2015.11.29.

Zakariás éneke

Lekció: Lukács 1,67-79.

Textus: Lukács 1,68-69+78-79.

Svábhegy

Különös dolog az kedves testvérek, kedves gyülekezet, hogy a Biblia szereplőinek életében milyen meg­ha­tá­ro­zó sze­repe volt az éneknek. Alig van olyan bibliai könyv amelyben ne lenne valamilyen Istent áldó, dicsérő ének, le­gyen szó akár történeti, akár prófétai, akár tanítói jellegű iratról. Sőt egy kü­lön könyv is van a Szentírásban, amely csak énekelt imádsá­gokat és hitvallásokat tartalmaz, a Zsoltárok könyve. Mind az Ó, mind az Újszövetség tele van te­hát énekekkel. Igaz a kot­táit, a dallamait nem tudjuk már ezeknek az ősi énekeknek, de maguk a szövegek is olyan gyö­nyörűek, olyan magaszto­sak, hogy átizzik rajtuk az Isten dicsőítő, Istent magasztaló emberi lélek.

Lukács evangéliumának elejét, az első század énekes­könyvének is lehet nevezni, hiszen a négy evangélium kö­zül itt énekelnek a legtöbbet. Amint hallottuk a lekcióban, énekel Zakariás pap, Keresztelő János apja, de énekel Má­ria, és éne­kelnek Betlehem mezején az angyalok, de szép búcsúéneket mond az öreg Simeon is. Később az ó-egy­ház liturgiájában latin kezdő szavaik alapján emlegették ezeket az énekeket. Valójában persze a Biblia nem mondja, sem Zakariás­ról, sem Máriáról, sem Simeonról, sem az angyalokról, hogy énekelnek, csak annyit, hogy áldják az U­rat! Mégsem tudjuk másképpen elképzelni ezeket a szavakat, mint szívből fakadó, Istent dicsőítő és magasztaló ének­lést. Elképzelhetetlen, hogy Zakariás száraz és unott hangon adta volna elő mindazt, amit elmondott. Senki sem gon­dol­ja, hogy az angyali seregek fa­arccal mondták volna fel a leckét karácsony éjjelén.

Igen, énekkel magasztalta Mária az Urat, amikor Er­zsébet házában megbizonyosodott arról, hogy valóban a vi­lág Megváltóját hordja a szíve alatt. Zakariás hálás szívvel áldot­ta Istent, amikor megszületett a fia, János, és amikor meg­nyílt az addig néma ajka. Simeon pedig egészen személyes és mé­gis egészen egyetemes érvényű énekben pró­fé­tált a Messiás­ról, amikor kézbe vette a csecsemő Jézust negyven napos ko­rában a templomban.

De így van ez a mi esetünkben is. Életünk jeles esemé­nyeihez, különösen is nagyobb családi és egyházi ün­ne­pe­ink­hez hozzátartozik az ének. Adventben ez fokozottan is igaz. Még akkor is, ha profanizáljuk a karácsonyi éne­ke­in­ket. Hi­szen nincs olyan üzlet, piac, bevásárló központ, ahol mostan­tól négy héten át ne szólna a hangszórókból min­den­féle kará­csonyhoz kapcsolódó ének, legalábbis amíg a más vallásúa­kat nem sérti ez. S alig van talán olyan otthon, o­lyan lakás, a­hol karácsony este ne énekelnének az emberek, vagy legaláb­bis ne szólna valamiféle karácsonyi mu­zsi­ka. Legyen hát szó ma, és a következő adventi vasárnapo­kon közöttünk ezekről a Lukács evangéliuma elején ta­lál­ható é­nekekről. Először Zakariás énekéről, amelyet az első szavá­nak latin fordításáról az ó-egyházi hagyomány Be­ne­dic­tus­ként, áldásként ismer.

Az evangélium elejéről tudjuk, hogy Zakariás és Erzsé­bet, - az öregedő papi házaspár - eltemetett re­mény­sé­gek után kapott ígéretet az Úrtól, hogy fiúgyermekük fog születni, aki próféta lesz, a Messiás előfutára. A jeruzsálemi temp­lomban hallott, gyermekkel kapcsolatos ígéretek azonban annyira megzavarták az idős pap szívét, hogy ké­tel­ke­dő hitetlenségbe zuhant. Isten pedig némasággal büntette őt, amely alól csak a gyermek születése után szabadulhatott fel. Első megnyilatko­zása tehát ez a magasztaló ének volt.

1./ Ehhez kapcsolódik testvérek az első üzenete a mai Igének, mégpedig, hogy a Szentlélek az, aki felsza­ba­dít az Istent dicsőítő énekre! A megelőző rész 64. versében ezt ol­vassuk: „És egyszerre csak megnyílt Zakariás szá­ja, megol­dódott a nyelve...” (Lukács 1:64.) – Zakariás a megoldódott nyelvével magasztalni kezdi Istent a fia névadó ün­nepségén. Tegyük fel a kérdést: vajon, ha Zakariás nem írta volna a vi­asztáblára, hogy „János a neve”, akkor is meg­nyílt volna a szája? Én azt hiszem, hogy igen. Hiszen az Úr nem kötötte i­lyen feltételhez a gyógyulását. De mennyi­vel hitelesebb így a változás, hogy amint megnyílik a szája, azonnal Istent kezdi el áldani! „Apja Zakariás meg­telt Szentlélekkel, és így prófé­tált: Áldott az Úr, Izráel Istene...” (Lukács 1,67-68.) És elkez­dődik ez a gyönyörű hit­vallás a mindenható Istenről, az Ő né­péről, és arról a váltságról, amit a Messiás Jézus Krisztusban készített. Megtelt Szent­lélekkel. Nem azért kezdett zsoltáré­neklésbe, mert tapasztalt papként tudta, hogy ezt így illik csi­nálni. Nem a­zért, hogy a névadási ünnepere egybesereglett családtagokat elkápráztassa valami megható kegyes liturgikus darabbal. Nem is azért, hogy magát szórakoztassa. Ő azért é­nekel, mert Isten Lelke indítja erre!

Istent dicsőítő éneket lehet persze másként is – külső nyomás hatására, mert a szüleim rám parancsoltak, - bel­ső megfelelési kényszerből, nehogy megszóljanak mások, - vagy szereplési, feltűnési vágyból is – énekelni, dünnyög­ni, dudo­rászni. Együtt, kórusban, kézben tartott kottával. De spontán módon, nem előre megírt szöveg szerint, szó­ló­ban, - azt nem nagyon. Márpedig Zakariás, az öregember ezt teszi, mert nem tud mást tenni. Mert megtelik a szíve Szent­lélekkel, és az túl­csordul rajta. Isten nem félig-meddig, csak egy ujjnyira, spó­rolósan tölti meg az ember szívét a ma­ga örömével, hálájával - ahogy mi szoktuk kínálni a legdrágább italainkat másoknak - hanem csordultig. Dávid így vall erről a 23. zsoltárban: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.” Pál apostol pedig a korintusiaknak ezt írja: második levelében: „Nagy a bizal­mam irántatok, sok di­cse­kedni valóm van veletek, tele va­gyok vigasztalódással, minden nyomorúságom ellenére csor­dultig vagyok öröm­mel.”

Innen a szószékről olyan sokszor látjuk mi lelkészek, hogy mennyien vannak, akik egyáltalán nem énekelnek az is­tentiszteleteken. Vannak, akik a rossz hangjukra hivatkoznak, mások arra, hogy nem ismerik az adott éneket, s o­lya­nok is a­kadnak, akik talán rangon alulinak érzik, hogy ők mások előtt ilyen módon megnyilvánuljanak. Sokféle o­ka lehet ennek, ám ha valakinek Isten Lelke tölti be a szívét, az nem tudni nem é­nekelni. Abból túl fog csordulni a há­la, az öröm, a magaszta­lás. Zakariás tele volt Isten élménnyel, hiszen Gábriel angyal az Úr megjelent neki a templom­ban és az Úr szavát hirdette, aztán pedig a szeme láttára valósult meg a csoda, meddő, idős felesége gyermeket várt. Rá­adásul Isten büntetése, a némaság is bekövetkezett. Aztán eljött a szülés napja, majd a családi ö­römünnep, a névadó al­kalma. De ő nem tud megszólalni ez idő alatt. Tele van már feszültséggel, szent izgalommal, mon­danivalóval, s szin­te kirobban belőle ez az ének! Mert akinek volt, vagy újra meg újra van Istennel való találkozás élménye, az nem tud dünnyögni, dudorászni, az orra alatt motyogni, az énekelni fog! – Advent mindig annak a lehetősége testvérek, hogy megteljünk mi is Szentlélekkel. Úgy, ahogy ez Zakari­ással is történt. Isten-élményeinket felelevenítve, a velünk tett jótéteményeit végiggondolva, gondviselő jóságáért hálát ad­va, s ami a legfontosabb imádságban és Igéje olva­sá­sá­ban el­mélyedve hiszem, hogy mi is eljuthatunk oda, hogy egyszer csak elkezdjük Őt tiszta szívből áldani, ma­gasz­tal­ni, dicsőíte­ni! S ez nem a mi erőlködésünk, hanem a Szentlélek munkája lesz.

2./ A második fontos üzenete Igénknek, hogy a Szent­lélek az, aki rávezeti Zakariást, hogy miről hall­gas­son! Is­ten Lelke ugyanis nemcsak arra tanítja meg az embert, hogy mikor és miről szóljon, ha bizonyságot kell tennie hi­téről, ha­nem arra is, hogy miről hallgasson! Mert a legfeltűnőbb do­log ami ennek az éneknek az elolvasása során el­ső­re is feltűn­het nekünk, az az, amiről Zakariás nem szólt. – Nem kellene természetesnek tartanunk, ha ez a késő vén­sé­gére gyermekkel megáldott ember, kicsiny fiába annyira belefeledkezett volna, hogy csak felette tudott volna uj­jon­ga­ni? Nem kellene megér­tenünk, ha Zakariás arról énekelt volna, hogy most már volt értelme az életének, mert meg­szü­letett az, akire végső megfá­radása idején mellette áll majd, s akire annyi, de annyi éven át várt?

De Zakariás nem is a rokonokat teremti le, hogy miért nem hittek Erzsébetnek, nem a templomi élményeit kez­di me­sélni, amelyeket már kilenc hónapja hordozott magában, sőt nem is a megszületett gyermek bájosságát, ara­nyos voltát di­cséri, hanem Istent! Zakariás nem a saját maga öröméről be­szél, pedig lett volna rá oka, hanem a nép e­gé­szének az örö­méről, amelyet nem is az ő fia, hanem az a másik fiú, Mária gyermeke szerez majd a halál ár­nyé­kában la­kozóknak. Mi természetesnek tartanánk, ha ez a himnusz a fiáról szólna. Ő az egyetlen gyermeke, öregségére kapta. Is­teni ígéret teljese­dett be benne. Pontról-pontra, minden úgy, ahogy az angyal megmondta. Teljesen érthető lenne, ha az­zal volna tele, hogy mi lesz a gyermekből. Kiderül azonban: nem azzal van tele. Ő a szabadító Isten szeretetével, a Mes­siás érkeztével van te­le. S azt szinte csak mellékesen említi meg, hogy ennek a Messiásnak lesz majd útkészítője az ő gyermeke, mert az ő é­letében továbbra sem a gyermeke lesz a központi személy, hanem Isten, aki adta őt, a nép, akihez küldi őt, a szabadító Messiás, akit hirdetni fog, s az a szabadulás, amit Jézus hoz. A prófécia 12 versében tízből meg sem említi a fiát! Zakariás Szentlélekkel van tele, ezért nem maga, nem a gyermeke, még csak nem is a saját hit­él­ményei körül forog, hanem Isten lénye körül!

Olyan jó lenne idén adventkor Isten Lelke által megta­nulni nekünk is a hallgatás művészetét. Átvenni az Is­ten­re és egymásra figyelő csend áldásait. Azt amikor szánunk időt le­ülni Bibliát olvasni, sőt tanulmányozni, amikor szá­nunk időt egy esetleg nehezebb, komolyabb odafigyelést igénylő lelki könyvet elolvasni, amikor szánunk időt el­mé­lyedni az imád­ságban, és amikor szánunk időt leülni egymás mellé, és meg­hallgatni a másikat. A házastársat, a gyer­meket, a szülőt, a ba­rátot. Olyan ritkán tudunk év közben elegendő időt teremteni az ilyen csendekre. Amikor nem mi beszélünk, amikor nem a magunk okosságait szajkózzuk egymásnak, amikor nem a sa­ját örömeink és szen­ve­dé­seink körül forgunk. Ha a Szentlélek munkálkodhat bennünk, ha őszintén kérjük ezt, akkor az idei advent során mi is átélhetjük, hogy mennyi áldás: öröm, bé­kesség, megértés származhat abból, ha megtanulunk Tőle va­ló módon hall­gat­ni. Hallgatni amikor kell az érdemeinkről, a sikereinkről, a múltunkról, az emlékeinkről, önmagunkról. És csak ha a Lélek indít, akkor beszélni arról, amit Ő elvégezhe­tett a mi életünkben.

3./ S végül arról, hogy mit mondatott el a Szentlélek Zakariással. Konkrétan miért is áldotta az Urat ez az idős pap ebben az énekben? – Mindenekelőtt a már megtörtént, végbement szabadításért. Így hallottuk ezt: „Áldott az Úr, Iz­ráel Istene… (Lk. 1,68-70.) Nem tudom feltűnt-e az nekünk testvérek, hogy Zakariás egész énekében múlt időt hasz­nál? „Meglátogatta, megváltotta, támasztott, kijelentette”. Hogy lehet ez? Hiszen a szabadító Jézus, akkor még csak egy há­rom hónapos kicsiny magzat volt Mária méhében! Csakhogy ő hitben látta, előre látta ezt a megváltást. Mert ha az Isten í­gérete ilyen valóságosan beteljesedett az ő gyermeke megszü­letésével, akkor ugyanilyen valósá­go­san be fog teljesedni a Máriának tett ígéret annak a másik gyermeknek a születése­ kor is! Isten szabadítása ugyanis nem Jézus halálával, de még csak nem is a születésével vette kezdetét, hanem jóval koráb­ban, számunkra fel­fog­ha­tat­la­nul hamarabb. Még a teremtés, azaz a tér és az idő kezdete előtt. Már akkor, - ha lehet itt egyáltalán ezt a kifejezést hasz­nálni - eldőlt a világ és az em­beriség megváltásának ügye. Pál apostol ugyanis ezt írja az e­fézusi levél első ré­szé­ben: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja...” (Efézus 1,3-4.) Ravasz László így írja: Isten bölcs tanács­vég­zésben, az örökkévalóságban eldőlt ez a kér­dés. A Szentháromság második személye, a Fiúisten ezt a ter­vet vitte vég­hez a názáreti Jézusban, térben és időben. Zakari­ás ebből a csodálatos titokból sejt, érez meg valamit a Lélek által ami­kor a már végbement szabadításról beszél.

Testvérek mi már időben is a nagy szabadítás, az Úr Jé­zus halála és feltámadása után élünk. Számunkra a gol­go­tai kereszt és az üres húsvéti sír már történelmi tény. De vajon látjuk-e hitben előre tekintve a mi teljes megvál­tá­sunk­nak a valóságát ugyanolyan szilárd bizonyossággal, ahogyan Zaka­riás látta a Messiás általi szabadulást előre? Mi­re gondolok? Arra, hogy az advent nemcsak annak az időszaka, amikor mi visszatekintünk Jézus születésének ide­jé­re, hanem amikor e­lőre is kell néznünk a második adventre, az Ő második eljö­vetelére. Amikor már nem védtelen cse­csemőként érkezik el erre a világra, hanem teljhatalmú Úrként, ítélni élőket és hol­takat. Amikor valóra válik majd az, hogy akik a Krisztusban hunytak el, és akik akkor majd Benne hisznek, azok megkapva új, dicsőséges, mennyei tes­tüket örökre Megváltójukkal lesz­nek az új teremtésben. Vajon mi is rendelkezünk-e olyan biz­tos reménységgel, mint Zakariás? Hogyan is ír erről Pál a ró­mai levélben? Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ...” (Rm 8,22-23.)

De Zakariás áldotta az Urat a szabadítás következmé­nyéért is. Így hallottuk ezt: „és megadja nekünk, hogy el­len­ségeink kezéből megszabadulva...” (Lukács 1,74-75.) Az ó­szövetségi kegyes hívők, akik nem képmutató, farizeusi mó­don értelmezték és alkalmazták a törvényt nemcsak azért sze­rettek volna megszabadulni a római uralomtól, hogy po­litika­ilag elnyerjék a függetlenséget, hanem azért, hogy Istennek tetsző, neki szentelt vallásos életük ne ütközzön sem­milyen akadályba. A megváltás célja nem az, hogy az Úr által meglá­togatott nép élvezze a kiváltságos hívők sza­bad­ságát, hanem az, hogy egész életével Istennek szolgáljon! Olyan szépen fo­galmazta meg ezt Zakariás: hogy „szent­ségben és igazságban őelőtte éljünk életünk minden napján.”

Az egzisztenciális homályban, hogy tudniillik mit kezd­jünk az életünkkel azon túl, hogy megszületünk, fel­nö­vünk, tanulunk, dolgozunk, családot alapítunk, otthont teremtünk, megöregszünk és meghalunk, Zakariás bátran vall­ja: az éle­tünk célja, hogy Isten előtt éljünk, őt szolgáljuk. Mindez pe­dig legyen – és lehet! – félelem nélkül. Mert nem az Istentől való félelemből fakad a szentségben és igazságban élt élet gyönyörű és megelégítő programja, hanem ép­pen a félelmek­ből való szabadságból. Amikor Krisztus fénye és melegsége beragyog az életünkbe, szétolvad bennünk a félelmek sötétsé­ge és hidegsége. Leomlanak a legkülönbözőbb aggodalmak, rémképek, jogos vagy jogtalan szoron­gá­sok bénító bilincsei. Zakariás azt hirdeti, hogy Jézus világossága felragyog azok­nak, akik „a halál árnyékában la­koz­nak”. Azaz Ő leoldja a halálfélelem kötelékeit is. A félelmektől felszabadult ember pedig bátran és örömmel adja oda magát arra, hogy Istent szolgálja. Ez a szolgálat nem azt jelenti, hogy lelkipásztorok, misszionáriusok leszünk, még csak nem is arról van itt szó, hogy milyen feladatokat, szolgálatokat látunk el a gyüleke­zetben. Zakariás arról be­szél, hogy a félelmektől felszabadult ember egész életére úgy tekint, mint amit Istenért és Istennel szentségben és igaz­ságban, tisztaságra és józanságra töreked­ve él.

S mivel ez az idős pap nem volt képmutató, áldotta, di­csérte az Urat a megszületett gyermekért is! Jánosért, aki­nek az lesz majd a küldetése, hogy a Magasságos előtt járjon és a népnek a bűnbocsánatot hirdetve megtanítsa az üd­vösség is­meretét, ezáltal „ráigazítsa lábunkat a békesség útjára”. Mert a Messiás megbékít Istennel és egymással. Jé­zus azért jött, hogy - képletesen szólva - lábainkat leemelje a harag és a vi­szály útjáról, és mintegy kézen fogva rá­ve­zessen arra az útra, amit nélküle nem találunk meg. Ő békít meg Istennel és Ő békít meg a másik emberrel. Zakariás a­zért hálás Istennek a gyermekért, mert ezt a küldetést fogja végezni, s ezt ő látja e­lőre. Nem lehet nagyobb boldogság egy hívő szülő számára, mint az, ha tudja, hogy gyermeke Isten gyermeke is lesz egy­szer, és az Ő küldetésében járva ta­lálhatja meg élete értelmét. – Bárcsak mi is olyan szülők, nagyszülők lehetnénk már most, vagy majd amikor Isten megadja nekünk, hogy gyer­mekeink, unokáink boldogságát ne anyagi biztonságban, nem sikeres karrierben, ne fizikai egészségben lássuk és ke­ressük, hanem a legnagyobb jóban, abban hogy ők is a Magasságos prófétái, azaz követői és szavának továbbadói le­gyenek, ami­kor felnőnek!

Zakariás tehát énekelt. Istent dicsőítette, áldotta és ma­gasztalta a családtagjai, barátai füle hallatára. Hiszen a­hol va­laki ennyi áldást kap, ennyi csodát él át, ott nem lehet némá­nak maradni, ott beszélni kell! S kinek tegyen bi­zony­ságot az ilyen ember, ha nem a rokonainak és az ismerőseinek?! Aki­ket a legjobban szeret, akik a legtöbbet je­len­tik neki, és aki­ket a legkevésbé szeretné, ha elvesznének és nem üdvözülné­nek! Testvérek, az a legszebb lehetősé­günk, s sokszor bizony a legnehezebb küldetésünk is, hogy mi, akik hallgatjuk, és – gondolom – olvassuk is az igét, hogy mi, akik imádkozunk, és – gondolom – közben is járunk szeretteinkért, beszéljünk is nekik Istenről. Nem ma­gunk­ról, nem a saját örömeinkről, hanem az Ő kegyelméről, szeretetéről! Nem kell ehhez nem­hogy teológiát, de még csak retorikát sem tanulni, hiszen „a­mivel csordultig van a szív, azt szólja a száj”! Ha a mi szí­vünk is megtelik Szent­lé­lekkel, éppúgy, mint Zakariás szíve, akkor a Szentlélek nekünk is szánkba adja majd a megfelelő szavakat, és ne­künk is megmutatja, hogy mikor van itt az al­kalmas idő.

Vajon megnyílt-e már ilyen értelemben a mi szánk? És vajon megnyílt-e már a szívünk? Mert hitvalló csak az le­het, akinek van már hite. Mi úgy születünk erre a világra, hogy ez a hit nem a miénk, mert nem ismerjük Istent. Ezt a­jándékba kaphatjuk Tőle, miközben nyitott szívvel hallgatjuk az Ő Igé­jét, vagy amikor őszintén kérjük tőle imád­ság­ban a Szentlel­ket. Ő pedig készséggel ad nekünk élő hitet. Bennünk is meg­születhet a Krisztus. Képzeld csak el, mi­cso­da ajándék lenne ez számodra és a körülötted élők számára! Rajtad keresztül Ő szólna: vigasztalna, intene, taná­csol­na és szeretne másokat! Képzeld csak el! Élnél többé nem te, hanem élne benned a Krisztus! Hihetetlen, nem? Mint ahogy Zakariásnak is hihe­tetlen volt, hogy egyszer gyermeke szülessen. És mégis bekö­vetkezett! Mégis meg­tör­tént! Mégis kezébe vehette a kis Já­nost! Mert az Istennek semmi sem lehetetlen! Még az sem, hogy mi is képesek le­szünk a bennünk megszületett Krisztust hitvalló módon felmutatni másoknak: jó cselekedetekkel, az Ő akaratának va­ló engedelmességgel, bátor, hiteles róla szóló bizonyságtétellel, - dicsőítő énekszóval! Így legyen! Ámen.