2017.02.05.
Mit keresünk?
Textus: 2Krón 11,1-17

Kedves testvérek, a felolvasott igeszakasz Izrael népének és országának kritikus időszakáról ír. Salamon halála után fia, Roboám lett volna a trón várományosa, mint a dávidi dinasztia sarja. Jeruzsálemben és a déli területeken meg is választották őt királynak. Északon azonban, különösen ott, ahol Salamon építkezései miatt sokan szenvedtek a kényszermunka és a különböző kirótt terhek alatt, Roboám megválasztása már korántsem volt ilyen evidens. Amikor Roboám Sikembe ment, hogy királlyá tegyék, megjelent Jeroboám, Salamon egyik tisztviselője, aki korábban éppen Salamon elől Egyiptomba menekült. Róla szólt egy prófécia, ami azt jövendölte meg, hogy Izrael tizenkét törzséből tíz az övé lesz.

Jeroboám Sikemben azt kérte Roboámtól, hogy könnyítsen azokon a terheken, amelyeket Salamon a nagy építkezések miatt rótt a népre. Roboám fiatal tanácsadói javaslatára azonban kemény választ adott: „Apám nehézzé tette igátokat, én még nehezebbé teszem. Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én meg majd szeges korbáccsal!” Az északi országrész erre válaszul Jeroboámot választotta meg királyának, és az ország kettészakadt. Ahogy azt a felolvasott igében hallottuk, Roboám sereget gyűjtött, hogy megtámadja az északi országrészt, de Isten akaratát követve végül elállt szándékától.

Az ország azonban nem csak politikailag, vallásilag is kettészakadt. Jeroboám pogány kultuszoknak kezdett áldozni, és elkergette Isten papjait az északi országrészből, akik ezért Júdába és Jeruzsálembe menekültek. És azt olvassuk, a papok után azok is Jeruzsálembe mentek Izrael valamennyi törzséből, „akiket szívük arra indított, hogy keressék Izrael Istenét, az Urat, és áldozzanak őseik Istenének, az Úrnak”.

És a mai napon éppen emiatt a mondat miatt foglalkozunk ezzel az igével. Keresők istentisztelete van ma. Különösebben nem is kell magyarázni, hogy mit is jelent ez, mert a mai spirituális közegben megszokott már ez a kifejezés, hogy valaki kereső, hogy valaki keresgél. Ugyanakkor az is kialakult bennünk, hogy ha valaki nem azt mondja nekünk, hogy ateista, hanem azt, hogy kereső, akkor örülünk, és megcsillan a remény, mert abból indulunk ki, hogy aki keres, az talál.

Én azonban a felolvasott ige kapcsán azon gondolkodtam el, hogy vajon miért van az, hogy sokan évekig vagy egy életen át csak keresnek. Miért nem igazak sokakra Jézus szavai: „Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.”? Miért van az, hogy oly sokan csak kérnek, de látszólag nem kapnak, csak keresnek, de látszólag nem találnak, csak zörgetnek, de látszólag nem nyittatik meg nekik? Valami furcsa játéka lenne az az Úrnak, és válogatna közöttünk?

Nem hinném. De gondoljunk bele kicsit magának a szónak a jelentésébe: keresni. Általában ez azt jelenti, hogy valami olyasmit keresünk, amit elveszítettünk, és amiről tudjuk, hogy elveszítettük. Azért keressük, mert hiányzik, mert szükségünk van rá. Vagy ha még nem volt a miénk, mint egy gyógymód vagy egy megoldás, akkor is azért keressük, mert nagyon fontos, életbevágó, hogy meglegyen. És el tudjuk mondani, mi az, amit meg szeretnénk találni. Ha elveszítem a kulcsomat, akkor meg tudom mondani, hogy azt keresem. Ha kutató orvos vagyok, el tudom mondani, milyen gyógymódot keresek. Ha a barátomat veszítettem, akkor el tudom mondani, hogy egy újabb baráti kapcsolatot keresek.

Azonban amikor lelki, spirituális értelemben mondjuk azt, hogy keresünk, akkor nagyon gyakran e mögött nincs meg az, hogy mit is keresünk valójában. Kereső vagyok. De  mit keresel? Bizonytalan válaszok szoktak érkezni erre a kérdésre. Keresem a boldogságot? Az élet értelmét? Valami belső megnyugvást? Ki tudja? Nem is tudom, mit keresek igazán. Talán ezért nem is találom.

Miközben Izrael egész népe és országa azzal van elfoglalva, hogy politikailag helyezkedjen és állást foglaljon, jó látni azt, hogy Izrael valamennyi törzséből voltak olyanok, akik az Urat keresték. Azért próbálom újra és újra idézni ezt a mondatot, hogy megragadjon a fülünkben, hogy nem csak úgy általában kerestek valamit, valakit, akárkit, hanem az Urat keresték, Izrael Istenét, őseik Istenét. Vagyis tudták, hogy kit akarnak megtalálni, hogy kihez akarnak eljutni. Az Úrhoz, nem máshoz.

Ez nagyon fontos útmutatás mindannyiunk számára, és nagyon fontos kérdés is. Vajon mi, akik ma itt vagyunk, a keresők istentiszteletén, mindannyian ilyen egyértelműen el tudnánk mondani, hogy igen, én az Urat keresem, az Istent. Azért vagyok itt, mert őt akarom megtalálni. Nem csak úgy vaktában tapogatózom, hanem szándékosan jöttem ide, mert úgy vélem, itt találkozhatom az Úrral.

Hogy fontos-e a helyszín, nem lehet akárhol találkozni az Úrral? Nem lehet akárhol megtalálni őt. Az igéből úgy tűnik, nem. Azok, akik keresték az Urat, úgy érezték, hogy ott, ahol gonosz szellemeket szolgálnak, ott, ahol kézzel csináltatott borjak áldoznak, ott nem jó keresni az Urat. Alázat kell ezt belátni. Alázat azért, mert mi emberek szeretjük azt hinni, hogy mindent mi irányítunk, hogy csak az van ránk hatással, amit engedünk, hogy hatással legyen ránk. Azonban ez az esetek nagy többségében nem így van.

Minden hatással van ránk, amit átélünk, amivel kapcsolatba kerülünk. És alázat kell ahhoz, hogy beismerjük, vannak helyzetek, amelyekbe nem szabad belemennünk, mert a ránk gyakorolt hatását nem tudjuk kontrollálni. Hihetjük azt, hogy mi gonosz szellemek és bálványok között is megtalálhatjuk az Urat, szép, hogy ezt hisszük, de balgaság. Mert ha átéljük a gonosz szellemek közelségét, ha áldozunk a bálványok előtt, az hatással van ránk, azt még az erős hitűek se tudják kizárni, hát még az, aki csak keres.

Izráel törzseiből, akik keresték az Urat, azért mentek Jeruzsálembe, mert nem akartak a gonosz szellemek és bálványok között keresgélni. Mi vajon miért tesszük sokszor mégis ezt? Karácsonykor arról beszéltem, milyen csodálatos lenne, ha mindenki, akinek kétségei, kérdései vannak az Isten igéjével kapcsolatban, az itt tenné fel a kérdését, itt az Isten házában, a gyülekezetben. Mégis, kérdéseikre a választ sokan máshol, más vallásokban, más misztikus irányzatokban, régi, de újonnan felfedezett és sokszor lebutított spirituális gyakorlatokban keresik.

Miért nem ott keresünk, ahol találhatunk is? Lehet, hogy nem akarjuk végérvényesen eldönteni, hogy kit keresünk? Lehet, hogy nem merjük kimondani, hogy igen, és az Urat keresem? De mitől félünk? Attól, hogy ha kimondjuk, akkor el kell köteleznünk magunkat? Attól, hogy ha kimondjuk, mi az Urat keressük, akkor azzal besoroljuk magunkat egy csoportba, miközben mi egyediek akarunk maradni? Attól félünk, hogy esetleg megvetnek bennünket érte?

Sajnos ez sem ritka. Pár éve mesélte egy nagy nemzetközi cég vezetője, hogy amikor egy fontos pozícióra interjúztatott, az egyik jelentkezőről menet közben derült ki, hogy teológiát is végzett, de nem írta bele az életrajzába. Letagadta, mert attól félt, habókosnak tartják majd, és nem veszik komolyan. Olyan sok mindentől tudunk félni. Azoknak is volt félnivalójuk, akik egy ilyen zűrzavaros politikai helyzetben elindultak az ország minden részéről, hogy az Urat keressék. Félthették életüket, egzisztenciájukat, megítélésüket. Mégis útra keltek.

Ahogy szintén karácsonykor hallottuk, a keleti bölcsek is sok mindentől félhettek volna, sok okuk lett volna nem elindulni és nem megkeresni a megszületett királyt. Mégis útra keltek. Van, hogy fizikailag apró távolságokat kell csak megtenni, de lelkileg annál nagyobbakat. Van, hogy az bizonytalanság viharába kerülünk útközben, van, hogy majdnem elmerülünk a kényelem mocsarába. Van, hogy a kísértések kopogtatják jégesőként a hátunkat. És van, hogy a vágyaink képeznek csúszós talajt a lábunk alatt.

Nem könnyű a keresők útját végig járni. Fel is tehetjük a kérdést, egyáltalán érdemes-e. Csak akkor érdemes, ha tudjuk, hogy kit keresünk, és miért keressük Őt. Ha tudjuk, hogy Istent keressük, a mi Atyánkat, ha tudjuk, hogy azért keressük Őt, mert Ő úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk, hogy nekünk örök életünk legyen. Ha állhatatosak vagyunk, akkor bekövetkezik Jézus ígérete, és találunk, megtaláljuk Őt.

Annál is inkább, mert amikor úgy érezzük, hogy nincs jelen az Isten, vagy nem látjuk Őt, az azért van, mert nem rá nézünk. Mert Ő mindig jelent van, mindig várakozik, várja, hogy minél többen megtérjenek hozzá. Várja azokat, akik keresnek, sőt, Lelke által Ő maga segít bennünket a keresésben.

És ha megtaláltuk Őt, akkor kezdődik az az út, amit Krisztussal járunk végig egészen az örök életig. Amely során sokat kell tanulnunk, sokat kell megélnünk, sokat kell „gyakorolnunk”, hogy ne a saját, hanem a krisztusi indulat uralkodjon bennünk. És nem magától értetődő, hogy mindenki végig járja ezt az utat. Az utolsó felolvasott versben éppen azt hallottuk, hogy Roboám vezetésével a déli országrész csak három évig járt Dávid és Salamon útján, vagyis az Úr útján. Csak három évig.

Mert a viharok bizony ezen az úton is elérnek bennünket, és előfordul, hogy lesodródunk róla. De az evangélium az, hogy életünk utolsó lélegzetéig van lehetőségünk megtérni az Úrhoz, visszatérni hozzá. Ne erre a verzióra készüljünk, mert nem tudhatjuk, mikor lesz az utolsó lélegzetünk, de azt ne felejtsük el, hogy ő mindig vár, mint a tékozló fiú apja. Figyeli az utat, hogy érkezünk-e már. Te keresed Őt? Vagy megfordítva, te Őt keresed? Az Ő Lelke indítson mindannyiunkat a keresésre, és segítsen, hogy megtaláljuk Őt. Ámen.