2017.01.15.

Isten békessége

Lekció: Filippi 4,4-7.

Textus: János 14,27.

Svábhegy

Azoktól kérdezem, akik a múlt vasárnap itt voltak, vagy ha nem, akkor a prédikációt utólag elolvasták, vagy meghall­gat­ták: feljutottatok testvérek a csúcsra? Voltatok az elmúlt héten a kilátóban? Megtapasztaltátok, hogy milyen a minden ér­tel­met meghalódó isteni békesség? Azok kedvéért mondom, akik nem értik, hogy miről beszélek: egy héttel ezelőtt arról volt szó, hogy olyan ez a filippi levélből jól ismert, gyakran áldásként idézett részlet, mint egy több lépcsőfokból álló út, a­mely­nek a végén feljuthatunk egy gyönyörű panorámát nyúj­tó kilátóba. Isten igéje az Úrban való örömre, az emberek e­lőtti sze­lídségre, az aggodalmaskodás megtagadására és a hálás imádság grádicsaira hívott bennünket, azzal az ígérettel, hogy a vé­gén megérkezünk a kilátóba, ahol csodálatos a panoráma, ahol megnyugszik a szívük, ahol feltöltődik a lelkünk. Az a­pos­tol biztatása ugyanis így szólt: „és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gon­do­la­taitokat Krisztus Jézusban.”

Ezért kérdezem újra: eljutottunk ide, erre magaslatra az elmúlt napokban? S bár költői részemről a kérdés, de ma­gunk­nak mégis érdemes rá őszintén válaszolni: ha igen, akkor mit éltünk át? Vajon mi előzte meg, és mi követte ennek a bé­kességnek a megtapasztalását? Ha pedig nem, akkor miért nem? Hol akadtunk el, mi hiányzott a múlt hetünkből legin­kább és miért? Nem tudtunk örülni az Úrban, azaz a Krisztus­ban elnyert új életünknek, hiszen már oly régóta tudjuk, hogy az Atya nem haragszik ránk, mert egyszülött Fiáért megbo­csátott nekünk, - s így ez az örömhír már nem jelent nekünk sem­mit? Miért nem találtuk meg az igazi békességet? Talán az a szelíd lelkület fogyott el gyorsan belőlünk, mely a máso­dik lép­csőfok ezen az úton? Már mi sem tudjuk miért váltunk sértett morgolódókká, zsörtölődőkké? Mert kiborítottak, s fel­dü­hí­tettek az emberek? Mert apróságokon hagytuk magunkat felbosszantani? Esetleg engedtük, hogy hatalmába kerítsen az ag­gódás szelleme, amikor rossz hírekkel jött haza a társunk a munkából, a gyerek az iskolából, és ettől lett annyira rossz a ked­vünk, és emiatt lett annyira zaklatott az idegrendszerünk? Vagy a hálás ima maradt el a hétköznapjainkból, mert annyi volt a gond és a baj, hogy nem értünk rá végiggondolni, hogy az Úr mennyi jót tett velünk? Pedig az Isten békességére vo­nat­kozó ígéret egy „és”-sel kezdődik, amelyet nem lehet el­hagyni. „És az Isten békessége meg fogja őrizni szíveteket és gon­dolataitokat Krisztus Jézusban.” Ha végigjárjuk ezeket a lépcsőket, akkor töltheti be a szívünket ez a békesség. Mert az ör­vendező, a szelíd, a hálás szív olyan, mint egy mágnes, amelyik Jézus közelébe vonzza és ott tartja az embert.

Bárhogy is volt, a baj az, hogy a békesség olykor csak egy szappanbuboréknak tűnik számunkra, amelyet nehéz fel­fújni, de annál könnyebb kipukkantani. A mindennapok tapo­sómalmában az isteni békesség egy illúziónak, egy elérhetet­len álomnak látszik, amelyre hiába vágyakozik a lelkünk, leg­feljebb pillanatokra, másodpercekre élhetjük át. – De vajon jól lát­juk -e? Tényleg így van-e? Nem fűzünk-e hamis remé­nyeket az áhított békességhez? Nem várunk-e mást, mint amit a Bib­lia ígér? Nem járunk-e úgy a békességgel, mint én, ami­kor az őszi gyülekezeti hétvégén a felújított galyatetői kilátó­ba fel­lépcsőzve abban bíztam, hogy a Tátra havas csúcsai is tisztán látszanak majd? Ehelyett köd, felhő és mennydörgés fo­ga­dott és sietni kellett, hogy ne ázzunk meg a közelgő eső­ben. – Mit jelent az „Isten békessége”, és mit ígér ezzel kap­cso­lat­ban nekünk az ige?

Az első amit kiemelnék ebből az igéből, hogy Pál nem a mi békességünkről beszél itt, hanem az Isten békességéről. A kettő ugyanis alapvetően nem ugyanaz. Az emberi és az is­teni semmiben sem lehet ugyanaz. Sem a szeretetben, sem az ö­römben, sem a békességben. Mert milyen is az emberi béke? Ahogy az előbb is céloztam rá: tünékeny. Vagy ahogy Radnó­ti megfogalmazza Himnusz a békéről c. versében: „Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zen­gő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyű léptű béke! Szólnék most újra, merre vagy? Hová tűntél e tél­ből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, - ellened!” Az emberi béke - legyen szó a szív békéjéről, a családi békéről, vagy akár a nemzetek közötti megbékélésről - gyorsan elillan. Olyan, mint egy könnyű, tavaszi vadvirág, amelynek nincse­nek erős gyökerei, és a legkisebb szél is kitépi a földből. Elég például egy keserű megjegyzés, egy idegesen odavetett szó, egy alaptalan szemrehányás és máris oda a családi nyugalom. Elég kirázni egy poros szőnyeget a felső emeleten, esetleg sá­ros lábbal összejárni a frissen takarított lépcsőházat, vagy hangosabbra állítani a lakásban zenét, s máris egymásnak ug­ra­nak a szomszédok. Elég egy fürdőszoba előtti sorban állás, egy összegyűrődő ruhadarab, egy túlsütött pirítós, vagy egy ü­gyet­len vasárnapi úrvezető, s rögtön felfortyan bennünk az indulat még istentiszteletre jövet is.

Testvérek, alapigénkben Jézus is a békességről szólt, de egy másfajta békességről, amelyet Ő nem úgy ad, mint a­hogy a világ adja a maga békességét! Egy olyan békességről beszélt, amely nemcsak egy negatív nyugalmi állapot, hanem egy aktív magatartás. Ez nem a fegyverszüneti egyezmények, az elásott csatabárdok, a kierőszakolt békediktátumok, vagy a meg nem támadási szerződések békessége, hanem egy olyan lelkület, amely az élő Jézussal való találkozás során lehet az em­beré, ma a miénk!

Milyen az Isten békessége, amelyet Jézus ígér a tanít­ványainak? Olyan, mint amiről Babits ír „Zsoltár gyermek­hang­ra” c. versében: „Nagy, süket és szent nyugalma hábo­rúnkat meg se hallja. Csöndes ő míg mi viharzunk békéjét nem bánt­ja harcunk”? Isten békéje süket, amely meg se hallja az emberi békétlenségeket? Igaza van a költőnek? Én nem ezt ol­va­som a Bibliában. Kinek fáj az, hogy az emberiség annyi­ra megromlott, hogy özönvízzel kell kipusztítani? Ki az, aki e­miatt megszomorodik szívében? Ki teszi szóvá Ábrahámnak azt, hogy Sodoma és Gomora annyira elzüllött, hogy megé­ret­tek az ítéletre? Ki akarja felébreszteni a közbenjáró lelkü­letet ezáltal az ősatyában? Kinek szúr szemet az, hogy Izrael népe, a­mint kijött az egyiptomi rabszolgaságból, máris bál­ványimádó lett a pusztában? Ki adja ezt hírül a hegyen lévő Mózesnek, a­zért, hogy imádkozzon elfajzott népéért? Ki az, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Jónás, ez a szá­nalmas próféta el­jusson a bűnös, pogány fővárosba Ninivébe az Isten közelgő ítéletét hirdetni? És ki az, akinek annyira fájt a világ el­ve­szett állapota, hogy az Ő egyszülött Fiát feláldoz­ta érte? Ez az Isten lenne süket, akinek a békéjét nem bántja a mi harcunk? Nem, kedves testvérek, Isten békessége nem ha­sonlítható a süketnémák csendjéhez. Isten békessége nem a hűvös kívülállók ér­zéketlenségének békéje.

Az Ő békessége mindenekelőtt egy - ha szabad ezt mon­dani - belső békesség. Az Atya, Fiú, Szentlélek Isten belső és ö­rök harmóniája. Az a rend és az a szeretet, melyet mi elképzelni sem tudunk, csak életünk kivételes perceiben élhetünk át ha­sonlót. Valami olyasmire gondolok, amit az előbb idézett versében Radnóti így folytat: „Nyarakra gondolunk s hogy er­de­ink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak al­ján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett surrog és csivog a fecskefész­kektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.” – Is­ten békessége az a Szentháromság belső békessége, ahogy a három személy szereti egymást örökkévaló szeretettel. Talán job­ban megértjük ezt, ha arra gondolunk, milyen nyugalom és béke töltötte el Jézus szívét földi élete során mennyei Aty­já­val kapcsolatban. Mennyire biztos volt abban, hogy az Atya nem hagyja el őt, hogy megőrzi a legnagyobb veszedelmek és kí­sértések idején is! Mennyire rá merte bízni magát erre a hű­séges szeretetre még a Gecsemáné-kertben és a kereszten is!

Ugyanakkor az Isten békéje nem azt jelenti, hogy neki mindegy lenne mi történik az általa teremtett világban. A­hogy az előbb is utaltam rá, az emberi bűn kezdettől fogva bántotta Őt. Örök belső békéje közben is haragudott a bűnre, és a bű­nös emberre. Igazsága és szentsége semmi hamist és tisztáta­lant nem tűr meg. Azért, hogy a bűnös emberrel meg­bé­kél­jen, fel kellett áldoznia Jézusban értünk önmagát. A békességnek ugyanis ára van, amit Jézusnak kellett megfizetni! Mert az iga­zi békességhez nem vezet olcsó, sima, kényelmes, kiköve­zett út. A békesség olyan mennyei áldás, a hiánya pedig olyan po­koli átok, hogy nem valósítható meg áldozathozatal nélkül! Beszélhetünk mi a békéről, vágyakozhatunk utána, tüntethe­tünk mellette - ha nem fizetjük meg az árát, semmi sem lesz belőle! S ez nemcsak ránk, hanem még Istenre is érvényes! Ő sem talált olcsó megoldást, hiszen egyszülött Fiának az életé­vel kellett fizetnie azért, hogy békességet teremtsen az ember és Önmaga között. Azért kellett ilyen drága árat fizetnie, mert az embert az Istentől és az embert a másik embertől elválasz­tó szakadék olyan mély. Ahogy hitvallásunk, a Heidelbergi Káté hűvös józansággal megállapítja: „Természettől fogva haj­lan­dó vagyok Isten és felebarátom gyűlöletére.”

Az ember nem szelíd, békés lény, aki csak a körülmé­nyek miatt téved rossz útra! Ha az érdekeiről, a jogairól, vagy a vágyairól van szó, akkor ember embernek farkasa. Ösztönö­sen gyűlöl, hadakozik, és pusztít. Aki nem ért velem egyet, az ol­vassa el a napilapok bűnügyi rovatát! Ezért nem lehet egyet értenünk sem az optimista filozófiai rendszerekkel, sem a na­iv békemozgalmakkal. Ezek ugyanis épp azzal nem számol­nak, ami lényünk legmélyéhez tartozik, a bűn rontásával! Jól lát­ta ezt Szent Ágoston, amikor az Istennel hadakozó ember lelkiállapotát így írta le: „az Isten megvetéséig fokozódó öni­má­dat”. Igen, ez a mi valós önarcképünk, s ezért kellett olyan rettenetes árat fizetnie Jézusnak azért, hogy ez a kép megvál­toz­zon! A nagy békekötés menny és föld között ott köttetett meg a Golgotán! Mert Istennek annyira fontos volt ez a bé­kesség, hogy minden költségét Ő vállalta magára. Jézus ke­reszthalála az, amiről Ézsaiás így prófétált: „Békességünknek büntetése raj­ta van” Ezért mondta Jézus, hogy Ő nem úgy ad­ja nekünk az Ő békességét, ahogyan a világ adja a magáét! A világ ugya­nis mindig mással fizetteti meg a béke árát: győz­tes nagyhatalmak a vesztes országokkal, munkahelyi kiskirá­lyok a be­osz­tot­taikkal, iskolai osztályok hangadói a náluknál gyengébbekkel, a zsarnok édesapák és amazon édesanyák pe­dig a tár­suk­kal, vagy a gyerekeikkel! Áldozatot nekik kell hozni a felszínes békéért, a látszólagos nyugalomért, a „status quo” fenntar­tá­sáért! De Istennél ez pont fordítva történt: a királyok Királyából úgy lett a Békesség Fejedelme, hogy ön­magát áldozta fel!

Ilyen az Isten békessége. Örök belső, és Jézusban az emberrel és az egész teremtett világgal drága áron megszer­zett kül­ső békesség. Erről mondja azt Pál apostol, hogy „min­den értelmet meghalad.” S ez a második gondolat, amelynél sze­ret­nék megállni. Mit értsünk ez alatt? Hogyan haladhatja meg a békesség az értelmet? Hogyan nőhet feléje? Hát nem az ér­te­lem, az ész, a gondolkodás a legnagyobb a világon? A görög gondolkodás számára a bölcsesség, a logosz, a logikus gon­dol­ko­dás mindennél nagyobb érték volt. Aki rendelkezett a bölcsességgel, a tudással, az az istenek kegyeltje volt, arra fel­néz­tek az emberek. A filozófia a bölcsesség kedvelésének tudománya volt. S akkor jön Pál, és le meri azt írni, hogy van valami, ami még az értelmet is felülhaladja, ez pedig az Isten békessége. Pál, aki bár a hellén kultúrát értő és ismerő közeg­ben szü­le­tett, mégis ízig-vérig zsidó volt, s mint ilyen jól tud­ta, hogy a „sálóm”, az Isten békessége, az több egy átmeneti kellemes ér­zésnél, amely nyugalmi állapotban az embert, hi­szen ezzel a szóval a zsidók az üdvösséget is kifejezték. Isten békessége a­zért halad felül minden emberi értelmet, mert ak­kor is jelen van, akkor is tud hatni a szívben, amikor az érte­lem tehetetlen. Hadd mondjak néhány bibliai példát. Jézus és a tanítványok hatalmas viharba kerülnek a Genezáreti-tavon. Tombol az or­kán, már-már felborul a csónak, csapkodnak a villámok, s mit csinál eközben Jézus? Békésen alszik a hajó hátsó részében. A tanítványok kétségbeesetten ébresztgetik, s erre ő a legnagyobb nyugalommal ráparancsol a szélre és a vízre, s azok egy­sze­ribe elállnak. Az értelem azt mondta: kész vége, elveszünk. Az Isten békessége azt mondta: Ne féljetek! Pál és Szilász a fi­lippi börtönben ülnek, lábuk kalodában, há­tukon a megbotozás utáni alvadt vér, lelkükben forrhatna az ártatlanul elítéltek dü­he, ehelyett ők énekkel magasztalják az Urat. Érthető ez emberileg? Nem. De az Isten békessége be­töltötte a szívüket. Lut­her Márton ott áll egymaga a wormsi birodalmi gyűlésen a német-római császár, a pápai követ és a tartományok her­ce­gei előtt, ahol az életével játszik, ha a tana­it nem vonja vissza. A józan ész azt súgná neki: ne légy ma­kacs, Husz János is men­levelet kapott Zsigmond császártól, mégis megégették, lásd be, hogy nincs értelme tovább erős­ködni! De a minden ér­tel­met meghaladó isteni békesség erőt ad neki kiállni a felismert Igazság mellett: „itt állok, másként nem tehetek. Semmit vissza nem vonok.”

Testvérek, talán már ebből is látjuk, hogy ez a békesség mindig a kritikus helyzetekben lesz megtapasztalhatóvá. Ak­kor, amikor a hitünk, az Úr hatalmába vetett bizalmunk vizs­gázik. Akkor, amikor váratlanul bejelenti életünk szerelme, hogy ő bizony mást szeret, akkor, amikor az ügyeletre kell ro­hanni a nagy beteg gyerekkel, akkor, amikor elénk tolnak egy pa­pírt, amelyen közlik, hogy többé nincs szükség a munkánk­ra, akkor amikor jön az a bizonyos késő esti telefonhívás, ami u­gye csak tragikus hírt jelenthet, vagy amikor behívat és leül­tet a főorvos, hogy elmondja milyen súlyos a kór, amely meg­tá­madta a szervezetünket. Ilyenkor az értelem hozza a pró és kontra érveket, igyekszik mindennek megtalálni az okát és a

cél­ját, de közben az Isten békessége eltölti a szívet azzal a vi­gasszal, hogy „nem a magamé, hanem az én hűséges Megvál­tóm­nak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Ilyenkor éli át azt a hívő ember, hogy valami megmagyarázhatatlan nyu­ga­lom és biztonságérzet tölti el a szívét. Ilyenkor csodálkoz­nak a hitetlen ismerősök, hogy az illető miért nem esik pánik­ba, mi­ért nem hisztériázik, miért nem zuhan össze?

Azért testvérek, mert - s itt jön a harmadik gondolat - megőrzi ez a békesség a szívét és a gondolatait Krisztus Jé­zus­ban. Ez a szó, ami itt az eredeti szövegben van: „megőrzi” a szíveteket és gondolataitokat - katonai szakkifejezés, azt je­len­ti: őrt állni. Őrt áll az Isten békessége és nem engedi, hogy a szívünket és gondolatainkat megrabolja, felzaklassa, meg­za­varja ennek a világnak sok aggodalmat szülő eseménye vagy tényezője. Milyen jó azt olvasni a 121. zsoltárban: „Bi­zony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője.” Amíg a tanít­ványok alszanak a Gecsemáné-kertben, nem alszik Jézus, ha­nem ér­tük is imádkozik. Megőrizni a szívét és a gondolatait, tehát az érzelmeit és az értelmét, az egész lelkét a Krisztus Jézusban nyil­ván csak annak lehet, aki már Krisztus Jézusban van. Maga Jézus ígérte meg ezt a tanítványainak az utolsó va­csora so­rán, amikor az igazi szőlőtő példázatát elmondta ne­kik. Azt magyarázta el nekik a természetből vett képpel, hogy ahogy a sző­lővessző nem teremhet gyümölcsöt csak akkor, ha a szőlőtőn van és marad, úgy ők sem tölthetik be küldetésü­ket csak ak­kor, ha megmaradnak őbenne. „Maradjatok énben­nem, és én tibennetek...” (János 15,4.) És ki van már Jézus­ban? Az, aki be­oltatott Őbelé, mint egy vessző a tőbe. Azaz, aki már hiszi és vallja, hogy Jézus az Ő szabadító, megváltó Ura, akinek ő át­adta az életét. Az ilyenekre érvényes, hogy az Isten békessége meg fogja őrizni a szívüket és a gondolatai­kat Őbenne. Az ér­zelmeiket és az értelmüket is.

Hogyan történhet ez meg a gyakorlatban? Hogyan va­lósulhat meg ez konkrét élethelyzetekben? Hadd hozzak pár pél­dát. Bosszankodhatom például azon, hogy milyen hideg van és mennyire rossz az idő. De ha Isten az Ura az értel­mem­nek, akkor eszembe juttathatja azt, hogy milyen jó, mert ezáltal sokkal kevesebb lesz nyáron a kártevő. Ha pedig Isten az Ura az érzelmeimnek is, akkor gyönyörködöm a havas táj­ban és a szikrázó napfényben. Vagy lehet frusztrálódni azon, hogy mennyi baj van a gyerekekkel az iskolában, de ha rájuk nézek az is eszembe juthat, hogy milyen szépek, és mennyi örömet kap­tam már rajtuk keresztül Istentől. S egyszerre hála és derű töltheti el a szívemet. S persze az is mennyire idege-sítő tud len­ni, amikor a munkahelyemen leckéztet a főnököm, de Isten Lelke felébresztheti bennem a gondolatot, hogy akár imád­koz­hatnék is érte, és milyen jó, hogy van egyáltalán állá­som. Vagy elég fárasztó lehet egy átdolgozott munkanap után sorba áll­ni a közértben a pénztárnál, de ha Jézusban vagyok, akkor Ő emlékeztethet arra, hogy hálás lehetek azért, hogy van mit a ko­sárba, otthon meg az asztalra tegyek. Péntek dél­után például hat órányi tanítás után álltam neki a hólapátolás­nak, ami egy­általán nem tűnt szórakoztatónak, aztán egyszer­re csak arra lettem figyelmes, hogy egy vadgalamb gyönyörű­en búg és tur­békol, mintha csak május lenne. S erről eszembe jutott, hogy milyen nagyszerű, hogy van Ura a teremtett vi­lágnak, aki még az égi madarakra is gondot visel, s máris jó kedvűen lapátoltam tovább.

Nem azt ígéri testvérek nekünk az Úr, hogy biztos soha el nem csúszunk a havon, hogy minden jegye ötös lesz a gye­rekeinknek az iskolában, hogy nem tehetnek ki az állásomból mert én hívő vagyok, hogy nem lesz hosszú a sor a kasszá­nál, vagy a hazafelé vezető úton, hanem hogy mindezekben nem uralkodik el rajtunk a keserűség, a panasz, az ön­saj­ná­lat és az irigység. Azt, hogy Jézus Lelke átbillenti bennünk a mérleget a hála, az öröm, a szelídség, a békesség oldalára. És figyeljük csak meg, nem azt ígéri az apostol, hogy minden úgy fog si­kerülni, ahogy megálmodtuk, hanem azt, hogy meg­őrzi ben­nünk a békességet, mert megőriz minket Krisztusban, a Vele való közösségben, a Benne való elrejtettségben. Ha azt kérem például Istentől: „Add Uram, hogy sikerüljön a vizsga” vagy: „Add, Uram, hogy felvegyenek”, vagy: „Add, U­ram, hogy én is szimpatikus legyek neki...”, „Add, Uram, hogy meggyó­gyuljak...” - erre csak egyetlen biztos ígéretünk van: az Isten békessége meg fogja őrizni a szívemet és a gondolataimat Jé­zusban. Abban a Jézusban, aki maga is meg­har­col­ta ezt a lelki küzdelmet ott a Gecsemáné-kertben, amikor azt szerette vol­na, hogy ne kelljen kiinnia a szenvedés keserű po­harát. Mégis azt tudta mondani, „mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én a­karom, hanem ahogyan te, Atyám!” A leg­ne­he­zebb kérését is feltárta gyermeki bizalommal az Atya előtt, de rá mert és tu­dott hagyatkozni erre a szerető Atyára. És ami­kor megvívta a diadalt, amikor kimondta, hogy „igen, Atyám”, akkor olyan hatalmas lelki békével lépett elfogói elé, hogy a­zok csak cso­dálkozni tudtak. Mert nem biztos, hogy mindent most, azon­nal megkapunk, nem is biztos, hogy a javunkat szol­gálná. De egy nagyobbat, egy többet biztosan kapunk, amire mindig szükségünk van. Ez pedig az Isten békessége.

Befejezésül csak annyit mondanék, hogy aki feljutott már erre a kilátóra, aki körülnézett már erről a helyről, az ezt el kell, hogy mondja másoknak is. Annak úgy kell élnie, hogy mások is elinduljanak felfelé ezen a lépcsősoron egészen az Is­ten minden értelmet meghaladó békességéig. Mert ez az a­jándék kötelez. Kötelez arra, hogy továbbadjuk a kötekedők­nek, a csalódottaknak, az Isten elől menekülőknek, a békétle­neknek. Így legyen! Ámen.