2017.03.19.

Jézus „kifakadása” - Márk 3.

Lekció: Márk 9,14-29.

Textus: Márk 9,19.

Svábhegy

Mit szólnátok hozzá, kedves testvérek, kedves sváb­he­gyi reformátusok, ha a lelkipásztor egy heti távollétetek után a következőképp üdvözölne benneteket vasárnap dél­előtt: „Ó, hi­tetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Med­dig szen­vedlek még titeket?” – Bevallom, nem mertem ezekkel a sza­vakkal kezdeni az igehirdetést, bár meg­for­dult a fejemben, hogy a hatás kedvéért megkockáztatom direkt­ben alkalmazni ma Jézus szavait. De attól tartottam, lesz, aki úgy megbot­rán­ko­zik, hogy talán azonnal feláll és haza­megy...

Pedig ez a jézusi kifakadás a mindenkori tanítvá­nyok­nak szól. Pontosabban közülük azoknak, akik Jézus tá­vol­lé­té­ben - ahogy a pesti köznyelv szokta mondani - „be­csődöl­nek”. Itt a történetben annak a kilencnek mondta ezt az Úr, a­kik nem mehettek fel vele a megdicsőülés hegyére, akiknek lent a völgyben kellett bevárni Őt, és a három ki­vá­lasztottat. Jé­zus fizikai jelenlétének hiányában azonban nem tudták meg­gyógyítani az epilepsziás rohamoktól gyö­tört fiút. Te­he­tet­lennek, bénának, és ami a legdöntőbb, hi­tetlennek bi­zo­nyul­tak. Befuccsoltak.

Kedves testvéreim! Mi nem szoktunk tehetetlennek, bé­ná­nak bizonyulni? Mi nem szoktunk „becsődölni”? Mi­ránk so­ha nem lehetne érvényes Jézus megállapítása: „hi­tetlen nem­zedék”? Velünk még soha nem történt meg, hogy hiába pró­báltunk meg segíteni bajba jutott, testileg-lelkileg beteg éle­teken, mert semmi sem változott? Mi nem érez­tük még so­ha, ahogy keményen visszapattannak vigasztaló sza­vaink egy gyá­szoló szívről? Nem éltük még át so­ha, hogy mi sem tud­tuk, milyen tanácsot adhatnánk utat kereső bará­tunknak, mert ma­gunk is tanácstalanok voltunk? Mi nem szoktuk tétovának, erőtlennek, hatástalannak érezni magun­kat, amikor elénk hoznak nehéz eseteket?

Elénk hozzák családtagjaink a munkahelyi konfliktu­sa­i­kat, elénk hozzák kollégáink a családi problémáikat, e­lénk hoz­zák ismerőseink a gyermeknevelési kérdéseiket, és egyre csak azt érezzük nem vagyunk képesek segíteni ne­kik, rajtuk. Ta­lán miránk is érvényesek ennek az édesapá­nak a keserű sza­vai: „Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tud­ták.” Testvérek, ha netán igaz a Jézussal való utolsó találko­zá­sunkat követő időszakot figyelembe véve ránk is ez a meg­ál­lapítás, akkor bizony, - akár megbotrán­kozunk rajta, akár nem, - nekünk is mondja Jézus: „Ó, hi­tet­len nemzedék, med­dig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” Mert ha bizonyultunk már tehe­tetlennek Krisz­tus tanítványa­ként, akkor az első renden nem a kommunikációs képzett­sé­günk, vagy az empatikus képes­ségünk, és végképp nem a tá­jé­kozottságunk hiá­nyára utal, hanem a hitetl­ens­é­günk­re.

Szeretett gyülekezet! Nem tudom feltűnt-e, de mai tör­té­netünkben, furcsa mód nem más, mint maga Jézus Krisz­tus az, aki - ha nem is szó szerint, de lényegét illetően ezt - mond­ja: „torkig vagyok!” Mi általában Istennek szok­tuk cí­mez­ni ezt szemre­hányásként: „Uram, rosszul igazgatod ennek a világnak a sor­sát. A becsületesek rosszul él­nek, a csalók e­lő­re törnek. Az istenfélőket körbe röhögik, az öntelt kevé­lyek szavait mo­hón issza a nép. Uram, te okoz­tad, hogy ellen­sé­geink gú­nyolják népünket, te engedted meg, hogy hazánkat el­ve­gyék tőlünk! Nincs ez így rend­ben Urunk!” – Csakhogy eb­ben a mai igében megfordul a panasz iránya, hiszen itt az Is­ten Fia fakad ki az emberekre! Úgy tűnik, hogy Jézusnál pa­ttan el a húr és neki lesz elege tanítványaiból! Még ilyet! A mindig kedves, megértő, tü­rel­mes Jézusnál betelik a pohár?

Nem akármilyen jelenetnek vagyunk hát a szemtanúi. Be­pillantást nyerhetünk a mi Urunk belső, lelki har­ca­i­ba, ví­vó­dásaiba, drámáiba. Márk evangéliumáról megkezdett soro­za­tunk folytatásában nézzük meg először, hogy mi is le­he­tett Jé­zus keserű kifakadásának a tényleges oka, aztán azt, hogy mi van ennek a megdöbbentő kijelentésnek a mé­lyén, vé­gül majd azt, hogy miben is van ennek a feszült­ségnek a felol­dá­sa.

1./ Jézus kifakadásnak az oka. Úgy érzem testvérek, hogy azért kell erről külön is szólni, mert ez egy a ma­ga ne­mé­ben páratlan kijelentés Jézustól. Sokszor kiakadhatott és ki­fakadhatott volna joggal tanítványaira, néhányszor meg is tet­te, de soha sem volt ilyen indulatos. Sehol nem olvasunk ró­la máshol, még csak ehhez hasonlót sem! Hiszen a­mi­kor vi­harba került a hajójuk a Genezáreti tavon, akkor is csak annyit kérdezett a kétségbeesett tanítványoktól: „Mit féltek ki­csinyhitűek?” Amikor azon veszekedtek útközben, hogy ki a nagyobb közöttük, akkor sem korholta ő­ket, csak szelí­den kö­zéjük állított példának egy kisgyermeket. Vagy miu­tán Pé­ter háromszor is gyáván megtagadta, ak­kor sem szid­ta meg őt e­zért, csak tapintatosan Ő is háromszor kérdezte meg tőle, hogy szereti-e Őt!

Mi magyarázza hát ezt a heves kifakadást: „Ó, hitet­len nem­zedék, meddig leszek még veletek? Meddig szen­ved­lek még titeket?” Mondhatnánk erre azt, hogy maga a tény. Az, hogy nem tudták meggyógyítani ezt a szegény gyer­meket. Van azonban itt valami más is. – Egyrészt az, hogy ezzel a ku­darccal szégyent hoztak Jézus nevére, Isten or­szágának ü­gyé­re. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem elméleti vitát folytattak e­zek után az állandóan Jézus körül szaglá­szó farizeusokkal. Biz­tos, hogy nem a mózesi törvényekről, vagy az angyalok mi­benlétéről zajlott közöttük a disputa, ha­nem arról, ami tör­tént. A tanítványoknak valahogy meg kellett magyarázni a dol­got, a farizeusok meg nyilván kap­va kaptak egy ilyen al­kal­mon. No, lám, hát ennyit ér ennek a názáretinek a tudo­má­nya! Mindenki láthatja, hogy csőd­be jutott az ügye... – De ott van ebben a jézusi „torkig vagyok”-ban talán az is, hogy majd­nem megölték a reményt en­nek az édesapának a szívé­ben. Ami a farizeusoknak remek zic­cer, kapóra jött alkalom volt, - ütni egyet Jézuson, az óri­ási kiábrándulás volt ennek az apának. Hogy mekkora lehetett a csalódása, azt az is mu­tat­ja, hogy Jézusnak a ta­nít­vá­nyok­hoz intézett kérdésére ő vá­la­szol. „Mester, elhoztam hozzád a fiamat...” – Testvérek, in­do­kol azonban ez ilyen ke­serű szemrehányást Jézus részéről?

Azt hiszem, hogy mindannyian érezzük, hogy ennek a tör­ténetnek a „hit” a kulcsszava. Hitetlennek nevezi Jé­zus a ta­nítványokat; azzal biztatja az apát, hogy „minden lehet­sé­ges annak, aki hisz”; az édesapában harcol a csa­ló­dott­ság és a bi­zalom, a kétely és a hit: „Hiszek, segíts a hitetlensé­gemen!” Nos, éppen ez a lényeg, kedves testvérek!

Jé­zus­nak ugyanis az fáj elsődlegesen, hogy tanítványai „hitetle­nek”. Ugyanis nem a Jézusba vetett hit által akartak győz­ni a betegség felett, ha­nem rutinból, saját magukban bízva. Ha ugyanis imád­ság­gal kiűzhették volna a gyer­mek­ből a néma lelket, akkor nyil­ván nem imádkoztak. Hogy mennyire így van azt az a szó is bi­zonyítja, amit itt az eredeti gö­rög szö­vegben találunk. Az „oli­gopistia” inkább jelent „kishitűsé­get”, mint „hitetlen­sé­get”. De nem abban az ér­te­lem­ben, hogy ez a hit mennyi­sé­gi­leg kevés még, hanem abban, hogy ez olyan hit, ami valami kicsiny dologra irányul. Je­len eset­ben saját magukra. Arra, hogy ők maguktól is képesek lesznek megbirkózni ezzel a be­teg­séggel. Tehát nem Jé­zus­ban hittek, hanem a hitben, mint ne­kik ajándékozott belső hatalomban, lelki képességben. Né­hány fejezettel ko­ráb­ban olvassuk ugyanis az igében, hogy Jé­zus felruházta őket sa­ját beteggyógyító, csodatévő, ör­dög­űző erejével.

Értitek, kedves testvérek? Mert az akkori tanítványok so­káig nem értették! A baj az volt, hogy Jézustól távol, nem Őrá, hanem magukra, saját hitükre néztek, abban bíztak, az pe­dig tudvalevőleg még a mustármagnál is kisebb volt. Azt a kérdést veti ez fel, hogy - túl azon, hogy mi is tu­dunk szégyent hozni Jézus nevére és ügyére, és mi is ké­pe­sek va­gyunk tehetetlenségünkkel kiábrándítani a kereső­ket - va­jon nem esünk-e ugyanebbe a hibába? Nem úgy kép­zel­jük-e el a hitet, mint egy magunkból kitermelhető, kierőszakolható lel­kierőt? Sokan esnek áldozatul ennek a téve­dés­nek a temp­lom­ba járók közül. Azt hiszik, hogy ha jól neki gyürkőznek, ha összeszedik magukat, ha két vállra fek­te­tik a kételyeiket, ha elfojtják magunkban a „miért”-eket, akkor a kiizzadott hit­tel majd legyőznek minden bajt, bűnt, be­tegséget is ha kell. Tegnap épp arról beszéltünk a konfirmandusokkal a csendes napunkon, hogy nem kell elfojtani ma­gunkban ezeket a kér­déseket, kételyeket, hanem Jézus elé kell vinni őket.

Láttam egyszer egy filmet, egy szélhámos sztár-pré­di­ká­torról, aki azzal áltatta híveit, hogyha elég erősen hisz­nek min­den betegségből meggyógyulhatnak. Amikor azon­ban csak a megrendezett csodák következetek be, és az iga­zi gyó­gyu­lások elmaradtak, rendre ezt a választ adta: „Test­vér, még nem elég erős a hited! Ha akkora lenne, mint egy mus­tármag, he­gyeket mozgathatnál meg vele!”

Testvérek, ha hazamegyünk innen, hiába próbálkoz­nánk azzal, hogy erős összpontosítással akár csak egy ka­na­lat is elmozdítsunk az asztalon. Ez lehet, hogy a parafeno­mén­nak nevezett sarlatánoknak sikerül, de a keresztyén hit lé­nye­ge nem az, hogy evőeszközök essenek a földre, és hogy he­gyek zuhanjanak a tengerbe! Akik ilyen hitet re­mél­nek, azok épp a Jézus által hitetlenségnek nevezett, ön­szuggeszcióra ha­son­lító képességet igénylik. És akik szá­mára a hit nem marad egy életre szólóan Isten ajándéka, ha­nem csupán egy olyan val­lásos eszköz, mellyel bárki elér­heti a ma­ga istenségét, és igény­be veheti annak erejét, azok ma is kiérdemlik Jézus el­ma­rasztalását! Azokra ma is igaz a ke­se­rű megállapítás: „Ó, hi­tetlen nemzedék!” Ezért kérem: ne magadban, a magad hi­té­ben, a magad, vagy mások val­lá­sos tapasztalataiban higgy, ha­nem egyedül Jézusban! A te hited egyszer ilyen, egyszer o­lyan! De Krisztus nem válto­zik! Hinni mindig azt jelenti, hogy leveszem a tekintetem önmagamról és minden másról, s e­gye­dül arra az egy Vala­ki­re nézek, aki tényleg képes se­gí­te­ni! Ennek az édesapá­nak ezért volt győztes hite!

2./ Jézus kifakadásnak a mélysége. Vizsgáljuk meg, ked­ves testvérek ezek után Jézus keserű kifakadásának az össze­tevőit, a mélységét. Mert ez is megér egy-két percet. Mi van ebben a rendkívüli felkiáltásban? – Nos min­de­nek­előtt szen­vedély. Bármilyen furcsán is hangzik talán, mégis így van. Már az első sóhajtást kifejező „ó” szócska is er­re utal, de át­süt ez az egész költői kérdésen is: „Ó, hitetlen nemzedék, med­dig leszek még veletek? Meddig szen­ved­lek még tite­ket.?” Azaz, Jézus számára sohasem volt közömbös tanít­vá­nya­inak lelkiállapota, vagy Isten országa ügye. Ne­ki ez nem egy olyan eset volt, mint mondjuk egy munkahelyi főnöknek, ha a beosztottai elrontanak valamit. Nem mint­ha azok nem tud­nának keserűen kifakadni, sőt hangosan kia­bálni is, de - tisz­telet a kivételnek, - a legtöbbjük csak az­ért teszi ezt, mert bosszantja azok hibája, és abból kára szárma­zik a cégnek. Jé­zus azonban szenvedélyesen átérzi az é­des­apa csalódottságát is, és tanítványok hitbeli bukását is. És ez így van ma is. Le­het, hogy nekünk fel sem tűnik a kár, a­mit másokban tudunk o­koz­ni amikor szavainkkal, tetteink­kel, vagy ezek hiányával hi­tel­telenítjük az evan­gé­li­u­mot az életük értelmét keresők, vagy a válsághelyzetekben a transz­cendens megoldás felé is nyi­tottságot mutatók e­lőtt, de Jé­zust mindez nem hagyja hi­de­gen! Lehet, hogy mi már egé­szen hozzászoktunk ahhoz, hogy nem tudunk se­gí­te­ni má­sokon, hogy erőtlen, tehetetlen a hitünk, de Jézusnak ez fáj!

S ez a másik dolog, amit ki szeretnék emelni ebből a ki­fa­kadásból. A fájdalmat. Sokan bántották, zaklatták, ül­döz­ték Őt egész földi élete során, de ezek nem okoztak Neki o­lyan fájdalmat, mint tanítványainak ez a hitetlensége. Szen­ve­dés volt bizonyos értelemben minden perc, amit itt töltött kö­zöt­tünk, hiszen a mennyei dicsőséget felcserélte a föl­di is­tál­ló­ra, az angyalok imádatát az emberek meg nem értésére, az A­tya társaságát a Sátánnal való harcra, de a leg­na­gyobb szen­ve­dést mégis saját tanítványai okozták Neki. Hiszen - még egy­szer mondom, - sehol máshol nem ol­va­sunk róla ehhez ha­sonlót! „Meddig leszek még veletek, meddig szen­vedlek még titeket?” – Talán nem túlzás azt ál­lí­ta­ni, hogy Jézusban ma­ga Isten szenved a mindenkori ember hitetlen­sége, önhitt­sé­ge miatt. Márk evangéliumában e­gyéb­ként is nagyon hang­sú­lyos, hogy a tanítványok egészen a keresztig nem értik Jé­zust. Hogy Neki egész a keresztig kell hordozni az ő hitet­len­sé­güket, hogy azok épp a kereszt által jussanak majd hitre!

C.S. Lewis a nagy angol keresztyén író különbséget tesz szenvedés és fizikai fájdalom között. A fizikai fájda­lom­ra, miután elmúlt, nem emlékszünk többet. Ki emlék­szik úgy egy horzsolásra, vagy egy lyukas fog okozta kelle­met­len­ség­re, hogy most is belesajdul a térde, vagy a foga? A fájdalom csak addig a pillanatig tart, amíg érezzük. De azt a szenve­dést, azt a lelki kínt mindenki fel tudja idézni magában ami­kor kamaszkorában nyilvánosan megszégye­ní­tet­ték, s u­gyan­úgy elvörösödik, mint akkor, évtizedekkel ezelőtt. Vagy bár­ki fel tudja idézni azt a szenvedést, amikor csú­nyán be­csap­ták és rászedték a barátai. Ma is vér tolul az agyába, és lük­tetni kezd a halántéka. Nos, itt kedves test­-

vé­rek ilyen ér­te­lem­ben szen­ved Jézus, ilyen értelemben fáj Neki az övéi hi­tet­lensége! – S tegyünk ehhez hozzá még egy tényezőt!

Ugye, nem egyszer megtörtént velünk is, kedves test­vé­rek, hogy talán egy istentisztelet utáni emelkedett han­gu­lat­ban, vagy egyszerűen csak egy jól sikerült munkanapot köve­tő boldog, derűs, békés lelkiállapotban érkeztünk ha­za, s ott­hon valami egész más várt. Egy morgós, tüskés férj, vagy egy há­zsártos, kötekedő feleség, netán egy lázadó ka­masz gyerek, vagy a nagyszülő szemrehányása, mert olyan rég nem láto­gat­tuk már meg! Nos, ha éltünk már át ezek­hez hasonló szi­tu­á­ciókat, akkor egy kicsit bele tudjuk élni ma­gunkat Jézus hely­zetébe és fájdalmába. Hiszen ezt meg­elő­zően épp a he­gyen volt a három kiválasztott tanítvánnyal, ahol Isten dicső­sé­ge, az eljövendő világ fénye hul­lott az életére, ahol Ő és a ve­le lévők bepillantást nyerhettek a mennybe! Ebből a vi­lág­ból, a hegyről a völgybe el­ér­kez­ni a hitetlenség és a tehetet­len­ség világába, valóban keserű fáj­dalom és szenvedés volt szá­mára. Igen, a „fájdalmak fér­fia”, „az Úr szenvedő Szol­gá­ja” áll itt előttünk, a maga páratlan­ságában. Éppen ezért, ked­ves testvérek csak óva­to­san állít­hatjuk párhuzamba magunkat Vele.

Annyit azonban mindenképp meg kell ennek kapcsán kér­dezni magunktól, hogy vajon nekünk szokott-e fájni má­sok hitetlensége? De most nem arra gondolok, amikor ke­resz­tyén voltunkban megsértenek, megbántanak, fáj­dal­mat okoz­nak, hanem arra, hogy szenvedünk-e amiatt, hogy má­sokkal, mi lesz? Foglalkoztat-e egyáltalán minket sze­re­tte­ink, család­tag­jaink, barátaink, munkatársaink, szomszéda­ink üdvösségé­nek az ügye? Vagy pedig teljesen kö­zöm­bös számunkra, hogy meg­ismerik-e valaha is Isten kegyelmét? - Pál apostol a kö­vet­kezőt írja a Római levélben saját né­pe hitetlensége kap­csán: „Igazat mondok Krisztusban, nem...” (Róma 9,1-3.) – Nagy a mi szomorúságunk, szün­te­len fájda­lom gyötri a mi szí­vünket is, kívánjuk, hogy inkább mi le­gyünk átok alatt, Krisz­tustól elszakítva, a mi test sze­rinti rokonaink: csalá­dunk, népünk helyett – mondjátok meg test­vérek?! – Ó, bárcsak átéreznénk néha valamit Jé­zus keserű ki­fa­ka­dásának a mélységéből, hogy mi ne adjunk okot Neki ilyen fáj­dalomra, és fakadna a mi mások miatti szen­vedé­sünkből ugyanaz, ami Jézusnál: cselekvés, segítségnyújtás, hit. – S itt ér­kezünk el igénk harmadik fő gon­do­la­tához:

3./ Jézus kifakadásának a feloldásához. A zsoltáríró ke­serűségében nem tehetett e­gyebet, mint a hatalmas Is­tenhez for­dult, tőle várta az i­gazságszolgáltatást, neki fogadott enge­del­mességet, benne bízott. De mit tesz Jézus, an­nak érde­ké­ben, hogy megsza­baduljon a „torkig vagyok” érzéstől? Meg­sza­badul a hitet­len tanítványoktól? Felmond, vagy csak go­rom­bán beolvas nekik? Esetleg kivonul ebből a reménytelen vi­lágból, ahol nem értékelik kellőképpen Őt, és beáll re­me­tének? – Nos, ahogy hallottuk, egyiket sem választotta. Ellen­ke­ző­leg: odafordul a kétségbeesés örvé­nyé­ben fuldokló é­des­a­pához, az­tán megszabadítja a beteg gyermeket, végül el­i­ga­zít­ja elbizonytalanodott tanítványait. Az­az, nem csupán úgy ol­dódott fel ennek a fojtogató gyötrelemnek a feszültsége Jé­zus­ban, hogy mintegy kimondta, ki­adta, kikiáltotta magá­ból a fáj­dalmat, hanem ennek az érzésnek az energiája pozi­tív tet­tek­re: bátorításra, sza­ba­dí­tás­ra, tanításra sarkallta Őt! És ezt hal­latlanul fontosnak érzem, kedves testvérek.

Mert a szenvedés, a baj, a „nem bírom tovább, ele­gem van, tele van a hócipőm” életérzés egész másféle reak­ci­ókat is kiválthat belőlünk. Például a cinizmust. Azt a váll­rándító kö­zönyt, amely meg sem kísérli megmagyarázni a szen­ve­dést, csak kíméletlen vigyorgással tudomásul veszi. Vagy az ön­sajnálatot. Ó, de sokan oldják fel úgy a fájdal­ma­ikat, hogy tö­viskoronát fonnak belőle saját homlokuk fölé. Mártírnak ál­lít­ják be magukat, mert így könnyebb el­vi­sel­ni a szenvedést. Vagy ott van a buddhizmus egyre szé­lesebb körben népszerű fel­fo­g­ása, amely azt tanítja, hogy az egész élet egy szen­ve­dés, s ennek hátterében a kívánság, a törekvés áll. Meg kell te­hát öldökölni magunkban minden vá­gyat, hogy eljuthas­sunk a szenvedés mentes létbe, a Nir­vánába.

Milyen más, mindehhez képest, az amit Jézus tesz! A fáj­dalom, a lelki-testi kín, a szenvedés keltette ener­gi­á­kat nem lefojtja, nem letagadja, hanem beépíti az életébe, és át­a­la­kítja pozitív erőkké! Mint ahogy a kagyló két héja kö­zé be­ékelődött piszkot addig izzadja, szenvedi körül a kagyló, míg fáj­dalmai középpontjában igazgyöngy nem ke­let­kezik. Böl­csőnk és koporsónk kettős héja között, ugyanerre a cso­dára ta­nít minket Jézus: átalakítani a szenvedést a sze­retet, az oda­a­dás, a jóság igazgyöngyévé. Így lett az Ő életében is a leg­na­gyobb igazságtalanság, a halálos ítélet, a mi megiga­zulá­sunk­ká, - a legnagyobb tragédia, a halál, a mi legna­gyobb örö­münk jelévé, - a kereszt, a legdics­te­le­nebb halál, a legdicső­sé­gesebb hellyé: az Ő királyi trónjává!

Mit szoktunk mi kezdeni mikor úgy érezzük, hogy „be­telt a pohár”, hogy „kész, elég volt”, hogy „torkig va­gyok”? Bo­csánat a vulgáris képért, de lenyeljük, kiokádjuk, vagy át­for­máljuk a keserű epét? Az első kettőre képesek va­gyunk ma­gunk is, ez utóbbira csak Isten segíthet el min­ket. Az az Is­ten, aki egyszer a következő parancsot adta lá­to­másban János a­pos­tolnak: „Menj, vedd át a nyitott köny­vet, amely az an­gyal kezében van...” (Jel. 10,8-9.) – Mire ta­nít ez minket? Ar­ra, hogy ha a mindenható Isten kezéből fogadjuk el életünk ke­serű tényeit, keserűséget okozó em­be­reit, fájdalmas pró­ba­té­teleit, akkor velünk is megtörtén­het a csoda: mindezek áta­la­kulnak bennünk, s amikor ki­jön­nek belőlünk a felszínre sza­vak, gesztusok, mozdulatok, cselekedetek formájában, ak­kor édesek lesznek mint a méz!

S akkor Jézusnak nem azt kell mondania rólunk, hogy „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Med­dig szen­vedlek még titeket?”, hanem azt, hogy „én veletek va­gyok minden nap, a világ végezetéig”. Ő adja meg, hogy tud­junk nem a magunk hitében, hanem egyedül Őbenne hin­ni, hogy mi ne okozzunk neki fájdalmat tehetetlen ke­resz­tyén­sé­günk­kel, viszont nekünk is fájjon mások hitetlensé­ge, s hogy a szenvedés beérlelje rajtunk a Lélek gyü­möl­csét: a szerete­tet, az ö­rö­möt, a békességet, a türelmet, a szívességet, a jósá­got, a hűséget, a sze­lídséget és az ön­meg­tartóztatást. – Így le­gyen! Ámen.