2017.01.29.

„Elég neked az én kegyelmem” - Sola Gratia

Lekció: 2.Korintus 12,1-10.

Textus: 2.Kor. 12,9. Ef. 2,8-9.

Svábhegy

Kedves testvérek, ha Isten segít minket, akkor a Refor­máció megindulásának 500. évfordulóját a mi gyü­le­ke­ze­tünk is igyekszik méltóképpen megünnepelni. Ennek jegyében - az elmúlt héten elkészült 2017. évi Missziói Mun­ka­ter­vünk­ben - nemcsak az emlékezés és a hálaadás alkalmait, programjait terveztük meg, hanem mindenekelőtt a lel­ki-hit­be­li megújulás érdekében fontosnak tartott célokat fogalmaztunk meg. Ezek közül az egyik, hogy az első fél­év­ben havonta egy­szer végig­járjuk a reformáció félévezreddel ezelőtt kikristályosodott, hí­ressé vált jelmondatait az is­ten­tiszteleteken. Ha ezt az öt re­formátori igazságot egyetlen mondatban kellene összefoglal­ni, az a mondat így hang­za­na: Egyedül a Szent­írásból tudjuk meg, hogy egyedül Krisztus érdeméért, egyedül kegyelemből van üdvösségünk, és ezt egyedül hit ál­tal ragadhatjuk meg, a­miért egyedül Istené a dicsőség. Egyedül a Szentírás, egyedül Krisztus, egye­dül kegyelemből, egye­dül hit által és egyedül Istené a dicsőség. Sola Scriptura, Solus Christus, Sola gratia, Sola fi­de, Soli Deo Gloria. A fel­ol­vasott bibliai versek alap­ján ma elsőként a Sola gratia, egyedül kegyelemből jelmon­datát ve­gyük elő, mégpedig azért, mert ez mindent megelőz. Isten kegyelmének az a lényege, hogy megelőző kegye­lem.

A középkori egyház ugyanis azt tanította, hogy az em­ber szabad akaratából, személyesen közreműködik a sa­ját üd­vössége elnyerésében, és érdemei által még több isteni ke­gyelmet szerezhet magának. Sok jó cselekedettel el­nyer­hető Is­ten jó akarata, bocsánata. Ezzel a nézettel szálltak szembe a reformátorok, amikor - például az efézusi levél a­lap­ján - azt hirdették, hogy „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cse­le­ke­de­tek­ért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef. 2,8-9.) Luther, Zwingli, Kálvin és a többiek azt hangsúlyozták, hogy az ember üd­vö­zü­lése csak és kizárólag Isten kegyelme által lehetséges, tekintet nélkül az ember bármilyen jó cse­le­ke­de­tére vagy ér­de­mé­re. A meg­váltásunk tehát ajándék. A kegyelem azt jelenti: nem azt kap­juk Istentől, amit meg­ér­de­mel­nénk. Amit ka­punk tőle, azt Krisztus egyszeri tökéletes áldozatáért, feltámadása győzel­méért kapjuk, ingyen, min­den érdem nélkül. Ez a kegyelem.

Az ószövetség eredeti nyelvén az a héber szó, ami ma­gyarul kegyelmet jelent, a „lehajolni” igéből származik. A ke­gyelem tehát a magasabban lévő jóságát jelenti az alacso­nyabbal szemben, az erősebb jóindulatát, kedvességét a gyen­géb­bel szemben, a nagyobbnak a lehajlását a kisebbhez. Az újszövetségi görög szó, a „karisz” vagy a latin „gra­tia” kelle­mes, kegyes magatartást jelent, abban az értelemben, hogy Is­tennek mintegy tetszik az, hogy irgalmat gya­ko­rol, aján­dé­kot ad, segítséget nyújt. Ha tartalmilag nézzük a szó jelentését, azt találjuk, hogy a kegyelem Istennek az a ma­gatartása, in­dulata, cselekedete, amivel nem tartozik senkinek, amit nem kényszerből, hanem szabad jó tetszéséből tesz, amit pusz­tán szeretetből gyakorol olyan valakivel szemben, aki azt a szere­tetet vagy irgalmat egyáltalán nem ér­de­melte meg, sőt an­nak az ellenkezőjét várhatná!

Egyszer egy idős indián, miután sok éven át bűnben élt, egy misszionárius segítségével megtért. A barátai kér­ték, hogy magyarázza meg az életében levő változást. Lehajolva fölvett egy kis hernyót, és ráhelyezte egy halom fa­le­vél­re. Aztán gyufát gyújtott és azzal közeledett a falevelekhez, ame­lyek füstölögni kezdtek, majd lángra lobbantak. A­hogy a lán­gok haladtak a levélhalom közepe felé, ahol a hernyó feküdt, az idős törzsfőnök hirtelen kinyújtotta kezét az égő le­vél­cso­mó közepe felé és kiragadta a hernyót. Gyöngéden tartva a kis hernyót, így tett bizonyságot Isten ke­gyel­méről: „Én va­gyok ez a hernyó! Jézus megmentett a pokol tüzétől, hogy ál­tala pillangó legyek!”

Testvérek, Pál apostol önvallomása, - melyet a második korintusi levélből olvastunk - arról tanúskodik, hogy ő jól is­merte önmagát. Elkerülte ugyanis azt a két kísértést, amely jelen van a gondolkodásunkban. Az egyik csapda az, a­mi­kor alábecsüljük magunkat, amikor csak égetni való hernyónak látjuk magunkat, amikor kicsinységünk tudata nyo­maszt ben­nünket, s pornak meg hamunak érezzük magunkat csupán. Ez az állapot megbénítja és tehetetlenné teszi az em­bert. Pál el­kerüli ezt a kísértést, hiszen dicsekszik, még ha nem is önma­gával, hanem csupán erőtlenségével és egy 14 év­vel korábbi lelki élményével. A másik az, amikor túlértékeljük magunkat, amikor hernyó voltunk ellenére cso­dás pil­lan­gó­nak képzeljük magunkat, amikor elveszítjük az arányérzékünket, és amikor mindig nekünk van iga­zunk. Ezzel kap­cso­lat­ban az első korintusi levél 15. részében így ír: „Mert én a legkisebb va­gyok az apostolok kö­zött...” (1.Kor. 15,9.) De ho­gyan is foly­tatja? „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok...” (1.Kor. 15,10.) Mert az ön­értékelés e két szélsőséges fel­fogása között - amelytől annyit szenvedünk - vezet egy keskeny út, a helyes ön­is-me­ret és istenismeret útja. Ezt fog­lal­ja össze az apostol a­lapigénk gyönyörű, aranymondásszerű versében: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm e­rőt­lenség által ér célhoz.” – Testvérek, ebben az Igében felfedezhetjük a re­for­má­ció mű­vének összefoglalását is. Hogyan? Úgy, hogy minden sza­va mint cseppben a tenger, az egész Biblia központi üze­ne­tét hordozza. Azt az üzenetet, amely át­for­málta a XVI. századot, s ezáltal az egész világot is. Érdemes hát megállni ezek­nél a szavaknál, s a Sola gratia elvét most ezen ige alapján kifejteni.

1./ Az első szó csak ennyi: elég. Ez a kegyelem hatá­sára, hatalmára mutat. Mi emberek nem nagyon sze­ret­jük ezt a szót. Különösen nem a fogyasztói társadalom által felkí­nált javakat illetően. Azokból felhalmozni, be­spáj­zol­ni, hab­zsol­ni szeretünk. Megvenni az éppen legújabb kütyüket, az épp legmodernebbnek számító berendezéseket, az aktuális di­vat­nak megfelelő, trendi ruházatot. A szükségesnél kétszer, vagy háromszor nagyobb mennyiséget is haj­lan­dók vagyunk ki­fizetni és elraktározni, ha van egy rendkívüli akció, egy so­ha vissza nem térő vásárlási ajánlat. Már, ha tehetjük. Ha meg nem, akkor vágyakozunk rá, s magunkban énekeljük: „ha én gazdag lennék...” Mert a pénzre, az a­nya­gi javakra, a si­kerek­re, az örömökre sosem mondjuk azt, hogy elég. Bezzeg a rosszra, a próbatételekre, a szen­ve­désre gyakran szok­tuk azt mondani, amit Illés próféta: „Elég most már, Uram! Vedd el életemet.” Az embernek egyéb­ként sohasem elég a sok.

Isten szava azonban azt mondja: elég! Csodálatos szó ez, amelyből az csendül ki, hogy az örökké kielégít­he­tet­len, elégedetlen ember, akinek mindig van kívánsága, igénye és panasza, most egyszerre el kell, hogy némuljon! Hi­szen itt a mindenható Isten mondja neki: elég! Ne siránkozz, ne köve­telőzz, ne folytasd, mert elég neked az én ke­gyel­mem! Ha én vagyok a te Urad, akkor elégnek fog bizonyulni minden kö­rülmények között az, amit Tőlem kapsz! Ke­gyelemből kapsz elég észt a tanuláshoz, elég bölcsességet a gyermekeid neve­léséhez, elég türelmet a betegséged el­hordozásához, e­lég erőt a munkád végzéséhez, elég áldást az élethez. Velem a kevés is elég lesz, nélkülem a sok is min­dig kevésnek fog tűn­ni.

De Isten kegyelme nemcsak a materiális, evilági érté­keket illetően bizonyul elegendőnek az őt kereső, Benne bí­zó ember számára, hanem a lelki, szellemi kincsekkel kapcsolat­ban is! Azokra az örök értékekre: bűnbocsánatra, hit­re, üd­vösségre gondolok, amelyek túlélik a halálunkat és elkísérnek majd minket az élő Isten színe elé is. Ezekre vo­nat­ko­zó­an épp a reformáció ismerte fel az evangéliumot ebben a rövid kis szóban: elég. Hiszen a középkori embert az fog­lal­koz­tat­ta, hogy a bűn miatt haragvó Isten kiengesztelődését hogyan le­hetne kiérdemelni? A szerzetesek nap­hosszat böjtöltek, i­mád­koztak celláikban, testüket ostorozták és gyötörték, mégsem találtak békességet a lelküknek! Az egyszerű emberek is i­gyekeztek mindent megtenni amit az egyház előírt, nehogy elveszítsék az olyannyira remélt túl­világi boldogságot. Va­sár­naponként templomba jártak, rendszeresen gyóntak és áldoz­tak, alázatosan tisztelték az erek­lyéket, szorgalmasan vá­sá­rol­ták a bűnbocsátó cédulákat, s mégsem érezhették lelkileg biz­tonságban magukat. Egy­folytában ezt kérdezhették ma­guk­tól: mit kellene még tennem, hogy üdvözüljek? Luther Mártont is az a kérdés fog­lalkoztatta, hogy hogyan találhat ő egy kegyel­mes Istenre? Mígnem az erfurti kolostor könyvtárának lelán­colt Bib­li­ájában megtalálta a római levél híres Igé­jét: „az igaz ember pedig hitből fog élni.” Isten ugyanis a reformációban is­mét nyilvánvalóvá tette, hogy mit vár az em­ber­től. Ez pedig nem más, mint a Belé vetett bizalom, a mustármagnyi hit. Ennyi elég? Igen! Nem kell az önkínzás, feles­le­ges a test sa­nyargatása, semmire sem jó a képek és szobrok tisztelete, e­lég a hit az üdvösséghez! Mint ahogy nem kel­le­nek az egyhá­zi hagyományok és emberi tanítások a Kijelentéshez, e­lég a Szentírás, hiszen csak a Bibliáról olvassuk ma­gá­ban a Bibliá­ban, a Timótheushoz írt második levélben, hogy „a tel­jes Írás Istentől ihletett”! S éppen így nem kell a szen­tek és Szűz Má­ria közbenjárása és segítsége, elég maga Jézus, mi­vel szó sze­rint ezt olvassuk az Igében: „Mert egy az Is­ten, egy a közben­járó is Isten és ember között az ember Krisz­tus Jézus.” (1.Tim 2,5.) – Vajon el tudjuk-e fogadni ezt min­den okoskodás nél­kül? Elég-e nekünk Isten kegyelme e­világi és örök értékeink­kel kapcsolatban egyaránt? A ke­gye­lem hatása, hatalma ez az „elég”. Nincs másra szükség, csak Istennek a Jézus Krisztus­ban megjelent szeretetére, akár föl­di, akár mennyei ajándéka­inkra gondolunk.

2./ A következő szó így hangzik: neked. Ez pedig a kegyelem személyességére utal. – Ha a középkorban az volt a nagy kérdés, hogy én az ember mit adjak Istennek, mivel engeszteljem ki őt, akkor a reformáció ismételten fel­mu­tatta azt a bibliai igazságot, hogy az igaz vallásban nem az ember ad valamit Istennek, hanem fordítva: Isten ad az em­bernek. Ő az ajándékozó és nem én! Az én összes ajándékom úgyis csak fogyatékos, hiányos, tökéletlen lehet. Pe­dig mennyi min­dent próbált Istennek adni az ember! Adott böjtöt, imádságot, ala­mizsnát, búcsújárást, hogy aztán el­di­cse­kedjen, mint a példá­zatbeli farizeus a templomban: hálát adok neked Uram, hogy nem vagyok olyan bűnös, go­nosz, mint általában az em­berek. Én jó vagyok, én adok! Isten viszont azt mondja az ilyennek: te szegény ember nem ad­hatsz te nekem semmit, leg­feljebb el­fo­gad­ha­tod azt, a­mit én adok neked! Hiszen még a gondolataidat és a szívedet sem adhatod. Azt is én vég­zem el benned, hogy a hálából az én ajándékaimért, nekem tudd adni önmagad! Még ez sem a te érdemed! A reformáció má­sik nagy fel­is­me­ré­se ez volt: Isten az, aki megelőz, aki cselekszik, aki ad! Még­hoz­zá nem is a­kármit, hanem a leg­töb­bet: önmagát. Jé­zus által Atyánkká lett, megváltott. Ahogyan egy énekünkben meg­fogalmazzuk: „csak Te kellesz, én U­ram, Benned min­dent meglelek.”

A reformátorokat sokszor érte az a kritika, hogy meg­szegényítették az egyházi életet és a híveket is, azáltal, hogy a Biblia alapján a templomokból kihordták a képeket és szob­rokat, vagy azáltal, hogy az istentiszteleti liturgiát le­egy­sze­rű­sítették, és sok egyházi szertartást, gyakorlatot eltöröltek. Csakhogy ezáltal nem szegényebb, hanem épp el­lenkezőleg: gaz­dagabb lett a keresztyénség, hiszen a legnagyobb ado­mányt, a legértékesebb kincset, a legdrágább aján­dékot köz­ve­tí­tet­te mindenkinek: Krisztust magát! Azt, akiben van a mi bűneinknek bocsánata, az életünk értelme és az üdvösségünk. - Eb­ben a szócskában: „neked”, van tehát valami szívet-lelket melengető személyesség is! Hogy az Úristen ezt mond­ja: ne­ked adom magam. Áldásaimat, ajándékaimat nem tar­tom meg magamnak, nem utalom át más­nak, hanem ne­ked a­dom. Sza­bad jó tetszésemből váltottalak meg, árasztom ki rád Lelkemet, és maradok veled a vi­lág végezetéig. Név szerint is is­mer­lek, mindent tudok rólad, az én tulajdonom vagy. Ez a személyesség persze za­va­ró is lehet, ha nem akarom, hogy Is­ten beleszóljon a dolgaimba. Sőt, idegesítő is lehet, ha semmi kedvem ahhoz, hogy kapcsolatba ke­rül­jön velem, ha féltem ma­gamat Tőle. De az biztos, hogy csak azoké lesz az üdvös­ség, akiknek a ne­ve be van írva az Élet könyvébe. Oda pedig nem kerülhet be az, hogy egy anonim keresztyén, egy egyhá­zi adót fi­ze­tő névtelen re­for­má­tus, a gyülekezet egy ismeret­len tagja, vagy az, hogy egy elvileg vallásos állampolgár! Ott csak a­zok neve szerepel, a­kiken rajta van Jézus Krisztus pe­csétje, akik megmosták ruhájukat a Bárány vérében, akikért Ő ma­ga kezeskedik. A re­formáció nagy áldása: az Istennel va­ló személyes kapcsolat újra felfedezése, így lesz igen ko­moly felelősséggé is egy­úttal!

Dietrich Bonhoeffer a mártírhalált halt német teológus hívta fel a figyelmet az egyház nagy csapdájára a múlt szá­zad harmincas éveiben, arra, hogy az ingyen kegyelem helyett az olcsó kegyelmet hirdették. Többek közt így fo­gal­maz: „Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, bű­nök meg­vallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást je­lent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, ke­reszt nél­küli ke­gyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem. A drága kegyelem a szántóföldbe elrejtett kincs, a­me­ly­ért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drá­gagyöngy, amelynek áráért a ke­res­ke­dő minden va­gyo­nát oda adja; Krisztus királyi uralma, amelynek kedvéért az ember maga kaparja ki a saját szemét, a­mely meg­bot­rán­koz­tatja; Jé­zus Krisztus hívása, amelyre a tanítvány elhagyja hálóját, és követi őt. A drága kegyelem az evangélium, a­me­lyet mindig újra kell keresni, ajándék, amelyért imádkozni, ajtó, amelyen kopogtatni kell. Drága, mert követésre hív, ke­gye­lem, mert Jézus Krisztus követésére hív; drága, mert az ember életébe kerül; kegyelem, mert csak így ajándékoz éle­tet; drága, mert a bűnt elveti, kegyelem, mert a bűnöst megigazítja. Minde­nekelőtt azért drága a ke­gyelem, mert Istennek ke­rült sokba, Istennek Fia életébe került; - „áron vétettetek meg” - és ne­künk nem lehet ol­csó, ami Istennek drága. Min­de­nekelőtt a­zért kegyelem, mert Istennek nem volt túl drága a Fia a mi é­letünkért, hanem o­da­adta értünk. A drága ke­gye­lem - Isten emberré létele.” – Ma személyesen tőlünk kérdezi Jézus: elég neked az én ke­gyelmem?

3./ Itt érkezünk el, kedves testvérek a kegyelem har­madik jelzőjéhez, amely a kegyelem birtokosára, tu­laj­do­no­sára, Jézusra mutat. Ez a szócska az „én”. „Elég neked az én kegyelmem” - válaszolja az Úr az apostol forró kö­nyör­gé­sére ezt a szót. Pál szabadulni szeretett volna valamitől, ami gyötörte és kínozta. Nem a terhes, sok testi és lel­ki küsz­kö­déssel járó szolgálattól, hogy elvonulhasson valahová egy csendes szobába, hogy ott szép keresztyén köny­veket írhas­son, hanem szabadulni vágyott egy testi betegségtől, ami lelki megpróbáltatásokkal is járt. A szolgálat ér­dekében akart sza­badulni tőle, hogy jobban, egészségesebben, még eredménye­sebben hirdethesse az evangéliumot szer­te a világon. Tö­vis­nek nevezi ezt az ismeretlen testi nyomorúságot, illetve a Sá­tán angyalának, azaz követének, amit azért adott neki az Úr, hogy el ne bízza magát! Ő, aki megtérésekor - ahogy itt fo­galmaz - a harmadik égig el­ra­gad­tatott most azért könyörög há­romszor is, hogy vegye el tőle ezt a betegséget, mert ez a­kadályozza a szolgálatban. De Istennek más volt a terve vele. Nem vette ki testéből a tövist, hanem azt mondta neki: „Elég neked az én ke­gyel­mem.” Azaz: maradj csak a kísértések kö­zött, mert éppen így lesz az én erőm hathatós benned, Pál! A­zért kell tehát to­vább hordoznia testében a tövist, hogy so­ha el ne felejtse: csak és egyedül a kegyelemből éljen. Ne láto­másaiból, ne el­ragadtatott élményeiből, ne megtérése em­lé­ke­iből, hanem csak egyedül a megfeszített Krisztus érdeméből. Ke­gye­lem­ből. Ez a tövis az az ellensúly, ami megóvja az ön­teltségtől, a kegyes önigazultságtól, a farizeusi felsőbbrendű­ség­től. Hiába kapta ő a „kinyilatkoztatások különleges nagy­ságát”, Isten gondoskodott róla, hogy a mérleg másik serpe­nyő­jében ott legyen a szenvedés tövise is!

Mi talán nem részesülünk már olyan rendkívüli lelki élményekben, mint az apostol. Igaz, hogy a töviseinket sem le­het összehasonlítani Pál gyötrelmeivel. Nekünk nem adatik meg, hogy elragadtassunk a harmadik égig. De az i­gen, hogy a mérlegünk másik serpenyőjében, a töviseket kiegyensúlyo­zandó ott legyen ugyanez az ige: „elég neked az én ke­gyel­mem.” S vajon kell-e ennél több? Mert ugye, mindannyian hosszan tudnánk most sorolni, hogy milyen tö­visekkel kell együtt élnünk, talán hosszú évek, esetleg évtizedek óta már! Pálhoz hasonlóan mi is ismerjük a bús­ko­mor­ságot, az ál­mat­lan éjszakákat, a mázsás lelki terheket, az öregedés és a halál félelmét. Sokszor talán kiáltanánk is: e­lég most már U­ram! Könyörülj hű szolgádon! De az Úr ezt feleli: a kegyelem az elég! Az elég lesz arra, hogy erőt kapj a munkára, a szol­gálat­ra, az evangélium hirdetésére. Persze ne a szószéki igehirde­tést értsük ezalatt, hanem a hét­köz­napok isten­tisz­te­le­tét. Azt, ahogyan egy diák odaszánja magát a feladatára, a tanulásra, annak ellenére, hogy nagy erő­feszítésébe kerül. Azt, ahogyan egy édesanya még arra is figyel, hogy miután vacsorát adott a családjának, és ágy­ba tette a gyermekeit, még a táskájukat is átnézze, hogy mindent bepakoltak-e, pedig már sajog minde­ne a fáradt­ság­tól. Vagy azt, ahogyan egy csa­ládfenntartó férfi hajnali ébredés és késő esti lefekvés ellenére is munkahelyi em­ber­szám­ba veszi a beosztottait. – So­rol­hatnám még a pél­dákat, de talán így is értjük: nem biztos, hogy a körülmények meg­változnak, a feltételek egy­sze­rű­söd­nek, a tövisek elmúl­nak, de az igen, hogy a kegyelemben bízóknak mindenre van és lesz erejük Krisztusban, aki őket meg­erősíti! Mert ez a ke­gyelem, nem a mi kegyelmünk, hanem Istené. Milyen az Is­ten kegyelme? Hadd szemléltessem két példával.

Mahatma Gandhi, India nagy államférfija írja le önélet­rajzában a következő történetet: „Tizenöt éves voltam, a­mi­kor zavaros ügyeim következtében adóssá lettem. Apám va­gyonából elloptam egy arany karkötőt, s annak árából tör­lesz­tettem adósságomat. Senki nem vette észre a lopást, de lelki­ismeretem egyre súlyosabb vádjait végül már nem tud­tam el­viselni. Éreztem, hogy nem lesz erőm szóval megvallani a bűnömet, ezért egy írtam le vallomásomat. Egész tes­temben resz­kettem, amikor átadtam apámnak ezt a papírt. Ő elolvas­ta, lecsukta a szemét és néhány pillanatig moz­du­latlan ma­radt. Aztán eltépte a papírt, és csak ennyit mondott: „jól van.” Majd átölelt, s ezzel be volt fejezve az ügy. Et­től kezdve sok­kal jobban szerettem apámat, mint azelőtt.” A tékozló fiak és lányok Atyjának ilyen a kegyelme. Nem te­kint az ér­de­me­inkre, mert azok ebben a pillanatban semmit sem érnek. Viszont féltétel nélküli és teljes. A másik pél­da mostanában min­den­napos. Tavaink és folyóink vize majdnem mindenhol hetek óta befagyott a nagy hidegben. So­kan merészkednek rá­juk ott is, ahol tilos és életveszélyes. Képzeljük el, hogy mi is ezek között vagyunk. Kor­cso­lyá­zunk, vagy sétálunk a jé­gen, ami­kor az, egyszer csak beszakad alattunk. Tudjuk, hogy csontig hatoló hidegben per­ceink vannak csak az életben ma­radásra. Viszont minél jobban kapálózunk, annál inkább törik a jég, és mi ott fogunk meg­halni, ha nem segít rajtunk va­laki. Hiába minden erőnk, képességünk, vagyonunk, nem tudjuk kihúzni magunkat. De hirtelen jön a szabadítás, dob­ják felénk a men­tőkötelet, megérkeztek a tűzoltók. Ha belekapaszkodunk, ak­kor meg­me­nekülünk. Ha ellökjük ma­gunk­tól, elveszünk. Is­ten szeretete, kegyelme ez a mentőkötél. Jézusban Ő nyúlt u­tá­nunk, hogy el ne vesszünk. Egyedül ke­gye­lemből, sola gra­tia. – A bűn minden következményét rajta hajtotta végre, he­lyettünk. Cserébe azt várja el tőlünk, hogy mi is így bo­csás­sunk meg egymásnak feltétel nélkül, egészen. Ha Ő, az Úr el­engedte minden bűnadósságunkat, ne­künk is el kell en­ged­ni egymás - mérhetetlenül kisebb - adósságát. Az Ő kegyelme u­gyanis kötelez arra, hogy mi is így vi­szo­nyul­junk egy­máshoz. Erre kötelez a megterített asztal által is: a kegyelem királyi székéhez azok jöhetnek, akik tud­ják, hogy Jézus nél­kül halál­ra méltó hernyók csupán, de Általa, Őérte bocsánatot nyert, új életet kapott, üdvösségre jutott pil­lan­gók, s akik ké­szek ezt a kegyelmet tovább is adni a körülöttük élőknek is. Akik - Pál szavaival élve - nem akar­ják az Isten kegyelmét hi­ábavalóvá tenni magukban! Bárcsak ezek közé tartoznánk mi is! Ámen.