2017.02.12.

Isten Fia evangéliumának kezdete - Márk 1.

Lekció: Márk 1,1-5.

Textus: Márk 1,6-8.

Svábhegy

Református Bibliaolvasó Kalauzunk szerint ezen a hét­végén kezdjük el olvasni Márk evangéliumát. Ezért arra gon­dol­tunk, hogy a következő időszakban havonta legalább egy­szer, merüljünk el ennek az evangéliumnak az üzenetében, le­gyen szó Márk írásának, teológiai látásának, Jézusról szóló ö­römhírének a sajátos vonásairól.

Én magam, minél jobban elmélyültem ennek a bibliai könyvnek a szövegében, annál inkább arra jöttem rá, hogy ez az irat mennyire nagyszerű, milyen csodálatos! Szeretném ezt a felismerésemet, ezt az örömömet megosztani veletek ked­ves testvérek már ebben az első igehirdetésben is! Hiszen úgy voltam vele elsőre, hogy ez a legrövidebb a négy evangélium kö­zül, mi újat mondhat nekem? Ami Márk szövegében benne van, az szinte teljes egészében benne van Máté és Lukács hí­res, nagy evangéliumaiban is, csak azokban sokkal színeseb­ben, érdekesebben.

Azt eddig is tudtam, hogy minden valószínűség szerint ez az evangélium volt időrendben az első, és hogy Márk a­nya­gát átvette Máté és Lukács is, de az nem nagyon érdekelt, hogy miért hagy el Márk annyi mindent, ami a másik két szi­nop­tikus evangélista számára olyan fontos. A szerző nem mu­tatkozik be úgy, mint Lukács a maga írása elején, nem mond sem­mit Jézus gyermekkoráról, nem írja le a Hegyi Beszédet, sőt alig-alig idéz Jézus tanításaiból, viszont az egész evangé­lium majdnem felét Jézus utolsó hete, a passió története teszi ki. Az is különös, hogy Márk, miközben az evangélium első mon­datában kerek-perec megmondja, hogy miről, kiről fog írni, - „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete” - mégis végig visz írásán egy furcsa motívumot, az ún. Mes­siás-titkot. – Mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy Jézus feltűnő mó­don tiltja meg mindazoknak, akik benne felismerték a megígért Messiást, hogy erről másoknak beszéljenek. Más­részt azt, hogy ebben az evangéliumban játszik a legnagyobb szerepet a tanítványok értetlensége. Az, hogy egészen Jézus haláláig és fel­támadásáig nem világos számukra, hogy ki is valójában az, aki elhívta őket. Kicsoda az a különös názáreti tanító, akinek a követésére szegődtek? Ez a titok, - amely az olvasó számára mégsem titok, hiszen az első mondat feltárja a lényeget - vé­gül aztán a golgotai kereszt alatt lepleződik le, a­mikor a római százados kimondja: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” S van még egy fontos tudnivaló. Az egyházi ha­gyomány és a legújabb teológiai kutatások szerint Márk e­vangéliuma Péter a­po­stol római igehirdetéseinek feljegyzése­iből született, amit több részlet is igazol. Sok mondat „és”-sel kezdődik. Ez egy­részt zsidó hatás, másrészt az egyszerű em­berek beszédére jellemző; és-sel az ókorban is csak iskolázat­lan emberek kezdték mon­dataikat. Sok mondat „pedig ugyan­is”-sal fejeződik be. A görög 'gar' szó a következőket is jelen­ti: „ami pedig azt il­le­ti”; vagy: „igaz is”, „jut eszembe”, „e­gyébként”. Ezek az élő beszéd nyomai, amelyeket Márk nem csiszol, nem önt iro­dal­mi formába, hanem szinte egy az egy­ben úgy írja le, ahogyan Péter egyszerű, hétköznapi elbeszé­léséből hallotta. Így csak kö­tetlen, élőszavas kommunikáció­ban beszél az ember.

Összefoglalva: ez az első és legrövidebb evangélium, amely egy szemtanú elbeszéléseiből állt össze; majdnem a fe­le Jézus szenvedésével foglalkozik; nem a tanítások, hanem az események, a történések a hangsúlyosak benne; elhagy sok rész­letet, hogy a lényegről szólhasson: az Isten Fiát úgy mu­tathassa be, mint a megfeszített Messiást, akinek a személye, kül­detése titkát csak a kereszt alatt, hit által lehet megérteni!

Testvérek, megvallom nektek, én mindezt eddig is tud­tam, a gyülekezeti bibliaiskolán annak idején el is mondtam. Vi­szont a készülés közben kezembe került egy könyv, amely egészen új megvilágításba helyezte ezeket az információkat, és engem nagy lelkesedéssel töltött el az evangélium mélyebb megértése érdekében. A szerzőpáros szerint Márk egy drámát a­kar elénk tárni, ezért a korabeli drámáknak megfelelően for­mázza evangéliumát. Irodalmi szempontból Márk az antik drá­mák egyik alfajával, az ún. felismeréses drámákkal mutat rokonságot. Azokban is az a helyzet, ami Márk evangéliumá­ban: min­den, ami történik, a végponttól visszafelé nyeri el ér­telmét, miközben minden e végpontra, a keresztre mutat elő­re. Márk azonban a drámát, mint műfajt csupán eszközként használja egy sokkal magasabb rendű vagy inkább mélyebb cél ér­de­kében. Ez pedig a beavatás. Márk a megváltás és a Megváltó titkába akar beavatni minket. Ennek a célnak meg­felelően hasz­nálták a római keresztyének Márk evangéliumát.

Mint a többi evangélium, Márké is azért íródott, hogy a keresztyén gyülekezetekben bizonyos időközönként fel­ol­vas­sák. Ilyen jellegű felolvasás a közösség ünnepi istentisztelete­in történt. Az első keresztyén gyülekezetek a ma ismert nagy ünnepek közül egészen a 3. sz-ig csak a húsvétot ünnepelték. Mivel vezetőik döntő többsége zsidó származású volt, e­zért ezek az ünnepek zsidó mintákat követtek. Ahogyan a zsidók a pászka éjjelén felidézték Isten szabadító tetteit, az egyip­to­mi kivonulást, a honfoglalást, úgy cselekedtek a keresztyének is: felidézték Isten szabadító tettét, a legnagyobbat, amit Jé­zus­ban végzett el. Ünnep és olvasmány tökéletes egyezése Márk írásában minden a keresztre, a lényegre mutat. Nem vé­let­le­nül kapta a Gyökössy Endre által írt Márk magyarázat sem ezt a címet: A Lényeg. Logikus, hogy amikor az őskeresztyé­nek a megváltó kereszthalált és feltámadást ünnepelték hús­vét éjszaka, akkor erről olvastak. S ha ez így volt, honnan ol­vas­hat­ták volna fel alkalmasabban, mint abból az evangéli­umból, amely szemmel láthatóan erre, a keresztre koncentrál? A­mi­kor ezt én magam is megértettem, akkor jutott eszembe két mai példája is annak, hogy ez az evangélium mennyire di­na­mi­kus, mennyire lüktető, mennyire drámai.

Sok gyülekezetben tartanak ún. Kereszt-Kérdés beszél­getés sorozatokat azok számára, akik még nem hallották az ö­römhírt. A program honlapján található bemutatkozásból idé­zek: „A Kereszt-Kérdések szeretné újra a figyelem közép­pont­já­ba állítani Jézus Krisztus varázslatosan vonzó, de az Ő követésével járó nehézségeket sem rejtő Evangéliumát, még­pedig Márk evangéliuma tanulmányozásának segítségével. A sorozat célja, hogy rádöbbentse a hallgatókat Márk olvasása és meg­be­szélése által Isten kibeszélhetetlen kegyelmére: az Atya elküldi egyetlen Fiát, hogy meghaljon a kereszten, el­hordozva azt a büntetést, amit nekünk kellene, és vállalva az elhagyatottságot, hogy nekünk soha ne kelljen megtudnunk, mi az. A so­ro­zat ezt az Evangéliumot akarja visszaadni annak minden gazdagságával, hogy Isten nagysága nyilvánvalóvá válhasson min­den­ki előtt.” – Nem különös, kedves testvérek? A 21. században is épp Márk evangéliuma feldolgozása révén lehet közel hoz­ni az evangéliumot a ma embere számára? Mi is ezt szeretnénk tenni ebben az igehirdetés sorozatban. A má­sik példa: né­hány éve Magyarországon is több helyütt bemu­tatták az ún. Márk drámát, ami nem más, mint Márk evangé­liumának „szí­nielőadása” diákkörösök vagy gyülekezeti ta­gok által. Idézek a drámát bemutató honlap szövegéből: „Az előadás Márk e­van­géliumának teljes történetét feldolgozza. A darab egy kör alakú térben játszódik, ahol a nézők számára a székeket egy kör­be rendezik el, úgy, hogy középen maradjon elegendő hely a „színészeknek”, a székek között van 3 kive­zető „folyosó”, a székek mögött pedig egy „kerengő”. A da­rabban körülbelül 15 „színész” vesz részt, akik a közönséget is bevonják a já­ték­ba. A Márk Drámában nincs jelmez, nin­csenek kellékek, nincsenek mikrofonok, nincs narrátor, és a Bibliához való hűségen túl nincs kötött forgatókönyv sem. A darab mindössze 90 perces, érdemes tehát egyben bemutatni a teljes evangéliumot. Mi­vel Márk evangéliuma rendkívül mozgalmas, könnyen előadható úgy, hogy az látványos és fordulatos legyen, s eközben a nézőt is résztvevőéjévé teszik a történetnek, emberközelivé teszik számukra az evangélium történetét, és megmozgatják ér­zelmeiket is.” – Nem érdekes, kedves testvérek? A mai, posztmodern utáni ember is felfede­zi, hogy ez az evangélium mennyi­re sodró lendületű, mennyi­re eleven, a szó szent értelmében mennyire színpadias! A kér­dés csak az, bevonhat-e min­ket is a darabba, vagy kívülállók maradunk? Részesévé leszünk-e Jézus és a tanítványok drá­májának és katarzisának, vagy érin­tetlenek maradunk? Hűvös tárgyilagossággal szemléljük-e a történéseket, vagy átéljük-e, hogy mindez miattunk, he­lyet­tünk és értünk történt? Passzív nézőből, hallgatóból bárcsak aktív résztvevővé lennénk már ma is, amikor a dráma pro­ló­gu­sa, előszava felhangzik!

Mielőtt ugyanis a három nagy felvonásra sor kerülne, elhangzik az előszó. Miről szól „az Isten Fia evangéliu­má­nak kezdete”? Tartalma és funkciója hasonlít az antik drámák elő­szaváéhoz. Ahogy ott, úgy itt, az evangéliumban is fellép a hír­nök, akinek csupán az a dolga, hogy bemutassa a főhőst, elmondja a kiinduló információkat. Ez itt Keresztelő János. A drá­mában a prológszínész, miután feladatát teljesítette, eltű­nik, nem látni többé a színen, ahogy Keresztelő Jánost sem lát­juk többé, csupán kivégzése történetét halljuk majd jóval később. Ez az előszó másféle, mint a másik három evangéliu­mé. Nem hallunk Jézus családfájáról, születéséről, templomi bemutatásáról. Márk 'in medias res' kezdi elbeszélését, azon­nal a drá­mai események sűrűjébe dobja az olvasóit. A 2-3. versben alighogy elhangzik egy ószövetségi prófécia, máris be­tel­je­se­dik: a 4. versben már jön is az, akiről szól: Kereszte­lő János. Majd alighogy az ő próféciája elhangzik a 7-8. vers­ben, máris be­teljesedik, mert a 9. versben már jön is az, akiről szól, Jézus, hogy megkeresztelkedjen János által. Tehát két prófécia be­tel­jesedésével nyit Márk, s erre a beteljesedésre u­tal a szóhasználat is. A két prófécia az emberek szeme láttára lett va­ló­ság­gá. Ma arra figyeljünk, hogy mi jellemzi Keresz­telő János fellépését?

Ami János megjelenését illeti, az egy szóval össze­foglalható kedves testvérek, ez pedig az azonosulás. Keresz­telő Já­nos azonosul azzal, amit képvisel: Isten szavával, saját küldetésével, a pusztával, ahol tartózkodik, és a hittel. Az a­zo­no­su­lásban eleve van valami teremtő erő. Amivel azonosu­lok, az leszek. Márk előszavában Keresztelő János négy do­loggal azo­nosul. Mindegyik azonosulás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Isten ígérete beteljesedjen az életében. Ez a négy azono­su­lás lehetne a mi életünk része is.

1./ János először is azonosul Isten szavával. Hát nem gyönyörű élethivatás ez? Keresztelő Jánosról, mint hír­nök­ről, azt mondja Márk, hogy kiáltó szó a pusztában. Az eredeti szöveg szerint egész pontosan azt mondja: a pusztában kiáltó­nak a szava, vagyis maga a Szó. Ez a szó az Isten szava. Ez­zel azonosul János. Ám nem csak azzal a néhány szóval, amit ki­mond, hanem Isten teljes ószövetségi szavával. Mert az Ó­szövetség lényege van benne prófétai kijelentésében. Hiszen Is­ten kezdettől a Messiás elküldését ígérte. Már az ún. őse­vangéliumban felhangzik ez, az 1Móz 3,15-ben, ahol a kígyó­nak ezt mondja Isten: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet ta­pos­sa, te meg a sarkát mardosod.” Igen, el fog jönni az asszony utódja, a Messiás, és eltapossa a kígyó, a sátán fejét. Ezért is lesz abszolút értelemben ÚR Ő. ÚR mindnek felett. A bűn és a halál felett is. Ugyanezt az ősevangéliumot ismétel­ték a pró­fé­ták, s most ezt hirdeti Keresztelő János is. Ez az a teljes Ószövetséget magába foglaló isteni szó, amivel azono­sul.

Ebből adódik számunkra a kérdés: mikor olvastuk vagy hallgattuk úgy Isten szavát, hogy azonosultunk is vele? A­mi­kor nem csak egy vasárnapi prédikációt jelentett a számunk­ra, hanem eggyé váltunk vele. Amikor egyszer csak azt érez­tük, hogy benne vagyunk a történetben, a drámában, velünk történik az, amiről szó van. Vagy fordítva: hogy az van mi­ben­nünk: egyszer csak elkezd élni bennünk, uralja a gondola­tainkat, érzéseinket. A szívügyünkké lesz. Ha létrejön egy i­lyen a­zo­no­sulás az ÚR szavával, akkor ott mindig történik valami! Ezt a történést maga Isten szava biztosítja, mert o­lyan a ter­mé­szete, hogy benne van a változtatás.

2./ A másik: János azonosul a feladatával. Ez nála a prófétai küldetést jelenti. Nem csak elvégzi, megcsinálja, plá­ne nem letudja, hanem azonosul vele. Miből derül ez ki? Ab­ból a részletből, ami az öltözködését és étkezését írja le, és a­mi szá­munkra vele kapcsolatban a legbizarrabb lehet, talán még taszító is: „János ruhája teveszőrből volt, derekán bőrö­vet vi­selt, sáskát evett, meg erdei mézet” (6.v.) Ezzel elsősor­ban nem aszkéta életmódját akarja kifejezni Márk. Sokkal in­kább azt mu­tatja be, hogy János öltözéke a pusztai próféták öltözékéhez hasonló. Közülük is főleg Illés öltözékéhez.

Miért kell erre a párhuzamra felhívni a figyelmet? Mert Malakiás prófétán keresztül Isten kijelentette, hogy a Mes­si­ás fellépését meg fogja előzni Illés második eljövetele: „Én pe­dig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚR­nak nagy és félelmetes napja.” (Mal 3,23) Most pedig Keresztelő öltözete olyan, mint Illésé, akinek a ruhája szintén teve­szőr­ből volt, és bőröv volt a csípője körül. János ugyanazon a tá­jon is jelenik meg, ahol Illés elragadtatott: a Jordánnál. Mind­ezzel azt üzeni Márk, hogy János szolgálatában valósul meg Illés második eljövetele. A sáska és az erdei méz pedig egy­szerre szimbolizálja a nélkülözést és a teljességet. Én még nem ettem sült sáskát, de tudom, hogy van köztünk, aki már i­gen. Állítólag finom, és a csirkehúsra emlékeztet az íze. Az Ószövetségben, Jóel könyvében mindenesetre a végidőkre í­té­le­tére utal, amikor nem lesz más ennivaló. A méz viszont a pusztai vándorlás étele, mert a manna íze, amivel a kivonulás ide­jén táplálta Isten a népét, a vadmézhez vagy a mézeska­lácshoz volt hasonló. Tehát a János körüli jelképek, az öltözé­ke és a tápláléka is arra a rendkívüli időszakra mutat, amelyet a próféták így neveztek, hogy Illés második eljövetele. Ez egy egé­-szen új korszakot jelent. Egyszerre kezdet és vég. A Galata 4,4-ben Pál apostol „az idő teljességének” nevezi. Az Ó­szö­vet­ség vége, és az Újszövetség kezdete. A végső döntés ideje kezdődik el. Még rövidebben: A vég kezdődik. Az az időszak, a­mi­kor még döntenünk lehet megtérésről és életről. Kegyelmi időszak ez, de már a vég kezdete. És ez ma van, az evan­gé­li­um hallgatásakor. Ezzel cseng egybe János tevékeny­sége, hogy „hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsá­natára.” (4.v.) Nem végzett mást, csak ezt. Ennyire azonosult a szolgálatával. Minden ezt az azonosulást mutatta nála: az öltöz­kö­dé­se, táplálkozása, és tevékenysége.

Kérdés persze, hogy mennyire tudunk azonosulni azzal a feladattal, amit Isten bízott ránk? Egyáltalán tudjuk-e, mi ez? Isten mindenkinek szán valamilyen feladatot. Ha pe­dig már tudod, mi az Úrtól rendelt feladatod, akkor vajon ho­gyan vég­zed? Csak letudod, vagy azonosulni is tudsz vele? Legyen az a gyermekeid nevelése, az egyetemi tanulmányaid, a hét­köz­napi munkád, a háztartás vezetése, vagy a gyülekeze­ti szolgálatod. Azonosulni vele azt jelenti, hogy belülről faka­dó­an vé­gezzük. Van egy belső hajtóerő, ami ösztönöz, inspi­rál, vezet. S ez valami olyan örömmel jár, amit nehéz szavak­ba ön­te­ni. De ez a belső erő akkor is működik, amikor nem jár vele öröm, amikor se kedvünk, se akaratunk nincs ahhoz, hogy fog­lal­kozzunk az Istentől kapott feladatunkkal. De ha azonosulunk az Úrtól kapott feladatunkkal, akkor egyrészt addig nem is­mert örömöt ismerünk meg, másrészt egy égető belső kényszert. Ilyen ez a belső erő. Vajon ismered-e ezt a belülről fa­ka­dó e­rőt?

3./ A harmadik azonosulás számunkra, mai emberek számára talán a legnehezebb. János azonosul az üres pusztá­val. Nem csak „keresztelt a pusztában” (4.v.), hanem ott is élt. – Mi van ebben a képben? A puszta a prófécia kitüntetett he­lye. A szentföldi pusztához hasonlót európai ember elkép­zelni sem tud. Még távolról sem hangzik semmi nesz, a kul­túrvilág pissze­nése sem. A szentföldi sivatag csöndje olyan, mint a tökéletes semmi. Keleten dolgozó régészek mondják, hogy az em­ber az ilyen pusztában elkezdi hallani saját belső­jének a hangját, és ez majdnem kibírhatatlan. Nem véletlen, hogy a nyu­ga­ti ember folyamatosan hangforrásokkal veszi körül magát. Otthon is folyamatosan szólnia kell valami ze­nének, utazás alatt is, autóban, felhallgatóról, mindig.

Miért? Van ennek egy mély, lelki, tudat alatti oka: fé­lünk a saját belsőnk hangjaitól. Ki akarjuk zárni. Ezért nem ké­pe­sek sokan a belülről jövő hangokat, jelzéseket fogni. A­mikor János azonosul a pusztával, azt jelenti ez, hogy nem csak ott tar­tózkodik, hanem ott van. Egész lényével ott van, benne van. A csendben van. És - ahogy Gyökössy Endre írja - ez a csend egyszer csak megcsendül, és hangot ad. Isten hangját. János esetében ez azt is jelenti, hogy nem volt benne más szó Is­ten szaván kívül.

Vajon bele merünk-e menni a puszta csöndbe? Bármi­lyen félelmetesnek és kibírhatatlannak is képzeljük, bele me­gyünk-e legalább egy kis időre? Legalább vasárnap, az Úr napján, ami az elcsendesedés időszaka is. Bátorítalak benne­teket, hogy próbáljatok azonosulni a pusztával, a puszta csendjével. Mert a hallgatásnak nem csak ára van, hanem ju­talma is. Ez a ju­talom pedig Isten megcsendülő szava. Ki tud­ja, lehet, hogy egy ilyen megcsendülő szó hiányzik csak ah­hoz, hogy Ist­en­nek valamilyen ígérete megvilágosodjon és beteljesedjen a számodra

4./ Végül a negyedik: János azonosul a hittel. Miből látszik ez? János hisz, és beszél. Amit hisz, arról beszél is. A hit nem lehet néma. Aki azonosul a hitével, az nem tud nem beszélni róla. Ugyanaz történik itt, mint amit Péter így mon­dott a Nagytanács előtt: „nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel.4,20.) Aki soha nem beszél a hitéről, az vizsgálja meg: azonosult-e egyáltalán ve­le? Te vajon beszélsz-e a hitedről? Ez napjainkban különösen élesen ve­tődik fel itt Európában. Mert Európa nem hogy nem beszél keresztyén hitéről, hanem egyenesen megtagadja azt. Ez pe­dig vákuumot hoz létre, aminek szívóereje van. Beszip­pant hitetlenséget, beszív hiszékenységet, vagy más hiteket. Ezo­té­ri­át, távol-keleti vallásokat, iszlámot. Ha nem beszélünk róla, először megerőtlenedik bennünk, majd kiürül, és a he­lyében ke­letkező vákuumba beszívódik valami más. A néma hitnek szívó ereje van. A megszólaltatott hitnek viszont te­remtő ereje van. Mert Isten szavában, az Igében, mint a mag­ban teremtő hatalom van ma is. Nézzük csak, hogy Jánosnál mi történik, mi­u­tán beszél a hitéről? Ott teremnek sokan: „ki­ment hozzá Júdea egész vidéke”, és változást indít el az éle­tükben: „meg­val­lották bűneiket” és megkeresztelkedtek (5.v.)

Testvérek, mindannyiunk hitre jutásában vannak olyan emberek, akik előkészítettek minket az Istennel való ta­lál­ko­zásra. Akik segítettek, hogy közelebb jussunk az Úrhoz. Akik felhívták a figyelmünket, hogy több az élet annál, mint amit gondoltunk, vagy hogy van kiút abból a válságból, amiben vagyunk. De fordítsuk csak meg: Keresztelő János példa is. Ne­künk is van ilyen feladatunk. Másokat útbaigazítani, má­sokat felkészíteni az Istennel való találkozásra. Ehhez ugyan­ez a já­nosi azonosulás kell. És még valami: önkorlátozás. Já­nosból voltak, akik messiást akartak csinálni, de ő nem en­gedte. Nem ő volt a végcél, csak egy állomás. Ez igaz ránk is, ez igaz a gyülekezetre is, az egyházra is. Nem mi adjuk az üdvös­sé­get, nem az egyházra kell rátalálni, nem én adom a hitet, hanem Isten. Akihez tovább küldjük a keresőt. De nem mi va­gyunk a lényeg. Ma, mint egy színházi világosító én i­gyekeztem a reflektorfényt Keresztelő Jánosra irányítani. De ő egyből to­vábbmutatott a főszereplőre Jézusra, aki összeha­sonlíthatatlanul nagyobb nála.

Így áll előttünk János Márk előszavában: hírnökként, epizódszereplőként, akinek csupán az a dolga, hogy bemutas­sa a főhőst, előkészítse a színre lépését. Ám János ezt a csu­pán-t, ez a mellékszerepet csodálatosan töltötte be. Mert töké­le­te­sen azonosult azzal, amit képviselt: Isten szavával, felada­tával, a pusztával, ahol tartózkodott és a hittel, amiről beszélt. Az ő példája segítsen abban, hogy mi is azonosulhassunk ez­zel a néggyel, s ezáltal ez a mai nap a mi életünkben is az Is­ten Fia evangéliumának régi vagy új kezdete legyen! Ámen.