2017.03.26.

„Ő > Mi > Én...” - Márk 4.

Lekció: Márk 9,14-27.

Textus: Márk 9,24.

Svábhegy

Nem tudom hány embernek tűnt fel közületek, kedves testvérek, hogy egy héttel ezelőtt ugyanezt a történetet ol­vas­tam fel alapigének az istentiszteleten, mint most. Persze nem ugyanazt szeretném nektek elmondani, mint a múlt va­sárnap. Egy hete ugyanis Jézus szemszögéből elemeztük ezt az igét, azt vizsgáltuk meg, hogy mi váltotta ki belőle ezt a sóhajt: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek, meddig szenvedlek még titeket?” Jézus ezen keserű ki­fa­kadása kap­csán beszéltünk a magunk csalódásairól, keserűségeiről és a­zok kezeléséről. De talán magunk is é­rez­zük, hogy ez a törté­net olyan gazdag, annyi gondolatot hordoz, hogy nem egy al­kalomra, hanem egy egész sorozatra va­ló prédikációt lehetne elmondani ez alapján. Nem kell megijedni, eszem ágában sincs ezt tenni, csak néhány idő­sze­rű­nek érzett gondolatot szeretnék átadni belőle ma nektek, azt is elég röviden. De a­zért megemlítem, hogy például az em­beri szenvedés örök kérdése is előjöhet az epilepsziás gyermek megszabadulása kapcsán. Hogy miért szenvednek az ártatlanok, miért kell meghalnia gyermekeknek, miért engedi meg Isten az ilyen szörnyűségeket? Ezzel a kérdéssel is kell foglalkozni, de a felolvasott evangéliumi történet nem általánosan az emberi szenvedés kérdését taglalja, ha­nem egy konkrét esetet állít elénk. Nem filozófiai szinten elemzi a problémát, hanem a gyakorlati segítségről beszél.

Van azonban egy másik szál is, az apa hitre jutásának, vagy hitre segítésének a vonala. Hiszen nyilvánvaló do­log, hogy Jézus elsődlegesen az édesapával foglalkozik. Az apa hitre segítése nyomán következik be a gyermek gyó­gyu­lása, sőt a tanítványok hitetlenségének jézusi kritikája is. Elhang­zik ugyanis Jézus részéről ez a nagyon döntő mon­dat: „Min­den lehetséges annak, aki hisz.” Tehát ha te hiszed, akkor le­hetséges, hogy meggyógyul, akit ma ide­hoz­tál. Ha az egész történet dramaturgiáját figyelem, azt kell mondanom testvé­rek, hogy ma ezen a vonalon kell elin­dul­nunk. Mert Jézus részletesebben foglalkozik az apa hitre jutásával, mint magá­val a fiúval. A fiú gyógyulása az apa hit­re jutása után történik. Nem gondolom persze azt, hogy itt közöttünk most senki nem hisz, és nem hiszem azt, hogy Ma­gyarországon, vagy közelebbről a keresztyén egyházakban csak az apákat kellene hitre segíteni. Azért szeretnék e­zen a vonalon elindulni, mert lehet, hogy valakit, vagy valamit te is magaddal hoztál ide lé­lekben, aki, vagy ami beteg az életedben, de Jézusnak ma reggel elsősorban hozzád van szava és veled akar beszélgetni.

Sokan vannak a legkülönbözőbb templomokban, akik hétről-hétre hoznak valakit Jézushoz, abban a remény­ben, hogy ha imádkoznak érte, akkor valami jó fog történni azzal az illetővel. És sokan vannak akik valami miatt jár­nak temp­lomba, mert kimondva-kimondatlanul a gyógyulásban bíz­nak. A szerettük testi felépülésében, a házasságuk meg­újulá­sában, a hitetlen rokonuk, ismerősük, barátjuk megtérésében. Ez pedig azért jó, mert így nagyon könnyen le­het azonosulni a történetbeli édesapa első kiáltásával. – Mert nézzük csak meg, hogy milyen kiáltásai, kérései vannak en­nek az apának ebben a történetben: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, aki­ben néma lélek van.” - tehát vele van a baj. Ki is mondja az egyes szám harmadik személyű személyes névmás tárgyese­tét: „őt”. A gonosz lélek „hatalmába ke­ríti, földhöz vágja őt”. Ez az első kiáltás az édesapa részéről. „Ha valamit tehetsz, légy segítségünkre és könyörülj raj­tunk.” - hangzik a második kiáltás. „Rajtunk”. - Személyes névmás többes szám második személy részes eset. Azaz eb­ben a nyomorúságban egészen ott van ő, az édesapa is. Fia szerencsétlenségétől nem függet­len ő sem. Akarja vagy sem, a gyermeke betegsége meghatá­rozza az ő egész életét is. És aztán jön a harmadik kiáltás is: „Hiszek! Segíts az én hitetlenségemen!” - Egyes szám első személy, alany eset. Mert valójában én szorulok gyógyulásra, segítségre. Ve­lem van az igazi baj, nem a fiammal. Ez a har­madik kiáltás.

Ezen a történeten keresztül ma azt kérdezi tőled Isten Lelke, hogy te hol tartasz? Te hol, hányadik kiáltásnál jársz? Ha néha napján imádkozol, ha nagy ritkán átéled, hogy Isten segítségére rászorulsz, te hogyan szoktál kiáltani Ho­zzá? Te kit, vagy mit viszel elé? A széthulló családodat, a tőled is, Is­tentől is elvadult gyermekeidet, a lelki beteg édes­anyádat, az agresszív és magába zárkózó édesapádat? Netán a kibírhatat­lan szomszédodat, aki az idegeidre megy? Esetleg imádkozol azért, mert diákként félsz a tanároktól, felnőttként a főnököd­től? - Kivel van a probléma? Ve­le? Egyes szám harmadik sze­mélyű személyes névmás? Ő? – Ha így érzed, ne félj szembe­nézni azzal a ténnyel, hogy az emberek nem tökéletesek. Sen­ki sem állítja, hogy ebben a történetben nem volt beteg ez a gyerek, és senki se mond­ta, hogy a démoni lélek nem kínozta őt oly sokszor. Az apának igaza van. – Neked is igazad van. Biztos, hogy nem hibátlanok a családtagjaid, a barátaid, a szüleid, a tanáraid, a kollégáid, a gyermekeid, a világ, amely annyira fé­lel­metesen vicsorog ránk néha. Képmutató és álsá­gos dolog lenne azt gondolni, hogy nem, mindenki jó, csak én va­gyok rossz. Jézus egy szóval sem mondja az apának, hogy nem a fiúval van baj, hanem veled! A gyerek beteg, eh­hez két­ség nem férhet. Ez nem kérdés.

De az igen, hogy mindez milyen hatást gyakorol az é­desapára? Ha szereti őt, nyilván mindent megtesz érte. Nyil­ván mozgósít mindent, megmozgat minden követ, felkutat minden forrást. Hiszen ha már kisgyermek kora óta így van a fiú, akkor ez szörnyű teherként nehezedhet az egész család vállára. Egészen valószínű, hogy mielőtt Jézus­hoz hozta vol­na, minden mást is megpróbált. Ez az apa nincs, nem is lehet kívül a fia történetén. A fia nyomorúsága az övé is, a fia fáj­dalma az övé is, a fia megkötözöttsége az ő szenvedése is. E­zért a kijelentést, hogy „Mester, elhoz­tam hozzád a fiamat,” - átfordítja többes szám első személyre, és így folytatja: „légy segítségünkre, és könyörülj raj­tunk.” Mert ebben a bajban e­gészen benne vagyok én is. – Nem tudom, hogy amikor má­sokkal van - okkal, vagy ok nél­kül - bajod, problémád, bele szoktál-e gondolni abba, hogy az tulajdonképpen a te problé­mád, a te fájdalmad, a te te­hetetlenséged, a te bajod?! Lehet, hogy ő nem is tud róla, de ha igen, az se változtat azon, hogy te is részese vagy a do­lognak. Vagy te nem hozod magaddal minden vasárnap ide a templomba a családi feszültségeket, az otthoni vesze­ke­déseket? Kívül tudod hagyni ezeket a temp­lomajtón? Nem azért vagyunk sokszor olyan feszültek még az isten­tisz­-

te­leten is, mert odahaza még hétvégén is áll a bál? Nem azért vagyunk sokszor olyan rossz kedvűek az evangéli­um, az ö­römhír hallgatása közben is, mert a házastársunk, a gyermekünk, a szüleink baja, az a miénk is? De vajon ők, va­jon mi nem emberek vagyunk, őket, bennünket nem ugyanez a világ emészt fel? Az ő, meg a mi idegeinket nem ez őrült vá­ros őrli fel? Nem menteni akarom őket, magunkat, csak azt akarom aláhúzni, hogy egy hajóban evezünk! Mert nincs olyan, hogy ez csak miattuk van. Hogy ebben csak ők a hibá­sak. „Légy segítségünkre, és könyörülj rajtunk”, vagy ahogy a korábbi fordítás mondja: „Szánj meg minket, segíts raj­tunk!” - vajon eljutsz-e eddig a második kiáltásig is?

Eszembe jut erről testvérek annak a Jónásnak a történe­te, aki sokáig elhitethette magával, hogy a vihar, amely do­bálta azt a hajót, amelyiknek az aljában ő nagy nyugodtan a­ludt, az a hajóskapitány, meg a matrózok problémája. Mi kö­ze van neki ahhoz? Majd ők megoldják. Ez a szakmájuk, ők értenek hozzá, nem Jónás, aki egy próféta. De a­mi­kor a ve­szedelem egyre fenyegetőbb lett, és amikor már minden fe­leslegest kidobáltak a tengerbe, akkor csak fel kel­lett ébresz­teni a nagy alvót is, hiszen az mégse járja, hogy miközben a­zok ott fenn küszködnek az elemekkel, addig Jó­nás ott horkol a hajó aljában. Az a vihar az ő életét is fenyegette.

Mindez pedig azt jelenti kedves testvérek, hogy hiába is zárkózunk el például a magunk kis bunkereibe, szo­bá­jába, vagy hiába is próbálunk kivonulni a világból, nem lehet! Tet­szik, vagy sem, egy hajóban evezünk. A férjem, fe­leségem, családom, szüleim, testvéreim problémái az én problémáim is. A gyülekezetem, az egyházam, a hazám, sőt a világ bajai, kisebb-nagyobb mértékben engem is érintenek. – Vajon értük is szoktál imádkozni olykor? S vajon töb­bes szám első sze­mélyben szoktál fogalmazni ilyenkor: „Légy segítségünkre, és könyörülj rajtunk!” Mert ha így tudsz ki­áltani Istenhez az­zal azt is kifejezed, hogy te is lehetnél most olyan bajban, mint amilyenben az van, akit Jézus elé hoz­tál. Azaz, hogy te sem vagy feltétlenül jobb, kiválóbb, bűntelenebb, mint ő. És így te is eljuthatnál a harmadik ki­ál­tásig is.

Hiszen figyeljük csak meg, hogy milyen sajátos fejlő­désen megy keresztül ez az édesapa, miközben eljut Jé­zus­ig. A kijelentést, hogy „Mester elhoztam hozzád a fiamat,” átfor­dítja többes szám első személyre, hogy könyörülj raj­tunk. De tovább fejlődik még a személyességben, úgyhogy abban a döntő pillanatban, amikor Jézussal szembe ke­rül így fogal­maz egyes szám első személyben: „Hiszek” Segíts a hitetlen­ségemen!” Hallod ezt a fejlődést? Az egyes szám harmadik személyből átmenni többes szám első személybe, majd utána egyes szám első személybe, hallatlan je­len­tőségű ez.

Aki gyermekekkel foglalkozik, tanárként, hitoktatóként, pszichológusként vagy orvosként, az a mindennapi mun­kája során nagyon gyakran átéli, hogy a gyermek tünetei csak kö­vetkezmények. Az egész problémának az oka va­la­hol az apai és anyai szívben van, vagy a párkapcsolatban, közösségben, óvodai csoportban, iskolai osztályban, ahol a gyermek tünet­hordozóvá vált. Mert a gyermekek, akik éjszaka indokolatla­nul bepisilnek, akik váratlanul dadogni kez­denek, akiknek ok nélkül rendszeresen fáj a fejük, akiknek nevelési problémáik vannak tünethordozók és mivel a leg­kevésbé rendelkeznek hárítási mechanizmussal, ezért ők az elsők, akik a család, a gyerektársadalom, a kor­társ­cso­port által gerjesztett válságtü­neteket elkezdik hordozni. Hányszor láthatjuk - a saját gyer­mekeinken is - visszatük­rö­ződ­ni az idegességünket, a kialvat­lanságunkat, a mindennapok szétziláltságából fakadó nyugta­lanságot. Vagy ta­nár­ként de sokszor hallottam már fogadóó­rán, hogy a kamasz gyerekkel van baj. Egyes szám harmadik személyben fo­gal­maz a szülő: nem tanul, nem érdekli semmi, nem törődik a jövőjével. Ő a beteg. Aztán néha, ha elmélyül­het a be­szé­lgetés, többes szám első személyben folytatódik, hogy mi vagyunk bajban, mi szenvedünk tőle, s mi aggódunk ér­te. A végén pedig, nagy ritkán, ha odáig jut a beszélgetés, akkor egyes szám első személybe vált, mert kiderül, hogy itt egy személyes életválságról van szó. Lényegileg a hitetlenség problémájáról. Arról, hogy a szülő vagy elhanyagolta, vagy épp ellenkezőleg, a fanatizmusig fokozta az isten-hitet. Nem tartotta fontosnak, - majd eldönti, ha felnő - aztán cso­dálko­zik, hogy felnőtt erkölcsi tartás, korlátok és becsület nélkül. Vagy annyira beleültette a bűntudatot, a maga ma­ximalizmu­sát, hogy elvette a gyerek minden kreativitását és önbizalmát. Tehát ilyenkor az Isten ember kapcsolat vál­ságáról is szó van. Ahol a gyermekkel baj van, kiderül, hogy nagyon sokszor nem a gyermekkel van baj. Ahol a csa­láddal van baj, kiderül, hogy a baj okát egyes szám első személyben lehet csak meg­fogalmazni. Vajon miért van egy­re több hiperaktív, sajátos nevelési módszereket igénylő, kezelhetetlen és agresszív óvo­dás és iskolás? Nem azért, mert egyre több szülőnek nincs ideje, kedve, ereje foglalkozni velük: beszélgetni, játszani, mesélni, kirándulni, Uram bo­csá' - imádkozni? – Az én hitet­lenségemen könyörülj Jézus, ó de nagy dolog kimondani ezt testvérek!

Miért olyan nehéz ezt őszintén kimondani? Azt hiszem azért fogalmazunk egyes szám harmadik személyben, hogy ő a beteg, és azért fogalmazunk inkább többes szám első sze­mélyben, hogy velünk van baj, hogy ezt a harmadik, leg­mé­lyebbről fakadó vallomást ne kelljen kimondani. Az én hitet­lenségem, agresszivitásom, hazugságaim, ön­fe­jű­sé­gem, bir­toklási vágyam, képmutatásom, dominanciám, - ezt nem is olyan könnyű megvallani! Hogy én vagyok az, aki u­ral­kodni akarok a páromon, a gyerekeimen, a szüleimen! De Isten ben­nünket egyes szám első személyben akar hal­la­ni. – Valahogy úgy, ahogy annak idején Dávid király fogalmazott miután el­csábította Betsabét és megölette a férjét: „egye­dül ellened vétkeztem és azt tettem, amit rossznak látsz.” Biztos mente­gethette volna magát azzal, hogy a fe­le­sé­ge mennyire elhide­gült tőle, hogy királyként ehhez más országokban simán joga lett volna, vagy sorolhatta volna az eré­nyeit is, de ő ehelyett egyes szám első személyben vallott bűnt az Úrnak. Vagy a­hogy Jónás is tette, amikor végre fel­kelt, s felment a fedélzet­re, és ki tudta mondani: „Fogjatok meg, és dobjatok a tenger­be...” (Jónás 1,12.)

Istennek az ilyen pillanatokban nem a világgal, nem az egyházzal, nem a házastársaddal, vagy a gyerekeiddel

van ü­gye, hanem veled, sőt, pontosabban: neked van pered ilyen­kor az Istennel. Akkor is, ha nyíltan nem vitázol Vele, de egy válsághelyzetben mégis neked kell megfogalmaznod egyes szám első személyben: „Uram én látom azt, hogy van itt egy óriási akadály, az én hozzáállásom a családtagjaimhoz, a kollégáimhoz, másokhoz.”

Amíg ez nem fogalmazódik meg benned alulnézetből, addig igazán Jézus nem tud foglalkozni veled. Tehát fo­gal­mazd meg alulnézetből, hogy Uram az én nyomorúságom, az én kishitűségem, az én zsarnokságom, az én kép­mu­tatásom Ki tudja, hogy mi minden húzódik meg ebben a szép szán­dékban, hogy te mindig valaki mást cipelsz Jé­zus­hoz? Csak a szívek vizsgálója tudja ezt. Kérlek fogalmazz így, de ne úgy hogy egyes szám első személyben kez­ded és egyes szám har­madikban végzed, hanem fordítva. Valahogy így, hogy úgy kezded: ő, és úgy csúcsosodik ki, hogy Uram, könyörülj én­rajtam.

Hiszen mit is kiált végül ez az édesapa:„Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” – Érzed milyen ellentmondás fe­szül itt? Megvallja, hogy hisz, és azt is, hogy másrészt nem tud hinni. Kifejezi a vágyát, hogy szeretnék hinni, de be­vall­ja a tehetet­lenségét, hogy nem tudok hinni. „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok” – mondja Ady. Egy­részt vágyom hinni, másrészt nem tudok hinni, de nem tudok hit nélkül Istennek tetszeni. Ez az édesapa a maga valós ál­lapotát vallja meg Jé­zusnak, maga mögött hagyva minden farizeizmust, megját­szást, képmutatást. Azt a nyo­mo­rú­sá­got vallja meg ebben a pillanatban, amit leginkább meg tud fogalmazni önmagának. A benne lévő sebet, amelyet az é­vek óta tartó nyomorúság mart a szívébe, a kételyt, hiszen eddig senki sem tudott segí­teni, még a tanítványok is cső­döt mondtak, és az ellentmon­dást, hogy vágyom hinni, de nem tudok. És milyen csodálatos testvérek, hogy ezen a se­ben, ezen az önmagával való megha­sonláson keresztül tud behatolni valaki az életébe, aki nem más, mint Jézus. Mi se­gített neki, megnyílni őszintén Jézus e­lőtt? Az, hogy ezt a spontán kitárulkozást megelőzte az a drá­ga ígéret, hogy ha hiszel, minden lehetséges. És ezt az embert egyszerre csak átöleli egy csodálatos miliő és ebben a légkör­ben még ar­ra is veszi a bátorságot, hogy megfogalmazza a belső ellentmondását. Jézus a döntő pillanatban így használja fel a hit­re jutás érdekében ennek az embernek a sebét, a fáj­dalmát, a drámáját és ez az ember ott fogja beengedni Jézust, ahol a legfájdalmasabb, mert ott adja meg magát. Jézus ma is tud teremteni egy olyan légkört, amelyben beleremegsz ab­ba, hogy minden lehetséges, és ha ez a minden érintheti, gyógyít­hatja a te sebeidet, akkor abban a pillanatban életre kel a hit.

Testvérek, erre a „hiszek, segíts a hitetlenségemen” - féle hitre a legtöbb hittan tanár talán legfeljebb „elég­sé­ges” osztályzatot adnánk, hisz ez még a mustármagnyiból is a leg­apróbbik fajta! A jó hír viszont az, hogy az „elégsé­ges” Jézus-nál pontosan elég-séges. Az érzések hullámzása, a vívódás le­lepleződése nem rontja az apa esélyeit Jé­zus­nál. Nála, úgy tűnik, csak két dolog számít: hogy az apa hinni akar, és őszin­tén bevallja az ezzel ellentétes érzéseit is. Ennyi elég Neki. Jézus ezzel számunkra is biztatóan alacsonyra teszi a lécet. Nincs mire hivatkoznunk, ha ez a fajta hit hiányzik belőlünk.

Ezért ma Jézus téged néz elsősorban, hogy aztán rajtad keresztül lássa azokat, akiket gondolatban, vagy va­ló­sá­gosan is ide szoktál hozni. Ehhez kell, hogy eljuss az „ő”-től, az e­gyes szám harmadik személytől, a „mi”-ig, a töb­bes szám el­ső személyig, onnan pedig az „én”-ig, az egyes szám első személyig. Mert akkor te is ott leszel azok kö­zött, akikre igaz, hogy „minden lehetséges a hívőknek”. Akkor ennek a fényé­ben gondolhatsz azokra, akiket még né­ma vagy süket lélek van. Azokra a szeretteidre, akik süketnémák, mert már régóta nem álltok szóba, nem be­szél­get­tek. Lehet, hogy megbeszéli­tek a halaszthatatlan ügyeket, a családi, logisztikai feladato­kat, de ki tudja mióta nem be­szél­gettetek már egy igazán jóí­zűt? Mert csak a süketek párbeszéde folyik otthon is, hiszen mindenki a magát igazát szaj­kózza, és senki nem ért meg sen­kit. De ha el tudsz jutni esetleg itt az Úr asztalánál ma eddig a „segíts rajtam” - ki­ál­tásig, akkor innen a szívedben azzal a Jé­zussal mehetsz tovább, akinek minden lehetséges, s akkor te is elkezded más szívvel hordozni a környezetedet, ami lehet, hogy meg sem változott. Jézus szelíd szemével, Jézus gyen­géd érzel­me­ivel, Jézus együtt érző szívével közelíthetsz a baj­ba jutottakhoz, a megkötözöttekhez. Ő adja meg, hogy így le­gyen ez már ma is, és életünk minden napján. Ámen.