2015.12.06.
Békességgel
Lekció: Zsolt 98
Textus: Lk 2,21-32

Ebben az adventi időszakban énekekről szólnak az igehirdetések, mert ez az adventi időszakunk tele van zenével és énekkel. Nem csak az előttünk álló hétre gondolok, a Psalterium Hungaricum koncertre és a zenés adventi ifjúsági istentiszteletre, hanem például a tegnapi napra is. Tegnap délelőtt egy majd’ 20 fős csapattal meglátogattuk Őrbottyánban a Juhász Zsófia szeretetotthont, onnan visszatérve pedig tegnap este megtartottuk a gyerekek Mikulás-ünnepségét. És lehetetlen, hogy amikor ezekre az élményekre gondolok, akkor egyben ne gondoljak arra, milyen hatalmas ereje van az éneknek, a zenének. Hogy milyen erővel tud hatni az ember lelkére, legyen szó akár kicsi gyermekekről, akár fogyatékkal élőkről, akár fiatalokról, akár idősekről. Sajnálom, hogy tegnap nem úgy készültem, hogy videofelvételt is készítsek ezekről az alkalmakról, mert érdemes lenne megnézni azokat.

A szeretetotthonban a programunk szerint 10 órakor énekléssel kezdtük el az alkalmat. Olyan dalokkal, melyeket az otthon lakói már ismertek. Ha vannak, voltak szkeptikusok közöttünk, akik talán azt feltételezték, hogy a fogyatékkal élők nem képesek dalokat megtanulni és elénekelni, akkor a tegnapi nap mindenkit meggyőzhetett ennek az ellenkezőjéről. Az áhítat és a gyerekek, fiatalok előadása után egy spontán zenéléssel, énekléssel zárult az „istentisztelet”. Szemben állva a „gyülekezettel” az ének és a zene közben figyeltem az arcokat, és az arcokon a felszabaduló, túlcsorduló érzelmeket. Az örömet, a hálát, talán megkönnyebbülést, szeretetet, amit az Istent dicsőítő énekek csaltak ki nemcsak az otthon lakóinak, de mindannyiunknak a lelkéből.

Visszafelé György Erika kántorunkkal még az autóban is erről beszélgettünk; hogy milyen megdöbbentő, pozitív értelemben megdöbbentő látni, hogy milyen ereje van a zenének, az éneknek, hogy azok a bibliai üzenetek, azok az Istenről szóló üzenetek, azok az emberekről szóló üzenetek, amelyek az igehirdetés, a beszéd által nem vagy csak nehézkesen érvényesülnek, amik „nem mennek át”, ahogy mondani szoktuk, azok a zene és az éneklés által utat törnek maguknak. Hogy a bezárult lelkek, a bezárult elmék megnyílnak a hatására, és felszabadulnak.

Tegnap este a gyerekekkel a Mikulást várva és a Mikulásnak énekeltünk, és közben arra gondoltam, milyen csodálatos, hogy az ének, a zene lehet szívből jövő ajándék is, ami által valami olyasmit tárhatunk fel a megajándékozottnak a lelkünkből, amit máskor nem tennénk, amire prózában nem lennénk képesek. És eszembe jutott, mindkét élmény kapcsán, hogy nekem gyerekkoromban mennyit jelentett az ének. Hogy füzetekbe gyűjtöttem azokat a dalokat, amelyeket ismertem és szerettem, és gyakran töltöttem el órákat azzal, hogy ezeket végigénekeltem, csak úgy magamnak. Hogy amikor énekeskönyvi vagy ifjúsági dicsőítő énekeket énekelgettem, akkor éreztem magam először igazán közel az Istenhez.

Sokan megfogalmazták már azt korábban, ami bennem is megfogalmazódott tegnap, hogy Isten belső, egyetemes nyelve a zene, és hogy sosem lenne szabad megfeledkeznünk Kodály megállapításáról, miszerint „az emberi léleknek van olyan tartománya, amely csak a zene által érhető fel”. Ami azt is jelenti, hogy nem minden érhető fel és el a racionalitás útján. És azt is, hogy a léleknek, ami olyan gyakran szenved bánattól, fájdalmaktól, szorongásoktól, félelmektől, szüksége van arra a szabadságra, arra a felszabadultságra, amit a zene jelent. Szükségünk van a zene harmóniájára, hogy legyőzzük a belső diszharmóniát.

Simeonról, akiről a felolvasott igeszakasz szól, nem tudunk meg túl sok mindent. Nem ismerjük a családját, nem ismerjük a származását, az életkörülményeit. Egy ember volt Jeruzsálemből. Egy igaz, kegyes, istenfélő ember Szentlélekkel telve. Egy ember, aki a Szentlélek által vezettetett, formálódott, aki gyönyörködött Isten törvényében, és alávetette magát rendeléseinek. Egy ember, aki várt valamire, egy ember, aki Izrael vigasztalását várta. Egy ember, aki érezte a körülötte lévő diszharmóniát, aki együtt érzett Izrael, a választott nép diszharmóniájával, és várta, hogy Isten elküldje azt, aki képes a lelkekbe harmóniát hozni.

Simeon már várakozásában Krisztus felé fordult. Ígéretet kapott Istentől. Ígéretet, hogy eljön a Messiás, és ígéretet arra, hogy ő a halála előtt megláthatja majd. És mondhatjuk, hogy ő volt az első keresztyén ember a világon, mert amikor még senki sem tudott róla, az ő életének a középpontjában már Krisztus állt. A várakozásának a célja az volt, hogy találkozzon a megígért Messiással. Bár emberileg azt gondolhatták a környezetében, hogy ugyan, mit várhat már az élettől, ugyan, mit tartogathat még neki az a hátra lévő néhány év vagy hónap. Hogy már nem várhat mást, csak a halált. De ő a lelkét nem az emberekhez, hanem Istenhez igazította. És ez által tudta, ennél sokkal több vár rá. A Szentlélek által tudta, hogy mikor és mit kell tennie, hogy van még mit tennie, a Szentlélek által felismerte az Isten által elkészített alkalmat.

Számunkra nem meglepő, hogy Simeon a gyermek Jézust látta meg, de lehet, hogy Simeon sose gondolt volna erre, hogy logikusan inkább egy felnőtt férfit várt, akiről lerí, hogy ő a Messiás. Ehhez képest Isten Lelke egy gyermekhez vezeti, aki még magatehetetlen, talán szegényes, gyámoltalan. Egy a sok bemutatott gyermek közül a templomban, akiről mások nem feltételezték volna, hogy a megígért Messiás, még József és Mária is csodálkoznak Simeon szavain. Simeon amint meglátta, megértette, hogy ez a csecsemő, ez a gyámoltalan gyermek az, akire várt. Mert a szíve tele volt ezzel a várakozással, mert a lelke összefonódott a Szentlélekkel, és hallgatott annak hívására. Nem tudom, vártatok, vágytatok-e már valamire életetek során akár hosszú évekig, egy valamikor tett ígéretnek a beteljesülésére? Nem tudom, tudjátok-e, hogy az ígéret, amely Simeoné volt, mindannyiunké, hogy a lehetőség, ami Simeoné volt, mindenkié? Tudjátok-e, tudatosítottátok-e már magatokban, hogy Isten nektek is megígérte a Messiást, a Megváltót? És ha tudjátok, akkor ő lett-e az életetek középpontja?

Megtestesült-e már számotokra? Átéltétek-e már, hogy a lelketek a hónapokon, éveken át tartó várakozás után, amely talán feszített, hajszolt, olykor hergelt benneteket, egyszercsak felszabadult, mert rátalált arra, akire várt? Átéltétek-e már, hogy a Krisztussal való találkozásban kinyílt a lelketek azon szférája is, ami korábban zárva volt? Simeon lelke kitárul a Jézussal való találkozásban, és Istenhez szól, énekel. Ahogy Zakariásnak, neki is túlcsordul a lelke, és kibuggyan belőle ez az imádság.

Aki átélte már a Jézussal való találkozás felszabadító örömét, akinek szólt már így ének az ajkáról, az mindig ebben az állapotban akar lenni, élete végéig ebben akar maradni. Az újra és újra énekel az Úrnak, dicsérettel, hálával, örömmel telve. Annak a lelkében mindig szól az ének, mindig dudorászni kell, függetlenül a hangi adottságaitól, mert ilyenkor nem egyszerűen a hangszalagjaink, hanem a lelkünk énekel. Mert a körülöttünk és bennünk élő diszharmóniában megtaláltuk azt, aki a puszta jelenlétével teremt harmóniát, békességet.

Simeonnak úgy szólt az élete Jézusról, hogy először csak egy ígéret, aztán egy csecsemő volt a számára. Ő abban az ígéretben és abban a csecsemőben meglátta az üdvösséget, amit Isten elkészített, meglátta az Isten világosságát és dicsőségét. Előttünk Jézus a Biblia bizonyságtételeiben már, mint értünk meghalt és feltámadott Messiás jelenik meg, aki életében, halálában, feltámadásában is felmutatta azt az isteni hatalmat, amely által nekünk üdvösségünk, békességünk lehet. Ő lett az egész világ világossága. De világossággá lett-e már neked?

Simeon élete várakozással telve telt hosszú időn át. Mi általában csak az adventi időszakban gondolunk arra, hogy mi is várakozunk, mi is ígéretet kaptunk, mi is találkozásra készülünk. Nagy kérdés, hogy milyen ez a várakozás, ez a készülődés. Igaz? Kegyes? Szentlélek által vezérelt? Az általános tapasztalat az, hogy inkább hajszolt, programokkal, év végi munkákkal, vizsgákkal, témazárókkal, vásárlásokkal, hetekkel előre lefixált, olykor kényszerű családi összejövetelekkel, fáradtsággal, kimerültséggel, feszültségekkel terhelt. A békesség helyett, a harmónia helyett tele vagyunk diszharmóniával.

Éppen ezért fontos megragadni minden olyan lehetőséget, amikor az ének, a dicsőítés, a zene által átélhetjük a már ismert harmóniát. Lehet, sokan most azt gondolják, ennek nincs értelme, hiszen a múlt héten és ma is részben arról volt szó, hogy ezekben az énekekben az van benne, ami az ember lelkében túlcsordul. És ha a lelkünkben a fezsültség, a fáradtság, a békétlenség csordul túl, akkor hogyan énekelhetnénk, hogyan juthatnánk el az ének, a zene által az Isten békességére? Ha ilyenkor elénekelnénk azt, ami a lelkünkből túlcsordul, akkor valami death metal dallam és szövegvilág jönne ki belőle.

Igen, testvérek, csakhogy a lelkünk emlékezik. Még akkor is, ha mi éppen nem úgy vagy nem azt érezzük. Ha éltünk már át az Istennel, a Jézussal, a Szentlélekkel való közösségben a Simeonéhoz hasonló örömet, békességet, hálát, akkor az nyomot hagyott a lelkünkben. A Jézussal való első igazi találkozás nyomot hagy mindannyiunk lelkében, és ha a nyomot most sokminden más el is fedi, ha első ránézésre „nyoma sincs”, akkor is ott van, és előhívható.

Előhívható például a zene, az ének által. Előhívható, felidézhető egy hálaének, egy dicséret, egy zsoltár éneklése által. És ez olykor életmentő kapaszkodó lehet a nehéz időkben. Megtalálni a körülöttünk és bennünk lévő diszharmónia helyett az Isten harmóniáját. Ezért biztatok mindenkit arra, hogy éljen a zenélés, az éneklés lehetőségével. Akár itt, a különböző gyülekezeti alkalmakon, akár otthon, az utcán, a buszon, a munkában. Isten csodálatos ajándéka mindannyiunk számára, hogy a zene egyetemes nyelvét adta és megosztotta velünk. Fogadjuk el tőle, és éljünk ezzel az ajándékkal. Az Ő dicsőségére és a magunk békességére. Ámen.