2015.12.25.

Káosz karácsonyra?

Lekció: Lk. 2,1-6.; Mt. 1,18-23.

Textus: 1Móz. 1,1-3.; Jn. 1,9-12.

Svábhegy

Aki kézbe vette már közületek kedves testvérek, gyüle­kezeti újságunk karácsonyi számát, annak feltűnhetett, hogy be­osztott lelkész kolléganőm egy a mozikban most világszer­te vetített film címéről kölcsönözte a lelkészi üzenet címét: Csil­la­gok háborúja. Hadd kövessem most én is az ő példáját, s hadd adjam egy másik, szintén a napokban bemutatott film címét a mai prédikációnak: Káosz karácsonyra? Én azonban egy apró módosítást eszközöltem az eredeti címen, mert egy kér­dő­je­let tettem a kijelentő mondat végére. Ez a film nem olyan népszerű, mint a galaktikus harcot felelevenítő sci-fi, és nem is o­lyan jó. A tartalma nagyjából annyi, hogy a főszerep­lő hölgy és férje már nagyszülők, a gyermekeik már rég kire­pültek a ház­ból. Az egyetlen alkalom, hogy újra együtt lehes­senek az karácsony, ezért ő mindent megtesz, hogy mindenki hazatérjen az ün­nepekre. De az igazi gond az, hogy a gyere­kek nem nagyon kedvelik egymást, és mindenki a saját útján akar menni. A nagy­mama persze igazi háziasszonyként a tö­kéletes karácsonyról álmodik, amikor esik a hó, sül a pulyka, illatoznak a sü­te­mé­nyek, és boldog egyetértésben örül az e­gész család. Mindent el is követ ennek érdekében, csak egy valamivel nem szá­mol: a családtagokkal. Mert ahol négy ge­neráció gyűlik össze, ott előbb-utóbb kitör a káosz.

Nálunk is egyre többen úgy díszítik fel a házaikat és kertjeiket karácsonyra ahogyan a hollywoodi filmekben lát­juk, s idehaza is mind gyakoribb az amerikai típusú szenteste sült pulykával, rénszarvasos pulóverrel és giccses dalocskák­kal, mé­gis úgy látom, hogy leginkább abban hasonlítunk az említett film szereplőihez, hogy mi is tökéletes karácsonyról ál­mo­dunk, ám ehelyett sokszor csak a karácsonyi káoszt éljük át. Ott él a lelkünkben a vágy az idillire, a hibátlanra, az álta­lunk el­kép­zelt leg-leg-legeslegszebb karácsonyra, ahol a ka­rácsonyfa mellett bájosan mosolyog az egész család, ahol a levegőben íny­csiklandó illatok szállnak, ahol halk karácsonyi zeneszó hallatszik a háttérből. De vajon miért vágyjuk, miért óhajtjuk ennyire ezt az elénk vetített, belénk szuggerált, ránk erőltetett tökéletességet, ami - még ha sikerül is megrendez­nünk, akkor is - csak pár óráig, egy-két napig tart? Mi hiány­zik annyira a mindennapok egyhangúságából, a hétköznapok szürkeségéből, hogy még a nem vallásos emberek is elké­pesztő anyagi és fizikai áldozatokat képesek meghozni érte, csakhogy egy estére, az ün­nepre az illúziója az övék legyen?

Nem nehéz rájönni testvérek, hogy ez nem más, mint a boldogság. Pontosabban az az Éden-kertben elveszített har­mó­nia, rend és teljesség, amire Isten teremtette az embert és a világot. A káosz, a zűrzavar, az Isten nélküli lét ellentéte. Ab­ban a világban ugyanis amelyikben élünk, Isten nélkül a ká­osz az úr. Így volt ez az első karácsonykor is, s így van ma is. Így volt ez a világpolitikában, így volt ez a korabeli egyház­ban, és így volt az átlagemberek fejében és szívében is, ahogy manap­ság is így van. Hadd szóljak hát először ennek a káosz­nak a sötétségéről, aztán a káosz ellentétéről, Isten világossá­gáról, s vé­gül arról, hogy hogyan töltheti be a mi szívünket, életünket és világunkat a karácsonykor közénk jött világos­ság, tö­ké­le­tes­ség és harmónia, a testet öltött Ige, Jézus.

1./ A káosz sötétsége. – „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fö­lött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” - hallottuk a Biblia első mondatait. A föld, azaz a fizikai világ­min­den­ség, az univerzum még kietlen és puszta. „Tohuvabo­hu” - így olvassuk a héber eredeti szövegben, ami azt jelenti: össze­vissza­ság. Még sötétség van, nincs élet, nincs rend, nincs kozmosz, csak káosz van. Isten azonban egyszerre hir­telen vi­lá­gos­ságot támaszt, életet teremt, rend keletkezik. A káosz helyén létrejön a kozmosz. A világ szava, a kozmosz azt jelenti: rend, dísz, szépség. Amit Isten alkotott, az rendben volt. Minden a helyén volt. Díszes volt. Isten dicsőségét hir­dette. Szép volt, dí­szes, és rendezett. Azt mondta Isten, le­gyen - és lett világosság. Talán mindannyian érezzük, hogy ez itt nem fizikai fényt, a Nap ragyogását jelenti, hanem a har­mónia, a rend, az ékesség világosságát. A zűrzavar ellentétét.

Hogyan is tört be az a rendetlenség, az az összevissza­ság a világba, amely annyi szomorúságot, félelmet, gyűlöletet és viszályt okoz népek és nemzetek, országok és emberek kö­zött egyaránt? Mi az origója, az eredője annak a mérhetetlen fáj­da­lomnak, vérnek és könnynek, ami végigkíséri az emberi történelmet a kezdetektől napjainkig? Hogyan lett a rendből és har­móniából ismét „tohuvabohu”? Úgy, hogy az első em­berpár fellázadt Isten ellen, és inkább a kísértőre, az ördögre hall­ga­tott. Megvonták a bizalmukat Istentől, mert a maguk u­rai akartak lenni, sőt ők akartak istenné válni. A Biblia ezt ne­vezi bűn­nek. Ennek azonban az lett a következménye, hogy az ember elveszítette a kapcsolatát teremtő Urával, s azóta az életét a bűn ha­talma, törvényszerűségei határozzák meg. Így történhetett meg, hogy az első testvérpár egyike már gyilkos­sá vált, hogy né­hány nemzedékkel később egy ember azzal fenyegetőzött, hogy gyermeket öl ha kell, és hetvenszer hét­szeres bosszút áll ma­gáért, hogy pár generáció elmúltával az emberiség annyira erőszakossá, agresszívvá vált, hogy Isten elhatározta, hogy ö­zön­vízzel pusztítja el miatta a világot. Be­tört a káosz az ember bűnével a világba, és azóta is itt van. Is­ten aztán a Tíz­pa­ran­cso­lattal, a kőbe vésett törvénnyel és a lelkiismerettel, a szívbe írt törvénnyel gátat szabott a káosz e­rőinek, de ettől még mind­annyian érezzük, hogy azok jelen vannak az életünkben, s kifejtik romboló hatásukat a világban. – Hadd részletezzem ezt egy kicsit az első karácsonyra és a mi életünkre összpontosítva. Hogyan hatottak a káosz erői kétezer éve és ma?

Ha megnézzük, hogy milyen volt a politikai helyzet Jé­zus születése idején Palesztinában, kaotikus állapotokat látha­tunk. Már eleve gondot okoz a terület megnevezése is, ahol Jézus világra jött és felnőtt. Hiszen Izrael önálló országa már Kr. e. 63 óta nem létezik. A rómaik elfoglalták, s a fennható­ságuk alá vonták. Élére bábkirályokat neveztek ki a Heróde­sek csa­lád­jából. Kr. e. 4-ben az utolsó ún. király, Nagy Heró­des is meghalt, és az országot fiai között osztották fel a római meg­szál­lók három fejedelemségre. Ám a legjelentősebb déli és középső országrész maradék önállóságát is elvették, ami­kor Júdea né­ven Kr. u. 6-ban római tartománnyá tették. Ami pedig a belpolitikai viszonyokat illeti, ott még nagyobb volt a zűrzavar. A kü­lön­böző vallási és politikai pártok a rómaiaknál csak egymást gyűlölték jobban. Szadduceusok és farizeusok, zélóták és esszé­nusok álltak szemben egymással. Mindegyik másféle Messiást várt, de abban egyek voltak, hogy az eljö­vendő Messiás az ő oldalukon fog állni. Ezt az alaphelyzetet tetézte az a császári rendelet, amelyről a karácsonyi történet­ben is olvasunk. Au­gustus adóösszeírást rendelt el az egész birodalomban, melynek mindenkinek a szülőhelyén kellett e­leget tennie. El lehet kép­zelni, hogy ez mekkora felfordulást eredményezett mindenütt.

De ha közelebb hajolunk az ún. szent család történeté­hez, ez a felfordulás, mintha csak fokozódna. Hiszen József­nek tu­domására jutott, hogy jegyese, Mária terhes. Nyilván­való, hogy mivel ő nem érintette Máriát, csak arra gondolha­tott, hogy a leány hűtlenné lett. A jegyesség akkoriban sokkal komolyabb elkötelezettséget jelentett, mint ma. Csak az e­gyik fél halála, vagy válás szüntethette meg. A mózesi törvények szerint a házasságtörés bűnéért eredetileg megkövezés járt. Jézus korában a nyil­vános perrel együtt járó válás volt a gya­koribb. József mindenesetre házasságtörésben vélte vétkes­nek jegyesét. József vé­giggondolta magában, hogy mit tegyen - olvassuk. Ez a végiggondolás azonban fájdalommal, csaló­dással, keserűséggel jár. Micsoda órák, micsoda napok! Meg­csaltak, becsaptak. Hogyan? Miért? Miért engedte ezt Isten? Hogyan jutott ide Má­ria? Kitől eshetett teherbe? József nem kerülhette meg ezeket a kérdéseket. Végül úgy dönt, hogy ti­tokban bocsátja el Máriát, az­az titokban válik el tőle. Igaz, is­tenfélő ember lévén nem akarta Máriát kitenni a válás nyilvá­nos kimondásával együtt járó meg­bélyegzésnek, megszégye­nítésnek. Talán az is benne volt döntésében, hogy szerette őt. Botrány lehetősége, kínos hely­zet, fájdalom és csalódás - „Jé­zus Krisztus születése így történt” - olvassuk. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a császári ren­delet miatt meg kellett ten­niük egy több mint 100 km-es utat egy 9. hónapban lévő vá­randós feleséggel, akkor értjük meg iga­zán, hogy a káosz erői milyen erővel tomboltak Jézus születése idején is! Sőt, ami­kor Betlehembe érkezve kiderül, hogy nincs számukra hely és egy istállóban kell megszülnie Máriának az Isten Fiát, akkor nem kell már senkinek sem bi­zony­gat­nom, hogy a káosz erői milyen erővel igyekeztek mindent elkövetni, hogy ellehetetle­nítsék Jézus születését! Felfordulás a kül-és a belpolitikában, megosztottság és széthúzás a vallási élet szereplői között, bi­zonytalanság és kiszolgáltatottság a csa­lá­di élet színterein. –Káosz karácsonykor? Igen is, meg nem is. Mert a mi minden­ható Istenünk - számunkra felfoghatatlan mó­don - ezen körül­mények ellenére, sőt éppen ezen körülmények által készítette el az Ő Fiának megérkezését a mi sötét, bűn­től terhelt, zűrza­varos „tohuvabohu” világunkba.

Milyen párhuzamokat mutat testvérek a mi mai életünk az akkorival? Ma vajon jobb, civilizáltabb, biztonságosabb a vi­lág? Az édeni harmóniához, az isteni rendhez került köze­lebb az elmúlt két évezred során a világ, vagy az őskáoszhoz?

Mi van ma a világpolitikában? Az egyik kiegyensúlyozott e­lemző Henry Kissinger a következőket írja: „Amikor az álla­mok nem képesek arra, hogy saját területükön érvényesítsék hatalmukat, a regionális és a nemzetközi rend is meginog. A térképen meg­jelennek a törvénytelenség „fekete dobozai”-ként működő térségek. Az összeomló állam pedig ideális terepet kínál a te­rü­letén a terrorizmus, a fegyverkereskedelem és a szomszédok elleni vallási uszítás számára. Ilyen kormányzat nélküli vagy már közvetlenül a dzsihádisták uralma alatt álló zónák hálózzák ma be a muzulmán világot Észak-és Közép Afrikában, az e­gész Közel-Keleten. Megállapíthatjuk, hogy a világ területének és lakosságának jelentős része a szakadék szélén áll. Bár­mi­kor kihullhatnak a nemzetközi rendből és ha­sonló - csak még sokkal szélesebb körű és mélyebb - háború­ba süllyedhet, mint ami Európát sújtotta a 17. században.” Elemzését így zárja: „Ha nem sikerül helyreállítani a rendet, akkor azzal kell szá­mol­nunk, hogy a világ jelentős része megnyílik az anarchia és a szélsőségesség olyan formái előtt, amelyek szükségszerűen át­ter­jednek a világ más régióiba is.” Szakadék széle, anarchia, háborúk? Ha visszanézünk a lassan elmúló 2015-ös évre, lát­hat­juk: ez nem utópia, ez nem egy a­merikai fantasztikus film, hanem a véres valóság. Maga a ká­osz. S mi van a vallások vi­lá­gá­ban? Itt talán jobb a helyzet? Nyilván nem, hiszen a legtöbb politikai, társadalmi krízis mé­lyén vallási válság húzódik. Azt, hogy az iszlám milyen hihe­tetlen mértékben terjed a világ szegényebb felén, mindenki tudja. De azt, hogy maga a ke­resz­tyén­ség mennyire erőtlen és gyenge a világ gazdagabbik felén, azt sajnos csak kevesen veszik észre és teszik szóvá. Pedig Eu­rópát nem a politikai tárgyalótermek asztalainál, nem is a katonai terepasztalok fe­lett, hanem a szószékeken veszítettük el. A­mi­kor felhígítottuk a keresztyénség tanításait, amikor megkérdőjeleztük a Biblia alapvető kijelentéseit, amikor relati­vi­zál­tuk Istennek az éle­tünket védő törvényeit! Amikor az ún. felvilágosodás nevében az evangélium tiszta hirdetése helyett fe­mi­nis­ta teológiával, a világos tanítás helyett pszichologizálással és filozofálgatással töltöttük meg a prédikációkat. Ahelyett, hogy a sötét világban a világ világosságává lettünk volna, magunk is a sötét ideoló­giák és tanok hirdetőivé váltunk. És ebben mi protestánsok éppúgy vétkesek vagyunk, mint mások.

Nem csoda, hogy tele van az emberek feje zavaros esz­mékkel és gondolatokkal. Normálisnak, sőt szinte követendő­nek tartanak közönséges aberrációkat. Van olyan nyugat-eu­rópai ország, ahol az emberi szabadság nevében követelik a pe­do­fí­lia legalizálását. Máshol természetes, hogy a miniszter­elnök nyíltan homoszexuális, sőt örülnek is neki. Sokan sem­mi ki­vet­ni­valót nem találnak abban, hogy a más vallásúakra való tekintettel nem nevezik néven a karácsonyt, hogy leveszik a temp­lo­mok tetejéről és az osztálytermek faláról a ke­reszteket, hogy a politikai korrektségre hivatkozva betiltják a Huckleberry Finn és a Tom Sawyer kalandjai ifjúsági regé­nyeket, mert azokban előfordul az a szó, hogy „néger”.

Korunk jellemző betegsége a tekintélyvesztés. Ahol meg­szűnik a tekintély, ott eluralkodik a káosz. Ha a hatóságok te­kin­télye elvész, képtelenek fenntartani a rendet. Ha a szülői tekintély megszűnik, veszélybe kerül a család. Ha oda a taná­ri te­kintély, lehetetlenné válik az oktatás. Ha a gyülekezetben nincs tekintélyük a vezetőknek, az előbb-utóbb szakadáshoz és bot­ránkozáshoz vezet. Ugyanakkor ma számos szülő, pe­dagógus, közhivatalnok vagy gyülekezeti vezető nincs is tisz­tában az­zal, hogy tekintélyt kellene képviselnie. Bonyolult lé­nyek vagyunk: bennünk van a tekintélytagadás ősi ösztöne, de a te­kin­tély iránti sóvárgás is. Megbízható, valódi tekintélyt szeretnénk tisztelni, s ha ilyet nem találunk, előfordulhat, hogy méltat­la­nok­nak vetjük alá magunkat. „Lázadó fiatalok” például elkötelezett hívei tudnak lenni olyan szektáknak, a­melyek még sza­bad­idejüket is beosztják. A legtöbb destruktív közösség tekintélyelven működik. A valódi tekintély azért hi­ányzik tár­sa­dal­munk­ból, mert az Ige tekintélye elveszett. A­kik számára az Ige nem tekintély, azok előbb-utóbb valami­lyen ideológiához for­dul­nak. Európa már a XVIII. században fölcserélte a keresztyénséget a felvilágosodás eszméjével, a­mely azt hirdette: „Sem is­ten, sem úr!” E gondolat lett mára korunk vallása. Aztán csodálkozunk, hogy egy tekintély elvű vallás, az iszlám, milyen gyo­rsan hódít.

A Bibliából azonban tudhatjuk, hogy Isten a világ rend­jét a legkisebb részletig meghatározta. A természetben létezik hi­erarchia, vagyis tekintély, még az atomok világában is. Ha valamelyik neutron úgy gondolná, hogy az atommag helyébe lép, annak katasztrófa lenne a következménye - éppúgy, mint­ha valamelyik bolygó úgy döntene, eleget keringett már a Nap kö­rül, legyen fordítva ezentúl. Büntetlenül nem lehet sokáig szembemenni Isten rendjével. Sem a fizika világában, sem a min­dennapi életben. Előbb-utóbb visszaüt a magunk szülte káosz, és maga alá temeti az önhitt, Isten nélküli embert. Így ír er­ről Weöres Sándor A teljesség felé című esszégyűjtemé­nyében: „Jóslás az egyéniség alá-süllyedéséről...”

De hogy ne így legyen, hogy a káosz erői ne pusztít­hassanak el mindent, hogy aki hisz benne, aki akar neki enge­del­mes­kedni, az élhessen másképp, élhessen az Ige szerint, Isten rendjében és Isten szabadságában, ezért jött el Isten Fia ka­rá­csonykor a földre!

2./ Isten világossága. – Milyen csodálatos azt látni testvé­rek, hogy Isten nem iszonyodott ettől a káoszba süllyedt vi­lágtól. Hogy nem fogta be az orrát, és nem fordult el tő­lünk. Hanem úgy szerette ezt a világot, hogy Jézust adta érte. Adta ér­te karácsonykor, s adta érte nagypénteken. Karácsony­kor ugyanis épp a kaotikus viszonyok kellős közepette érke­zik el a föld­re a Megváltó. Csakhogy ezek a kaotikus viszo­nyok különös módon nem akadályai, hanem eszközei lesznek Krisztus meg­születésének. Hiszen Augustus, a világ ura, kiad egy császári rendeletet, de nem is sejti, hogy ezzel teszi lehe­tővé, hogy be­tel­jesedjen az ősi prófécia, mely szerint a Mes­siásnak Betlehemben kell megszületnie. József először nem érti, hogy miért épp vele történt meg ez, hogy a jegyese más­tól fogant gyermeket, pedig e csoda által lesz valósággá a má­sik prófétai ígéret, hogy egy „szűz fogan méhében és fiút szül és Immánuélnak nevezik el.” Az Atya az Ő Fiának eljövetelét ilyen körülmények kö­zött engedte megvalósulni. Nem kímél­te meg Józsefet a csalódástól, Máriát a rosszindulatú plety­káktól. Isten munkája nem a mi elképzeléseink, terveink sze­rint halad előre. Heródes halálra keresteti majd nem sokkal születése után a gyermeket, s nem is gondolja, hogy még ez­zel a szörnyű tettel is egy ószövetségi jövendölést vált valóra. Mert kedves testvérek, minden lát­szat ellenére, minden ellen­kező előjel ellenére, mégsem a káosz, mégsem a zűrzavar, mégsem a „tohuvabohu” az úr a világ fe­lett, hanem egyedül Isten! Ő úr minden emberi összevisszaság felett, úr a bűn és a sátán felett, úr a sötétség minden ha­tal­ma felett! Augustus császár, Heródes bábkirály, lelketlen betlehemi lakosok, csa­ládi feszültségek, zavaró körülmények nem­hogy nem akadá­lyozzák meg Őt örökkévaló tervének véghezvitelében, hanem még elő is segítik azt! – „Akkor ezt mondta Is­ten: Legyen vi­lágosság! És lett világosság.” „Az Ige volt az igazi világos­ság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a vi­lágba.” Ahogy fény nélkül lehetetlen a vegetáció, ugyanúgy e nélkül az isteni világosság nélkül lehetetlen teljes emberi éle­tet élni.

Jézus az az igazi világosság, aki különleges fényt ho­zott erre a világra. Nyilván nem általános jelentése van itt a vi­lá­gos­ságnak, hanem egy speciális, sajátos értelme. Olyan lelki világosságról szól itt az evangélium, ami hiányzott erről a vi­lág­ról. A karácsonyi evangélium arról szól, hogy amikor Jézus Krisztus megjelent ezen a földön, az igazi világosságot hozta el. Azt a világosságot, ami nemcsak leleplezi ezeket a sötét dolgokat, hanem ami szabadulást is ad tőlük. Ami meg­tanítja az em­bert tisztán gondolkozni, tisztán beszélni, tisztán élni. Amikor valaki azt mondja, amit gondol, és azt fogja ten­ni, amit mon­dott. Ó, de ritkán találkozunk ezzel! Karácsony­kor ez az igazi világosság jelent meg, mert Jézus azt végezte el, amit mi se­hogy sem tudtunk megvalósítani, hogy az Isten­től elszakadt embert visszavezeti Istenhez, és újra létrejön a kapcsolat. Péter a­pos­tol írja ezt a levelében: azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen. Ez a lényege az Ő munkájá­nak. Helyreáll az é­rint­kezés, és felgyullad az a fény, amit e­gyedül Jézus Krisztus tudott elhozni erre a világra. Mert volt sok filozófus, val­lás­a­la­pí­tó és sok jó szándékú ember, akik próbáltak és igyekeznek valami kis fényt csiholni. Nem vélet­len ez a jelző itt: igazi vilá­gos­ság, amely megvilágosít min­den embert. Tegyük hozzá: aki hagyja, hogy Isten világossága beragyogjon az életébe, a gon­do­lataiba, a fantáziájába. A kao­tikus belső világába.

3./ A fény terjedése. – Hogyan lehet bekerülnie az éle­tünknek ebbe a világosságba? Azt olvastuk itt: „az Ige az iga­zi vi­lágosság.” Ahol Isten Igéje hangzik, ott emberek élete vi­lágosságba kerül. Ahogyan Isten az Ő szavával teremtette a vi­lá­got, az Ő szavával teremti újjá a mi tönkrement életünket is. Kérdés, hogy valaki ez elől a világosság, az ige elől elbú­jik, vagy kiszolgáltatja magát neki. Karácsony megtörtént, az igazi világosság eljött a világra, amely megvilágosít minden em­bert. A felelősségünk az, hogy mit teszünk vele. Azért nem szeretik sokan Jézus világosságát, mert Ő nem lesz soha a cin­ko­sunk a sötét cselekedeteinkben. Ő soha nem válik cin­kostárssá. Ő nem hajlandó együtt haragudni a rokonainkra, Nem haj­lan­dó velünk együtt gyűlölni, ütni, csalni, hazudni vagy éppen bárkit becsapni, mert Jézus a világ világossága, és benne nincsen semmi, ami sötétség lenne.

A folytatásban ezt a két lehetőséget olvassuk: „a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt...” (Jn. 1,11-12,) Befogadom vagy elutasítom? Ez a mi felelősségünk. Isten te­gyen készekké minket arra, hogy kinyissuk magunkat a kará­cso­nyi világosság, az élő Krisztus előtt, s el merjük mondani: Uram, tégy velem, amit akarsz! S amikor ebben a világosság­ban meg­látjuk a sötét dolgainkat, ne kívánjunk együtt élni ve­lük tovább, hanem hozzuk világosságra, tegyük Ő elé, és ve­gyük ko­mo­lyan, hogy elég nekünk is az Ő kegyelme. Azt ol­vassuk Pál apostolnál: „aki így szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyúj­tott világosságot a mi szívünkben is.” Isten ezt ma is végzi az Ő igéjével. Aki elindul ezen az úton, az egyszer csak el­kezd világítani. Előbb kilépünk a sötétségből a világosságra a bűnvallás kapuján, aztán elindulunk a világos­ság útján Jé­zus­sal. Aki engem követ nem járhat sötétségben - mondja Ő. S egyszer csak világítani kezd az életünk. Másod­lagos fényforrássá vá­lunk mi is, mint a Hold, aminek nincs saját fénye, de a Nap fényét sugározza. Ez történik a hívővel is. Mivel világít, ebben a sötét világban felhívja a figyelmet arra, aki az igazi világosság ezen a földön. S akkor a káosz­ból, ha csak kicsiben is, de el­kezd létrejönni a kozmosz: a rend, a szépség, a harmónia. Weöres Sándor így ír erről… (Noé bárkája – A teljesség felé)

Isten minket ebbe a világosságba hív, s ebben akar já­ratni. És csak ebben a világosságban jár velünk együtt a világ vi­lágossága, aki karácsonykor eljött ide közénk. Bár csak en­gednénk Isten hívásának és elmondanánk ma a magunk sza­va­i­val egyszerűen, de őszintén, hogy Uram, ez, meg ez való­ban sötétség bennem, de szeretnék kilépni a világosságra, és vi­lá­gos­ságban járni. Nem akarok se karácsonykor, se máskor a káoszban élni, hanem a te szép rendben akarok élni ezentúl. Így legyen közös hitvallásunk az ének vallomása: „Ha­lálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled...” (329,3.) Ámen.