2015.11.8.
Nincs nagyobb öröm annál!
Lekció: Józsué 2,1-14
Textus: 3Jn 1-8

Gyülekezetünkben az elmúlt és előttünk álló időszakban több olyan eseményre került és kerül sor, melyeken kinyitva kapuinkat régen látott ismerősök, és még sosem látott idegenek előtt célunk az, hogy megéljük, ha csak rövid időre is a Krisztusban való közösséget és egységet egymással. A kerületi protestánsok közös reformációs istentisztelete, a tegnapi játszóház, a jövő heti hálaadó istentisztelet, és még sorolhatnám hosszan azokat az alkalmakat, amikor mi, a Svábhegyi Református Gyülekezet, és annak tagjai egyen egyenként valamilyen formában mások előtt megmutatkozunk.

Ilyenkor az előkészületek, a lelkesedésünk vagy kényszeredettségünk, a különböző megbeszéléseken meghatározott céljaink, és az, ahogy azokat megvalósítjuk, sokmindent elárulnak rólunk és a kapcsolatainkról. Sokminden kiderül ilyenkor a barátságainkról, a hozzáállásunkról a betérő idegenekhez, a kapcsolatunkról a megtestesült igazsággal, Krisztussal. Kiderül, milyen dolga lehet a lelkünknek a mi életünkben.

Gájuszról, bár nem tudunk róla többet, mint ami ebből a levélből kiderül, mégis nagyon sok fontos jellemvonásáról szerzünk tudomást. Az, ahogy János őt jellemzi, ahogy neki ír, sokat elárul Gájusz jelleméről, és kettejük kapcsolatáról. János háromszor is szeretett testvérnek nevezi őt. És ez a szeretett jelző görögül így hangzik: agapétosz. A vájt fülűek kihallhatják ebből azt a görög szót, amelyről már többször is hallhattunk igehirdetésekben, bibliaórán: agapé. Arról a szeretetről van szó, amellyel Isten szeret bennünket, arról a keresztyén szeretetről, amit csak ő képes megteremteni bennünk egymás iránt. Ez a szeretet határozza meg, jellemzi kettejük kapcsolatát. Ez sokkal több puszta érzelemnél, ez egy hozzáállás az élethez, a másik emberhez, ami mindent meghatároz.

A barátság Gájusz és János között nem egyszerű szimpátián, közös hobbin, közös élményeken alapul, hanem a Krisztusban megjelent igazságba ágyazva bontakozik ki. Ez a fajta barátság az élet minden területén való törődésben nyilvánul meg. Így például a barátért mondott imádságban, könyörgésben. Az törődésben, amely az élet minden területére kiterjed. Jánost éppúgy érdekli Gájusz fizikai jóléte, mint lelki jó dolga. Nem becsüli le az anyagi világban való létezést, de nem is tartja többre a lelkieknél. Nem választja szét egymástól a testi és lelki dolgokat, hiszen a kettőnek egységben kell lennie.

Ha a meglévő vagy éppen kialakuló barátságainkra gondolunk, látjuk-e, tapasztaljuk-e ugyanezeket a jellemzőket a baráti kapcsolatainkban? Jelen van-e bennük ez a krisztusi vonás, ez az Istentől jövő szeretet, amely által őszintén oda tudunk figyelni egymásra? Vagy olyanok vagyunk, mint Oscar Wilde „Az önfeláldozó jó barát” című novellájában a molnár, akinek a barátság azt jelentette, lehetőséget biztosít a másiknak, hogy az, akár erején felül is, bizonyítsa szeretetét.

Aki mindent közösnek tekintett, leginkább azt, ami a barátjáé, a kis Hansé volt. Aki egy rongyos talicskáért annyiszor „engedte, hogy barátja viszonozza kedvességét”, míg az végül teljesen tönkre nem ment, és bele nem halt a barátságba. Majd aki a történteket így nyugtázta; A halála nekem mindenesetre nagy veszteség, hiszen úgyszólván neki ajándékoztam a talicskámat, és most igazán nem tudom, mit kezdjek vele. Odahaza nagyon az utamban van, de már olyan rozoga jószág, hogy semmit se kapnék érte, ha eladnám. Mindenesetre gondom lesz rá, nehogy bármit is elajándékozzak ezentúl. Hiába, a nagylelkűség mindig megbosszulja magát.

Mi mit adunk bele baráti kapcsolatainkban? Az életünk felesleges vackait? A természetünk legrosszabb jellemvonásait? Az ingerültségünket? Az akaratosságunkat? A követelőzéseinket? Lopott, nem teljesen odaszánt perceket, amikor végighallgatva a másikat, már az adott pillanatban sem tudjuk miről beszélt? Vagy Istentől jövő szeretetet, figyelmességet, féltő aggodalmat, a másik javának a keresését? Mit mesélnek rólunk a barátságaink? És ehhez képest mit mesélnek rólunk az idegenekkel való találkozásaink?

Gájusznak két jellegzetes vonása tárul elénk. Az egyik, hogy igazságban jár, a másik, hogy hűséges mindabban, amit a testvérekért tesz. A számára idegen vendégprédikátorok is bizonyságot tesznek róla és vendégszeretetéről. Életében nagyon jól láthatjuk, hogy az igazságnak és a szeretetnek mindig elválaszthatatlannak kell lennie egymástól a keresztyén ember életében. Gájusz életének minden területét Isten igazsága formálta, és ő nem csak hitte, gyakorolta is ezt az igazságot. Élete egységes volt – erre utal János, amikor azt mondja, nem lehet ennél jobb dolga a léleknek. Ezt azonnal tapasztalhatták azok is, akikkel csak egy kevés időt töltött együtt. A nehéz körülmények között vándorló tanítókat bátorította Gájusz hűsége és állhatatossága. Milyen érdekes, hogy Jánosnak ez jelenti a legnagyobb örömet. Mi képesek vagyunk örömet érezni mások életét figyelemmel követve, mások jóságát, szeretetét, sikereit látva?

És mit tapasztal egy idegen keresztyén, aki vendégként betér hozzánk? Feltehetjük ezt a kérdést mint közösség, mint gyülekezet is, de feltehetjük egyen-egyenként is? Mit tapasztal az, aki valamilyen programunkra eljön, és először jár közöttünk. Olyan krisztusi vonásokat, melyekről aztán bizonyságot tehet máshol? Olyan szeretetet, kedvességet, nagylelkűséget, ami rövid idő alatt is bátorítani, lelkesíteni tud? Jövő héten, amikor remélhetőleg régi ismerősök és talán idegenek is itt lesznek velünk a hálaadó istentiszteleten, mit vihetnek majd magukkal? Milyen érzésekkel, gondolatokkal távoznak majd?

János nem ajnározni akarja Gájuszt szavaival, hanem bátorítani, hogy el ne fáradjon a cselekvésben. Nagy szükség volt erre, mert ahogy a további versekből kiderül, Gájusznak folyamatos ellenszélben kellett munkálkodnia a gyülekezetben. Fennállt a veszélye a csüggedésnek, ugyanis Gájusz a gyülekezetben kisebbségbe tartozhatott azzal az eretnek csoporttal és vezetőjükkel szemben, akikről János a következő sorokban ír. Ebben a helyzetben János szavai bátorítást jelentenek.

Dicséretéhez ugyanakkor kérést is fűz, folytassa továbbra is ezt a gyakorlatot, ezt a magatartást, mert nagy szükség van rá. Annak a nevéért, akiben az igazság megtestesült ezen a földön. A név, amiért a sokan elindultak, és amiért sokaknak kell segíteni az elindultakat. Mindezek célja nem egyszerűen a kedveskedés, hanem a misszió, amit Krisztustól kaptunk parancsba. Ehhez együtt kell működnünk, segítenünk kell egymást. Ebben a szolgálatban pedig mindenki különböző feladatokat lát el. Krisztus egyeseket kiküld a világba, másoktól pedig azt kéri, hogy a kiküldötteket támogassák. Nem egyszerűen csak a legszükségesebb minimálissal, hanem Istenhez méltóan minden adhatóval.

Tudjuk, hogy akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. De ez ne azt jelentse számunkra, hogy nekünk már semmit sem kell adnunk. Ez ne azt jelentse, hogy mi becsukhatjuk kapuinkat, hogy nem kell adakozásra nyitni a kezünket, az életünket. Krisztus evangéliumának terjedését, a missziót sokféleképpen tudjuk elősegíteni. Úgy is, hogy anyagilag támogatjuk a különböző missziói szolgálatokat. Úgy is, hogy mi magunk veszünk rész ezekben. Úgy is, hogy bátorítjuk a szolgálatot végzőket, el ne csüggedjenek. Szavakkal, vagy azzal, hogy mi magunk is bekapcsolódunk a szolgálatba. Azzal is, hogy szeretettel fordulunk mindazokhoz, akik betérnek hozzánk, akár a gyülekezetbe, akár otthonainkba. Talán meglepő, de vendégszeretet is nagy szerepet játszhat az igazság ügyének szolgálatában. Hallottuk Ráháb történetét, akinek „vendégszeretete” nemcsak a kémek de a maga életét is megmentette, és nem csak ennek a világnak, hanem Istennek is.

Krisztus gyakran bíz ránk olyan feladatokat, melyeket nem magányosan, egyedül kell elvégeznünk, hanem társakkal együtt. És ahhoz, hogy képesek legyünk rá, meg kell tanulnunk kinyújtanunk a kezünket azok felé, akiknek segítségre van szükségük, de azok felé is, akiktől mi várjuk a segítséget. Azzal a testvéri szeretettel és alázattal kell tudnunk egymással együttműködnünk, mely az Atya és a Fiú tökéletes egységében megnyilvánul. Gájusz nem csak szóban, tettekben is bizonyságot tett Krisztus igazságáról. Élete teljes egységében Krisztushoz tartozott. Adja Isten, hogy ez a csoda nekünk megadassék, és hogy bárki lát bennünk, bárki tér be hozzá, az majd jó bizonyságot tehessen rólunk a gyülekezetekben. Ámen.