2017.02.26.

Isten Fia családjának tagjai - Márk 2.

Lekció: Márk 3,20-30.

Textus: Márk 3,31-35.

Svábhegy

Két héttel ezelőtt, amikor a Bibliaolvasó Kalauzunk ál­tal javasolt Márk evangéliumát elkezdtük mi is egy kicsit ala­posabban megismerni, azt mondtam egy kitűnő Márk kom­mentárra hivatkozva, hogy ez az evangélium a maga tömörsé­gé­vel, a maga lényegre összpontosításával, azzal, hogy Jézus Krisztust úgy mutatja be nekünk olvasóknak, mint az értünk meg­halt és feltámadott Isten Fiát, a görög drámákhoz hason­lóan voltaképpen egy drámát ad elénk. Egy olyan drámát, a­mely­nek nem tragikus, hanem katartikus a végkimenetele, hi­szen Isten Fia legyőzi golgotai kereszthalálával a bűnt és az ör­dö­göt, húsvéti feltámadásával pedig a halált is.

Legutóbb, a dráma előszavában Keresztelő János állt a reflektorfényben, aki azonnal tovább is mutatott a fő­sze­rep­lő­re, Jézusra. János elhárította magáról a figyelmet, mert egész küldetése abban állt, hogy Jézushoz vezesse a hozzá érkező­ket. Mai igénkben már egyértelműen Jézus áll a középpont­ban. Jézus, akit nemcsak az ellenségei, de a családtagjai sem fo­gad­nak el, s aki egy új, lelki családot alakít ki maga körül a tanítványaiból. S ez, kedves testvérek, dráma a javából. Mert az min­dig igen bántó, amikor az embernek már a pályája ele­jén konfliktusok sokaságát kell felvállalnia. Amikor a sikeri miatt össze­tűzésekbe kerül a munkahelyén. Amikor irigyei tá­madnak, amikor fúrni kezdik a háta mögött, mikor olyan dol­gokkal vá­dolják, amiket még gondolatban sem követett el. De az még fájdalmasabb, mikor az ember a saját családtagjaival kerül sú­lyos ellentétbe. Amikor azoktól kap pofonokat, akik­től simogatást várna. Amikor azok nem értik meg, akik a leg­közelebb áll­tak addig hozzá. Amikor a nyilvánosság előtt zaj­lanak a családi viták. Ezek az igazi drámák. Senki nem szere­ti ezeket, de ezek sokszor elkerülhetetlenek.

Nem tudom, hogy ma milyen érzelmi-lelki állapotban érkeztünk ide, milyen élményeket, milyen emlékeket hoz­tunk a szívünkben, amelyek most is ott kavarognak bennünk? Ha a negatívumokra gondolunk, az apró súrlódásoktól a véres tra­gédiákig igen széles a skálája annak, ami meghatározhatja az aktuális pszichés helyzetünket. A hétköznapi fe­szült­sé­ge­ket, az élettel járó természetes konfliktusokat túl lehet ugyan dra­matizálni, de az igazi nehézségek, a valódi bajok nem azon a szinten jelennek meg, hogy „ki ér először a fürdőszobába”, hogy „hová tetted már megint a zoknimat”, hogy „vegyél fel sá­lat kisfiam, hányszor megmondtam már”, hanem ott amikor a létünk, az identitásunk alapjait éri külső, belső támadás. A­ho­gyan az itt Jézussal történt. Talán olyanok is vannak most közöttünk, akik ilyen drámák közül érkeztek. Akik akár a kol­lé­gáiktól, akár a szeretteiktől, akár a csoport, vagy osztálytár­suktól éltek meg olyan közönyt, elutasítottságot vagy gyűlö­le­tet, ami eleven sebként ég a lelkükben. Akiknek az eddigi é­lete, léte látszik most darabokra hullni. Akik még nem tudják, leg­feljebb remélik, hogy a vége nem tragédia, hanem katarzis lesz. Számukra különösen is tanulságos lehet Márk evangé­liu­mának ez a folytatása.

Kedves testvérek, ennek a mai drámának a főszereplő Jézus mellett három másik szereplőgárdája is van. Jézus el­len­felei, Jézus családtagjai és Jézus tanítványai. Ők három kört alkotnak Jézus körül. Ma az ő gondolataikon és viselke­dé­sü­kön keresztül vizsgáljuk meg, hogy mi melyik körbe tar­tozunk.

1./ Jézustól legtávolabb az ellenfelei vannak, akiket itt Márk Jeruzsálemből jött írástudóknak nevez. Ők azt mond­ják – nyilván nemcsak magukban, hanem ezt híresztelik is Jézus­ról – hogy „Belzebub van benne, és hogy az ördögök feje­del­mével űzi ki az ördögöket.” (22. v.) Egészen megdöbbentő az az a vehemencia, amivel Jézus ellenfelei már nyilvános mű­ködésének ennyire az elején megtámadják őt. Tanításainak, gyógyításainak és csodáinak a híre meglehetősen hamar elju­tott a légvonalban is minimum 130 kilométerre lévő főváros­ba. A vallási vezetők, akik éberen őrködtek a mózesi törvé­nyek szigorú betartása felett, nem sokat teketóriáznak, útnak indulnak kivizsgálni a jelenséget. Bizonyára a kapernaumi fa­ri­ze­u­sok­tól és írástudóktól értesültek arról, hogy ez a próféta miket mond és tesz, és hogy milyen sokan kezdték el követni őt. Az is sejthető, hogy súlyos előítéletekkel, prekoncepciók­kal érkeztek Jézus közelébe, hiszen mielőtt beszédbe elegyed­nének ve­le, már megvan a summás véleményük Jézus mun­kájáról. Azt, hogy betegek gyógyulnak meg, azt, hogy ördög­től meg­szál­lottak szabadulnak meg, azt, hogy soha nem látott csodák történnek ők sem tagadhatják, – ez mindenki számára nyil­ván­való – ki kell hát találni egy magyarázatot, amivel ki lehet húzni Jézus lába alól a talajt, amivel hitelteleníteni lehet a szol­gálatát. Gyalog legalább egy hétig tarthatott egy ilyen út, volt idejük kiagyalni az ördögi tervet. Ember magától ilye­ne­ket nem tud tenni, mondjuk hát azt, hogy ördögi erővel te­szi a csodáit! Mert, hogy Isten lenne vele, azt mégsem ismer­hetjük el! Mire megérkeznek, addigra tele is hintették már az emberek szívét ezzel a konkollyal. Márk leírásából nem derül ki, hogy egyáltalán vállalták-e a véleményüket nyilvánosan, Jézus jelenlétében, vagy csak a háttérben agitáltak. Annál ér­de­ke­sebb, hogy Jézus mit tesz velük! „Jézus odahívta őket, és példázatokban szólt hozzájuk”. Magához hívja, hallótávolsá­gon be­lülre hívja őket, és nyíltan beszél velük. Azokkal, akik a rossz hírét keltik, azokkal, akik alattomosan gerjesztik a fe­szült­sé­get ellene, azokkal, akik Jeruzsálemtől, a templomőr­ségtől, a politikai hatalomtól távol nem merik felvenni vele a nyílt si­sa­kos küzdelmet. Rendkívül tanulságos, hogy Jézus mit is mond nekik.

Először is kiderül, hogy még a mások előtt hangozta­tott vádjaikat, a gondoltaikat is ismeri. Belelát a szívükbe, fe­jük­be. Tehát már ez is isteni mivoltát, hatalmát bizonyítja. Ez is elegendő lehetne arra, hogy meghódoljanak előtte, hogy el­is­merjék, ő a Messiás. De az érvei is lefegyverzőek. Ha ő a Sátán erejével győzné le a Sátán erőit, akkor ez azt jelentené, hogy az ördög önmaga ellen fordult, és magát pusztítja el. Ez képtelenség. Mint ahogy az is, hogy egy önmagával megha­son­lott, önmagát elpusztító ország vagy család fennmaradjon. Egyszerűen abszurditás, amivel ellenségei vádolják. Másrészt vi­szont, ha a Sátán, mint egy erős ember őrzi a maga házát, akkor csak úgy lehet tőle bárkit is elrabolni, ha előbb egy még erő­sebb ember, azaz Jézus meg nem kötözi először őt. Ő azért jött, hogy lefegyverezze az ördögöt, s a foglyait, minket, em­be­reket megszabadítson. Senki, a Sátán se kötözheti meg, és nem rabolhatja ki magát! Amit Jézus ellenfelei hirdetnek, az te­hát önellentmondás, de még annál is több. Nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy vannak emberek, akiken még Isten sem tud segíteni. Vannak, akik magukat zárják ki az üdvös­ségből. Vannak, akik inkább körömszakadtáig ragaszkodnak a maguk nyil­vánvalóan hamis álláspontjához, mintsem hogy elismernék Jézus hatalmát és hódolnának neki. Nem mintha ne len­né­-nek tisztában azzal, hogy kicsoda valójában ő! Pon­tosan tisztában vannak vele. De inkább maradnak a kárhozat­ban, a bűn­ben, távol a kegyelemtől, semmint, hogy megadnák magukat neki. Meg akarják tartani az életüket, ezért elvesztik azt. Ezért mond­ja Jézus, hogy van olyan bűn, amire nincs bo­csánat. Azért nincs, mert az ilyenek, akik Jézus isteni erejét és hatalmát fel­ismerve ördögi eredetűnek nevezik az ő szemé­lyét és csodáit, csak azért, hogy ne kelljen megtérniük, olya­nok, mint az a ful­dokló, aki ellöki magától a feléje dobott mentőkötelet.

Szomorú látni azt, hogy ma is vannak – mindig voltak és lesznek – emberek, akik abban lelik örömüket, abban vé­lik megtalálni kiteljesedésüket, hogy minden jó, tiszta és pozitív kezdeményezést helyből negatívnak állítanak be. Akiknek a tagadás a lételemük. Akik egy olyan nemes ügyet is, mint a­milyen egy olimpiai pályázat, aljas és sunyi módon pártpoliti­kai üggyé silányítanak. Akiknek semmi sem szent, akik min­dig mindenben csak a kritizálni valót keresik és semminek sem tud­nak örülni. Különösen fájdalmas az, amikor az ilyen emberek kicsinyes jellemüket, irigységüket és kisebbrendűsé­gi ér­zé­seiket vallásos mezbe öltöztetik. Amikor látszólag Is­ten ügyében, az Ő nevében lépnek fel, s az Ő ügyét féltik, va­lójában a­zonban csak a maguk frusztrációit kompenzálják. A­ki olvasta Dosztojevszkij Ördögök című regényét, vagy látta a belőle ké­szült Andrej Wajda filmet, az tudja mire gondolok. Arra a viselkedésre, amikor éppen azokban manifesztálódik a gyilkos, ör­dögi erő, akik a leghangosabban kiáltanak ördögöt. Ez jellemezte egykor a középkori inkvizítorokat is, és ez volt igaz Jé­zus ellenfeleire is. Jézus akkor is, ma is szóba áll velük. Most is magához hívja őket. Ha elfogadják az igazságát, ha belátják és megbánják megátalkodottságukat, akkor számukra is van remény. Ha nem lenne, Saulból sosem lett volna Pál a­postol. Sőt, akkor mi sem lennénk itt testvérek. A római le­vélben ezt írja ugyanis éppen ő: „Mert, ha akkor, amikor még ellenségei vol­tunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog é­lete által.” (Róma 5,10.) Az Ige szerint ugyanis mindnyájan Isten és Krisztus ellenségeiként jövünk erre a világra az első emberpár bű­ne miatt. Senki nem születik bele Jézus családjá­ba világra jöttével. De aki feladja a maga igazát, büszkeségét, életét azért az igazi életért, Aki maga Jézus, az megtalálja azt.

Jézusnak ma is vannak nyílt és rejtett ellenfelei, sőt el­lenségei is. Munkahelyen is, iskolában is, a közéletben, sőt oly­kor a családon belül is. A hívő ember velük szemben csak a hit fegyvereivel, csak lelki eszközökkel harcolhat. Nyílt si­sa­kos vitákban, - ha kell, a nagybetűs Igazság hirdetésével, - ha kell, jót cselekedve velük, - ha lehet, és imádkozva értük, - szün­telenül. Ha így viszonyulunk hozzájuk, megtörténhet ve­lük is a csoda: ellenségből barátokká, ellenfelekből testvére­ink­ké lehetnek.

2./ A második körben Jézusnak a családtagjai vannak. Ők – legalábbis fizikailag – eggyel közelebb vannak hozzá, mint ellenfelei. Márk leírásából arra következtethetünk, hogy az édesanyja és a testvérei egyszerűen nem értik, hogy mi tör­té­nik Jézus körül. Hatalmas tömeg követi minden lépését, a­kármerre jár gyógyulások, szabadulások történnek, s úgy vé­lik, hogy mindez fiuk, testvérük kárára megy: „még enni sem tudtak emiatt.” Ennél azonban sokkal drámaibb a helyzet, hi­szen ami­kor ezek a hírek Jézusról eljutottak a családjához, a­zok „elindultak, hogy elfogják, mivel azt mondták: megzava­rodott”. A régebbi fordítások szerint: „magán kívül van.” A-hogy az írástudóknál, úgy náluk sem derül ki, hogy ezt kinek is mond­ják? Magukban beszélnek erről? Valakinek magya­rázkodnak, talán mert kínos kérdéseket szegeztek nekik? Azt sem tudjuk, hogy hogyan és mi jutott a fülükbe? Talán a sok­féle konfliktusa a farizeusokkal, s attól féltik, hogy bajba ke­rül? Netán az az el­várásuk vele szemben, hogy jöjjön haza és elsőszülöttként vegye át a családfő szerepét az addigra való­színűleg már el­hunyt József után? Márk semmit nem mond el erről nekünk. Feltűnően hallgat. Viszont az is feltűnő, hogy e­gyedül ő jegyzi fel magát a szituációt. Sem Máté, sem Lukács nem ír Jézus rokonainak előzetes szándékáról. De az, amit ál­lítanak róla, ak­kor sem jelentéktelen vád, ha az aggodalmat, a féltést, a meg nem értést érezzük mögötte. Hiszen lényegében mégiscsak azt ál­lítják, hogy őrült. A jelenet azzal végződik, hogy Jézus anyja és testvérei megérkeznek, megállnak a há­zon kívül, be­kül­de­nek Jézusért, aki – körbenézve a vele bent ülőkön – igen kemény választ ad: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?”

Ez a családi konfliktus súlyos, hiszen egyik oldalról az a feltételezés hajtja, hogy a fiú – akiről mi tudjuk, hogy Is­ten országát hirdeti – elvesztette az eszét, a másik oldalról meg úgy tűnik, hogy megtagadja a családját, ami a korabeli, a mi­énknél sokkal tekintélytisztelőbb világban óriási botránynak számított. Márk azonban még tovább fokozza ezt azzal, hogy a családi történetbe ékeli be a jeruzsálemi írástudók érkezé­sét. Így a rokonok és az ellenségek minősítésében lénye­gé­ben nincs különbség. Jézus nem ura a szavainak és a tetteinek: ör­dögi megszállás alatt áll, magán kívül van.

A családtagok szánakozó meg nem értését talán nehe­zebb elviselni, mint az ellenségek vádaskodását, a kívülállók vá­daskodását. Hiszen az mindig mélyebben megsebzi az em­bert, amikor azokkal kerül mély konfliktusba, akikkel elvileg job­ban meg kellene értsék egymást. Ám itt a rokonokból, a közelebb állókból lesznek szó szerint is kívülállók a történet vé­gén. Amikor ugyanis Názáretből Kapernaumba „megérkez­tek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hí­vatták őt.” (31. v.) Megállnak kívül, pedig bemehettek volna. Beüzennek, hívatják, pedig maguk is bekapcsolódhattak vol­na abba, ami bent zajlott. De ők inkább látványosan nem vál­lalnak közösséget vele. A kritikusok, a vádaskodók, a vallási vezetők vé­le­ménye fontosabb nekik annál, hogy megismerjék azt, amit Jézus valóságosan hirdet és képvisel. Ők meg akar­nak felelni a kül­ső elvárásoknak, és ezért kívül is maradnak. Nem Jézus az, aki nem vállal velük közösséget, hanem fordít­va: ők nem men­nek be hozzá. Üzennek neki, kihívatják mint egy szolgát. Ők akarnak parancsolni neki. Gyere haza, hagyd szépen abba ezt az egész őrültséget, elég volt ennyi a világ­megváltós kis játékodból, térj végre észhez! Vegyük észre: ez bizony ugyanaz a hang, mint amelyik végig le akarta téríteni őt a mi megváltásunk útjáról. Ugyanaz a Kísértő áll mögötte, mint amelyik az í­rást­udókon keresztül nyíltan támad rá, és a­melyik később Péteren keresztül is el akarja tántorítani a ke­reszttől. Hiába van­nak vérségileg közelebb hozzá, mint az el­lenségei, ők is kívül vannak. Biztos, hogy emberileg ez Jézus számára is nagyon fáj­dalmas volt. Ő, aki 12-13 évesen még engedelmeskedett szüleinek, amikor nem értették, hogy miért maradt három napig a jeruzsálemi templomban, de aztán szót fogadott és hazament velük Názáretbe, íme most nemet kell, hogy mondjon az édes­anyai, a családi akaratra. Mert az Atya akarata fontosabb volt számára! Mert nem engedte, hogy akár a féltő szeretet, a­-

kár az önző ragaszkodás visszatartsa őt a mi megváltásunktól. Jézus tehát nem megy haza velük, nem feje­zi be a tanítást. Sőt elutasítja őket, mikor ezt mondja: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?... Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én test­vérem és az én anyám.” Ezzel nyilvá­nosan elutasítja a családját. Az evangéliumnak ezt a részét fi­nomítani, árnyalni szok­ták a Szentírás magyarázói, de ezen nincs mit finomítani. Jézus nyíltan és határozottan nemet mond családja szán­dé­ká­ra, hogy hazamenjen.

Testvérek, ma is sokan jönnek úgy Jézushoz, mint itt a történetben Mária és a testvérei. Néha talán bennünk is ott van ez a gondolkodás, lelkület: hiszek én, csak a magam módján. Az én Istenem olyan, amilyennek én elképzelem, a­mi­lyenre nekem szükségem van. Legyen kéznél, ha kell, de ne csináljon, ne mondjon, pláne ne várjon el lehetetlen dolgo­kat! A szeretet szép dolog, de még az ellenséget is?! Egy ün­nepi istentisztelet szép alkalom, na de minden vasárnapot, sőt még a hét­köznapjaimat is átadni?! No, nem. Persze adunk ne­ki a feleslegünkből olykor-olykor mi is egy keveset. De ugye nem gon­dolja komolyan, hogy mindent neki szenteljünk? Ne vegyük már annyira szigorúan ezt az egész vallásos életet! Sze­re­tünk mi, Jézus, de hogy a mai világban hogyan kell élni, jól beilleszkedni, felvenni a tempót, a módszereket, ahhoz mi job­ban értünk. Maradj szépen csendben, és ne kavarj bele a dolgainkba!

Élénken emlékszem arra a jelenetre, amikor első szol­gálati helyemen egy középiskolai ifjúsági óra kellős közepén egy­szer berontott egy apa és borzasztó stílusban, üvöltözve hívatta ki a fiát az alkalomról, mondván, hogy „elég lesz már eb­ből a vallási őrületből! Nem volt elég, hogy lekonfirmál-tál?” Szegény fiút nem is láttuk többet.

Bizony sokan vannak ma is, akik át tudják élni kicsi­ben Jézus fájdalmát. Mert a külső támadásoknál ma is fájdal­ma­sabb a család, a szeretteink értetlensége, közömbössége, olykor a nyílt szembenállása, gúnyolódása. Újra és újra átélik ezt azok, akik Jézushoz fordulnak, és másképp kezdenek el élni. Amikor a családtagok azt látják, hogy a hited miatt más­ho­gyan intézed az anyagi ügyeidet, másképpen viszonyulsz a pénzhez, azt mondják, megőrültél, mi lesz így veled. Amikor Is­ten szerinti módon akarod formálni a kapcsolatodat, azt hal­lod, bolond vagy, ebben a világban ki látott már ilyet? Ami­kor szol­gálni kezdesz a gyülekezetben, ingyen adva az időd­ből, az erődből, azt mondják, na ne, ez már túlzás, miért nem a csa­lá­doddal törődsz!? Ha a döntéseidben megjelenik a hi­ted, a barátaid, a családod – talán épp aggodalomba csoma­golva – ne­ked esnek. Konfliktus születik, és egyszer csak vá­lasztanod kell a földi családod és az új, a lelki családod kö­zött. Borzasztó fáj­dalmas az ilyen, de maga Jézus mondta er­re, hogy aki „jobban szereti apját, vagy anyját, mint engem, nem méltó hoz­zám...” (Máté 10,37-39.)

Ez nem azt jelenti, hogy nincs többé kapcsolatunk a családdal, hogy ott kell hagyni őket; ez sokszor csak egy ben­ső dön­tést és engedelmességet jelent. Jézus követésének lehet a családdal való meghasonlás a következménye, de semmi­kép­pen sem a feltétele. Nem kell keresni ezt a konfliktust, és nem is szabad a magunk hitét ezzel igazolni. De ha létrejön, fel kell tenni a kérdést: hol vagyok? Kívül, vagy belül? Jézus mellett a házban, vagy kívül a házon? Ki hívhat engem ki? A fi­zi­kai családom, vagy a régi vágyaim, bűneim csábításai Jé­zus mellől, vagy Jézus hívhat ki engem ebből a világból, az ó-em-b­eri szokásaimból? Hiszen tudjuk, hogy az újszövetségi elnevezés az egyházra görögül „ekklésia”, a kihívottak kö­zössége. Jé­zus kihívott minket a világból, hogy behívjon a vele és az övéivel való közösségre.

3./ Mert van itt egy harmadik csoport is, akik egészen közel vannak Jézushoz, olyannyira, hogy közösségben is van­nak vele, ezek pedig a tanítványok. Olyan emberek, akik jöt­tek és jönnek Jézushoz, de nem azért, hogy ellökjék, mint az írástudók vagy hogy elvigyék, mint a rokonai, hanem hogy vele legyenek. Közel jönnek, vele vannak, őt hallgatják. Sza­vak nélkül is kimondják: legyünk olyanok, mint te! Mert kel­lesz! Rád van szükségünk. Nálad van az „örök élet beszéde”, a gyó­gyulás, az erő, a vigasztalás. Te taníts, te vezess, te for­málj minket. Nekünk nincs mit adjunk, nincs miről kioktas­sunk, csak önmagunkat tudjuk idehozni eléd. Jézus pedig rá­juk néz, és azt mondja: Ez az én családom.

Kik tartoznak hozzá igazán? Akik csak hallgatják a ta­nításait? Nem. Akik gyönyörködnek a szavaiban? Nem. Akik jól érzik magukat a többi kihívott közelében? Nem. Hanem a­zok, akik Isten akaratát cselekszik. Na, ez az, amire mi ma­gunk­tól képtelenek vagyunk. De a Biblia nem is állítja, hogy ezt magunktól kell elsajátítani. Az Isten szava iránti engedel­mes­séget Isten Szentlelke munkálja ki az emberben. Az a Lé­lek, akit azok kapnak, akik hisznek Jézusban mint Urukban és Meg­váltójukban. Ez a hit pedig hol máshol szülehetik meg, mint Jézus szavát hallgatva, az ő közelében. Úgyhogy mégis a­zok alkotják az Isten Fia új, lelki családját, akik ott ülnek az ő lába előtt, körben. Ennek a családnak ma te is tagja lehetsz, vagy a tagságodat te is megújíthatod benne. Mert Jézus ma is hív: gyere be, ne maradj kívül az atyai házon, mint a tékozló fiú bátyja! Gyere és hallgasd, olvasd az én szavamat, és én hi­tet adok neked! Ülj le ide a lábamhoz, és én a Lelkemet adom ne­ked! Add nekem a szívedet, és én elkezdek benned élni, és az Isten akaratát cselekedni! Nem kell, hogy életed drámáiból tra­gédia legyen, velem katarzissá lehetnek még a legnagyobb bajok is! Hiszen az én földi családom sem hitt bennem még ek­kor! Sokáig nem fogadták el, hogy én vagyok az Isten Fia. De a kereszt alatt és húsvét után ők is csatlakoztak a tanítvá­nya­imhoz. Bejöttek a közösségbe. Ők is tagjai lettek új, lelki családomnak. Ne add fel hát te sem a reményt, a gyermekeid, a szüleid, a testvéreid, vagy a házastársad kapcsán, csak tarts ki mellettem és a testvéreim mellett! Jöjj, csatlakozz hozzám és követőimhez! Itt az asztalom mellett elkötelezheted magad te is! Így legyen! Ámen.