2015.11.01.

Illés próféta Sareptában - Illés 3.

Lekció: 1Királyok 17,8-24.

Textus: 1Királyok 17,24.

Svábhegy

Utoljára egy hónappal ezelőtt volt szó közöttünk – ked­ves testvérek, kedves gyülekezet – Illés próféta tör­té­ne­teiről. Akkor arra hívta fel a figyelmünket az Igén keresztül az Úr, hogy a magunk lelki Kerít-patakjai, azaz a fél­re­ál­lí­tás, az el­vo­nu­lás, a nagy harcokból való kiemelés helyei és alkalmai arra valók, hogy általuk növekedjen bennünk az Is­ten iránti a­lázat és bizalom, s hogy átéljük közben a Benne való elrejtett­séget, védelmet. Illés is ezt tapasztalta meg ott a patak partján mi­kor az Úrtól odarendelt hollók vittek neki kenyeret és húst, és a patak vizéből ihatott, amíg az ki nem száradt. Amikor az­tán ez is bekövetkezett, Illés új küldetést, és ezzel együtt új megtapasztalásokat nyert Istentől. Er­ről szól a most felolva­sott rész.

Az előző szakasz azonban zárult, hogy a patak kiszá­radt, s nyilván a hollók sem repültek többé Illéshez. Mond­hat­ni: a madár se járt arra. Testvérek, sok hívő ember zavarba jön, elbizonytalanodik, sőt kétségbe is esik, ami­kor kiszárad a pa­tak. Amikor elapadnak az addig bőséges anyagi források. Amikor felmondanak neki a munkahelyén, a­mi­kor csődbe megy az addig jól prosperáló vállalkozása, amikor meghal a családot addig fenntartó, biztos támaszt je­lentő édesapa. Hol van Isten ilyenkor? Hogyan nézheti ezt tétlenül? Mi lesz most velünk? Vagy amikor kiszárad az ad­dig bőséges örömet, meg­elégedést, érzelmi biztonságot jelentő párkapcsolat. Amikor feleslegesnek érezzük a kez­de­ményezést, értelmetlennek a sze­retet kinyilvánítást, céltalannak az idő ráfordítást. Miben és hogyan tud segíteni az Úr ilyenkor annak, aki bízik benne?Mit lehet tenni ilyen helyzetben egy hívő feleségnek, vagy férjnek? Talán furcsa lesz, sőt talán túlontúl leegyszerűsített­nek is tűnhet az egy szavas válasz, de Illés történetének mai epizódja alapján nem mondhatok mást mint ezt: engedelmes­kedni. Ez az amit vár Isten a kritikus, kiélezett szituációkban az övéitől, mert nem segíthet rajtuk más, mint az Úr szavának való en­gedelmesség. Hiszen Illés próféta egész eddigi törté­nete össze­foglalható az isteni ige és annak beteljesedése lük­tetésében: „Eredj el innen… és rejtőzz el a Kerít-patak mel­lett.” „Elment tehát, és az Úr igéje szerint járt el.” „Kelj föl és menj el a Szi­dónhoz tartozó Sareptába!” „Fölkelt tehát és el­ment Sareptába.” „..megparancsoltam ott egy özvegyasszony­nak, hogy gon­doskodjék rólad.” „Az asszony el­ment, és Illés szavai szerint járt el.” „így szól az Úr, Izrael Istene: A lisztes­fazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki...” „A lisz­tesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az Úr ígérete szerint.” – Tehát miközben Baál né­ma, tehetetlen bál­vány, az Úr élő Isten, aki szól, s akinek a szava beteljesedik.

Ehhez azonban emberileg is szükség van valamire, ami a legkevésbé szokott a mi Istentől elidegenedett ter­mé­sze­tünk­nek tetszeni, ami ellen a leggyakrabban szoktunk ágálni, ami olykor a legnehezebb feladatnak tűnik ne­künk, ez pedig az Isten szavának való engedelmesség. Az engedelmességben elismeri az ember, hogy van nála hatal­ma­sabb, felette álló erő – s ez sérti sokak büszkeségét. Az engedelmességben elismeri az ember, hogy rászorul ennek a hatalomnak a segítségére – s ez megsebzi sokak önérzetét. Az engedelmességben ki kell, hogy szolgáltassa magát az em­ber ennek a felettes erőnek – s ezt sokan megalázónak tartják. De abban a pillanatban, ami­kor valaki lénye egé­szé­nek a mélyéig átéli, hogy ez az erő – bár meg­tehetné – nem megsemmisíteni, eltiporni akarja, ha­nem átölelni, fele­mel­ni, megtisztítani és megváltoztatni, akkor bi­za­lom­mal odaadhatja magát neki, s nem fog tudni mást kér­dezni tőle, mint Sa­ul a damaszkuszi úton neki megjelenő Jé­zustól: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek?” Akkor az enge­delmesség már nem nyűg, már nem kényszerű parancsteljesí­tés lesz, ha­nem bizalomból fakadó, önkéntes cselekvés.

Ha úgy látod kiszáradt életed Kerít-patakja, ha úgy ér­zed, hogy ahol élsz, ott - átvitt értelemben - már a madár se jár, ha azzal vádolnád magadban Istent, hogy nem tekint már rád, gondolj arra, hogy mit tett Illés, az özvegy­asszony, sőt hogy mit tett a halál ebben a történetben: engedelmeskedett az Úr Igéjének!

1./ Az első engedelmesség tehát Illésé. De hát mi sem természetesebb egy próféta részéről, mint ez! Hát azért Is­ten embere, hogy azt tegye, amit az Úr mond neki! Nem? De i­gen, csakhogy ez az engedelmesség egyáltalán nem volt, nem le­hetett olyan magától értetődő Illésnek. Sarepta Szidón váro­sától 12 km-re délnyugatra feküdt, és ahhoz tar­tozott. Innen szár­mazott Jezábel, Akháb király gonosz pogány felesége, aki üldöztette Izráelben az Úrhoz hűséges em­bereket. Illésnek te­hát az ellenség főhadiszállására kell mennie, a Baál kultusz központjába. Amiben en­ge­del­mes­ked­nie kell a prófétának, az e­gé­szen meghökkentő, az teljesen ellentétes azzal, amit el­képzelhetett, az ellentmond a hi­tének, s a józan értelmének is. Sa­rep­ta kockázatos hely Illés számára. A király előtt elmon­dott ítéletes próféciája mi­att ellenségnek számít, s a Kerít pa­tak mel­lett viszonylagos biztonságban volt, de itt nagyon is veszélyben van a pró­fé­ta, ha kitudódik holléte.

De ahogy volt szerepe a Kerít-patak neve jelentésének, úgy van szerepe Sareptának is, ami azt jelenti: ol­vasz­tó­té­gely. Valószínűleg az üvegiparáról lehetett híres ez a város, innen származik a neve. De sokkal fontosabb, hogy ez az ol­vasz­tó­tégely egyszerre jelent egyfajta lelki formálódást Illésnek is az özvegyasszonynak is.

Egyrészt azért, mert pont arra a területre küldi őt az Úr, akik ellen küzd és harcol. Pogányok közé, ahonnan min­den baj forrása származik az Isten népére. Szíve szerint bizonyára azt mondaná, hogy nem megyek oda, mert ve­szé­lyes rám néz­ve, és nem megyek oda, mert ezek nem ismernek téged és kár közöttük egyetlen percet is eltöltenem. De Isten tudja jól, hogy hova küldi Illést: pogányok közé és üldözői szeme elé. Illésnek pedig engedelmeskednie kell.

Másrészt pedig azért is jelent formálódást Illés számára sareptai utazása, mert egy özvegyasszonynak kell róla gon­dos­kodnia. Aki ismeri Móricz Zsigmond Hét krajcár című művét, tudja jól a csattanóját, hogy egynapi keresgélés után már csak egy krajcár hiányzik, hogy a szappant meg tudják venni a mosáshoz. S az az egy, az utolsó sem­mi­kép­pen nem akar elő­bukkanni. Aztán jön egy koldus, aki elkántálja kéré­sét, könyörgését, s végül, mikor megtudja, hogy mi a helyzet abban a ház­ban, a végén ő, a koldus ad egy krajcárt az édesa­nyának, hogy szappant tudjon vásárolni a mo­sáshoz. „Kódus­tól a­la­mizs­nát” fogalmaz Móricz, ehhez nagy alázatra van szükség. Elfogadni egyébként is nehéz, hát meg egy koldus­tól. Így ér­ke­zik Illés is. Meg kell tanulnia, hogy Isten nem a dúsgazdagokat és nem is az új­gaz­da­go­kat állítja mellé, akik felkarolják, a­kik gondját viselik majd az Isten ügyének, ha­nem egy özvegyasszonyt, akinek ép­pen kifogyott mindene. Se liszt, se olaj. De ha nincs is olaj, ha nincs is liszt, van Is­ten, aki ott van, és aki csodája ál­tal gondjukat fogja viselni minden szűkös kö­rül­mény között. Ilyen körülmények között kívánja formálni Illést az Úr. De hogy ez a csoda megtörtén­jen, ahhoz szükség van el­sősorban az Úr hatalmára, másod­sorban pedig az ember enge­del­mességére.

Mert nemcsak azt nehéz a mi szűkös emberi értelmünk­kel felfogni, hogy Isten olykor le akar vágni, le akar met­sze­ni az életünkről egy-egy vadhajtást, amikor félreállít, tehát hogy olykor a magunk Kerít-patakjához küld, hanem azt is, hogy más­kor pedig azt mondja: „Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és maradj ott!” Sarepta le­het ugyanis szá­munk­ra minden ellenséges, vagy annak képzelt közeg, ahol a bőrünket félthetjük, ahol kockázatos do­log lehet vállalni a hi­tün­ket, ahol emberileg okkal tarthatunk attól, hogy ott eleve bukásra van ítélve az Úr ügye. Így le­het Sarepta egy olyan is­ko­la egy keresztyén fiatal számára, ahol rajta kívül senki nem jár hittanra, s ezért kinevetik és kiközösítik, vagy egy felnőtt szá­mára egy olyan munkahely, ahol Isten nevét csak károm­kodások formájában em­le­ge­tik, és ahol ha kitudódik, hogy az il­le­tő templomba jár, búcsút is inthet a karrierjének. Olykor a saját otthona is Sa­rep­ta lehet egy hívő embernek, ha a család­ból e­gye­dül ő tér meg, és a saját szerettei néznek rá gúnyos és megvető sze­mek­kel azért, mert komolyan veszi a hitét. – Illés meg­harcolta a hit szép harcát, és engedelmeskedett Isten sza­vának. Ez volt az emberi feltétele a csodának, hogy ott az el­len­sé­ges helyen átélje: nem vagyok egyedül. Az Úr itt is jelen van. Egy pogány özvegyasszonyon keresztül gondomat vise­li, mert neki semmi sem lehetetlen.

2./ Éppen ezért a második engedelmesség a sareptai özvegyé. Testvérek, nem tudom, hogy az ő en­ge­del­mes­sége, vagy pedig Illésé volt-e a nehezebb, de talán nem is érdemes ezeket hasonlítgatni. Isten senkire sem rak na­gyobb próbát és ter­het, mint amit el bír viselni. Ez az asszony sem kapott na­gyobbat, bár a mi számunkra már ez is túl­zásnak tűnhet. Hi­szen nem elég, hogy özvegy, az egyetlen fiával együtt a halál­ra készül. Talán kevesen vagyunk itt, a­kik valóban átélték azt, hogy csak egy kevés olaj és egy marék liszt maradt csupán, utána pedig marad az éhenhalás. Az utolsó falat kenyerének megsü­té­sé­hez gyűjtött rőzsét. Képzeljük magunk elé: ott áll az erdő szélén, az országúton, ez az egyszerű, fiatal nő, elve­szítette a fér­jét, nincs senkije, semmije, halni készül a gyer­mekével. És most megjelenik va­l­aki, egy idegen, az ellensé­ges nép tagja, egy bajbajutott, éhes ember, és Isten nevében arra kéri, hogy adja át utolsó fa­lat kenyerét, hogy mondjon le a legszen­tebb­ről, a kisfia, és a maga életét jelentő betevő fa­latról. Vajon melyikőnk ten­né meg ezt? De az asszony végül mégis megteszi, a­mire a próféta kéri. Miért? Kell, hogy le­gyen valami magya­rá­za­ta ennek a magatartásnak? Mi moti­válhatta őt? Van az igéb­en néhány apró mozzanat, ami segít megválaszolnunk ezt a kérdést. – Az első, hogy az asszony Il­lés Istenét, élő Úrnak mond­ja. Felismeri tehát, hogy Illés pró­féta, hogy me­lyik Isten szolgálatában áll, és Őt élő Úrnak ne­vezi. Isten a maga titok­za­tos módján előre munkálkodni kez­dett ennek a szerencsétlen sorsú nőnek a szívében, már Illés megérkezése előtt. Hiszen ezt is mondta a prófétának: „Én meg­pa­ran­csoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondos­kodjék rólad.” Isten megelőzte Il­lést. De nagy dolog ez test­vérek! Mi azt hisszük, hogy ahová Isten küld az olyan, mint egy oroszlánbarlang, s közben az de­rül ki, amit Ady így ír: „Ő, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.” Ami­kor Illés megérkezik, ez az özvegy­asszony már sejt, már érez va­lamit, abból ami történni fog. Így amikor Illés prófétai kije­lentést tesz Izráel Istene, Jahve ne­vé­b­en, hogy: „A lisz­tes­fa­zék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki…”, akkor dől el a kérdés véglegesen. Akkor dől el, hogy ez az élő Is­ten csak Illés Istene, vagy pedig a tehetetlen Baál helyett, bízik-e benne ez az asszony is? Akkor dől el, hogy el me­ri -e engedni az utolsó falatot, az utolsó szalmaszált, az utolsó emberi biz­tosítékot is, és rá meri-e hagyni magát és a fiát erre a kijelen­tésre? Vagy pedig élnek még ketten egy napig abból a semmi­ből, abból az utolsó lepényből? Tudjátok test­vérek, hogy mi billenti át a nő szívében a mérleg nyelvét? Az, hogy amit Illés mond, az nem emberi jókívánság, az nem üres politikusi ígér­getés, az nem könnyelmű nagyot mondás, hanem az élő Isten Igéje! Abban pedig mindig Isten ma­ga van ben­ne! Az teremtő erővel bíró hatalom minden korban és helyzetben! Az teremtő erővel hitet plántál ennek az özvegynek a lel­kében. Ezért lesz képes lemondani az utolsó falatáról. Amikor minden üres, ak­kor lehet megta­pasz­tal­ni, hogy Isten közel van és megtölti az üres edényeket. De ehhez szükség van az engedelmességre.

Hadd illusztráljam ezt a hitben való cselekvést egy tör­ténettel, amely segít megérteni, hogy mit vár tőlünk Is­ten a szük­séghelyzetekben. Egyszer egy ember eltévedt a sivatag­ban. Már teljesen kitikkadt, szinte hallucinált a ki­szá­ra­dástól. Nem ivott már több mint két napja. Aztán egyszer mintha egy kis épületet látott volna meg a távolban. Nem tud­ta eldönteni, hogy képzelődik-e, vagy valóban igaz, ezért legutolsó erejét is összeszedve, nagy nehezen eljutott az épü­letig. Lakatlan volt. Azt gondolta, itt talán jó lesz meghalnia, legalább egy kis árnyékot talál az utolsó percekre. Az­tán észrevett egy fúrt ku­tat a ház mögött. Már szinte érezte, hogyan telik meg a szá­ja, a torka, a nyelőcsöve, a gyom­ra éltető friss vízzel, ahogy oda­rohant és elkezdte mozgatni a kút karját, fel és le, fel és le. Utolsó erejével is fel és le, fel és le. De nem hallott mást, csak a kiszáradt tömítés keservesen reszelő hangját. Elszomo­rodott, mire észre­vett egy korsót a kút mellett. Felkapta, hát­ha ab­ban maradt még néhány csepp, amikor meglepetten ta­pasztalta, hogy van benne, legalább két liter víz. Megörült és már meg is nyugodott a megmenekülés biztos tudatában, ám amikor a kor­sóról lefújta a homokot, az oldalán ezt a szöve­get lát­ta: „Ez a víz arra van, hogy a kútba beöntve, friss vizet pum­pál­hass magadnak. Ne feledd a korsót vízzel tele itt hagyni a kö­vetkező utazónak, hogy ő is tudjon friss vizet nyerni.” A férfi levette a kupakot, és a korsó valóban majd­nem tele volt. És ott állt egy nagy döntés előtt. Megissza a két liter vi­zet és ezzel önmagát megmenti egy időre, vagy pedig engedelmeskedik az üzenetnek és kockáztat. Vagy elvész ez a két liter víz is, vagy pedig friss vizet nyer bőséggel, kifogyha­tatlant. Ez az em­ber a sivatagban végül is engedel­mes­ke­dett a korsóra írt szövegnek. Hiába volt elavult a kút, rozsdás és összeszáradt a belső szer­kezete, végül is beleöntötte a kút­ba azt a biztosnak tűnő két liter vizet. És elkezdett pumpálni. Fel és le. Fel és le. Sem­mi. Fel és le. Fel és le. Még min­dig sem­mi. Már amikor semmit sem érzett a szédelgéstől, egyszer csak megjelent egy pár csöpp tiszta víz. Egyre csak bővülő vízsugárban. S annyit ívott, amennyi csak fért bele. Majd megtöltötte a korsót, hogy a kö­vetkező utazó­nak is legyen módja vizet nyerni a kútból. De a biztonság kedvéért még rá­írt annyit a korsóra: Higgy ennek a beszéd­nek! Ez tényleg működik.

Testvérek, ez a hit dilemmája. Engedelmeskedünk Isten szavának? Vagy megisszuk, megesszük ami van, s az­tán meg­halunk? Az asszony nem minden mindegy alapon adta oda Il­lésnek a kenyeret, hanem a megharcolt hit alap­ján. Nem úgy volt vele, hogy ezen már nem múlik, nincs veszteni valóm, e­gye fene! Számára ez egy rendkívül súlyos di­lemma volt. Hit által ajánlotta fel Illésnek, Isten emberének az utolsó kis érté­két. Eszünkbe juthat róla a szegény öz­vegy­asszony, aki az u­tolsó két fillérét dobta a templomi perselybe, s akinek a hitét Jézus ugyanúgy kiemelte kortársai szá­mára, mint ennek a sa­rep­tai özvegynek a hitét. – Belegondoltam, hogy vajon a mi­énket, az enyémet oda tudná ál­lí­ta­ni példának mások elé? Bí­zunk mi az Úr gondviselésében igazán? Hisszük, hogy aki az égi madarakról és a mezei li­liomokról nem feledkezik meg, az min­ket és a mi gondjainkat, szükségeinket is számon tart­ja? Vagy pedig görcsö­sen igyekszünk megmenteni, félretenni, be­biz­tosítani, bespájzolni magunknak, gyermekeinknek azt, amiről Jézus azt mond­ta, hogy megrágja a moly, kiássák a tol­va­jok, és megemészti a rozsda? Ha most az emberi szavak mögött te is meg­hallod az élő Isten szavát, mint ez a sareptai öz­vegy, akkor te is bízd bátran magad az Ő ígéretére! Akkor a te éle­ted­ben is megtörténhetnek a legnagyobb csodák is!

3./ Mert a történet legnagyobb csodája csak ezután jön. Amikor a halál erői engedelmeskednek az élő Úr­nak. Hi­szen a folytatás nem várt fordulatot vesz, amikor pár hónap­pal, vagy akár pár évvel később – hiszen Illés több mint há­rom évig kellett, hogy Sareptában maradjon – meghal az öz­vegyasszony fia. Már csak ez hiányzott! - gon­dol­hat­ta, és egy kicsit mondta is Illés, a hír hallatára. Amikor Istenhez imád­kozott így kiáltott: „Istenem, Uram! Még bajt is hozol erre az öz­vegy­re, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?” Igen testvérek, már csak ez hiányzott! Tud­niillik Illés és a nő számára is. Ez hiányzott ahhoz, hogy Illés megtapasztalja Is­ten halál feletti hatalmát. Azt, hogy Ő tényleg élet és halál U­ra. Mert a­mi­kor majd szembe kell néznie több száz ellenséges indulatú Baál prófétával a Kár­mel hegyen, akkor ahhoz, hogy ne fél­jen és ne rettegjen, neki a halál felett is diadalmas Isten­re kell majd néznie. S ak­kor ezzel a mostani élményével a há­ta mö­gött lesz képes erre. És igen, ez hiányzott a sareptai öz­vegy számára is. Hi­szen azt, hogy Isten gondviselő Úr, már az elmúlt hó­na­pok, sőt talán évek alatt ő is megtapasztalta, de azt, hogy Jahve Úr a halál felett is, azt még nem élte át. Isten szeretete re­a­lizálódott már a gondviselésben számára, de azt még nem tud­ta, hogy Ő megváltó Isten is. Ezért volt szükség erre a ret­te­ne­tes dologra, gyermeke ideiglenes elvesztésére. Ha ez nem következik be, akkor ez az asszony nem kell, hogy szembe­néz­zen a bűneivel, és nem tapasztalja meg gyermeke fel­támadásában Isten bűnbocsátó hatalmát sem. Nem tudjuk, mi volt az a bűn, amire emlékeztette őt gyermeke el­vesz­té­se, de nem is ez a lényeges. Lehet, hogy csak az anyai, szülői ön­vád szólal meg abban, ahogy számon kéri Illésen a tör­ténte­ket: „Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hoz­zám...” (1Kir. 17,18.) A gyászban, a tragédiában haj­la­mos az ember a maga felelősségét firtatni. Ez lehet jogos, vagy alap­talan felvetés is, de az biztos, hogy az Isten e­lőt­ti bűnössé­günk kérdését veti fel számunkra. Sokan nem is teszik fel ma­guknak máskor a kér­dést: mit vétettem? - csak a­mikor össze­csapnak a fejük fölött a hullámok. Illés azonban nem foglal­kozik a nő vádjaival, ha­nem imádkozik. És most ismét átéli, hogy nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének, hi­szen amikor azt kérte az Úr­tól, hogy ne le­gyen eső az ország­ban, akkor is bekövetkezett ez, s most amikor azért fohászko­dik, hogy térjen vissza az élet a fiú­ba, akkor is meghallgatás­ra talál Istennél a kérése. Lám, a halál erői engedelmeskednek az élő Úrnak! Mindez pe­dig a­z­ért történt, hogy ez a pogány özvegyasszony elmondhassa saját hitvallásaként: „Most már tudom, hogy te Isten em­be­re vagy, és hogy igaz a te szádban az Isten Igéje!”

Testvérek, a halál erői ebben az esetben még csak át­menetileg engedtek az élő Úrnak. Hiszen később, ez a fiú is nyil­ván meghalt egyszer. De amikor egy másik fiú, az Isten egyszülött Fia halt meg a kereszten, s amikor úgy tűnt, hogy a ha­lál lesz a győztes a csatában, akkor az élő Úr szavának en­gedve Jézus harmadnapon feltámadt a halottak kö­zül, mégpe­dig vég­ér­vényes diadalt aratva a halálon. Dicsőséges, halha­tatlan testbe öltözött, amelyet annak zálogaként vitt fel magá­val a menny­be, hogy egyszer minket is fel fog támasztani és oda fog venni magához a mennyei di­cső­ség­be. Ezért nem ün­nepel­jük mi reformátusok a halottak napját, hanem ilyenkor a temetőben járva, elhunyt szeretteinkre em­lékezve arra gondo­lunk, hogy micsoda erőforrás és reménység számunkra, hogy nekünk halál felett győztes Urunk van! Olyan, aki megengedi u­gyan a mi életünkben is a sokszor váratlan fájdalmat, vesz­teséget és gyászt, de aki ezen ke­resztül is a mi üdvösségünket a­kar­ja munkálni. Mert néha bizony nekünk is szükségünk van arra, hogy hi­á­nya­in­kon, próbatételeinken keresztül megkér­dez­ze tőlünk az Úr: te kinek tartasz engem? Csupán a gondvi­selődnek? Aki a­zért vagyok, hogy téged kiszolgáljalak? Aki a jó­létedet kell, hogy biztosítsam? Vagy látod már bennem az élet és halál Urát? Aki előtt semmilyen szavad, tetted, gondo­la­tod, mulasztásod nem rejthető el, de aki nem akarom ezeket a fe­jed­re olvasni, hanem szeretnélek tőlük megszabadítani. S va­jon tényleg hiszed, hogy számomra ma sincs lehetetlen, és ve­lem bátran indulhatsz majd oda, ahová küldelek?

Az asszony akkor jutott el a hitvallásra, amikor a halott fiút újra élve látta. A mi hitvallásunk alapja sem lehet más, csak ha a halott Fiút meglátjuk élőként. Hitvallást csak az tud tenni, aki ezt a kereszten meghaló Fiút, élve tudja lát­ni, feltá­ma­dottként, aki ma is él és cselekszik. Ez a hitvallásunk alap­ja: a hit, a feltámadásba vetett hit. Isten en­ged­te, hogy a leg­na­gyobb bajt is. Saját fiát adta a halálba miértünk, a mi bűne­inkért. És a legnagyobb bajban mutatta meg a hatalmát, hogy Ő még a halál felett is Úr és feltámasztotta Jézust. Aki látja a feltámadott Krisztust és engedel­mes­kedik neki, az tudja el­mon­dani: most már tudom, hogy igaz az Úr igéje! Így legyen. Ámen.