2015.12.31.
Elmúlt?– Óév
Textus: Jer 8,20

Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!

Az év utolsó napját sokan mámorban töltik. Az alkohol kártékony ködében, vagy egyéb tudatmódosító szerek hatása alatt, vagy fülsiketítő zenében, mindent elnyomó, gondolatokat elhallgattató, elűző tömegben. És sokan azért teszik ezt, mert menekülnek. Menekülni próbálnak a gondolat, a szó elől, ami Jeremiás szavaiban olyan keservesen jajdul fel: elmúlt, véget ért. Az év utolsó napja, akaratlan is emlékezet bennünket az életünk múlására. Kikerülhetetlen, hogy ilyenkor a mögöttünk lévő, eltelt évre nézzünk, és ahogy szaporodnak ezek az évek, egyre inkább azt érezzük, hogy már megint elmúlt, megint befejeződött. Visszafordíthatatlanul és tagadhatatlanul.

És sajnos nem mindig örömmel nézünk az eltelt évre. Jeremiás sóhajában sem a sikerek fölötti öröm nyilvánul meg, hanem sokkal inkább az elkeseredettség, a csalódottság. A nép nevében szólal meg, és a nép nevében ismeri el a közös, ha mondhatjuk így, kudarcot. Jeremiás szívében gyötrő fájdalmat okoz a prófécia, melyet itt ki kell mondania, hogy az ítélet súlyos lesz, és a szabadulás tovább várat majd magára, mint gondolnák. Annyiszor vallottak kudarcot Isten előtt, hogy ezzel a kudarccal újra és újra szembe kell nézniük.

Amikor mi visszatekintünk az elmúlt évre, vagy az elmúlt sok-sok évre, általában sokkal hamarabb jutnak eszünkbe a lelkünk mélyén elásott kudarcok. Hogy mi az, ami nem teljesedett be, mi az, amivel adós maradt az elmúlt év. Vagy épp fordítva, mi az, amivel mi maradtunk adósai az évnek. A karácsonyfa árnyéka mellett – amiről már beszéltünk az elmúlt napokban – ilyenkor, az év utolsó napján leltározzuk a veszteségeinket, az elmaradt örömöket és áldásokat. És az elmúlások vagy elmaradások sokszor emlékezetesebbek, mint a beteljesedések. És kell valami, vagy valaki, aki emlékeztet bennünket. Nekünk is, ahogy a Zsoltárosnak is szükségünk van a figyelmeztetésre, ha mástól nem, hát saját magunktól: „Áldjad én lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”

Az igére válaszoló 264. énekünkben majd az énekeljük: „sok baj között Erőd volt és örömöd: szárnyával takarva védett” – és aki erre nem tud valóban emlékezni, annak az év végi zárszámadásában csak csalódás és keserűség marad, esetleg vád, vagdalkozás önmaga, mások vagy Isten ellen. Az tud hálásan és derűsen tovább menni az élet útján, aki nem feledkezik el arról, hogy mennyi jót tett vele az Úr. Ha tudjuk, hogy Istentől kaptunk minden jót, akkor a rosszat is könnyebb elfogadni.

Az interneten terjed egy néhány kockából álló képregény. Az első képen azt látni, hogy egy férfit eltalál egy kő. A következőn az égre emeli a kezét, és számon kéri Jézust, hogy miért nem védte meg a sérüléstől. A következő képen már távolabbról látni a jelenetet, és kiderül, hogy nem egy, hanem több száz kő záporozik a férfi felé, és azért csak egy találta el, mert az összes többit Jézus pajzsként fogta fel, aki hátraszól a válla felett: „Bocs, azt az egyet elnéztem, remélem, jól vagy?!” Ez a klasszikus nem látjuk a fától az erdőt esete, amikor csak a rosszra, a negatívumokra koncentrálunk, és Istent okoljuk, miközben azt nem vesszük észre, hogy a rossz dolgok eltörpülnek mindamellett a jó mellett, amit Istentől kapunk. De ha azt meglátjuk, ha tudjuk, hogy a több száz kavicsból csak egy talált el minket, és a többitől Isten óvott meg, akkor mennyivel könnyebb viselni, az egy kő okozta fájdalmat.

Krisztus előtt 587-ben Júda népét Jeruzsálemben körülvették a babiloni seregek. Voltak, akik gyorsan bekövetkező szabadulást hirdettek, arra számítottak, hogy az idő majd meghozza a várva-várt szabadulást, de ez nem következett be. Elmúlt az aratás, kezdődtek az ünnepek, amikor a szabadító Isten tetteire emlékeztek, de az idő nem hozta el a szabadítást, és a város még mindig az ellenséges sereg harapófogójában volt. Hiába múlt el az idő. És a népnek meg kellett tanulnia, hogy az idő múlása önmagában nem hoz megoldást, nem hoz szabadulást. Pedig milyen gyakran mondjuk, majd az idő megoldja, majd az idő begyógyítja a sebeket, enyhíti a fájdalmakat. Sokan várjuk az idő múlásától a megoldást a gondjainkra, a nehézségeinkre, a fájdalmainkra.

Csakhogy az időnek nincs hatalma arra, hogy ilyesmit vigyen végbe. Az idő, mint Isten teremtési rendjének a része, az Ő szolgálatában áll, és a múlása önmagában nem hozhat számukra megoldást. Isten nincs kötve ehhez az időhöz, amit mi különböző eszközökkel próbálunk mérni, nincs kötve a mi dátumaikhoz. Isten üdvtervében vannak idők, de azok nem el, hanem betelnek, beteljesednek. Isten órája pedig sosem késik és sosem siet, mindig pontosan jár, és minden az Ő terve szerint történik. Csak ha mi nem tudunk a magunk szűk kis világából kitekinteni, ha el vagyunk foglalva a sérelmeinkkel, a saját magunk által kijelölt terminusokkal, akkor sosem fogjuk meglátni, hogy nagyobb folyamat részesei vagyunk, amit a mi Gondviselő és Megtartó Istenünk igazgat.

Amikor a nép számára elmúlt az aratás és véget ért a nyár, akkor a hamis próféták megszégyenültek, és akik hittek nekik, csalódtak. Olykor akaratlanul mi is lehetünk egymás hamis prófétái. Amikor azt ígérjük, prófétáljuk egymásnak, hogy majd az idő, majd a következő év segít, meghozza a lélek gyógyulását. Amikor akaratlanul is zavarunkban azt mondjuk egy gyászoló szerettünknek, hogy idővel majd enyhül a hiány, a fájdalom, vagy azt mondjuk a munkahelyi gondokkal küzdő ismerősünknek, hogy idővel majd belejön, és minden rendben lesz. Vagy azt mondjuk egy szakítás, válás után a kapcsolatot gyászoló feleknek, hogy a kapcsolat hosszúságától függően ennyi vagy annyi idő után túl lesznek rajta. Ismerjük ezeket az ön- és másokat segíteni akaró praktikákat.

Csakhogy mindazt, amit az időtől várunk, hiába várjuk, ha nincs az életünkben más is jelen, aki a segítségünkre lehet. És ahogy eltelik a kijelölt idő, bennünk is ott lesz a csalódás, a megszégyenülés, és a fájdalom, a hiányérzet, ami nemhogy enyhébben, de éppen megsokszorozott erővel tör ránk. Mert olyasmitől vártunk változást, segítséget, szabadulást, aki, ami nem képes megadni azt. De mindezt kérhetjük attól, aki ura és teremtője az időnek is. Mindezt várhatjuk és kérhetjük attól is, aki nem kecsegtet bennünket hamis ígéretekkel, hanem szavából mindig igaz útmutatást kapunk. Mindent kérhetünk és várhatunk attól, aki maga is vár. Istentől, aki várja, hogy feladjuk a hiábavaló harcainkat és küzdelmeinket, aki várja, hogy az életünk köré épített falakon belül végre igazi bűnbánatra és hozzá való megtérésre való készség szülessen meg. Aki várja, hogy a hamis reménységeinket végre eldobjuk, és egyedül benne bízzunk és benne reménykedjünk.

Jeremiás szavait kicsit átformálva kérdésként is feltehetjük magunknak: „Véget ért ez az év is, és én még mindig nem szabadultam meg?” Eltelt újabb 365 nap, és te még mindig nem szabadultál meg? Miért, mi akadályoz abban, hogy csatlakozz a szabadító Jézushoz? Mi gátol abban, hogy feladd a hamis reménységeket? Mi akadályoz abban, hogy az igaz beszéd, az ige útját kövesd? Miért vagy Szabadító nélkül? Tudom, provokatívak ezek a kérdések. Talán most fel is borzolják a lelkünket. De nem csak elborzolni kell azt, hanem felásni, felszántani, és kiforgatni a földjéből minden elrejtett dolgot, amit távol tart a Szabadító Krisztustól. Amit azért ástál el, mert nem akarod megmutatni senkinek, Istennek sem, mert megoldást az időtől vársz rá. De ha elásva hagyod ezeket, az idő csak konzerválja, és ha jön az életnek egy földrengése, akkor egyszer csak kifordul a lelked földjéből, és újra szembesülnöd kell majd vele.

Ez az ige egy felhívás. Még nincs vége egészen az évnek, még nincs vége az „időnek”. Még lehet menni Jézushoz, még lehet őt kérni, hogy mint a vetés előtt a köveket, úgy ássa ki, és vegye ki a lelkünk mélyéről az elásott dolgainkat. Ha az idő nem tudott tisztábbá, jobbá tenni bennünket, Ő még megteheti ezt. Még át lehet neki adni a gyászt, a haragot, a fájdalmat, a csalódottságot, az irigységet, a félelmeket, az egyedül kikínlódott kudarcokat. És Ő még ma megszabadít, ha hittel kérjük. Nem idővel, nem az idő múlásával. Ő már most gondoskodik a jövőnkről. Maga mondja: „Az én Atyám házában sok lakóhely van… Elmegyek és helyet készítek nektek.”

Az elmúló évek figyelmeztetnek bennünket arra, hogy minden, ami itt van, amink itt van, amit itt birtokolunk, elmúlik. Semmit sem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a lelkünkben van. Ha majd eljön a végső aratás ideje, akkor nem lesz minden, hogy mi fogant meg, és mi hajtott gyökeret a lelkünkben. Nem mindegy, milyen végső zárszámadást készítünk majd a mi Gazdánk, Isten előtt. Nem mindegy, mi lesz a termény, a hitünk vagy a hitetlenségünk gyümölcse. Ezt egyedül Isten látja majd, neki kell majd számot adnunk. Adja Isten, hogy ebben a gyülekezetben sokan állhassunk meg és mondhassuk: „Elmúlt, véget ért, és mi megszabadultunk.” Ámen.