2015.12.26.
Hol van? - Karácsony II.
Lekció: Jn 1,14-18
Textus: Tit 2,11-14

Már jó ideje tartott a műtét. Az agyában érezte lüktető kínként, ahogy szögezik, kalapácsolják a combcsontját.

Kellet neki a székre állnia? Ráadásul arra a billegő tonettszékre, amelyen még édesanyja kötögette az első világháború katonáinak a fülvédőket, a kárpáti hideg ellen.

Már amikor a szekrényhez húzta, hogy almát vegyen le a tetejéről, átvillant rajta – Leesel, vigyázz! – De ő tüstént meggyőzte magát: tud ő vigyázni. Pedig elfelejthetetlenül magába zárta azt az igehirdetést, amely arról szólt, hogy jól figyeljünk az első-felső-belső hangra, mert az első a Lélektő való. A második a saját lelkünk ellenszavazata. A harmadik már a Kísértőé: „Csakugyan azt mondta az első hang?”

Most sem figyelt az elsőre: „leesel”, s mire elérte az almát, már el is tört a szék lába. Menten utána az övé is. Most agyáig ér a kalapácsolás okozta lüktetés, vagy mit is csinálnak vele…

A fejénél álló asszisztensnő ugyan vigasztalgatta:

- Kellemetlen ez, kedves, tudom, de nem fog fájni ezután – s közben meg-megtörölgette az ő verejtékes arcát.

- Hol késik Zoli, már megint elkujtorgott, pedig ehhez csak ő ért – ezt az operáló főorvos mondta. Őrajta pedig erőt vett a rémület: fűrészelik, szegecselik, kalapálják, és nincs itt az a bizonyos Zoli, akinek valamihez értenie kellene.

- Ehhez én sem értek – ez az asszisztáló orvos hangja volt.

- Még csak nem is konyítok hozzá – ez a másiké.

Meredten feküdt a műtőasztalon. Páni félelem kerítette hatalmába. Úgy dőlt róla a verejték, hogy újra kendőt váltott a homlokát törölgető asszisztensnő, de annak a hangján is érződött a feszültség, amíg biztatgatta:

- No, ne féljen, lazítson egy kicsit a nehezén már túl vagyunk.

De hol van Zoli? Istenem, küldd el Zolit, mert valamihez csak ő ért. Édes jó Istenem, maholnap karácsony, küldd el nekem ajándékba Zolit. Nem állok fel soha többé a székre, csak küldd el Zolit. Istenem, Istenem, édes jó Istenem…

- Zoli sehol? – hallotta tompán a fél arcát takaró kendő mögött a főorvos ingerült hangját.

- Pedig már a végén tartunk – jegyezte meg az alorvos.

Ő belül, legbelül egyetlen sikoltás volt Zoli után, hogy megtegye azt, amit csak ő tud megtenni.

- Végre! Hát te hol voltál, Zoli? – hallotta a főorvos hangját.

Istenem, Istenem, megérkezett a karácsonyi ajándék, amit kértem, áradt szét benne a görcsoldó öröm.

- Miért? Kellettem volna? – (Ez nyilván Zoli hangja volt.)

- Csak a videofelvevőt állítottad be a műtétre, de a hangot nem adtad hozzá. A felvételt beindítottad a műtét kezdetekor, aztán eltűntél, s mi nem tudtuk, melyik gombot kellett volna megnyomni, hogy hang is legyen. … Viszont a műtét remekül sikerült.

- Asszonyom, gratulálok! – fordult a még műtőasztalon fekvő páciense felé a főorvos. – Bátran viselkedett.

Azt csak a kegyelmes Isten tudja – gondolta a beteg, és észre sem vette, hogy iszonyatos az feszültés rekedtes hangba oldódik fel benne:

- Dicsőség mennyben az Istennek…

...

Gyökössy Endre Előkarácsony a műtőben címmel jegyezte le ezt a történetet mai példázatai közé. De a cím ez is lehetne, Amikor előtűnt a rejtőzködő, vagy röviden Epifánia. Ez az a szó, amivel a klasszikus görögben azt fejezték ki, amikor pirkadatkor a Nap a láthatárra ér, és feltűnik a horizonton. Ez az a szó, amivel az Újszövetségben azt írták le, hogy valami, valaki megjelent, ami vagy aki korábban rejtőzködött. Mindkét jelentésben benne van az is, hogy ez a feltűnés, ez a megjelenés, ez a lelepleződés egy katartikus állapotot idéz elő azokban, akik tanúi lehetnek, egy feszültségoldó sóhajt, amivel elszáll a félelem, a pánik, a bizonytalanság, és mint a napfelkelténél a világosság, az első meleg sugarak hatására biztonságérzet, nyugalom, békesség költözik a helyére.

Pál apostol Krisztus két megjelenéséről, két epifániájáról ír Titusznak. Először azt olvassuk: megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Mondhatnánk, azt is, hogy előtűnt, kiviláglott, felfedte magát, hogy közelebb jussunk a az eredeti jelentéshez. Mert Isten kegyelme Krisztus születésénél, a testet öltésnél nem úgy jelent meg, hogy akkor jött létre, nem akkor keletkezett. Isten ugyanis mindig kegyelmes volt az emberrel, hosszan sorolhatnánk erre a példákat a Biblia első lapjaitól kezdve, Nóé, Mózes, Dávid, és még sokak példájával. Jézusban ez a kezdetektől létező, működő kegyelem vált láthatóvá az emberek számára.

De mit is jelent ez a szó, „kegyelem”. Gyakran használt bibliai kifejezés, de érdemes kicsit elidőzni rajta, mert sokszor éppen ezeknek az egyértelműnek, evidensnek gondolt szavaknak a jelentésével nem vagyunk igazán tisztában. A héber szó eredeti jelentése lehajolni, odahajolni. Egy teológus röviden így definiálta, a kegyelem nem más, mint Isten alkalmazott szeretete. Amikor a Mindenható, lehajol, odahajol hozzánk, esendő, törékeny, bűnös, hűtlen teremtményeihez, és nem azért, hogy lesújtson ránk, vagy közelebbről lássa szenvedésünket, hanem adjon, hogy felemeljen magához. Kegyelmet kapni nem jog, nem járandóság az embernek, nem kötelesség Istennek. Isten önkéntes könyörületessége, amelyben annak ad, akinek akar. És ez az annak, akinek akar, nem azt jelenti, hogy annak, aki szimpatikus neki, akit kedvel, vagy aki elég jó hozzá. Épp ellenkezőleg, a bűneink miatti nyomorult állapotunk az, ami Istent kegyelemre indítja, és ahol a legnagyobb a bűn, ott árad ki a legjobban a kegyelem. Ott, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Ez a kegyelem jelent meg, tűt elő, öltött testet karácsonykor Jézusban, és ezzel a kegyelemmel volt telve, ahogy János írja, egész földi életén keresztül. Benne és általa azt kapta az ember, azt kaptuk, amit nem érdemeltünk meg. A törvények alatti roskadás helyett ingyen könyörülő kegyelmet. És ez katartikus élmény kell, hogy legyen számunkra, testvérek, mert az, aki a törvény súlya alatt éli az életét, aki csak a vallás, az egyház elvárásait, szabályit akarja betartani, és nem ismeri a kegyelmet, annak mérhetetlenül belefárad a szíve, a lelke ebbe a kínlódásba, és összetörik bele az élete. Az olyan izzadva, görcsösen, páni félelemmel fogja leélni az életét, mint a betegünk a műtőasztalon, és mindig azon fog gondolkodni, hogy mikor és mit rontott el éppen. Hogy melyek lettek volna azok a pillanatok, amikor egy-egy törést, összetöretést, bukást, esést még meg lehetett volna állítani, előzni. Az mindig kapkodni fogja a fejét, és nem érti majd, mi történik körülötte, hibáztatja a körülötte lévő világot is, vagy éppen olyasvalamit vár tőle, amire nincs szüksége, ami már a birtokában van, amiről ő maga sem tudja, hogy mi az. De vár, számít valamire, mert a hiány, a bizonytalanság szűnhetetlenül ott él benne.

És ha ebben az állapotban előtűnik a kegyelem, ha meglátjuk, felismerjük, hogy a törvény súlyát valaki már levette a vállunkról, ha ezeket a súlyokat, a bűneinkkel együtt le tudjuk tenni magunkról, akkor az olyan, mint amit egyszer tornaórán éltem át. Egy trambulinos ugrásnál nem úgy érkeztem meg a talajra, ahogy kellett volna, és a térdem olyan erővel ütődött a mellkasomnak, hogy kiszorított belőle minden levegőt, és hosszú, óráknak tűnő másodpercekig, nem tudtam se levegőt venni, se beszélni, se mozogni, bénultam feküdtem, és az ijedségtől, a légszomjtól lemerevedve kínlódtam, hogy történjen végre valami. Amikor a rekeszizmom újra helyreállt, és a keletkezett vákuum nyomán újra levegő áradt a tüdőmbe, az kimondhatatlan felszabadulást, megkönnyebbülést jelentett. És ilyen az, amikor a bűn által agyonnyomott életünkbe végre beárad a kegyelem, mindent átjár, kitölt, felráz, felszabadít, teljesen kibillent a korábbi állapotunkból.

Ez a kegyelem pedig minden embernek megjelent. Mindenkinek fel van kínálva. Az, hogy Jézusnál először a pásztorok aztán az idegen földről érkező tudósok teszik tiszteletüket, az jelképezi, hogy ez a kegyelem nem csak a legkiválóbbaknak jelent meg, hanem az elnyomottaknak, lenézetteknek, kitaszítottaknak. Hogy ez a kegyelem nem csak Izrael népének, hanem a világ minden népének megjelent, Isten mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy hittel elfogadja a felkínált ajándékot és éljen vele.

De a kegyelem, az nem egy ilyen egyszeri élmény az életünkben, nem csak feltűnik és eltűnik, hanem ahogy ezt Pál is hangsúlyozza, ez a kegyelem nevel minket. És minden keresztyén ember diák, hallgató kell, hogy legyen a kegyelem iskolájában. Pál összefoglalásában alapvetően két nagy leckét tanít. Először, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget, és a világi kívánságokat. Ettől el szoktunk riadni. Mi az a világi? Pontosan mi is az, amit meg kell tagadni? Ne menjünk ki az emberek közé, nem álljunk szóba nem keresztyénekkel. Nyilván nem erről van szó. A világ szerint élni azt jelenti, olyan dolgokat tenni, gondolni, érezni, ami nem Isten akarata szerint való. Ez tehát az első lecke, elvetni a hitetlenség, és minden olyasmitől megszabadulni az életünkben, ami nem Isten akarata szerinti. Ez időnként elképesztően nehéz tud lenni. Mert sokszor nagyon is szeretjük az életünk azon részeit, melyek nem Isten akaratából vannak ott.

A második lecke az elsőből következik, a kettő elválaszthatatlan egymástól, hogy józanul igazságosa és kegyesen éljünk ebben a világban. A kegyelem nem csak a lehetőségét teremti meg mindennek, hanem szükségessé is teszi ezt. Ezek a változások nem egyszerűen lehetségesek, nem opcionálisak, hanem szükségesek is. Ahogy minden úrvacsora előtt, majd ma is fogadalmat teszünk minderre. De vajon komolyan tudjuk-e venni ezeket a fogadalmainkat. És ha azt érezzük, önerőnkből nem tudjuk megtartani őket, tudjuk-e hova, kihez fordulhatunk segítségért, támogatásért. És ha igen, ha tudjuk, hogy Jézus adhat ehhez erőt, támogatást, akkor kérjük-e, akarjuk-e azt? Vagy maradunk páni félelemben, izzadva a műtőasztalon?

Mi a keresztyén „világkorszak” két végpontja között élünk. Krisztus első és második eljövetele között. Az elsőre vissza, a másodikra előre kell tekintetnünk. És ebben az átmeneti korszakban, felfüggesztve a „már igen” de „még nem” állapota között spirituális, lelki értelemben azt kell tennünk, ami fizikailag lehetetlen, de lelkileg lehetséges. Egyszerre két, látszólag ellenkező irányba nézni. Csakhogy ezek az ellenkező irányok, ahogy a párhuzamosok, valamilyen isteni, titokzatos módon, a végtelenben, az örökkévalóságban találkoznak majd. Mert a kegyelemből indulnak, és a kegyelembe futnak. És ez a kegyelemmel való átitatottság kell, hogy megnyilvánuljon az aktív életünkben. A két eljövetel, a két előtűnés, megjelenés két ablak a kegyelem iskolájában. Tárjuk szélesre ezeket az ablakokat és engedjük rajtuk beáradni a Világ Világosságát. Ámen.