2015.12.13.

Magnificat – Mária éneke

Textus: Lukács 1,46-55.

Idei adventünkben az Istent dicsőítő énekek állnak ige­hirdetéseink középpontjában. Két hete Za­kariásnak, az idős és sokáig gyermektelen papnak az énekéről hallottunk, akit Isten némasággal büntetett, mivel nem akarta elhinni, hogy fia fog születni, aki a Messiás előfutára lesz, de akinek az Úr énekre nyitotta a száját a gyermek körülme­té­lé­se­kor. Legutóbb pedig Simeon, a jeruzsálemi aggastyán éneke kapcsán arról szólt az Ige hozzánk, hogy Isten ígéretét meg­tartó Úr, aki Szentlelke által prófétai kijelentést tud adni azok szívébe, akik hozzá ha­sonlóan várják a Megváltót, a meg­váltást. Az idős férfiak után ma ne csak egy nagyszerű kórus igényes szolgálata, hanem egy igencsak fiatal leány, a názáreti szűz kétezer éves éneke is vezessen bennünket az Istent dicsőítő éneklésre!

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Magnificat ani­ma mea Dominum, - így kezdődik latinul Mária éneke. Ma­gasztalja az én lelkem az Urat. Ennek kapcsán ma arról sze­retnék szólni, hogy hogyan járhat át bennünket először, vagy újra az evangélium? Hiszen ez az ember, Mária örvendezve dicsőíti az Urat. Ki az, akinek örömhírt hoz Jézus Krisz­tus e­vangéliuma? A következő három választ adom erre: először annak, aki átélte az annak mélységét, azaz sze­mé­lyességét, másodszor annak, aki vallja annak szélességét, azaz, hogy az az egész életre kiterjed, harmadszor pedig an­nak, aki ismeri annak hosszúságát, azt hogy amit Isten elkezdett Mária idejé­ben, azt be is fogja teljesíteni a végső idők­ben.

1./ Az evangélium mélysége. – Mária átélte, hogy az evangélium személyes és konkrét. Mert mi is az evan­gé­li­um, az örömhír? Azok, akik gyermek, vagy fiatalkoruk óta gyüle­kezetbe járnak, talán azt mondanák erre, hogy az e­van­gélium egy tan. Az, hogy Isten emberré lett Jézusban, hogy meghalt a bűneinkért, hogy feltámadt, legyőzte a ha­lált, hogy felment a mennybe, uralkodik, és egy nap visszajön ítélni. De ez így csak egy tan. Egy tan, ami fontos, amit is­merni kell ahhoz, hogy üdvözülhessünk. De Mária nem egy tant vallott, azt hogy az Úr az ősatyák Istene, akit jó zsi­dó­ként neki is tisztel­ni kell. Nem. Amit Mária életében látunk, az egy nagyon sze­mélyes találkozás Istennel. Miért di­csé­ri Őt? Így mondja: „Mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára.” Történt valami. Utána azt mondja: „Mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas.” S az egész éneket így kezdi: „ujjong az én lelkem megtartó Istenemben.” Isten az én megtartóm, Ő az én szaba­dítóm, üdvözítőm. Ez nagyon valóságos, nagyon személyes találkozás Istennel. Azt mond­ja tehát, hogy ami velem történt, konkrétan az, hogy ez a gyermek, - aki az Isten Fia - megfo­gant bennem, ez az Is­ten szabadítása, ami elérte az életemet. Hiszen ő eddig megalázott volt, ami az ő alacsony, lenézett, megvett voltára u­tal. Tehát, hogy neki nincs, nem volt semmi méltósága, semmi rangja önmagában. Kálvin János, a refor­mátor, Mária bő­rébe bújva így írja le ezt a szabadulás élmé­nyét: „Ismeretlen voltam, és lenézett ez azonban nem szolgált akadályul az Úrnak, engem arra méltatni, hogy szemeit reám fordítsa.” – Mária éneke, öröme arról szól, hogy Isten megta­lált, ész­revett, eljött hozzám, felemelt, - engem személyesen. Ez az evangélium mélysége.

Amikor Isten evangéliuma elér bennünket, amikor vég­re kimondjuk - nem tanszerűen, nem iskolás módon - hogy Ő az én szabadítóm, a megtartóm, az mindig konkrét és szemé­lyes. Ha az nem ér el az életem valóságos mély­sé­gé­ben, ak­kor nem lesz belőle felfakadó, kitörő öröm sem. - Mi a jele annak, hogy elért-e minket ténylegesen Jézus Krisztus evangéliuma? Miből tudhatjuk meg, hogy találkoz­tunk-e már így Isten szeretetével? Pontosan abból, amit Má­rián látunk, hogy az evangélium örömet hoz és ujjongást szül. Ezért ha bizonytalan vagy, hogy találkoztál-e már Jé­zussal, ö­vé vagy-e már, vagy sem, vagy ha ez már csak egy megfa­kult, régi emlék, ami nem jelent ma már semmit ne­ked, akkor tedd fel ezt a kérdést magadnak: hogy vagyok én az evangéli­um örömével? Ha azt kérdezed, na de mi ez az öröm? Hadd hozzam ezt közelebb néhány egyszerű párhuzammal.

Ha van valaki közöttünk, akinek a családjában mond­juk súlyos devizahitelt volt, vagy van, s egyszer csak be­je­len­tenék, hogy nincs semmi adósságod, mindent elengedtek, ak­kor mit éreznél, mit tennél ebben a pillanatban? Ha ma eléd állna valaki, akiről eddig úgy tűnt, hogy reménytelenül voltál szerelmes, és azt mondaná: szeretlek, - akkor mit éreznél, mit tennél? Ha valaki elvesztett valakit, mondjuk az illető hűtlen lett hozzá, s visszajönne, bocsánatot kér­ne, s azt mondaná: ha tudsz, bocsáss meg, szeretlek, - akkor mit éreznél, mit tennél? Ha van valaki, akit szeretünk és na­gyon súlyos beteg, kezelé­sekre jár, nincs már sok hátra neki, s egyszer csak jönne a hír, meggyógyult, - mit éreznél, mit tennél? „Ujjong az én lelkem megtartó Istenemben.” Talán ezek segítenek éreztetni, hogy mit jelent, hogy az evan­gélium egészen személyes és konkrét. Mit jelent, hogy Jézus az életünk egészen valóságos nehézsé­geiben, nyo­mo­rúságaiban, mélységeiben hoz szabadítást. Ah­hoz viszont, hogy ez megtörténjen, őszintének kell lennünk. Mert na­gyon sokan nem hozzák az életük igazi, egzisztenciá­lis válságait Jézus szabadító jelenlétébe. Több okból nem. Az e­gyik ok lehet, mikor valaki tagadja, hárítja ezt. Azt mondod: nincs is semmi baj. Hárítasz, mert úgy érzed, túl nagy fa­lat lenne ezzel bárkinek is megbirkózni. Inkább hagyjuk. Ezért nem hozzuk Isten elé. A másik, mikor azért nem hozzuk Isten elé az életünk valóságos mélységeit, mert szégyelljük. Nem tagadjuk, tudjuk, hogy van, de szégyelljük Is­ten előtt, mások előtt, mert a saját mélységeinkben kisebb-nagyobb mérték­ben, de benne van a saját bűnünk is. Az­tán van amikor egy­szerűen hitetlenek vagyunk arra nézve, hogy a mi személyes fájdalmainkban, hiányainkban van, le­het Istennek szabadítá­sa. Az evangélium viszont konkrét és személyes. Soha nem fakad fel az abból eredő öröm, ma­gasztalás és hála, ha az nem érhet el egy bűnben, egy megromlott kapcsolatban, egy konfliktusban, egy szen­ve­dély­betegségben, érzelmi-pszichés problémákban, elfojtott vágyak, indulatok, agressziók mély­ségében. Akkor fakad fel, amikor elé tárjuk őszintén. Azt lát­juk Mária énekéből, hogy az örömnek ez az Isten előtti feltá­rulkozás a titka. Az evan­gélium mélysége szükséges ahhoz, hogy örömet hozzon.

Ugyanakkor ez az ének nem individualista. Nem itt áll meg Mária, nem itt van vége. Ezért azt látjuk má­sod­-szor, hogy túlcsordul rajta, hogy az örömhír másokat is elér.

2./ Ez az evangélium szélessége. Ami vele történt, a­mit ő átélt, az elővételezi azt, amit Isten megtesz a sze­gé­nye­kért, a nyomorultakért, az elesettekért a társadalomban. Mária azt az Istent magasztalja, aki „hatalmas dolgot cse­le­kedett karjával.” – Mi ez a hatalmas dolog? Isten két irányú cselek­vése. Ledöntés, megalázás, illetve felemelés, fel­ma­gasztalás. Az egyik: „szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodotta­kat”, „hatalmasokat döntött le trónjukról”, „és bővelkedőket küldött üres kézzel”. Látni kell testvérek, hogy mivel ütközik itt össze Isten ereje, karja. Az emberi rang­gal, az emberi gőg­gel, az emberi önteltséggel. Politikai, társadalmi, gazdasági i­gazságtalansággal. Minden tár­sa­da­lomban kell, hogy legye­nek hatalommal bírók, minden társadalomban vannak tehető­sek és kevésbé jómódúak. Nem ez a baj. Az a probléma, mi­kor a hatalom és a gazdagság mögött felfuvalkodottság van. Büszkeség, gőg, önteltség. Mert a hatalommal lehet jól élni, de hogyan él vele aki önmaga körül forog? Kegyetlenül, erő­szakosan, elnyomó mó­don. A vagyonnal is lehet jól élni, de hogyan él vele, aki felfuvalkodott? Aki, mint egy magát felfú­jó béka: önelégült. Kö­zömbös, érzéketlen, önző. Isten karja, ereje ezzel a büszkeséggel ütközik össze.

Gondoljatok bele: nincs és nem is lesz még egy olyan szerep a világtörténelemben, mint Máriáé. Emelhet-e Is­ten magasabbra valakit, annál, mint hogy az Ő Fia rajta keresztül érkezik el ebbe a világba? Hol vannak ehhez a mél­tósághoz képest a saját magukat kitüntető császárok, királyok, hadve­zérek? És Mária mégis alázatos marad, és alá­zatosan ujjong a Hatalmas Isten előtt. Mert az Úr a hatalmas és nem az ember! Isten, és nem Mária! A büszke az, aki a szíve szándékaiban, a képzeletében, az önmaga szemében magasan van, Istent nem ismeri, másokat pedig lenéz.

Persze erre rögtön életbe lép bennünk a hárító mecha­nizmus. Nem, ez nem én vagyok. De igen, ezek mi va­gyunk, ha vannak emberek, akiket lenézünk. Ehhez nem kell a csú­cson lenni, elég a magunk szintjén kigúnyolni, le­néz­ni, meg­vetni másokat. Akkor bizony büszke, öntelt vagyok. A büsz­kével az a baj, hogy mindent amit elért, ma­gá­nak tulajdonít, s ezért nincs szüksége Istenre. A felfuvalkodott megveti Istent, ezért megy szembe vele Isten karja, ereje. Szétszórja, ledönti, üres kézzel küldi el őket.

Mit tesz Isten a másik oldalon, a másik kezével? „Meg­alázottakat emelt fel”, „éhezőket látott el javakkal”. A nyo­morultat felemeli, magához öleli. Amiről Mária énekel, az Is­ten világot kormányzó munkája. Amiről ez a fiatal, név­telen leány szól, az Isten igazságának érvényre jutása a történelem­ben. Látjátok Isten nemcsak az ember sze­mé­lyes, egzisztenci­ális koordináta rendszerében cselekvő Úr, hanem a világtörté­nelem színpadán is. Amiről Mária dalol, az a mindennapok­ban itt van körülöttünk. Hatalom, gazdagság, szegénység. Az örömhír ebbe a világba is elérkezik. Lesz akit ledönt, lesz, a­kit felemel. Ez az evangélium szélessége. Mária abban örven­dezik, hogy az egész társa­da­lom­ban fel fogja emelni Isten a nyomorultakat! S Jézus ezt tanította is. A gazdagok ítéletét és a szegények boldogságát. Per­sze mondhatnánk, ez utópia. I­lyet csak a kommunista forradalmak tűztek zászlajukra. Nem volt még olyan tár­sa­da­lom, ahol ez megvalósult volna. Ahol a hatalmasok ne hatalmaskodtak volna, s ahol a gazdagok ne a saját profit éh­sé­gük szerint bántak volna a javakkal és az em­berekkel. Ám amiről Lukács az első könyvében, az evangéli­umában ír, az gyak­ran a másodikban, az Apostolok Cseleke­deteiben valósul meg! Hallgassuk csak meg, hogyan fogal­maz az első ke­resztyén gyülekezetről: „Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük volt...” (Ap. Csel. 4,34.) Értitek? Ott ez megvalósult, egy gyülekezetben valósult meg! Látjátok az evangélium feje tetejére állítja a vi­lág ér­tékrendjét. A büszke még több hatalmat, pozíciót, alatt­valót akar, a gazdag még nagyobb vagyont, nagyobb házat, ú­jabb kocsit, egzotikusabb utazást akar, de akiben az a Lélek, Isten Lelke van, aki Máriában volt, az együtt érző, az a­da­ko­zó, az irgalmas, annak Istennel együtt dobban a szíve. Azzal aki megalázottakat emel fel, s aki éhezőket lát el ja­vak­kal.

Mit jelent ez nekünk? Hogyan érint ez minket? Hogyan bánunk a hatalommal? Munkahelyen, ahol deklaráltak a hie­rarchikus viszonyok. Vagy egy olyan közösségben, ahol le­het, hogy nincs pozícióm, de adnak a szavamra, be­fo­lyá­som van. Hogyan élek vele? Másokat támogatok, segítek, feleme­lek? Vagy mások letaposására használom, hogy én emelked­jek magasabbra? S mi van a vagyonunkkal? Az evangélium nem kerüli el a pénztárcánkat. Akinek több van, mire használ­ja a többet? Több élményre, több kényelemre, több luxusra? S ez mivel jár? Több elkülönülés, több le­nézés, több megve­tés. Ha tényleg magasztalja a mi lelkünk is azt az Urat, aki é­hezőket lakat jól, aki megalázottakat e­mel fel, akkor abból könyörületes szív fakad. Olyan, amelyik abból a bőségből, a­mit nála helyezett el az Úr, rend­sze­re­sen, örömmel és jó szív­vel ad. Akkor nem 8-10 db, cipősdoboz gyűlik össze egy ka­rácsonykor Budapest XII. ke­rü­le­t­ében, hanem 50, vagy akár 100. Sokan úgy hisszük, hogy nekünk nincs bőségünk, de van. Annak is, aki nem mil­li­o­mos. Hogyan használjuk az au­tónkat, az otthonunkat, az időnket? Nemcsak a pénztárcánkat lehet megnyitni mások e­lőtt. A gyülekezet közösségben mil­lió módon lehet szolgálni azokat, akiknek kevesebb van. Még ha diák vagy, s csak zseb­pénzed van, akkor is el lehet kezdeni kicsiben. Ha már nyugdíjas vagy, ne mondd, hogy nincs időd. Arra van, ami fon­tos neked. Ha családos vagy ne mondd, hogy nem szolgálhatsz az otthonoddal, a kocsiddal néha má­sokat! Tud­já­tok miért nem hirdetjük az idős testvérek temp­lomba szállításának ügyét már régóta? Nem azért, mert meg­oldódott, ha­nem mert hónapok alatt senki se jelentkezett rá, s mi restelltük! És akiknek két autójuk is van, nem érnek rá. Akinek pe­dig alig futja betevőre is, taxit fizet, hogy itt lehes­sen és más időst is hozhasson! Ha az evangélium személyes­sége, mély­sége nem talált még meg, akkor nem fogod érezni a szélességét sem. Akkor csak átmeneti akciókkal fogod a gyü­lekezetet, Krisztust szolgálni, akkor csak alkalmankénti nekibuzdulással fogod a kevesebbel rendelkezőket fel­ka­rol­ni, s ha már túl sok áldozatot, túl sok időt, túl sok kényelmet kell adni érte, akkor köszönöd szépen és lemondasz, ki­lépsz, ab­bahagyod. Isten azonban akkor örül, ha ad. Öröme van abban, hogy jóllakatja az éhezőt, s felemeli a meg­a­lá­zottat. Ezért ne­künk is akkor lesz örömünk, ha azt tesszük, amit Ő tesz. Ha valaki azt mondja, hogy én a személyes é­le­temben megta­pasztaltam Isten szabadító, bűnbocsátó voltát, de nehogy már a befolyásom, a pénzem, az időm dol­ga­iba is beleszóljon! Ezt hagyjuk inkább! Ebből nem lesz olyan igazi, túláradó adventi öröm, mint amilyen öröme lett Má­riának.

3./ De mi az evangélium hosszúsága? Ha megfigyel­jük, Mária mindarról amiről eddig szó volt múlt időben be­szélt. Hogy lehet ez? Hiszen Isten mind a mai napig számta­lan gonosz hatalmat a helyén hagyott, rengeteg meg­a­lá­zot­tat nem emelt fel, ma is van egy csomó éhező a földön. Hogyan énekelhet akkor ezekről múlt időben? Úgy, hogy itt Mária az ószövetségi zsoltárok és próféciák világában megszokott mó­don, múlt időben beszél arról, ami a jövőben fog bekövetkez­ni. Olyan bizonyos Isten ígéreteinek a beteljesülését illetően, hogy múlt időben beszél a jövőről! Hit­ben látja előre azt, a­mit az Úr még meg fog cselekedni. „Felkarolta szolgáját Izra­elt, hogy megemlékezzék irgal­má­ról...” (Luk. 1,55.) Mária visszanéz a múltba, de rögtön előre is tekint a jövőbe. Ábra­hámtól eljut az örökkévalóságig. De miért fontos ez? Lehet, hogy azt gondolod, mi közöm hozzá? Ez csak valamilyen te­ológiai érdekesség. Pedig ez hal­latlanul fontos. Mert a megta­pasztalás szintjén ebben a világban az evangéliumból mindig csak rész szerint ka­punk. De hitbeli bizonyosság szintjén a szabadítás teljességére kell néznünk.

Gondoljunk csak Máriára. A hatalmasokat ledöntő, és a nyomorultakat felemelő Istenről énekel - hitben. S mi tör­ténik pár hónap múlva? Az akkori világ ura, Augustus császár kiad egy kegyetlen rendeletet a népszámlálásról, s így a kilencedik hónapban lévő Mária és jegyese József hosszú vándorút után megérkezik Betlehembe. Ám ott nem a gő­göst, a büszkét kül­dik el üres kézzel, hanem az Úr alázatos szolgálóleányát. Má­riát. Nincs hely sehol, menjetek aho­vá tudtok! Amikor pedig megszületik a gyermek, ott egy másik uralkodó, az öntelt, fel­fuvalkodott kiskirály, aki­nek a véres keze elől menekülniük kell Egyiptomba. Aztán eljön a legnehezebb Mária életében később, amikor ezt a fiút, Jézust a kereszten kell látnia. Nem a hatalmaskodók dőlnek le trónjukról, hanem Isten a saját Fi­át hagyja meg­hal­ni? Hogyan lehet ez? És még később, mikor megindul az üldözés az ellen a jeruzsálemi keresztyének el­len, amelynek Má­ria is a tagja, azt olvassuk, hogy szétszóród­tak a gyülekezet tagjai az üldöztetés miatt. Kiket szór szét Is­ten? A szí­vük szándékában felfuvalkodottakat? Hogyan van ez? Mégsem az történik, amit Isten akar? Nem. Hanem úgy, hogy Má­ria, Jézus, az apostolok, az első gyülekezet tagjai is­merték az evangélium hosszúságát. Azt, hogy amit Isten el­kez­dett Ábrahámban, azt egy napon be fogja teljesíteni. Az Ő országa megy, halad előre az időben az örökkévalóságig fel­tartóztathatatlanul. És ők ezt a hitbeli bizonyosság szintjén e­lőre látták. S itt érkezünk meg testvérek az egyházhoz! Nem a reformátushoz, nem a katolikushoz, nem az ortodoxhoz, ha­nem az egyetemeshez. Itt érkezünk meg a kivá­lasz­tot­tak kö­zösségéhez. Ahhoz, amelyiknek a kezdetén Ábrahám áll, s a­melyiknek a vége az örökkévalóságba torkollik. Ah­hoz, ame­lyiknek te is, én is a tagjai vagyunk, lehetünk, ha az evangéli­um beléphet az életünkbe. Ha engedjük, hogy a­kár az életünk legszemélyesebb mélységeiben utolérjen és őszinte feltárul­kozásra indítson, ha kérjük, hogy a társa­dal­mi igazságosság vonatkozásában - a hatalomhoz, pénzhez való viszonyunkban - megtérésre hívjon, és ha várjuk, hogy Isten országának, az egyháznak a jövőjét illetően adventi reménységet gyújthasson a szívünkben!

Ennek az éneknek akkor lehetünk a részesei, ha énekel­jük, ha imádkozzuk Máriával együtt mi is az Istent ma­gasz­ta­ló Magnificatot. Így legyen! Ámen.