2017.03.05.

Amikor kinyílik és megnyílik a Biblia - Sola Scriptura

Textus: Nehémiás 8,1-18.

Svábhegy

Két költői kérdéssel kezdem, kedves testvérek. Akinek nincs ott a kezében a mai igehirdetés kinyomtatott példánya, va­jon sejti-e, kitalálja-e a felolvasott történet alapján, hogy miről lesz ma szó a prédikációban? Aki pedig esetleg velem együtt ol­vas­sa most az igehirdetést, az számít-e bármi megle­pőre, szokatlanra ezen az istentiszteleten? Ez a két költői kér­dés egy harmadik kér­désben metszi egymást, egy olyan kér­désben, amelyet viszont meg kell már válaszolnunk. Ez pedig így hang­zik: mi történhet ak­kor, amikor kinyílik és megnyílik a Biblia? Ugyanis egészen váratlan, csodálatos dolgok követ­kez­het­nek be, ha a Biblia a kö­zép­pontba kerül.

Nehémiás könyve 8. részében az olvasott, magyarázott és megértett Biblia elképesztő hatásairól hallottunk. Ma, már­cius el­ső vasárnapján, amely régóta Bibliavasárnap már a mi egyházunkban, beszéljünk ezért januárban megkezdett so­ro­zatunk har­ma­dik állomásaként az 500 éve megindult reformá­ció harmadik nagy hitvallásáról, amely a Bibliával kapcsola­tos: Sola Scriptura, egye­dül a Szentírás. Mert protestánsnak lenni nemcsak azt jelenti, hogy üdvösségünket egyedül Isten ke­gyel­mének köszönhetjük, - Sola Gratia - illetve hogy ezt az igazságot egyedül hit által ragadhatjuk meg, - Sola Fide - ha­nem azt is, hogy egyedül a Biblia 66 könyvét fogadjuk el Is­ten kijelentésének. Hisszük, hogy amit Ő önmagáról, a világ­ról, ró­lunk emberekről, és a velünk kap­cso­latos tervéről mon­dani akar, az itt, ebben a kívülről talán unalmasnak és rideg­nek látszó, de belülről végtelenül érdekes és gazdag könyv­ben található. Egyházunk ma is érvényben lévő egyik hivata­los hitvallásos ira­ta, a II. Helvét Hitvallás szerint: „Hisszük és vall­juk...” (II. H. H. I. fejezet 1-2. bekezdés)

1./ A Sola Scriptura elv első üzenete ez számunkra: ott van megújulás egyéni és közösségi szinten is, ahol előkerül a Bib­lia. Ugyanis a reformáció lényege a XVI. században, s azóta sem más, mint a Biblia újra felfedezése! Wittenberg­ben, Genf­ben, Heidelbergben és itt Magyarországon is valami olyasmi történt akkor, mint az Ószövetségben Nehémiás kirá­lyi hely­tartó ide­jé­ben, amikor „az egész nép egy emberként összegyűlt a Vízi kapu előtti téren, és azt mondták az írástudó Ezsd­rás­nak, hogy hoz­za elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek.” Mert amikor a feledés homályából, a láda mé­lyéről, a vitrin rejte­ké­ből, vagy a könyvespolc tetejé­ről előkerül Isten Igéje, s azt elkezdik olvasni, megérteni és é­letükben is alkalmazni az emberek, ak­kor ott mindig bekö­vetkezik a reformáció! Ott szokatlan és váratlan események történhetnek.

Jó példa erre az 1940-es évek lelki ébredése a Skóciá­tól északnyugatra fekvő Hebridákon. Ott ugyanis az történt, hogy az e­gyik gyülekezetben, egy Ronald Campbell nevű vendég evangélizátor meglehetősen átlagos bevezetője után vá­rat­la­nul felállt egy tizenéves fiú, és hosszú imádságba kez­dett. Imádsága közben a higgadt, mindig komoly presbiteriá­nus fér­fi­ak és nők a földre bo­rultak Isten előtt, ahogy a Szent­lélek meggyőzte őket bűneikről. Ez volt a kezdete a hetekig, hónapokig tar­tó megújulásnak, re­for­mációnak a Hebridák la­kói között. Állítólag előfordult még az is, hogy a föld alatt dolgozó bá­nyá­szok egész műszakjai úgy érez­ték, hogy nem tudják folytatni a munkát, amíg el nem rendezik a kapcsolatu­kat Istennel. - Mi tör­tént ott? Az, ami Kr. e. 444-ben Jeruzsá­lemben is: kinyitották a Bibliát, és annak olvasása, hallgatása közben a Szentlélek hi­tet ébresztett a szívekben, az em­be­rek pedig bűnbánatot tartottak és megváltoztatták az életüket.

Nehémiásról azt kell tudnunk, hogy igen magas pozíci­óban volt abban a perzsa királyi udvarban, ahol jó száz évvel ko­ráb­ban Círus király engedélyt adott a fogságban lévő zsi­dók hazatérésére. A baj az volt, hogy viszonylag kevesen in­dultak ha­za, és otthon is számtalan nehézséggel kellett meg­küzdeniük. Évtizedek teltek el, míg nagy nehezen felépítették a le­rom­bolt temp­lo­mot, de a város falai továbbra is romokban hevertek. Ebben a helyzetben indította Isten Nehémiást arra, hogy men­jen Je­ru­zsá­lem­be és segítsen a hazatelepülteknek a várfal építésében. Ez a munka is rengeteg vesződséggel járt, hiszen el­lenségeik gúnyolódtak raj­tuk, feljelentgették őket a királyi udvarban, életveszélyes fenyegetéseket kaptak. Egyik kezükben fegy­ver, a másikban malteros ka­nál volt. Ráadásul még széthúzással, megosztottsággal, belső feszültségekkel is meg kellett küz­deniük. Ennek ellenére Ne­hé­mi­ás újra meg új­ra ezt mondta: „Ne féljetek, a hatalmas Istenre nézzetek! Az Ő parancsára fog­tunk bele az építésbe, Vele be is fog­juk fe­jezni!” S így is történt. 52 nap alatt elkészültek Jeruzsálem kőfalai. Az ellenség meg­szégyenült. Lefagyott a mosoly az örök ci­nikusok arcáról, visszavonulót fújtak azok, akik addig fenyegetőztek. Be­bi­zo­nyo­sodott, hogy az ő munkájuk nem volt hiábavaló az Úrban. Amit Isten ígért, azt megtartotta.

De mi lesz ezután? Elégedetten hátradőlnek a fotelban és pihennek egy nagyot? Vállon veregetik egymást és elkez­dik ün­nepelni magukat? Vagy bosszút állnak ellenségeiken? Nos, az események elég váratlan fordulatot vettek! Hiszen ki gon­dolta vol­na, hogy egy ilyen nagy építkezés, a sok izga­lom, a rengeteg stressz után egymástól függetlenül, Isten i­ránti vá­gya­kozás ébred az emberek szívében?! Tudni akarják, hogy mi van megírva Mózes törvényeiben, hogy ki is az az Isten, aki meg­védte őket, aki ve­zette ezt az építkezést, aki erőt és kedvet adott nekik a munkához!? Testvérek az ilyen spontán lelki éh­ség csak akkor tör elő az em­berekből, ha azt a Szentlélek munkálja! Mert ezt az összegyülekezést nem úgy szervezték meg, hogy hetekkel előtte egyez­tet­ték a teendőket, összeállították a programokat, kiküldték a meghívókat, s az­tán elkezdtek imád­koz­ni, hogy minél többen jöjjenek el! Itt e­gészen egyértelmű, hogy nem Nehémiás, vagy Ezsdrás cse­lekszik, hanem a min­den­ható Isten!

A reformáció sem úgy született, hogy Luther elkészített egy projektet, keresett hozzá egy tőkeerős vállalkozót, rek­lám­kam­pányba fogott és hirdetni kezdte, hogy nála vannak a mennyország kulcsai! Sok mai szekta teszi ezt, de valódi re­for­má­ció csak ott van, ahol a Szentlélek ébreszt vágyakozást az Isten Igéje után! Az erfurti kolostorban élete értelmét kere­ső Ágos­ton-rendi szer­zetest is az vezette el a kegyelemből hit általi üdvösség felismeréséhez, hogy olykor belopódzott a könyv­tár­ban leláncolva tar­tott egyetlen Bibliához, és olvasni kezdte azt! Senki sem kényszerítette erre, de valami megma­gya­ráz­ha­tat­lan, titokzatos, belső erő mé­g­is odaűzte, hajtotta őt, miként Izráel fiait is a Vízi kapu előtti térre. Magától ilyen senkinek nem jut az eszébe, hogy akkor má­tól kezdve az Is­ten Igéjéhez akarom igazítani az életemet, mert egyre inkább látom, hogy nél­küle nem megy. A lelki éhséget nem le­het mesterségesen előidézni, kierőszakolni, vagy kiizzadni, mert azt csak Isten tud­ja megteremteni bennünk. De ezért lehet i­mád­kozni, ezt el lehet kérni, és meg lehet kapni Tőle. Ő nem húz el lelki mézes­mad­zagot az orrunk előtt, Ő nem parancsol, vagy fe­nyeget, hanem életünk változásai által belülről ébresz­ti fel a vágyakozást a Vele való találkozás iránt.

Hadd kérdezzem ezért ilyen személyesen is: történt ve­led az utóbbi időben valami nagy jó? Felgyógyultál egy be­teg­ség­ből, kibékültél egy ellenségeddel, sikerült összebékíte­ned a családtagjaidat, találtál végre állást, túl vagy egy nagy vizs­gán? Isten ke­resett meg ezek által, hogy jósága és áldásai által a szívedbe fogadd! Vagy történt veled az elmúlt napok­ban, hetekben valami nagy rossz? Elvesztetted egy szerette­det, felmondtak neked a munkahelyen, betörtek a lakásodba, tönk­rement a házasságod, fel­sza­kadtak a régi családi sebek? Nem véletlenül következtek be ezek sem, nem a vaksors hoz­ta így, hanem a szerető Isten nyúlt utánad ezeken keresztül is, hogy felismerd: egyedül Nála van életed megoldása! Szemé­lyes re­formáció nélkül ugyanis nincs közösségi megújulás, de Isten Igéje utáni vágyakozás nélkül nincs személyes reformá­ció sem! A nagy erdélyi református fejedelmek nem utolsó­sorban azért lehettek kitűnő államférfiak, bölcs politikusok, a ma­gyar­ság megmentői, mert életükben központi szerepet ját­szott a Biblia! Bocskai Istvánban, Bethlen Gáborban is meg­volt ez a lel­ki éhség, de például I. Rákóczi György­ről köztu­dott, hogy életében 32-szer olvasta végig úgy a Bibliát, hogy mindennap elő­vet­te és tanulmányozta azt! - Reformáció ott van, ahol az élet fordulatai nyomán vágyakozás ébred az i­gazság után, s ahol en­nek következtében előkerül a Biblia! Van e vajon bennünk csak töredéke is ennek

2./ Másodszor az mondható el, hogy a Sola Scriptura elv akkor válik valósággá, ha vannak akik olvassák és ma­gya­ráz­zák a Bibliát! Itt ebben a történetben Ezsdrás volt ez. Róla tudjuk, hogy 13 évvel Nehémiás előtt tért haza a fogság­ból. Részt vett a Nehémiásénál is nehezebb munkában, a nép lelki erősítésében, de nem kímélte magát a fizikai munkától sem. A leg­nehezebb időkben bátorította Isten Igéjével az izra­elitákat a kitartásra. Fejből tudta Mózes könyveinek a nagy részét, és azt magyarázta is a népnek. Azt olvastuk róla, hogy írástudó pap volt. Mondhatnánk, hogy ez volt a kötelessége, ezért kapta a fizetését, mi ebben a rendkívüli!?Az, hogy épp a babiloni fogság előtt szolgáltak olyan papok és próféták a je­ruzsálemi temp­lomban és a királyi udvarban, akik nem Isten akaratát hirdették. Akik vigasztaltak akkor, mikor figyelmez­tetni kellett vol­na, és dörgedelmes beszédeket tartottak, mikor reménységet kellett volna önteni az emberekbe! De Ezsdrás szavait a tettei hi­telesítették. Ő nem megrendelésre prédikált. Olyan pap volt, akit valóban Isten választott embere volt.

Csakhogy - kedves testvéreim - mi is ilyenek kellene, hogy legyünk! Hiszen Péter első levelében ezt olvassuk: „Ti a­zon­ban választott nemzetség...” (1Péter 2,9.) Tehát az Újszö­vetség minősítése szerint mindazoknak, akik Jézus Krisztust meg­ismerték, megvan az a papi hivatása, ami Ezsdrásnak is volt. Nagy lehetőségük, sőt kötelességük, hogy azokkal, akik még nem ismerik Őt, megtegyék azt a jót, ami velük is tör­tént: szavaikkal és tetteikkel vezessük Hozzá őket! Reformá­ció ugya­nis ott van, ahol vannak, akik az egyetemes papság elve alapján, papi szolgálatot végeznek: nagy tetteit hirdetik annak, a­ki a sötétségből, az Ő csodálatos világosságára hívta el őket! Családjukban is: a gyermekeiknek éppúgy, mint a párjuknak. Ba­ráti társaságban is: régen látott ismerősnek épp­úgy, mint annak, akivel már félszavakból is megértik egy­mást. Mun­ka­he­lyü­kön is: kollégáiknak éppúgy, mint a főnö­keiknek. Hiszen nem tudják, és nem is akarják azt a nagy kin­cset, amit Jézusban ta­láltak maguknak megtartani!

3./ A Sola Scriptura elv harmadik gyakorlati megfogal­mazása így hangzik: reformáció ott van, ahol a hallgatók vagy az olvasók megértik és magukra alkalmazzák a Bibli­át! Ehhez tudni kell, hogy a fogság utáni zsidóság már nem egészen ér­tette azt a régi héber nyelvet, ami a Mózes könyve­inek nyelvezete volt. Nekik is le kellett fordítani a Bibliát a saját nyel­vük­re, mint ahogy a világon mindenütt hozzátarto­zott ez a reformációhoz. Luther Márton „September Bibel”-je, vagy Károli Gás­pár vizsolyi Bibliája nélkül se Németor­szágban, se nálunk nem győzhetett volna a reformáció! El a­rámosodott tehát a fog­ság utáni zsidó beszéd is, ezért volt szükség itt a történetben léviták seregére, akik megmagyaráz­ták, értelmezték, vagyis le­fordították a törvénykönyv szöve­gét az ő kevert nyelvükre. S ahogy hallottuk ez nem egy rö­vid, néhány perces ige­ma­gya­rá­zat, afféle lelki gyorsétterem volt ott Jeruzsálemben, hanem több órás intenzív bibliaolva­sás, fordítás és magyarázás! De nem gond, mert ezek az em­berek szívesen hoznak érte áldozatot, csakhogy megértsék, mit üzen nekik Isten! Gondoljatok be­le: virradattól délig tart ez az első, rendhagyó istentisztelet, amely után jön másnap a folytatás, sőt „nap nap után olvasták az Is­ten törvényköny­vét.” (Nehémiás 8,18.) - Értitek? Mert én nem! Emberi ésszel ugyanis felfoghatatlan, ami itt történik! Nem­csak, hogy nem unják, hanem magukra is veszik amit hallanak! Nem állnak fel közben, hogy sietni kell haza, mert fő az ebéd! Nem akad­nak el ott, hogy jaj, eltévesztett egy magánhangzót Ezsdrás! Nem botránkoznak meg azon, hogy jaj, milyen be­szédhibával magyarázza azt az egyik lévita! Rég logopédushoz kellene járnia! Számukra nem ezek voltak fontosak, ha­nem, hogy Is­ten mit mond nekünk az Ő Igéjén keresztül!

Gondoljatok arra, hogyan hallgatnánk, ha egy nagyon gazdag amerikai nagybácsi végrendeletét, testamentumát ol­vas­ná fel nekünk egy ügyvéd. Senkit sem az érdekelne, hogy az ügyvéd szépen, kifejezőn fogja-e felolvasni a végrendele­tet vagy éppen hadar, netán dadog is, hanem csak az lenne a fontos, hogy ki mit, és mennyit kapott? Ugyanez érvényes ar­ra, ami Is­ten végrendeletében, vagyis testamentumában, az Ó- és Újszövetségben hangzik. Az a legfontosabb, hogy a végrendelkező ha­gyott-e reánk valamit, és ha igen, akkor mi az? Az a lényeg, hogy abból a hatalmas örökségből napról-napra és vasár­nap­ról-vasárnapra megkapjuk a részünket! Erre érdemes várni, erre jó figyelni az istentiszteleten, a bibliaó­rán, mert a mi Urunk a teljességet, az örök életet, az üdvössé­get akarja ránk testálni az ő mennyei kincstárából. Nekem és neked a legdrágább ja­va­kat hagyta örökségül.

Persze lehet úgy is hallgatni Isten Igéjét, hogy úgy pat­tan vissza rólam, mint egy gumilabda a falról, vagy úgy, hogy elő­re beveszek valami ellenszert, lehúzom a redőnyt, csak be ne jusson a gondolataimba, az értelmembe, a szívembe! Vagy le­het úgy is, hogy bár megértjük, amit mond, de másra vonat­koztatjuk: a jelen nem lévő házastársunkra, a kezelhetetlenné vált gyerekeinkre, a zsémbes anyósunkra, a kibírhatatlan kol­légáinkra, az idegeinkre menő szomszédunkra! Ó, de kár, hogy ő nem volt itt! De lehet úgy is hallgatni, ahogyan ez a nép hallgatta ott Jeruzsálemben. Honnan tudjuk, hogy ők tényleg meg is ér­tették az elhangzottakat? Onnan, hogy ami­kor befejezte Ezsdrás, és áldani kezdte Istent, akkor a nép egy emberként azt mond­ta: „Ámen! Ámen!” Tehát egyetértettek Istennel. Igazat adtak neki. Azután leborultak az Úr előtt, mi­vel most már job­ban tudják, hogy kicsoda Ő! Ő sokkal hatal­masabb, mint ahogy elképzelték, ők pedig sokkal elesetteb­bek, mint gondolták. E­zért tör fel belőlük - ismét teljesen spontán és egységesen - a bűnbánat zokogása. Sírnak, mint Péter nagypéntek hajnalán. A lé­viták alig tudják őket lecsilla­pítani. Mert végre az Ige fényénél igaz isten ismeretre és igaz önismeretre jutnak! Nem má­so­kat, az őseiket vádolják, akik miatt annak idején fogságba kerültek, nem a sanyarú körül­ményekre hivatkoznak, nem ma­gya­ráz­zák a bizonyítványt, hanem beismerik a bűneiket.

Testvérek ebben a szakaszban háromszor is említi az Ige, hogy a nép megértette a tanítást, s ez nem véletlen. Isten sza­va ugyanis az értelmen keresztül érkezik el a szívhez, ahol a lelkiismeretre gyakorol hatást, amely érzelmeink felkavaro­dá­sához, majd pedig akaratunk megváltozásához vezet! Itt is erről volt szó! Reformáció történt, mert megértették és ma­gukra vet­t­ék az Igét! Református hívőként vajon mennyire i­gaz ez ránk?

Augustinus, vagy ahogy katolikus testvéreink nevezik, szent Ágoston, az ó-egyház legnagyobb tanítója fiatal­sá­gá­nak jelentős részét töltötte el kicsapongó, léha életvitelben. Egy­szer azonban Milánóban megtapasztalta Isten Igéjének élő és ha­tó voltát. Így ír erről híres könyvében a Vallomásokban: „S íme a szomszédos házból hangot hallok. Ének csendült, nem tu­dom hogyan, mintha fiú vagy leányka mondaná és többször ismételné: Tolle, lege! Tolle, lege! Vedd föl, olvasd! Vedd föl, ol­vasd!…” – Testvérek, Isten Igéjében ilyen erő van. Azért van az Igének ereje, mert az egész világot teremtő és fenntar­tó, min­denható Isten saját maga szól általa. Isten Igéjén ke­resztül magával Istennel kerül kapcsolatba, találkozik az em­ber. Így a­mi­kor a lapjai feltárulnak, kapu nyílik ki, és a kapun egy élő személy, Jézus Krisztus lép elénk és szól hozzánk. Nem holt be­tűket, nem poros, pókhálós eszméket hoz, hanem a mennyei Atya élő üzenetét!

Ezért hihetetlenül fontos, hogy hogyan fogadjuk az I­gét, amikor Isten bármilyen módon szól, mert akkor maga Is­ten szó­lít meg bennünket. Lehet, hogy aki hirdeti, méltatlan ember, az élete nem tükrözi száz százalékosan azt, akit sze­retne to­vább­adni. De nem a hirdető és az előadásmód a lé­nyeg, hanem az, amit Isten személyesen mond nekem. Olyan sokat elárul az Istenhez való kapcsolatunkról, hogy hogyan viszonyulunk az Ő Igéjéhez! Hogyan - s egyáltalán – olvas­suk-e naponta? Mi­ként fogadjuk, amikor egy-egy igehirdetés­ben, vagy azon keresztül mond nekünk valamit az Úr? Igazat adunk neki, vagy fe­lülbíráljuk? Esetleg bezártuk sok más vé­lekedés közé, s majd később döntünk róla, vagy pedig azon­nal igazat adunk neki?

4./ S végül az derül ki a történetből, hogy reformáció akkor következik be, amikor a Biblia hatása értékrend vál­to­zást eredményez! Ennek egyik jele, hogy Ezsdrás és Nehé­miás a következőkre biztatták a jeruzsálemieket: „Menjetek, e­gye­tek jó falatokat...” (Neh. 8,10.) Sok szekta-prédikátortól eltérően tehát nem a könnyek záporán mérték le szolgálatuk e­red­ményességét, s nem a bűnbánatot tartották végső célnak, hanem a közös örvendezésben megvalósuló testvéri közössé­get! Mert ők, sok mai keresztyén közösséggel ellentétben, is­merték a családi, gyülekezeti örömünnepek sebeket gyógyító erejét. Saj­nos épp ránk, reformátusokra szokták gyakran jog­gal mondani, hogy milyen szomorú, komor, szinte tragikus vallás a mi­énk. Pedig ez az Ige azt hangsúlyozza, hogy sza­bad örvendezni, szabad ünnepelni, szabad derűsen az Urat di­csőítve, egy­mást gazdagítva együtt lenni, mert a gyülekezet nem a depressziósok, a kiégettek, a besavanyodottak gyűjtő­helye, vagy a ma­gá­nyos szívek klubja, hanem az Úr előtt ör­vendezők közössége! Akik őszintén tudtak már sírni, vagy legalábbis el­ke­se­red­ni a bűneik felett, azok egy életen át ör­vendezhetnek a bocsánat és az új élet lehetőség miatt! A ke­resztyén ősgyülekezetre pél­dául az volt jellemző, hogy „nap­ról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel együtt voltak, és amikor házanként meg­tör­ték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben.” De éppen róluk tudjuk, hogy ezt a közösséget kiter­jesz­tet­ték a szegényekre, a nélkülözők­re, az éhezőkre is, azaz diakóniát is végeztek. Nemcsak be­széltek a szeretet hatalmáról, ha­nem gyakorolták is azt! Mert szeretetszolgálat nélkül nincs reformáció, sőt Kálvin szerint nincs igaz egyház sem! Olyan jó len­ne ma egészen konkrétan végiggondolni, hogy mit jelent ez személyesen rám nézve!? Hogy van-e valaki, akivel nem tud­nék itt a gyülekezetben jó szívvel egy asztalhoz ülni, vagy együtt úrvacsorázni, s akivel olyan jó lenne végre kölcsönösen meg­bocsátani egymásnak? Vagy van-e valaki a környezetemben akin nekem kéne segíte­nem, mert idős, beteg, elhagyatott, vagy ki se látszik a gond­jai alól! Mert ezt is jelentené az, hogy megértettük és ma­gunkra vettük az Igét, azaz reformáción me­gyünk keresztül!

Ennek a másik jele itt a történetben az volt, hogy a zsi­dók elkezdtek tenni valamit, amit addig elmulasztottak! Azt ol­vastuk, hogy amikor a Mózes törvényeiben a lombsátor ün­nepéhez értek, kihirdették, hogy azt újra meg kell tartani. A­hol a gya­korlatban érvényesül a Sola Scriptura elv, ott nem­csak az igehirdetés pillanata az istentisztelet, hanem ami utá­na kö­vet­ke­zik. Nyolc napon keresztül hirdetik tovább az igét, s közben egy olyan részhez érnek, ami egy évszázados mu­lasztásra hívja fel a figyelmüket. A honfoglalás kora óta nem tartották meg ezt az ünnepet. De a Bibliában itt áll, hogy meg kell tartani! Ak­kor rajta! Változtassuk meg a szokásainkat. A rossz tradíciókat vessük el, az Istentől való rendet viszont ve­zessük be, mert az tart­ja meg az életünket! Eddig jól megvol­tak a lombsátor ünnep nélkül, mostantól ez az életük szerves része lesz. Mert ahol ko­molyan veszik, hogy mindenben az az érvényes, amit az Ige mond, ott megváltozik az értékrend. Ott természetessé válik a temp­lomba járás, ott magától értetődő lesz az imádság, ott beépül a mindennapokba a Bibliaolvasás, ott öröm lesz az Úrért vég­zett szolgálat. Ott a Sola Scriptura nem marad egy 500 éves hitvallási tétel, hanem a család, az egyház, a gyülekezet vagy akár egy nagyobb közösség új éle­tének a forrása lesz.

Hol van a te életedben a Biblia? - ezt kérdezi tőlünk ma az Úr. Még a láda alján, a vitrin mélyén, a poros köny­ves­polc tetején, valahol a múlt, a vasárnapi iskola régi emlékei kö­zött? Isten adja meg, hogy csillapíthatatlan lelki szomjúság­gal vá­gyakozzunk utána, hogy naponta kezünkbe vegyük és alkalmazzuk magunkra, hogy kinyíljon és megnyíljon szá­munkra, s kö­vesse megváltozott, megújult élet az Ige olvasá­sát és hallgatását! Ámen.