2017.01.08.
Az Isten békességéhez vezető út
Textus: Filippi 4,4-7.

Svábhegy

Ezt a jól ismert igeszakaszt magam is gyakran szoktam áldásként idézni az istentiszteletek végén. Hiszen olyan szép, olyan szívhez szóló, olyan gondolatgazdag. De vajon áldáskí­vánásként, áldó formulaként diktálta ezt Pál apostol a bör­tön­ben, amikor a filippibeli kedves gyülekezetének megírta? Hi­szen mi is az áldás? Isten aktív, intenzív, munkálkodó je­lenlé­te az ember életében. Így amikor áldást kérünk egymásra, ak­kor azt kívánjuk neki, hogy Isten mutassa meg, érez­tes­se ve­le, hogy tevékenyen, hathatósan jelen van a mindennapjaiban. Irányítja a döntéseiben, kordában tartja az érzelmi ki­len­gése­it, megóvja testileg és lelkileg a végzetes bajoktól, örömmel teszi teljessé a szívét. Ám, ha figyelmesen és nem ru­tin­szerű­en elolvassuk még egyszer ezt a rövid bibliai részletet, láthat­juk, hogy nem a megszokott liturgikus áldás sémákat kö­veti. „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!..” (Fil. 4,4-7.) Egyetlen ígéret van csak benne, a többi csu­pa fel­szólítás: „örüljetek, legyen ismert, ne aggódjatok, tárjátok fel”. Az egyetlen ígéret persze igen lényeges ebben a sza­kaszban, olyannyira, hogy úgy érezzük, mintha minden egyes felszólí­tás egy-egy állomás lenne az apostol részéről, a­me­lyen ha el­indulunk, akkor feljutunk arra a hegycsúcsra, ahol csend és béke honol, ahonnan csodálatos a panoráma, ahol meg­nyug­szik a szívük, ahol feltöltődik a lelkünk. A János-hegyi Erzsé­bet kilátóba is számtalan lépcső vezet, de tiszta idő­ben ugye mindig megéri felkapaszkodni oda? Mi talán gyorsan és rög­tön szeretnénk felérni erre a csúcsra, pedig az, enél­kül a lép­csők nélkül elérhetetlen marad.

Miért van ez így? Azért, mert kimondva, kimondatla­nul arra vágyik minden ember a legjobban, hogy megtalálja a bé­kességet. Békességet a többiekkel, a mindig indulatos fér­jével, az örökké elégedetlen feleségével, a szófogadatlan gye­re­keivel, a zsémbes anyósával, a kibírhatatlan menyével. Bé­kességet másokkal, a folyton kötekedő főnökével, a megbíz­ha­tat­lan kollégáival, a rendetlen beosztottjaival, a barátságta­lan szomszédokkal. De békére vágyunk talán még ennél job­ban is önmagunkkal, hiszen sokan vannak, akik nem tudnak megbocsátani maguknak életük korábbi súlyos hibái és rossz dön­té­sei miatt, vagy azért, mert elégedetlenek a külsejükkel, a kinézetükkel, a szellemi adottságaikkal, a képességeikkel. S mind­ezek legmélyén, a legtöbb békétlen ember nem is a kör­nyezetével és nem is önmagával küzd és harcol első renden, ha­nem azzal az Istennel, akit - bár nem ismer személyesen - mé­gis felelősnek tart félrecsúszott sorsáért. „Békére vágyódik mind e világ, félelmes ínségből, hozzád kiált” - énekeltük az előbb az egyik ifjúsági énekünkben, és ez mélyen igaz.

Ezért is szeretnénk annyira áldásként hallgatni ezt az igét, szeretnénk ha az Isten békessége, amiről itt az apostol ír, a miénk is lenne. Ha az csak úgy, magától fentről leszállna ránk. Csakhogy azt a lelki utat, ami ehhez vezet megpróbál­juk lerövidíteni, megspórolni, de ez így nem megy. Járjuk ma végig testvérek ezt a négy lépcsőfokot, a felszólítás grá­di­csa­it, hogy mához egy hétre, a jövő vasárnap felérkezzünk majd az ígéret kilátójába, ahonnan gyönyörű lesz a panoráma!

1./ Az első felszólítás az Úrban való örömre hív fel. – „Örüljetek az Úrban” - biztatja a filippibelieket Pál kétszer is. Ha csak annyit írna az apostol, hogy „örüljetek”, akkor joggal tiltakozhattak volna a gyülekezet tagjai. Akkor joggal kér­dez­hették volna: ugyan, minek örüljünk? Az élet nehéz, a hitünk miatt üldöznek, tele vagyunk gondokkal. De Pál hoz­zá­teszi a kulcsszót: az Úrban. Azaz Jézus Krisztusban. Őbenne örülje­tek! Ami nekünk két évezreddel később nem csök­ken­ti, csak növeli a nehézségeinket ezzel a felszólítással kapcsolatban. Nem értjük ugyanis, hogy mit jelent ez a különös rag, hogy az Úrban. Ha az lenne itt, hogy az Úrnak vagy az Úr által, le­het, hogy jobban értenénk. De Pál következetesen ezt a kife­jezést használja a leveleiben: Krisztusban. Számára ugyanis a keresztyén hit nem egy elméleti ismeret, egy ha­gyo­mány, ne­tán csak üres szokás volt, hanem egy valóságos, személyes, egészen szoros életközösség Jézussal. Ami konk­ré­tan egy o­lyan törekvést jelentett, hogy azt tegye, amit Jézus mond ne­ki, oda menjen, ahova Jézus küldi őt, azt mondja, a­mit Jézus bízott rá, azt keresse, ami Jézus nevét teszi naggyá mások e­lőtt. Ezért ez a felhívása úgy fordítható, hogy örül­je­tek az Úr­ban való létezéseteknek és ennek minden következményének. Azt az Éden-kertben elveszített örömet, amely az Is­ten­nel közösségben élő ember sajátja volt, Krisztusban kaphatja vissza az ember. Az öröm ugyanis sohasem önma­gá­ban van, az mindig kapcsolódik valamihez. Valamilyen tehertől való megszabaduláshoz, vagy egy hiány elmúltához. Ezért tel­je­sen hiábavaló önmagában az örömöt hajszolni. A Bibliában éppen ezért az öröm mindig a bűn nyomorúságából való sza­ba­dulás és az Isten-hiány, az Isten-arcú űr megszűnése feletti öröm! Az aki megnyitja a lelkét, szívét az Isten irántunk va­ló sze­re­tetéről szóló örömhír, az evangélium előtt, az átéli a bűnbo­csánat örömét. Azt, hogy többé nem terhelik a lelkiis­me­re­tét a régi bűnei, többé nem nyomasztják a gondolatait a múlt sérel­mei, többé nem vádolják a szívét az elvesztegetett le­he­tő­ségei. Milyen nagy dolog az, amikor akár egy szülő-gyerek kapcso­latban, vagy férj és feleség között átéljük azt, hogy a má­sik nem neheztel és nem haragszik ránk, hanem megbocsátott ne­künk, s szeret minket! Mennyivel nagyobb az a meg­könnyeb­bülés, amit Isten, az igazságos Bíró előtt átélhet az ember, aki bánja a vétkeit, és aki keresi a feloldozást! Mi­cso­da ö­röm fa­kadhat abból a kegyelemből, amit akkor él át az ember, ami­kor szent Fia golgotai kereszthaláláért az Isten mond­ja azt ne­ki, hogy nem haragszom, megbékéltem veled, leveszem rólad a bűneid terhét, légy szabad! Hát lehet ennek nem örülni?

Nem tudom, hogy ismered-e ezt az örömet? Átélted-e már valaha is ezidáig? Volt-e már részed ebben a fel­ol­do­zás­ban, s ha nem, miért nem? Talán mert nem is gondoltad, hogy Istennek okoztál fájdalmat minden bántó szavaddal, min­den vétkes mulasztásoddal, minden ártó tetteddel? Talán mert azt hitted, te mégiscsak jobb vagy az átlagnál, és vagy elég eré­nyes ahhoz, hogy a végső elszámolásnál megmenekülj? Vagy talán azért, mert nem tudtad elhinni, hogy Isten tényleg min­den bűnödet eltörölte Jézusért? Annak van állandó öröme az Úrban, aki mindezt komolyan veszi, átéli, megköszöni, és so­ha el nem felejti. S épp ezért az Isten békességét is csak az is­merheti, aki ismeri az Isten általi szabadítás örömét. Mert az a „minden értelmet meghaladó” békesség, az az, ahogyan Is­ten megbékélt a megfeszített Jézus által a világgal, benne ve­led és velem. Ennek pedig „mindenkor” lehet örülni, mert ez az Isten irántunk való örök szeretetéből fakad. Pró­ba­té­te­lek­ben és sikerekben, nehézségek és áldások között is ör­vendezhetünk annak, hogy az Úr szeret és közössége vállalt ve­lem

2./ A második lépcsőfok az emberek előtti szelídségre emel fel. „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember e­lőtt”- folytatja Pál. – Mire gondol vajon itt az apostol? Hiszen elsőre ez éppoly képtelenségnek hangzik, mint a szüntelen örvendezésre való felszólítás. Először is azért, mert mi keresz­tyének is hús-vér emberek vagyunk, különböző vérmérsék­let­tel. Van köztünk csendes, visszahúzódó, introvertált típus, de van szókimondó, vezető alkatú, extrovertált karakterű is. Az előzőnek úgy tűnhet, hogy nincs is szüksége erre a felhívásra, mert ő helyből szelíd, az utóbbinak meg úgyis hiába pa­ran­csoljuk ezt, felnőttként már nem tud kibújni a bőréből! Más­részt pedig nem lehet „minden ember előtt” szelídnek lenni, hi­szen a hívők is ebben a világban élnek, őket is naponta érik bosszantó, fájdalmas, igazságtalan hatások. Nekik is könnyű sze­lídnek bizonyulni kedves, jóindulatú, segítőkész emberek között, de hogyan is lehetne parancsszóra szelídnek maradni­uk vérlázító helyzetekben? Kérdés persze, hogy mit is jelent ez a szelídség?

A köztudatban szelídnek tekintjük azt az embert, aki a légynek sem tudna ártani, aki csendes, megalkuvó, akinek még a hangját se lehet hallani. Sok önértékelési zavarral ren­delkező hívő érzi magát, vagy azonosítja környezete szelíd­nek, pedig ez félreértése a görög „praütész” fogalomnak. Jé­zus azt mondta a tanítványoknak, hogy: „tanuljátok meg tő­lem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt. 11,29.) Mit jelent ez? Jézus talán csen­des, visszahúzódó volt? Nem igazán. A farizeusokkal gyakran került vitába, Jeruzsálembe való bevonulásakor pe­dig kiűzte a templomból az árusokat, pénzváltókat. Nem félt kiállni a hatalmas tömeg elé és tanítani az embereket az Isten orszá­gá­ról. Jézus szelídsége egész másban mutatkozott meg. Abban, hogy nem élt vissza isteni erejével. A szelídség ezért féken tar­tott erőt jelent. Magában hordja a megszelídítés gon­dolatát, amikor pl. egy vadlovat betörtek, hogy irányítható le­gyen. A­míg Pétert a Szentlélek meg nem szelídítette, addig egy nyers és heveskedő ember volt. Azután minden energiáját Isten di­csőségére fordította. Egy szabályozott folyó villamos­áramot tud fejleszteni. Egy megfékezett tűz lakást fűthet. A sze­líd­ség megszelídített hatalom, erő, szellem és betört vad­ság. Az Úr Jézus a Szentlélek által szelídíti meg az övéit. Né­ha kelle­met­len az, mikor próbálja vad természetünket betörni, de csak így formálódhat ki bennünk ez a csodálatos krisztusi vonás. Ez nem megy egyik napról a másikra. Ez egy tanulási folyamat, Jézus is ezt mondja. Mózesnek negyven év pusztai ma­gány­ra volt szüksége ahhoz, hogy Isten összetörje hirtelen indulatú, vad, makacs szívét aki kész volt gyilkolni is igazá­ért, de miután az Úr megszelídítette, ezt írja róla az Ige:„Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden ember­nél alá­zatosabb.” (4.Móz.12,3.)

Hogy ez mennyire valóság lehet az életünkben, azt leg­jobban épp az apostol példája mutatja meg nekünk. Pál a le­ve­lét a filippibeliekhez írta. Ők maguk szemtanúi voltak en­nek, hogy Isten hogyan őrizte meg Pál szívét és gondolatát a Krisz­tus Jézusban. Mert amikor Pált társával, Szilásszal e­gyütt jogtalanul, nyilvánosság előtt megalázták, megverték és a vá­rosi börtönbe zárták, Isten mindezekben megőrizte Pált. Pálék képesek voltak szelíden viselni a megvesszőzést az e­van­gé­liumért. Már ott, a botozás során is háboroghatott vol­na, haragudhatott volna, ki kérhette volna maguknak, hiszen római ál­lampolgár volt, hogy őt nem lehet tárgyalás nélkül csak úgy elítélni, megverni és börtönbe zárni, mégis szelíden viselte mind­ezt. A szelídség, Isten Lelke nyomán ott volt ben­ne, pedig Pál sem nem volt balek, sem nem volt visszahúzódó típus. De aki Krisztusban van, abban ott él Jézus szelíd Lelke, aki a kritikus pillanatokban szelíddé tudja tenni még a mai Péte­re­ket és Pálokat is. – „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!”- erre biztat minket az Ige. Legyen ben­ned Jézus ere­je, amelyet Ő szabályoz, Ő tart mederben, Ő kontrollál. Vajon miről ismernek meg leginkább az emberek minket? Mi az az egy-két alapvető tulajdonságunk, amellyel azonosítanak? Mint komor bikáé, olyan a járásod? Búval bé­lelt, savanyú és cinikus ember vagy? Netán úgy azonosítanak mint örökké zsörtölődő, kritikus, kákán is csomót kereső em­bert? Vagy ez a jézusi szelídség igaz rád? Kész vagy-e fellép­ni ebben az évben erre a második lépcsőre is?

3./ Az apostol harmadik felszólítása az aggodalmasko­dás megtagadására vonatkozik. „Semmiért se ag­gód­ja­tok!” – Mit jelent az aggodalmaskodás a szó bibliai értelmében? Az aggodalmaskodás gyökere mindig az a félelem, hogy Is­ten holnap hátha már nem lesz Isten, vagy hátha elfeledkezik ró­lunk, vagy hátha adódik olyan helyzet, amelyikben Ő is te­he­tetlen. Az aggodalmaskodó ember azt képzeli, hogy ő látja re­álisan a helyzetet, holott az igazság az, hogy sok el­kép­zelt baj aggasztja és sok lehetséges problémával foglalkozik. Szinte egy igézet alá kerül. Az aggályai egyre mélyebben be­le­rágják magukat a szívébe és egyre inkább abban a képzelt világban él, ami esetleg lehetséges, hogy eljön és azok a bajok be­kö­vetkeznek és egyre jobban eltávolodik a valóság talajáról. Szinte megbűvölik az aggályai és mint ahogy a nyuszi, a­mi­kor az úton reflektorfénybe kerül, megdermed és nem tud mozdulni, így jár az aggodalmaskodó ember is saját aggályai­nak a bűvöletében. Képtelen emlékezni a múltnak az áldásai­ra és nem tud igazán bízni abban a mennyei Atyában, Aki hol­nap is ugyanolyan Isten lesz, mint tegnap volt és egészen bizonyos, hogy nem feledkezik el rólunk véletlenül sem és e­gé­szen bizonyos, hogy nem lesz olyan helyzet, amelyikben Ő tehetetlen.

Isten nagyon határozottan tiltja az aggodalmaskodást az övéinek, mert az aggodalmaskodás gyökere mindig a hi­tet­lenség. Az aggodalmaskodás elszívja az energiánkat, mert az ilyen ember csak az elképzelt bajokat és nehézségeket lát­ja. Az aggodalmaskodó csak a nehézségeire, az ellenségeire és többnyire csak önmagára néz. Az aggodalmaskodó meg van győződve arról, hogy van oka félni. Az aggodalmaskodó úgy érzi, összeroskad a teher alatt. Az aggodalmaskodó em­ber e­leve lemond a győzelemről, a megoldásról.

Sokszor látom azt hívő embereknél, hogy összekeverik a gondoskodást és az aggodalmaskodást, illetve az Úrba ve­tett bizalmat és a felelőtlenséget. Az első esetben gondosko­dásnak, törődésnek, odafigyelésnek vélnek olyan tevékeny­sé­geket is, amelyeket, ha igazán bíznának Istenben, nem tenné­nek. Főleg az édesanyák hajlamosak erre, akik gyakran túl­óv­ják gyermekeiket, s ezzel tesznek rosszat nekik, mert burok­ban nevelik őket. A gond csak az, hogy ezt a burkot előbb-u­tóbb kinövik, s akkor belső, lelki, érzelmi immunrendszer, el­lenálló képesség nélkül kerülnek ki a csöppet sem biztonsá­gos külvilágba. Mások, talán inkább az édesapák hajlamosak szimpla nemtörődömségből olyat is megengedni a gyer­me­ke­iknek, amelyet egy felelős, a szülői hivatását Istentől elnyert családfő nem tenne meg. A lustaság nem egyenlő az Is­ten­be vetett bizalommal. Az Ige soha nem mondja nekünk, hogy ne tegyük meg azt, amit ránk bízott az Úr. Soha nem mondja azt, hogy ne dolgozzunk, mert majd anélkül is a szánkba repül a sült galamb. De azt mondja, hogy minden gondunkat ves­sük arra az Úrra, aki még a hajszálainkat is számon tartja. S azt is mondja, hogy teljesen értelmetlen az aggodalmaskodás, mert azzal úgysem tudjuk megváltoztatni a holnapot, csak tönkre tesszük vele még a mát is.

Az aggodalmaskodás lelkületének a felismerése azon­ban még nem elég. Attól, hogy látom magamban az erre való haj­lamot, még nem következik, hogy meg is akarok szabadul­ni tőle. Hiszen meg is magyarázhatom magamnak, hogy mi­ért vagyok ilyen, és mindig fogok találni elég okot, hogy fel­mentsem magam a változás sürgetése alól. S aztán nem lépek fel­jebb a lépcsőn, és nem is tapasztalom meg soha Isten min­den értelmet meghaladó békességét, mert a szívem továbbra is gör­csökkel, félelmekkel, pótcselekvésekkel lesz tele. Mivel az aggodalmaskodás gyökere az Isten iránti bizalmatlanság, mondjuk ki, hogy ez bűn, amit meg is kell tagadni, ha szaba­dulni akarunk tőle! – Készek vagyunk-e erre?

4./ A negyedik, az utolsó lépcső, amelyre az Ige szeret­ne felemelni minket a hálás imádságra szólít fel. „I­mád­ság­ban és könyörgésben...” (Fil. 4,6.) Aggódás ellen imádkozz! Ez tehát Pál apostol javaslata. Még pedig imádságaid fő jel­lemzője legyen a hálaadás. Mi az imádság Jézus szerint? Be­tanult vallásos klisék idézgetése? Mások által előre leírt szö­vegek gépies felmondása? Vészhelyzetben leadott SOS jelzé­sek? Sokan, valljuk be, bizony így gondolnak az imád­ság­ra. Emlékszem egyszer egy súlyos beteg emberhez hívtak kórhá­zi látogatóba a rokonai. A kórterem ajtajában azt mondta az illető haldokló lánya: lelkész úr, itt már csak az imádság se­gít. Mintha az imádság egy végszükségben beveendő pirula, vagy egy fuldoklónak odavetett mentőöv lenne, amire ugye normál esetben nincs szükség. Sok mindent el is árul egy-egy i­lyen megjegyzés az adott ember lelkiállapotáról. Jézus ezzel szemben úgy beszél az imádságról, mint egy csodálatos aján­dék­ról, amellyel rendszeresen élhetünk. Számára az imádság olyan volt, mint amikor a kisgyermek a szüleivel, az édesap­já­val beszél. Lehet, hogy lihegve önti ki neki a szívét, mert éppen menekül, fél. De hozzá menekül és neki panaszolja el a fé­lelmét. Lehet, hogy sírva mondja el és közben még hüppög is, mint ahogy a kicsik szokták elmondani néha a pa­na­sza­i­kat. Összetört mondatokban, szaggatottan mondja el, mert sajog a lelke, mert nem érti még, hogy miért enged az életében annyi nehézséget. De akkor is hozzá fut, és benne bízik. Azzal a bi­zonyossággal mondja, hogy annak, akihez szól érdemes el­mondani, mert figyel rá, szereti őt és intézkedni fog. Van ér­telme annak, hogy elmondja neki. Éppen ezért, mire elmond­ta, meg is nyugszik. Abbamarad a sírás, feloldódik a szoron­gás és várja az Atya válaszát. Ezt jelenti imádkozni. Kiöntöm a szí­vemet, azt mondom el neki, ami éppen bennem van és ezzel a bizalommal mondom.

De, van még ennél is feljebb, kedves testvérek! Van itt még egy fél lépcsőfok, amelyben sokan meg szoktak bot­la­ni. Ez pedig a hálaadás. Hiszen, ha rendszeresen imádkozunk is, az imáink nagy része kérés. Csak kérünk, elsősorban ön­ma­gunk, másodsorban a szeretteink részére bizonyos dolgokat. Nincs ezzel semmi gond, de hálaadás nélkül az egész nem más, mint hálátlan követelőzés. Ugye, milyen rossz lenne, ha a gyermekeink állandóan csak a kéréseikkel ostromolnának ben­nünket! Ha napról napra azzal jönnének, hogy nekik erre vagy arra van szükségük s közben soha nem mondanák azt, hogy köszönöm anya vagy apa. Ugyanilyen a helyzetünk a mennyei Atyával, hiszen nem mindegy, hogy csak a kéréseket soroló vagy hálát adni is tudó gyermekei vagyunk Neki! Az ige arra biztat, hogy kérjünk, de mindezt tegyük hálaadással! Csak úgy lehet meghitt kapcsolat ember és Isten között, ha nem felejtjük el, hogy kinek köszönhetünk mindent az éle­tünk­ben!

Miért van erre szükség? Azért, hogy lássuk, mi min­dent kaptunk már eddig Istentől, mi mindent tett Ő a világ te­rem­tésétől máig, milyen gazdagon ajándékozott meg minket is minden érdem nélkül. Aki hálát ad, az feltekint az ajándé­kok­ról az ajándékozóra. Annak megnyílik a szeme, és tud számolni a cselekvő Istennel. Annak Isten maga lesz fontos­sá, nem­csak ajándékai, s felismeri, hogy az ajándékozó több, mint ajándékainak összessége. A hálaadás megerősíti azt a bi­zo­nyos­ságunkat is, hogy az az Isten, aki eddig ennyi jót tett velünk, ezután is meg tud tenni és adni bármit. Hiszen ő a mi sze­rető Atyánk, aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle (Mt 6,8). A hitünket erősíti, ha nem unjuk meg meg­köszönni újra és újra a legnagyobb ajándékát, azt, hogy „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért oda­ad­ta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róma 8,32). Egészen másként fogjuk a kéréseinket Isten elé ter­jesz­teni, és egészen más kéréseket fogunk megfogalmazni, ha bővelkedünk a hálaadásban. Nem véletlenül buzdít a zsol­tá­ros: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,2.) Erre a hálaadással teli imádkozásra, er­re az utolsó fél lépcsőfokra is szeretne a Szentlélek felve­zetni ma minket. Engedjük-e Neki? Akarjuk-e ezt igazán?

Négy állomás, amely az Istentől való, elvehetetlen, min­den értelmet meghaladó békesség felé vezet? Öröm az Úr­ban, szelídség a szívben, elfordulás az aggódástól, hálás imádság. Lesz vajon szükségünk jézusi békességre ebben az új év­ben munkahelyi konfliktusok, iskolai próbatételek, családi viszá­lyok és gyülekezeti súrlódások esetén? Már az elmúlt egy hé­ten is de sokszor kellett volna. Jézus boldognak, Isten fiainak nevezi azokat, akik békét teremtenek. Kezdjük ezt el ma a magunk szívében, lelkében, életében! Ámen.