2017.02.19.
Sola fide
Lekció: Zsid 11,1-3. 12,2-3.
Textus: Lk 23,32-42

A reformáció 500. évfordulója alkalmából gyülekezetünkben hónapról hónapra beszélünk a reformáció egy-egy meghatározó jelmondatáról, elvi alapvetéséről. Januárban a Sola Gratia, az egyedül kegyelem általi megigazulásról beszéltünk, és azért ezzel kezdtük a sort, mert ez az, ami megelőz mindent, Isten kegyelme, ami az ember elé jön. Ma pedig azzal folytatjuk, az ember hogyan tud reagálni erre a kegyelemre, a mai jelmondatunk: Sola fide, vagyis egyedül hit által.

Sokféle hit van ezen a világon, függően attól, hogy éppen mi a hitünk tárgya vagy területe. Gyermekként hiszünk a szüleink mindenhatóságában, felnőttként hihetünk felsőbb hatalomban, filozófiai elvekben, még bebizonyíthatatlan tudományos feltevésekben, egy másik emberben vagy éppen saját magunkban. Hitetlen ember nem létezik, épp csak a hitünk tárgya változik. De vajon miben különbözik az a hit, amiről a Biblia beszél az összes többitől, és mi múlik ezen a hiten.

A Heidelbergi Káté 21. kérdés-felelete éppen ezt a kérdést feszegeti:

21. Mi az igaz hit?

Az igaz hit ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő igéjében anekünk kijelentett. Ám egyúttal szívbéli bizalom is, amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz,  ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.

Nézzük meg, hogy a latorra, akit Jézus befogadott a paradicsomba, érvényesek-e a Káté felelet tételei. Nézzük meg a mai napon, hogy lehet az, hogy egy ember az élete utolsó napján, talán utolsó órájában egyetlen mondattal elnyerte Isten kegyelmet. Hiszen keresztyén emberkén mindannyiunk célja ez. Elnyerni Isten kegyelmét, eljutni a paradicsomba. A latornak hogyan és miért sikerült ez?

A Káté felelet először is azt mondja, hogy az igaz hit ismeret. Ismeret, amely által elhiszem, igaznak tartom, azt, amit Isten az ő igéjében nekünk kijelentette. És ha egy mondatba kellene belesűrítenem azt, hogy mit jelentett ki Isten az ő igéjében, akkor a legfontosabb az evangélium lenne, vagyis az, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, a Megváltó. A hit első lépése az, hogy ezt igaznak tartom, elhiszem, hogy Jézus az, akinek mondta magát, és képes megtenni azt, amire ígéretet tett.

Nem tudjuk, hogy a lator hallott-e korábban Jézusról, vagy számára az igehirdetés „csak” annyi volt, amennyit a kereszten függve látott. Az, ahogy Jézus Atyjához könyörgött, hogy bocsásson meg azoknak, akik éppen kínozták. Az, ahogy a gúnyolódásokra reagált. Ez a rövid kijelentés: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA. Nem tudjuk, pontosan mi volt az, ami miatt a lator igaznak tartotta, hogy Jézus az, akinek mondja magát. De a kérése az tükrözi, hogy így volt. Mert azt mondja, „emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba”, vagyis elhitte azt, hogy Krisztus király, de nem abban a földi formában, ahogyan azt sokan gondolták.

De az ismeret, hogy igaznak tartom Isten szavát, a hit első lépcsőfoka csak. Ennél több az, amit a Káté így fogalmaz meg, szívbéli bizodalom. A következő lépcsőfok az ismeret, az igaznak tartás után, hogy bízom. Bízom abban, akiről Isten igéje tanít, és rábízom magam arra, akinek a szavát elhittem. Feltétel nélkül a kezébe helyezem a sorsomat, és nem aggódom miatta.

A lator az életét utolsó óráiban Jézus kezébe helyezte. És az élet itt nem csak a földi életre vonatkozik. Ő az örök életét bízta rá, mert bízott abban, hogy Jézusnál jó helyen lesz. Persze mondhatnánk, hogy mivel közel érezte a halált, nem igazán volt vesztenivalója, így könnyű volt ezzel a kéréssel Jézushoz fordulnia. De a másik lator viselkedése példázza, hogy ez nem így van. A halál közelsége számára nem volt elegendő ahhoz, hogy Jézusra bízza az életét, ugyanúgy gúnyolódott Jézuson, mint a kínzói. A társa azonban bízott, igaznak tartotta, hogy Jézus a Megváltó, és bízott abban, hogy ebben a megváltó kegyelemben neki is része lehet.

Pedig ha az érdemeit nézte volna, akkor valószínűleg nem mert volna Jézushoz fordulni. Ő maga jelenti ki, hogy jogosan van ítélet alatt, vagyis bűnöző volt, gonosztevő, aki az emberi igazságszolgáltatás törvényei szerint éppen kapott büntetését szenvedte. De abban a pillanatban, amikor megszólította Jézust, nem ez számított, és Jézus nem az élete alapján, a tettei alapján fogadta be őt a paradicsomba, hanem hit által.

Mert testvérek, a hit úgy is mondhatnánk, hogy a meggyőződésünk a nem látható dolgok létezése felől. A hit az Istentől kapott képességünk arra, hogy érzékeljük Őt és láthatatlan világát. Az öt érzékünk mellé, amelyek által a körülöttünk lévő világot vagyunk képesek felfogni, megismert, Isten hatodikként adja a hitet. Mindazt, amit Isten értünk tett vagy amit nekünk mond, csak a hit által tudjuk valóságként kezelni.

Azért van szükség rá, hogy a Szentlélek gerjessze, ébressze bennünk a hitet, mert a bűn következtében az kialudt. A hit volt a kommunikációs csatorna Isten és ember között, de ez a csatorna beomlott, tönkrement, megsemmisült. És Isten teremtő szava szükséges hozzá, hogy újra ép legyen. Ezért van az, hogy a hit hallásból van, ahogy a Római levélben olvassuk: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” – mert az isteni teremtő erőre van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán képesek legyünk a hitre.

Ha halljuk Isten szavát, ha a Szentlélek dolgozik bennünk, kezdi újra kiépíteni a kommunikációs csatornát Isten és közöttünk, akkor leszünk képesek arra, hogy hit által válaszoljunk Isten megszólítására, amit a kegyelem által intéz felénk. A hit akkor kinyújtott kézzé válhat, amivel elfogadjuk Isten kegyelmi ajándékát, Jézus váltságát, őt magát.

A hit által tudjuk elfogadni Istentől amit ő adni akar nekünk, ebbe beletartozhat próba, veszteség, öröm, különböző élethelyzetek, de legfőképpen a Krisztus általi üdvösség. A kereszten a latorban hit ébredt, és elfogadta ezt a kegyelmet. Felismerte kicsoda Jézus, és rá tudta bízni magát, és ez elég volt. Nem kellett hozzá semmi más.

A Sola fide jelmondat volt Luther egyik alapvető tanítása, ami eltért az addigi egyházi gondolkodástól. A Rómaiakhoz írt levél nyomán jutott el erre a felismerésre, ahol azt olvasta: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Az ige benne is hitet ébresztett, ismeretet és bizodalmat, és ez által ismerte fel, hogy az üdvösségre nem a jó cselekedeteken át vezet az út, pláne nem a vezeklés különböző formáin át. Hogy a magigazulást kizárólag hit által nyerhetjük el. A jó cselekedetek a hitnek csak bizonyítékai lehetnek.

Hogy Isten üdvözítő kegyelme ránk nézve, rád és mindegyikünkre nézve akkor válik valósággá, ha hittel elfogadjuk azt. És az üdvösség szempontjából csak ez számít. Elhiszem-e hogy Isten annyira szeret engem, hogy a legnagyobb áldozatot hozta meg értem, hogy a Fiát küldte kifizetni azt a kifizethetetlen adósságot, amit én halmoztam fel a számlámon. Elhiszem-e azt, hogy egyedül Krisztusért van lehetőségem ismét az Atyával lennem, ismét gyermekének mondani magam.

Elhiszem-e, hogy gondoljam magam földi mérce szerint bármilyen jónak is, az sosem lenne elég jó az Isten mércéje szerint, mert az emberi jó is valójában rossz. De Krisztus tökéletes, és ő mérettetik meg helyettem. Elhiszem-e, hogy ezt nem tudom és nem kell kiegészítenem, semmit sem kell hozzá tennem. Az, hogy a hit által az életem változik, hogy jobb lesz, hogy én magam jobb leszek, az az Isten helyreálló kapcsolatom következménye, de nem azért jár nekem az üdvösség.

Azért épp a lator történetét hoztam a mai napon, mert ebben az esetben világos és egyértelmű, hogy ez az ember semmit sem tett a megváltásért, csak hitt. „Csak” hitt, és akkor itt nagyon erős idézőjelben van a csak, mert sokan nem jutnák el idáig, ameddig ez a bűnöző. Nagyon sokan hallják Isten szavát, ha ugyan hallják, mert hányan halljuk csak füllel, de szívvel nem. A Szentlélek sokakban elkezdi újjáteremtő munkáját, sokan elindulnak a hit útján, eljutnak az első lépcsőfokig talán, vagy épphogy felemelik a lábukat.

Eljutnak odáig, hogy hisznek egy felsőbb hatalomban, elhiszik vagy épp csak lehetségesnek tartják, hogy létezik Isten, elhisznek valamit Jézusról, egyet is tudnak érten a tanításaival. Éppen csak rábízni nem tudják magukat. Hiányzik a szívbéli bizodalom, hogy elengedjek mindent ebben az életben, amiről úgy hiszem, hogy az tart meg, és bízzam abban, hogy Jézus megtartó ereje elég lesz számomra.

Olyan sokan fordulnak vissza ezen a ponton a hit útján. Mert a kéz, ami elfogadhatná az Isten által nyújtott ajándékot, nem üres. Sok minden van benne, amihez ragaszkodunk, és úgy érezzük, elveszítjük, ha Isten ajándékát elfogadjuk. Pedig Jézus azt mondja, mindazt ráadásként megkapjuk.

Testvérek, olyan szánandóak vagyunk sokszor mi emberek. Verejtékkel, fáradtsággal küzdünk azért, hogy mindenünk meglegyen, amire vágyunk, és közben nem vesszük észre, hogy amire a leginkább szükségünk van, azt taszítjuk el magunktól. Pedig ott van, Isten felkínálja, neked is, nekünk is. Minden egyes igehirdetés, minden egyes igeolvasás alkalmával. És ha egy pillanatra fel tudunk hagyni az önmagunkért való aggodalommal, a szerzett javainkért való aggodalommal, és olyan biztonsággal tudjuk Jézus kezébe tenni az életünket, mint a lator, akkor a miénk is lesz ez a kegyelem. Az mién Jézus igazsága Isten előtt. Hogy ettől tökéletes, problémamentes lesz-e az életünk? Nem. Nem, mert akkor is a még nem, már igen állapotban fogunk élni. Még bűnösök, de már megváltottak. Még ebben a világban, de már Istenhez tarozva. De a helyünk már ott van az ő királyságában. Ámen.