s a Szentlélek ha­tására bizonyságot tett róla. Akit a Szentlélek elvezet az igaz­ság­ra, ezt vallja: Bizony, Isten Fia vagy. Ezt kell nekünk is tenni! Így lehet eljutni onnan, hogy megfeszítjük Isten Fiát a­ka­rat­lanul, - addig, hogy másoknak bizonyságot tudunk tenni róla. - Belegondoltam, micsoda kegyelem volt, hogy a száza­dos ép­pen azon a napon volt szolgálatban! Hogy munkanapja volt! S micsoda kegyelem az is, hogy mi ma itt lehetünk, és nem az ágyban heverészünk, vagy a jacuzziban fürdőzünk. Hogy számunkra ünnep lehet ez a nap, s nem pusztán munka­szüneti, vagy szabadnap. Micsoda kegyelem, hogy szemlél­hetjük Jézus áldozatát, hogy újból és újból végiggondolhatjuk azt! Hogy még mindig élünk, hogy van lehetőségünk hibáin­kat, bűneinket Isten előtt megvallani és jóvá tenni! Hogy nem kell nyo­mo­rul­tul elvesznünk, hanem az Ő vérére hivatkozva a kegyelem királyi székéhez, ide az Ő asztalához járulhatunk!

Testvérek, ma is sok hamisságot, féligazságot, rágal­mat, vádat hazudnak Jézusról. Ezt hisszük el, vagy azt, amit Ő mon­dott magáról? Aki előítélet nélkül olvassa a Bibliát, annak az értelmét megvilágosítja Isten Lelke, s felragyog ne­ki Krisz­tus valósága. S az ilyen ember bátran meg is vallja a hitét, hadd tudják meg mások is, ki halt meg a kereszten, s mi en­nek a haszna személy szerint ránk nézve is!

Ez a százados a leglehetetlenebb időpontban állt ki Jé­zus istensége mellett. Akkor, amikor a tanítványai sehol nem vol­tak, akkor, amikor ellenségei megcsúfolták és kigúnyol­ták, akkor, amikor annyira tehetetlennek tűnt, hogy éppen ő, a ma­ga katonáival megölethette, akkor, amikor az ördögi erők tombolva járták haláltáncukat. Megdöbbentő. De vállalta. És te? Te mered Őt vállalni a családodban, a munkahelyeden, a barátaid előtt? Akkor amikor erőtlennek, meggyalázhatónak, a­mi­kor tehetetlennek látszik? Akkor, amikor üldözhetik a hí­veit, amikor felrobbanthatják, mecsetté alakíthatják a templo­mait, amikor a véleményszabadság nevében újságírók töröl­hetik bele a mocskos tollukat? Mered vállalni Őt? Számodra Ő ak­kor is Isten Fia?

Ez a százados azonban egyvalamiben tévedett. Tudjuk-e, hogy miben?… A múlt időben. hogy Jézus csak volt az Is­ten Fia. Persze ezt ekkor még nem róhatjuk fel neki. De Jézus nemcsak volt az Isten Fia, hanem még mindig az. Ezért aki az Őt megölő, hallgató és szemlélő századossal együtt tudja hit­tel vallani: Jézus Krisztus az Isten Fia, annak bűnbocsánata, ö­rök élete, üdvössége van! Nem majd lesz, hanem már most van. Az ilyen ember Jézus ellenségéből Isten gyermekévé vá­lik. Ha a Jézus kivégzését vezető, pogány, római katonatiszt azzá válhatott, akkor számunkra mi akadálya lehet ennek? Ha el tudjuk most az Ő asztalánál őszintén mondani: Úr Jézus, Isten Fia, én is naponta megöltelek a hitetlenségemmel, ke­reszt­re feszítettelek a képmutató vallásosságommal, kérlek könyörülj rajtam és bocsáss meg nekem, - akkor ünneppé lesz szá­munk­ra ez a mai nap. Így legyen! Ámen.